A Bárány haragja

 „A föld királyai, a fejedelmek, a gazdagok, a vezérek, a hatalmasok, és minden szolga és minden szabad, elrejtették magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba. És mondták a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától.” (Jel 6,15–16)

„Elhallgat a gúnyolódó tréfálkozás. A hazug ajkak elnémulnak. Megszűnik a fegyverek zaja, a csata kavargása, a harci lárma, és nincs többé »vérbe fertőztetett öltözet« (Ésa 9,5). Csak az ima, a sírás és a jajveszékelés hangja hallatszik. A nemrég még gúnyolódó ajkak ezt kiáltják: »Eljött az Ő haragjának ama nagy napja, és ki állhat meg?« A gonoszok azért imádkoznak, hogy inkább a hegyek sziklái temessék el őket, mintsem találkozzanak azzal, akit semmibe vettek és elutasítottak. 

Ismerik azt a hangot, amely a halottak fülébe is eljut. Hányszor hívta megtérésre őket ez a csendes, kedves hang! Hányszor szólt barát és testvér ajkáról a Megváltó szívhez szóló kérlelése! A kegyelmet elutasítóknak semmi sem olyan kárhoztató, vádoló, mint az a hang, amely oly sokáig esdekelt: »Térjetek meg, térjetek meg gonosz útjaitokról! Hiszen miért halnátok meg?« (Ezék 33,11) Ó, ha ez a hang ismeretlen lett volna nekik! Jézus ezt mondja: »Hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém az én kezemet, és senki eszébe nem vette; és elhagytátok minden tanácsomat, és az én feddésemmel nem gondoltatok.« (Péld 1,24–25) Ez a hang emlékeket ébreszt bennük, amelyeket szívesen elfelejtenének – a semmibe vett intéseket, a viszszautasított hívásokat, a lebecsült kiváltságokat.

Az igazság megtagadóinak életében vannak pillanatok, amikor megjelennek előttük képmutató életük kínzó emlékei, lelkiismeretük felébred, és lelkük eleped a mit sem érő sajnálkozástól. De ez nem is hasonlítható ahhoz a bűntudathoz, amely akkor támad bennük, amikor »eljő, mint a vihar, az, amitől féltek«, és a nyomorúság »mint forgószél, elközelget« (Péld 1,27). Akkor azok, akik Krisztust és hű népét el akarták pusztítani, meglátják a megdicsőültekre sugárzó fényességet…” (A nagy küzdelem, 642–644. o., Korszakok nyomában, 571–572. o.) Maranatha

A Föld elnéptelenedik

 „Nézek a földre, de ímé kietlen és puszta, és az égre, de nincsen világossága! Nézek a hegyekre is, ímé reszketnek, és a halmokra, de mind ingadoznak! Nézek és ímé egy ember sincsen, és az ég madarai is mind elmenekültek.” (Jer 4,23–25)

„Amikor Krisztus eljön, a gonoszokat eltörli a föld színéről. Megemésztődnek szájának leheletétől, és elpusztulnak dicsőségének fényétől. Krisztus elviszi népét Isten városába, és ez a bolygó lakatlan lesz. »Ímé az Úr megüresíti a földet, és elpusztítja azt, elfordítja színét, és elszéleszti lakóit!« »Megüresíttetvén megüresíttetik a föld, és elpusztíttatván elpusztíttatik; mert az Úr szólá e beszédet.« »Mert áthágták a törvényeket, a rendelést megszegték, megtörték az örök szövetséget. Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók; ezért megégnek a föld lakói.« (Ésa 24,1. 3. 5–6) 

Az egész Föld olyan, mint egy kietlen pusztaság. A földrengés által elpusztított városok és falvak romjai, gyökerestől kitépett fák, a tengerből kivetett és a földből kiszakított, töredezett sziklák hevernek mindenütt, és roppant nagy üregek jelzik az alapjukról levált hegyek helyét.

Ekkor következik be az az esemény, amelyet az engesztelési nap utolsó ünnepélyes mozzanata szimbolizált. Amikor a szentek szentjében véget ért a szolgálat, és a bűnért való áldozat vére által a templom megtisztult Izráel bűneitől, a főpap az élő bűnbakot az Úr elé állította, és a gyülekezet színe előtt megvallotta felette »Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit, és… azokat a baknak fejére« helyezte (3Móz 16,21). Amikor pedig a mennyei templomban ér véget az engesztelés munkája, Isten és a mennyei angyalok, valamint a megváltott sereg színe előtt Jézus hasonlóképpen helyezi Isten népének bűneit Sátánra. Sátánnak minden bűnért, amelyre rávette az embert, felelnie kell.” (A nagy küzdelem, 657–658. o., Korszakok nyomában, 583–584. o.) Maranatha

Az igazak elváltozása

„Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thess 4,16–17)

Nemsokára megjelent a nagy fehér felhő. Gyönyörűséges volt. Eleinte nem vettük észre, hogy Jézus a felhőn ül, de amint a földhöz közeledett, lassan kivehető volt fenséges alakja… Isten Fiának hangja előszólította az alvó szenteket, akik most dicső halhatatlanságba öltöztek. Az élő szentek pedig egy pillanat alatt elváltoztak, és a feltámadottakkal együtt felvitettek a felhőszekérre. Fenséges volt, amint a felhőszekér fölfelé haladt. Mindkét oldalán szárnyak és alattuk kerekek voltak. És amint felfelé gördült, felhangzott a dicsőítés, a felhő körül levő szent angyalok is ezt kiáltották: »Szent, szent, szent az Úr Isten, a Mindenható!« És a szentek a felhőn azt kiáltották: »Dicsőség! Alleluja!« (…) 

Mindannyiunkat körülvett a felhő, és hét napon át emelkedtünk fel az üvegtenger felé, ahol Jézus saját kezével helyezte fejünkre a koronákat. Aranyhárfát és győzelmi pálmát kaptunk Urunktól. A 144 000 az üvegtengeren állt. Néhányuknak igen ragyogó koronája volt, másoknak kevésbé. Egyesek koronáján sok csillag volt, másokén csak néhány. Mindenki tökéletesen elégedett volt a koronájával. Válluktól lábukig érő, ragyogó, fehér köpenybe voltak öltözve. Angyalok vették körül a megváltottakat, amint az üvegtengeren át a város kapuja felé haladtak. Jézus kitárta a gyöngykaput, és azt mondta: »Megmostátok ruháitokat az én véremben, szilárdan kiálltatok igazságomért, lépjetek be!«” (Early Writings [Korai írások], 35., 16–17. o.)

„Egy hang lesz hallható, minden más zenénél csodálatosabb és gazdagabb, amint ezt mondja: »Jöjjetek, Atyámnak áldottai, örököljétek az országot, ami számotokra készíttetett a világ megalapítása óta!« (Counsels on Stewardship [Tanácsok a sáfárságra], 350. o.) Maranatha