Akarom, tisztulj meg!

 (Márk 1:40-45) És jöve hozzá egy bélpoklos, kérvén őt és leborulván előtte és mondván néki: Ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg. És amint ezt mondja vala, azonnal eltávozék tőle a poklosság és megtisztula. És erősen megfenyegetvén, azonnal elküldé őt, És monda néki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik. Az pedig kimenvén, kezde sokat beszélni és terjeszteni a dolgot, annyira, hogy nyilvánosan immár be sem mehetett Jézus a városba, hanem künn puszta helyeken vala, és mennek vala hozzá mindenfelől.

A szakaszban, ill. az Ószövetség sok helyén említett lepra nem csak arra utal, amit ma Hansen-kórként ismerünk. A bibliai szóhasználat alapján pontosabb fordítás lenne a "rettegett bőrbetegség", ami más bőrbetegségeket is jelölhetett. A Hansen-kór valószínűleg a Kr. e. 3. században jelent meg az ősi Közel-Keleten (lásd "lepra" szócikk, David P. Wright és Richard N. Jones: The Anchor Bible Dictionary. 4. köt. New York, 1992, Doubleday, 277-282. o.). Tehát a szakaszban szereplő leprás valóban szenvedhetett Hansen-kórban, bár ez nem egészen biztos, csak az, hogy igen rossz állapotban volt.

A leprás hitte, hogy Jézus képes megtisztítani. 3Mózes 13. fejezete szerint a leprásokat rituális értelemben tisztátalannak tekintették, és kerülniük kellett az érintkezést másokkal.

"Jézus megszánta, kezét kinyújtva megérintette, és így szólt hozzá: Akarom, tisztulj meg" (Mk 1:41, ÚRK)! A törvény szerint ez a mozdulat tisztátalanná tette volna Jézust aznap estig, amikor fürdőt kellett volna vennie, hogy rituálisan megtisztuljon (vö. 3Mózes 13-15). Márk azonban világossá teszi, hogy Jézus érintése kigyógyította ezt a beteget a leprából. Tehát Őt nem szennyezte be, amikor megérintette.

Jézus elküldte a férfit egy paphoz az utasítással, hogy mutassa be az áldozatot, amit 3Mózes 14. fejezete írt elő ilyen esetekre. Márk evangéliumában Jézus mindvégig úgy jelenik meg, mint aki védelmébe veszi és támogatja Mózes tanításait (lásd Mk 7:10; 10:3-4; 12:26, 29-31). Ez a megközelítés éles ellentétben áll a vallási vezetőkével, akik elferdítik a Mózes által adott tanítások eredeti szándékát Márk 7., 10. és 12. fejezetében. Ezek a részletek magyarázzák, miért parancsolta Jézus az embernek, hogy hallgasson (Mk 1:44). Ha elmondaná, hogy Jézus gyógyította meg, az befolyásolhatná a pap döntését, aki elfogult lenne Jézussal szemben. Azonban úgy tűnik, a megtisztított leprás nem értette ezt, és Jézus szavának nem engedelmeskedve széltében-hosszában terjesztette a hírt, emiatt pedig Jézus nem tudta más városokban is nagy felbolydulás nélkül elkezdeni a szolgálatát.

A leprás – távol állva – elkap néhány szót a Megváltó ajkáról. Látja, amint kezét a betegekre helyezi. Látja a sántákat, bénákat és a különböző betegségekben haldoklókat egészségesen felkelni, dicsőítve Istent a szabadulásért. Hite erőre kap. Egyre közelebb húzódik a Jézust hallgató tömeghez. Elfeledkezik az őt korlátozó rendelkezésekről, az emberek biztonságáról, és arról is, hogy mindenki fél tőle. Csak az a boldog reménység él benne, hogy meggyógyul. A leprás undorító látványt nyújt. A betegség ijesztő sebe ket ejtett rajta. Borzasztó rothadó testére nézni. Amint meglátják, az emberek hanyatt-homlok menekülnek tőle. Rémületükben egymást lökdösik, nehogy hozzájuk érjen. Egyesek megpróbálják Jézustól elzárni, de hiába. Se nem látja, se nem hallja őket. Észre se veszi utálkozó tekintetüket. Csak Isten Fiát látja, csak a haldoklót életre hívó hangot hallja. Jézushoz furakodva lábához veti magát, és így kiált: „Ura m, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” És Jézus válaszol: „Akarom, tisztulj meg!”, és kezét ráh elyezi (Mt 8:2–3). Abban a pillanatban valami változás történik a leprással. Vére egészséges, idegei érzékenyek, izmai erősek lettek. Bőrének felületén a leprára jellemző természetellenes fehér pikkelyek eltűntek, és teste olyan lett, mint egy kisgyermeké. – A nagy Orvos lábnyomán, 68–69. o.

A tanítványok meg akarták óvni a Mestert attól, hogy hozzáérjen; mert aki leprást érintett, maga is tisztátalan lett. Jézus ráhelyezte kezét a leprásra, de nem fertőződött meg. A leprás pedig megtisztult. Így van ez a bűn poklosságával is, e halálos betegséggel, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak. Emberi erővel nem lehet kigyógyulni belőle… Jézus, aki azért jött, hogy az emberek között éljen, nem fertőződött meg. Jelenléte gyógyító erő volt a bűnös számára. Aki lábához esve hittel könyörög: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”, meghallja a választ: „Akarom, tisztulj meg”.

  Egyes esetekben Jézus nem azonnal árasztotta ki a kért áldást a hozzá forduló betegre. De a leprás abban a pillanatban meggyógyult, mihelyt kérte. Lehet, hogy földi áldásokért mondott imánkra késik a válasz, vagy Isten valami mást ad, mint amit kérünk, de nem így van ez akkor, ha bűntől való szabadulásért könyörgünk. Isten ki akar bennünket gyógyítani a bűnből, hogy gyermekeivé formáljon, és képessé tegyen bennünket a szent életre. Krisztus önmagát adta „a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1:4). „És ez az a bizodalom, amellyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk őtőle.” (1Jn 5:14–15) – A nagy Orvos lábnyomán, 70. o.

További szombati szolgálatok

 (Márk 1:29-34) És a zsinagógából azonnal kimenvén, a Simon és András házához menének Jakabbal és Jánossal együtt. A Simon napa pedig hideglelésben fekszik vala, és azonnal szólának néki felőle. És ő odamenvén, fölemelé azt, annak kezét fogván; és elhagyá azt a hideglelés azonnal, és szolgál vala nékik. Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, mind ő hozzá vivék a betegeseket és az ördöngősöket; És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé. És meggyógyíta sokakat, akik különféle betegségekben sínlődnek vala; és sok ördögöt kiűze, és nem hagyja vala szólni az ördögöket, mivelhogy őt ismerék.

A zsinagógában történt emlékezetes szolgálata után Jézus visszavonult Péter otthonába szűk tanítványi körével (Péterrel, Andrással, Jakabbal és Jánossal). Nyilván azért, hogy a szombat további részét közös étkezéssel, baráti légkörben töltsék. Csakhogy aggasztó hír érkezik: Péter anyósa belázasodott, ami annak idején azt jelentette, hogy az ember vagy meggyógyul, vagy meghal. Jézusnak is beszámolnak a betegségről. A Mester kézen fogja az asszonyt, talpra állítja, aki azonnal gondoskodni kezd ellátásukról. Nagyszerű példa ez arra, hogy akit Jézus megment és meggyógyít, az válaszul szolgálni fog.

Jézus még nem végzett a szolgálattal azon a napon. Napnyugta után sokan indultak Péter házához gyógyulásért, nyilván azért, mert látták, mi történt a zsinagógában, vagy hallottak róla. Az evangélium írója nem közli konkrétan az olvasókkal: az emberek azért mentek későn, mert megvárták a szombat óráinak a végét. Ezek szerint tudta olvasóiról, hogy tisztában vannak a szombat jelentőségével. Márk evangéliumának ez a jellemzője egybecseng azzal, hogy olvasói szombatünneplők voltak. Az evangélista beszámol arról, hogy aznap este az egész város összegyűlt az ajtónál (Mk 1:33)."És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé." Sok időbe telhetett, mire Jézus segített mindenkinek.

"Órák hosszat jöttek-mentek, mert senki nem tudhatta, hogy még másnap is közöttük lesz-e a Gyógyító. Kapernaum addig soha nem látott ilyen napot. A levegőt betöltötte a győzelem hangja, a szabadulás üdvrivalgása. A Megváltó örült, hogy örömet szerezhetett. Amint látta a hozzá jövők szenvedését, szíve részvéttel telt meg, és örvendezett hatalmának, hogy egészséget és boldogságot adományozhat. Jézus nem szűnt meg munkálkodni, míg az utolsó betegen is nem könnyített. Késő éjszaka volt, mire a sokaság eloszlott, s csönd ülte meg Simon házát. Elmúlt a hosszú, eseményekben gazdag nap, és Jézus pihenésre vágyott. Mialatt azonban a város még az igazak álmát aludta, a Megváltó "-fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék-"(Ellen G. White: Jézus élete. 208. o.).

A kapernaumi halászháznak betege volt. Péter feleségének édesanyja „hideglelésben feküdt”, és „szólának (Jézusnak) felőle”. Jézus „illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz”. Majd felkelt, és szolgált a Megváltónak és tanítványainak (Lk 4:38; Mk 1:3; Mt 8:15). A hír gyorsan elterjedt. A csoda szombaton tört ént, de a rabbiktól való félelem miatt a nép nem mert naplemente előtt Jézushoz gyógyulásért menni. Ám utána a házakból, műhelyekből, vásárterekről a város lakossága özönlött a szerény lakóház felé, amely Jézust befogadta. A betegeket hordágyon hozták, mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával támolyogtak a Megváltó elé. […] Jézus csak az utolsó szenvedő megsegítése után hagyta abba a munkát. Késő éjszaka volt, amikor a tömeg eltávozott, és csend borult Simon házára. – A nagy Orvos lábnyomán, 29. o

 Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl hozzá. Az ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában. – Jézus élete, 347. o. 

Az ördögtől megszállott ember

Miközben Jézus beszélt, egy démontól megszállott ember  kétségtelenül azért, mert tanításának ereje hatott rá  így kiáltott: "Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje" (Mk 1:24, ÚRK). Jézus kiűzte a démont. Gondoljunk bele, mi minden következik a démon szavaiból! Az első, hogy a démon felismeri Jézusban "Izrael Szentjét". Megerősíti, hogy Jézus Isten szent küldötte, egészen más, mint Sátán tisztátalan, szentségtelen seregei. Szent dolgok és egyének köré istentiszteleti hátteret, nem pedig szentségtelen és tisztátalan dolgokat képzelünk el. Ebben a történetben tehát éles ellentétben állnak a jó és a gonosz erők, láthatjuk a nagy küzdelem valóságát. Az emberek talán nem mérik fel, kicsoda Jézus, de a démon egyértelműen tudja, és nyilvánosan ki is jelenti. Továbbá érthető a parancs, hogy menjen ki az emberből, viszont azt miért mondta neki, hogy "némulj el"? Itt jelenik meg először Márk evangéliumában egy figyelemreméltó motívum: Jézus hallgatásra int mindenkit azzal kapcsolatban, hogy ki Ő. A teológusok ezt nevezik "messiási titoknak".

Nagyon is jó oka volt annak, hogy Jézus hallgatásra intett, mert az Ő idejében a messiási váradalmaknak politikai felhangja volt. Kockázattal járt, ha valakit messiásnak mondtak. Azonban a csendre intés mellett elhangzik a tévedhetetlen kinyilatkoztatás is, hogy kicsoda Jézus. Idővel világossá vált: kilétét nem lehet elrejteni, és az evangéliumnak éppen az a központi üzenete, hogy ki Ő. Az embereknek nemcsak tudniuk kell, hogy ki Ő, de dönteniük is kell arról, hogyan fogadják eljövetelét, és az mit jelent számukra.

Az ördögtől megszállott ember Jézusban megsejtette azt a valakit, aki megszabadíthatja. De amikor meg akarta fogni azt a csodálatos kezet, egy másik akarat visszatartotta, és más szavakat mondatott vele. Iszonyatos volt a sátáni hatalom és saját szabadságvágya közötti küzdelem. A meggyötört ember már-már elvesztette életét az emberi mivoltától megfosztó ellenséggel vívott harcban. De a Megváltó szólt:  szavában erő volt, és megszabadította a foglyot. Az imént még megszállott ember teljesen lehiggadva, fegyelmezetten állt a csodálkozó emberek előtt. […] Minden  embernek joga van eldönteni, hogy melyik hatalom uralma alá akarja helyezni magát. Senki sem süllyedt olyan mélyre, senki sem olyan aljas, hogy ne találhatna Krisztusnál szabadulásra. A megszállott – imádkozás helyett – csak a Sátán szavait tudta kimondani, de Isten hallotta a szív ki nem mondott esdeklését. Isten egyetlen sóvárgó kiáltást sem hagy ϐigyelmen kívül, ha az esdeklés nem is formálódik szavakká. Nem lesz Sátán martaléka, és gyengeségében nem marad magára senki, aki Istennel szövetségre lép. – A nagy Orvos lábnyomán, 91–93. o.

Ugyanaz a gonosz lélek kísértette Krisztust a pusztában, amely hatalmában tartotta a kapernaumi megszállottat, és irányította a hitetlen zsidókat is. Az utóbbiak esetében azonban a kegyesség látszatát keltette, s be akarta csapni őket a Megváltó elutasításának indítékait illetően. Állapotuk reménytelenebb volt, mint a megszállotté, mert nem érezték, hogy szükségük van Krisztusra, s ezért Sátán erősen hatalmában tarthatta őket. […] Krisztus idejében Izrael vezetői és tanítói képtelenek voltak ellenállni Sátán munkájának. Figyelmen kívül hagyták az egyetlen eszközt, mellyel védekezhettek volna a gonosz lelkekkel szemben. Krisztus Isten Igéje segítségével győzte le a gonoszt. Izrael vezetői azt állították, hogy ők hivatottak Isten szavának értelmezésére, de csak hagyományaik fenntartása és ember alkotta előírásaik kikényszerítése céljából tanulmányozták az Igét. Értelmezésük alapján olyan felfogást fejezett ki az Ige, amilyet Isten sohasem írt belé. Misztikus magyarázatuk homályossá tette, amit az Úr világosan kijelentett. Jelentéktelen alaki részleteken vitatkoztak, miközben gyakorlatilag a leglényegesebb igazságokat tagadták meg. Ezzel szétszórták a hitetlenség magvait. Isten szavát megfosztották erejétől, és a gonosz lelkek kedvükre munkálkodhattak. – Jézus élete, 256–257. o.

 Az igazi ismeret Istentől jön, és Istenhez tér vissza. Gyermekei ezt az ismeretet kell, hogy elsajátítsák, és ezt kell, hogy továbbadják másoknak. Aki Isten kegyelme által intellektuális és lelki ajándékokat kapott, miközben növekedik, másokat is magasabb szint elérésére kell, hogy ösztönözzön. A mások érdekében végzett munkát láthatatlan angyalok fogják támogatni. Minél hűségesebben kitartunk a szolgálatban, annál magasztosabb vágy fog fűteni a feddhetetlenség, a szentség és Isten megismerése után. – Manuscript 108, 1898. szeptember 1.