Kitől származik Jézus hatalma?

 (Mk 11:27-33). Ismét bementek Jeruzsálembe. És amikor Jézus a templomban volt, odamentek a főpapok, az írástudók és a vének, (28) és így szóltak hozzá: Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked ezt a hatalmat, hogy ilyeneket tegyél? (29) Jézus pedig így válaszolt nekik: Kérdezek tőletek valamit, feleljetek rá, és akkor megmondom nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket. (30) Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? Válaszoljatok nekem! (31) Azok pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, a mennyből, azt fogja mondani, akkor miért nem hittetek neki? (32) Vagy talán mondjuk azt: emberektől? De féltek a sokaságtól, mert Jánosról mindenki úgy gondolta, hogy valóban próféta volt. (33) Ezért így feleltek Jézusnak: Nem tudjuk. Jézus pedig ezt mondta nekik: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket. /RÚF/

A templom megtisztítását követő napon a vallási vezetők találkoztak Jézussal a templom udvarán, és felelősségre vonták. Nekiszegezték a kérdést, hogy milyen hatalommal cseleke dett előző nap. Nem az igazságot keresték, hanem csapdába akarták csalni. Amennyiben azt állítja, hogy Istentől származik a hatalma, akkor tiltakozni fognak, hogy nem lehet ilyen tekintélye egy egyszerű ács fiának. Ám ha azt mondja, hogy emberi tekintéllyel lépett fel, őrültnek nyilvánítják.

  Jézus azonban átlátott a mesterkedésükön. Azt mondta: felel a kérdésükre, ha előbb ők válaszolnak neki. Majd megkérdezte, hogy Keresztelő János keresztsége vajon Istentől vagy emberektől volt-e. A vezetők azonnal megértették, hogy ők kerültek csapdába. Ha azt válaszolják, hogy Istentől, akkor Jézus azt fogja mondani: „Miért nem hittetek hát neki?” Ám ha azt mondják, hogy emberektől volt, akkor félhetnek a nép haragjától. Így hát hazudtak, azt felelték, hogy nem tudják. Jézusnak ezzel lehetősége nyílt arra, hogy Ő se válaszoljon a kérdésükre.

(Mk 12:1-12) Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: Egy ember szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta szőlőmunkásoknak, és idegenbe távozott. (2) Majd, amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja tőlük a részét a szőlőterméséből. (3) De azok megragadták a szol gát, megverték, és elküldték üres kézzel. (4) Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt pedig agyba-főbe verték, és megalázták. (5) Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is; némelyeket megvertek, másokat pedig megöltek. (6) Volt még egy szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert azt gondolta: A fiamat meg fogják becsülni. (7) A munkások azonban ezt mondták egymás között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! (8) Megragadták, megölték őt, és kidobták a szőlőn kívülre. (9) Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elpusztítja a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. (10) Vajon nem olvastátok a Szentírásban: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; (11) az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben”? (12) Ekkor elakarták őt fogni, de féltek a sokaságtól. Mert megértették, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért ott hagyták őt, és elmentek. /RÚF/  

Jézus elmondott egy példázatot egy szőlőskertről, egy gazdáról és a bérlőkről, akik bérbe vették a földet. Ez a történet sok hasonlóságot mutat Ézsaiás 5. fejezetében a szőlőskert példázatával, amelyben Isten a hűtlen Izraelt vádolja. Mindenki felismerhette a párhuzamot, különösen a vallási vezetők.

(Ézsaiás 5:1-30). Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről. Szőlője volt kedvesem nek kövér hegyoldalon. (2) Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot emelt, sajtót is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vad szőlőt termett! (3) Most azért, Jeruzsálem lakói és Júda férfiai, tegyetek igazságot köztem és a szőlőm között! (4) Mit kellett volna még a szőlőmmel tenni, amit meg nem tettem? Azt vártam, hogy jó szőlőt terem majd, miért termett mégis vadszőlőt? (5) Megmondom én nektek, most mit teszek szőlőmmel: kerítését lerombolom, hogy lelegeljék, kőfalát kidöntöm, hogy összetiporják! (6) Hagyom, hogy elvaduljon: nem metszik, nem kapálják, fölveri a tövis és a gaz. Megparancsolom a felhőknek is, hogy ne adjanak rá esőt! (7) A Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai. Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság! (8) Jaj azoknak, akik házat házhoz ragasztanak, és mezőt mező mellé szereznek, míg hely sem marad másnak, és csak ti laktok ebben az országban! (9) Ezt hallottam a Seregek Urától: Az a sok ház romba dől majd, a nagyok és szépek lakatlanná lesznek. (10) Tíz hold szőlő csak egy bat bort terem, tíz véka vetőmag csak egy vékát terem! (11) Jaj azoknak, akik már reggel is ital után járnak! Estig elmulatnak, bor hevíti őket. (12) Citera és lant, dob, fuvola és bor mellett lakmároznak, de az Úr tetteit nem veszik észre, kezének munkáját nem látják meg. (13) Ezért megy fogságba népem, bár még nem tudja. Éhen halnak előkelői, a köznép pedig szomjan eleped. .... folytatás a 30-versig./RÚF/

A történet különös fordulatot vett, hiszen a bérlők nem hajlandók átadni a termést a földterület tulajdonosának. Bántalmazták, sőt meg is ölték a szolgáit. Végül a tulajdonos elküldte szeretett fiát, mert arra számított, hogy őt már csak tisztelni fogják, de nem így történt. Fel tűnő a logikátlanság, ami igazolja is a rájuk kirótt büntetést.

Jézus ezzel a történettel komolyan figyelmeztette a vallási vezetőket, hogy merre tartanak. Ennek fényében a példázat szeretetből fakadó figyelmeztetés. Még nem volt túl késő számukra, hogy megváltozzanak és elkerüljék a biztos ítéletet. Egyesek később valóban meg is tértek, megváltoztak és elfogadták Jézust, mások azonban nem.  

White idézet: A papok látták, hogy olyan dilemmába kerültek, amiből semmilyen okoskodás nem húzhatja ki őket… Ha a papok elhitték János bizonyságát, hogyan tagadhatták meg Krisztus Messiás-voltát? Ha elmondták volna, amit valójában hittek, hogy János szolgálata emberektől van, akkor a nép haragjának viharát zúdítják magukra, mert ők prófétának tartották Jánost. 

A sokaság élénk érdeklődéssel várta a döntést. Tudták: a papok hitvallásukban elfogadták János szolgálatát, s elvárták, hogy minden további nélkül Isten küldöttjének ismerjék el őt. Miután a papok titkon tanácskoztak, elhatározták, hogy nem járatják le magukat. Képmutatóan tájékozatlanságot színlelve így szóltak: „Nem tudjuk.” „Én sem mondom meg néktek – felelte Krisztus –, micsoda hatalommal cselekszem ezeket.” (Mt 21:27) – Jézus élete, 593 594./old.  

Megátkozott fügefa és megtisztított templom

 

(Mk 11:12-26.) Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett, (13) és messziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, sem mit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje. (14) Megszólalt, és ezt mondta a fának: Senki ne egyen rólad gyümölcsöt soha többé! A tanítványai is hallották ezt. (15) Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik a templomban adtak és vettek, felborította a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit, (16) és nem engedte, hogy bármit is átvigyenek a templomon. (17) Azután így tanította őket: Nincs-e megírva: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára”? Ti pedig rablók barlangjává tettétek. (18) Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el. Féltek ugyanis tőle, mert az egész sokaság álmélkodott a tanításán. (19) És amikor beesteledett, Jézus és a tanítványai kimentek a városból. (20) Korán reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, észrevették, hogy az gyökerestől kiszáradt. (21) Péter visszaemlékezve így szólt hozzá: Mester, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt. (22) Jézus így válaszolt nekik: Higgyetek Istenben! (23) Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az. (24) Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amit imádságotokban kértek, megkapjátok, és megadatik nektek. (25) És amikor imádkoztok, bocsássatok meg annak, aki ellen valami pa naszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. (26) Ha pedig ti nem bocsátotok meg, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a vétkeiteket. /RÚF/

Mivel egy szem fügét sem talált rajta, így szólt a fához: „Soha többé ne egyék rólad gyümölcsöt senki!” (Mk 11:14) ÚRK) Ez igen furcsa, egyáltalán nem volt jellemző Jézusra, de ami utána következett, az még meg döbbentőbb.  

Ami később történt, az valószínűleg a pogányok udvarában zajlott, ahol az áldozati állatokkal kereskedtek (Kajafás által, akkortájt bevezetett szokás volt). Jézus kiűzte az árusokat, hogy helyreállhasson az istentisztelet csöndes, méltóságteljes volta. Ezzel a tettével közvetlenül fellépett a templomi rendszer vezetői ellen.  

Jézus két ószövetségi szakaszt idézve, éles szavakkal bírálta a szentségtelen kereskedést. Kijelentette, hogy a templom imádság háza legyen minden ember számára (Ézs 56:7) elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak. Égőáldozataik és véresáldozataik kedvesek lesznek oltáromon, mert az én házamat imádság házának fogják majd nevezni, minden nép számára! /RÚF/), ezzel bevonta a körbe a pogányokat is. Majd azt mondta, hogy a vezetők rablók barlangjává tették a templomot. (Jer 7:11). Hát rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet rólam neveztek el? Majd én is annak nézem! – így szól az Úr. /RÚF/). A különös nap végén aztán tanítványaival elhagyta a várost (Mk 11:19). Amikor másnap reggel visszatértek (lásd Mk 11:20-26), a tanít ványok döbbenten látták, hogy a fügefa gyökerestől elszáradt. A történteket magyarázva Jézus az imáról és a megbocsátásról tanította őket. Mit jelent ez az egész?

  White idézet: Küldetésének végén [Krisztus] újból a templomba jött, és ugyanolyan szentségtelen kép fogadta, mint azelőtt… A templom méltóságai maguk is adásvétellel, pénzváltással foglalatoskodtak. Olyan tökéletesen irányította őket a nyereségvágy, hogy Isten szemében nem voltak különbek a tolvajoknál…

Jézus átható tekintete újból végigpásztázta a templom megszentségtelenített udvarát. Minden szem felé fordult. Pap és főember, farizeus és pogány döbbent tisztelettel meredt rá, aki a mennyei király fenségével állt előttük. Egész lényén átvillant istensége, s olyan méltósággal és dicsőséggel ruházta föl Krisztust, amilyet még sohasem nyilvánított ki… Krisztus olyan erővel szólalt meg, hogy viharként rázta meg az embereket: „Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.” (Mt 21:13)… 

Senki sem merészelte megkérdőjelezni hatalmát. A papok és kereskedők állataikat maguk előtt hajtva menekültek színe elől. – Jézus élete, 589-591./old.

 A fügefa természetéhez tartozik, hogy még a levelek kibomlása előtt megjelennek a növekedő gyümölcsök. Ezért ez a tökéletes lombozatú fa érett gyümölcsöt ígért. A látszat azonban csalóka volt. Jézus végignézte az ágakat a legalsótól a legfölső gallyig, de „levélnél egyebet semmit sem talála” (Mk 11:13). Csak egy kérkedő lombsátor volt, semmi más.

Krisztusnak a fügefára szórt átka megdöbbentette a tanítványokat, nem egyezett korábbi eljárásaival és cselekedeteivel. Gyakran hallották tőle, hogy nem kárhoztatni jött a világot, hanem megmenteni. Visszaemlékeztek szavaira: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Lk 9:56) Csodáival helyreállított, sohasem pusztított. A tanítványok kizárólag építőnek, gyógyítónak ismerték. Ez a tette egyedülálló volt. Milyen célt szolgált? – kérdezték. – Jézus élete, 581-582./old.

Sokan érzékelik ugyan az igazság elméletét, mégsem érzékelik lelkükben a hatalmát. A meddő fügefa a menny arcába rázta kétkedő ágait; hanem amikor a Megváltó gyümölcsöt keresett rajta, akkor, íme, nem talált rajta mást, csak levelet. Ha egyénenként és az egész gyülekezetért alapos, belső lelki munkát nem végeznek értetek, akkor Isten átka olyan bizonyosan megnyugszik rajtatok, mint a gyümölcstelen fán. – Bizonyságtételek, 4. köt., 613 614./old. 

Krisztus bevonulása Jeruzsálembe

(Mk 11:1-11). Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél Jézus elküldött tanítványai közül kettőt, (2) és így szólt hozzájuk: Menjetek be az előttetek lévő faluba, és amint beértek, találtok egy szamárcsikót megkötve, amelyen még nem ült soha senki: oldjátok el, és hozzátok ide! (3) Ha pedig valaki szólna nektek: Miért teszitek ezt? – mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá, de azonnal vissza is küldi. (4) Azok elmentek, megtalálták a szamárcsikót az ajtó elé kötve kinn az utcán, és eloldották. (5) Az ott álldogálók közül néhányan megkérdezték tőlük: Mit csináltok, miért oldjátok el a szamárcsikót? (6) Ők pedig úgy válaszoltak, ahogyan Jézus mondta, és elengedték őket. (7) Elvitték tehát Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, ő pedig felült rá. (8) Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; (9) az előtte haladók és az őt követők pedig ezt kiáltották: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében! (10) Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa! Hozsánna a magasságban! (11) Jézus bement Jeruzsálemben a templomba; mikor pedig már mindent megnézett, és mivel már későre járt az idő, kiment Betániába a tizenkettővel. /RÚF/ 

 Krisztus a hét első napján (vasárnap) vonult be diadalmasan Jeruzsálembe. A tömegek, melyek Bethániába sereglettek, hogy lássák Őt, most kíváncsian várták fogadtatását, s kíséretéhez szegődtek. Rengeteg ember haladt a város felé húsvétra, ezek is csatlakoztak a Jézust követő sokasághoz. Az egész természet örült. A fák zöldbe öltöztek, virágaik csodálatos illata betöltötte a levegőt. Új élet és öröm lelkesítette az embereket. Ismét kizsendült az új ország reménye. Jézus be akart vonulni Jeruzsálembe, ezért előreküldte két tanítványát, hogy hozzanak neki egy nőstényszamarat vemhestől… Jézus olyan csikót választott, melyen még senki sem ült. A tanítványok kitörő lelkesedéssel terítették rá ruháikat az állatra, és ráültették Mesterüket. Eddig Jézus mindig gyalog utazott, s a tanítványok először csodálkoztak, amiért most egy állatot választott. Szívükben felcsillantotta a reményt az örömteli gondolat, hogy Ő a fővárosba megy, királlyá kiált ják, majd érvényesítik királyi hatalmát. Útközben elmondták fényes várakozásaikat Jézus barátainak, az izgalom közel s távol egyaránt terjedt, és a népben tetőfokára hágott a várakozás. – Jézus élete, 569. o.

Jézus keleti irányból vonult be, az Olajfák hegyéről ereszkedett alá, a Templomhegyre az Aranykapun át ment fel (ez a kapu jelenleg be van falazva). Az egész város felbolydult ér kezésének hírére, mindenki felismerte a szimbolikus tett jelentőségét. A Jézust kísérő tömeg hozsannát kiáltott, aminek eredeti jelentése „ments meg most”, idővel viszont már azt jelentette, hogy „Dicsőség Istennek!” Véget ért a titoktartás ideje, amihez Jézus Márk evangéliumának egész eddigi részében ragaszkodott. Ezen a napon nyilvánosan vonult be Jeruzsálembe, királyokra jellemző, jól ismert, szimbolikus módon. Belépett a templomba, de mivel elég későre járt, miután körülnézett, visszavonult tizenkét tanítványával Bethániába. A bevonulás, ami felkelésbe vagy forrongásba is torkollhatott volna, azzal végződött, hogy Jézus csöndben visszavonult. A következő nap azonban már másképp alakult.  

 Krisztus a zsidó királyi bevonulási szokás szerint járt el. Azon az állaton ült, melyen Izrael királyai is, és melyről a prófécia megjövendölte, hogy így fog a Messiás eljönni országába. Ahogy felültették a csikóra, hangos diadalkiáltás remegtette meg a levegőt. A sokaság éltette a Messiást, királyát. Jézus most fogadta a hódolatot – ezt azelőtt soha sem engedte meg –, s tanítványai ezt bizonyítékként fogták fel, hogy boldog reményeik teljesülnek: láthatják trónra lépni Őt. A sokaság meg volt győződve róla, hogy eljött a felszabadulásuk órája. Képzeletben már látták a római seregek kiűzését Jeruzsálemből, Izraelt újból független nemzetté válni. Mindenki boldog volt, és izgatott, az emberek egymást fölülmúlva fejezték ki hódolatukat neki… Nem nyújthattak át drága ajándékokat, de felsőruháikat eléterítették szőnyegül, s az utat lombos olaj- és pálmaágakkal hintették tele. Nem vihettek királyi zászlókat a diadalmenet élén, hanem óriási pálmaágakat vágtak – a győzelem természetadta jelképeit –, és üdvrivalgás, hozsánnák közepette fenn lobogtatták azokat. – Jézus élete, 570. o.  

(Zak 9:9-10). Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán. (10) Mert kiirtom a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből – mondja az Úr. Kivész majd a harci íj, mert békét hirdet a népeknek; uralma tengertől tengerig ér, az Eufrátesztől a föld hatá ráig. /RÚF/ 

 (Zak 9:9-10) szakaszára utal vissza, ami arról szól, hogy a király szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Ez arra emlékeztet, amikor Salamon vonult be Jeruzsálembe szamárháton. (1Kir 1:32-48.) miután Adónija próbálta megkaparintani a trónt, és Dávid megparancsolta, hogy azonnal koronázzák királlyá Salamont. „Így jövendölte meg Zakariás próféta ötszáz évvel Krisztus születése előtt Izrael királyának eljövetelét. Most teljesedett ez a jövendölés. Ő, aki oly sokáig elutasította a királyt megillető tiszteletet, most Jeruzsálembe jő, mint Dávid trónjának megígért örököse”. (Ellen G. White: Jézus élete.

A világegyetem álmélkodott azon, hogy Krisztus megalázza magát az ember megmentéséért. Hogy Ő, aki az általa alkotott hatalmas teremtés mindenféle lényeinek szükségleteiről gondoskodva járt csillagról csillagra, egyik világból a másikba, és igazgatta mind, kész elhagyni dicsőségét és magára venni az ember természetét – ez olyan titok, amelyet más világok bűntelen értelmes lényei vágytak megérteni. – Pátriár kák és próféták, 69. o.