Örömteljes fogadtatás Isten városában

„Mondta néki az ő ura: Jól van, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.” (Mát 25,23)

„Jézus leírhatatlan szeretettel köszönti hűséges gyermekeit »Uruk örömében«. A Megváltó boldog, hogy a dicsőség országában láthatja a gyötrelme és megaláztatása árán megmentett embereket. Az üdvözültek osztoznak a Megváltó örömében, amikor a szentek között meglátják azokat, akik imáik, fáradozásuk, szeretetük és áldozatuk nyomán tértek Krisztushoz. A fenséges fehér trón köré gyűlve, kimondhatatlan öröm tölti el szívüket, látva mindazokat, akiket ők vezettek Krisztushoz. Látják, hogy ők is megnyertek másokat, és az ő gyümölcseik is további embereket. Mindnyájan révbe jutottak. Koronájukat Jézus lábához teszik, és dicsérik Őt az örökkévalóságon át. 

Amikor Jézus Isten városában fogadja a megváltottakat, elragadtatott ujjongás zeng a mennyben. A két Ádám találkozik. Isten Fia kitárt karral fogadja az emberiség ősét, akit Ő teremtett, aki Alkotója ellen vétkezett, akinek bűnéért a Megváltó testén viseli a keresztre feszítés nyomát. Amikor Ádám megpillantja a durva szögek helyét, Urának nem a keblére, hanem alázattal a lábához borul, és így kiált: »Méltó, méltó a megöletett Bárány!« A Megváltó gyengéden felemeli Ádámot, és tekintetét rég elvesztett édeni otthonára irányítja

Ádám élete az Édenből való kiűzetés után tele volt gyötrelemmel. Minden hervadó levél, minden áldozati állat, a gyönyörű természet minden betegsége, az ember tisztaságán ejtett szennyfoltok újra meg újra emlékeztették bűnére. Mérhetetlenül mardosta a bűntudat, amikor látta a sokasodó gonoszságot, és amikor óvó szavára az volt a szemrehányó válasz, hogy ő okozta a bűnt. Csaknem ezer éven át viselte türelmes alázattal vétkének büntetését. Őszintén megbánta bűnét. Bízott a megígért Megváltó érdemeiben, és a feltámadás reménységével halt meg. Isten Fia jóvátette az ember kudarcát és bukását. Jézus engesztelő szolgálata nyomán Ádám visszakapja korábbi birodalmát.” (A nagy küzdelem, 647–648. o., Korszakok nyomában, 575. o.) Maranatha

Sátán és angyalainak fogsága

 

„Az angyalokat is, akik nem tartották meg fejedelemségüket, hanem elhagyták az ő lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartotta.” (Júd 6)

„A Föld elhagyott pusztasághoz hasonlít. Csak romok mindenütt: a földrengés miatt elpusztult városok és falvak maradványai, a helyükből elmozdult hegyek helyén hatalmas üregek, repedezett sziklák mindenfelé, amelyeket a tenger vetett ki magából, vagy a hegyekről szakadtak le, és gyökerestől kitépett fák körös-körül… Ez lesz Sátánnak és angyalainak lakhelye ezer éven át.

Ide lesz száműzve Sátán, a feldúlt Földön vándorol, és látnia kell az Isten törvénye elleni lázadás következményeit. Egy évezreden át eszi gyümölcsét az átoknak, amelyet ő okozott. A Földről többé nem távozhat el, nem mehet más bolygókra, hogy kísértse azokat, akik nem buktak el. Ez idő alatt Sátán szenvedni fog. Bukása óta állandóan a gonoszságnak élt. De most megfosztották hatalmától, és eltűnődhet azon, amit több ezer éven át cselekedett. Remegve, félelemmel tekint előre a rémületes jövő felé, amikor bűnhődnie kell minden gonoszságért, amit elkövetett, és meg kell fizetnie mindazokért a bűnökért is, amikre másokat kísértett. 

Hallottam az angyalok és a szentek hálaénekét – amely úgy hangzott, mintha tízezer hangszer játszott volna –, mert Sátán nem háborgatja és nem kísérti őket többé, s mert más világok lakói is megszabadultak jelenlététől és kísértéseitől.” (Early Writings [Korai írások], 290. o.)

„Isten népének Sátán fogsága felszabadulást jelent. Így szól a próféta: »És majd ama napon, amelyen nyugalmat ád néked az Úr fáradságodtól és nyomorúságodtól, és ama kemény szolgálattól, amellyel szolgálnod kellett, e gúnydalt mondod Babilon királya felett [aki itt Sátánt ábrázolja], és szólsz: Miként lőn vége a nyomorgatónak, a szolgaság házának vége lőn! Eltörte az Úr a gonoszok pálcáját, az uralkodóknak vesszejét. Aki népeket vert dühében szüntelen való veréssel, leigázott nemzeteket haraggal, kergettetik feltartóztathatatlanul.« (Ésa 14,3–6)” (A nagy küzdelem, 660. o., Korszakok nyomában, 586. o.) Maranatha

Sátán megkötözése

 „Láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél volt a mélységnek kulcsa, és egy nagy lánc a kezében. És megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte azt ezer esztendőre.” (Jel 20,1–2)

„A Jelenések könyvének írója megjövendöli Sátán száműzését, a Föld kietlenné válását, és azt, hogy ez az állapot ezer esztendeig fog tartani. Az Úr második eljövetelének és a gonoszok elpusztulásának ábrázolása után a próféta így folytatja: »Láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél volt a mélységnek kulcsa, és egy nagy lánc a kezében. És megkötözte a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, megkötözte azt ezer esztendőre, és vetette őt a mélységbe, és bezárta azt, bepecsételte őfelette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kevés időre.« (Jel 20,1–3)

Hogy a »mélység« kifejezés a kusza és sötét Földet jelenti, az nyilvánvaló más bibliai igékből. A Föld »kezdetben« való állapotáról a Biblia azt mondja, hogy »kietlen és puszta… és sötétség volt a mélység színén« (1Móz 1,2). A próféciából kitűnik, hogy ilyenné is alakul vissza, legalábbis részben. Jeremiás kijelenti: »Nézek a földre, de ímé kietlen és puszta, és az égre, de nincsen világossága! Nézek a hegyekre is, ímé reszketnek, és a halmokra, de mind ingadoznak! Nézek és ímé egy ember sincsen, és az ég madarai is mind elmenekültek. Nézek, és ímé a bő termő föld pusztává lett, és minden városa összeomlott az Úr előtt, az Ő haragjának tüze előtt!« (Jer 4,23–26)

Ezer esztendeig a kietlen Föld lesz Sátánnak és gonosz angyalainak a lakhelye. A földhöz láncolt Sátánnak nem lesz lehetősége arra, hogy más világokat is felkeressen, és arra sem, hogy kísértse és megzavarja azokat, akik soha nem buktak el. Ilyen értelemben lesz megkötözve. Nem lesz a Földön senki, aki felett a hatalmát gyakorolhatná. Meg lesz fosztva a csalás és a rontás lehetőségétől, ami hosszú századokon át egyedüli öröme volt.” (A nagy küzdelem, 658–659. o., Korszakok nyomában, 584–585. o.)