A héber bábák

 

Mózes második könyvét nem lehet igazán megérteni anélkül, hogy ismernénk Mózes első könyvének tanítását. A zsidók elmentek Egyiptomba, és a nagy jólét és békesség egy ideje után rabszolgasorba kerültek.

Isten azonban nem hagyta magára népét a bajban, még ha talán úgy is tűnt volna. A héberek közül bizonyára sokan kétségbe estek siralmas körülményeik miatt, de a csüggedés idején Isten megjelent, hogy hatalmas kezével segítségükre legyen. Urunk így bátorítja követőit: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem”. (Zsolt 50:12)  

(2Móz 1:9-21). és ezt mondta népének: Lám, Izráel fiainak népe nagyobb és erősebb, mint mi. (10) Gyertek, bánjunk csak okosan vele, nehogy még jobban megsokasodjon! Mert ha háború támad, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, ellenünk harcol, és kivonul az országból. (11) Ezért munkafelügyelőket rendeltek föléjük, hogy kényszermunkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. (12) De mennél jobban sanyargatták őket, annál inkább sokasodtak és terjeszkedtek, úgyhogy félni kezdtek Izráel fiaitól. (13) Ezért kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak Izráel fiait. (14) Kemény munkával keserítették az életüket: sárkeveréssel, vályogvetéssel és mindenféle mezei munkával; mindenféle munkával kegyetlenül dolgoztatták őket. (15) Azután parancsot adott Egyiptom királya a héber bábáknak – az egyiknek Sifrá, a másiknak Púá volt a neve –, (16) és ezt mondta: Amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, figyeljétek a szülés lefolyását: ha fiú lesz, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben! (17) De a bábák félték az Istent, és nem cselekedtek úgy, ahogyan Egyiptom királya meghagyta nekik, hanem életben hagyták a fiúgyermekeket. (18) Ekkor Egyiptom királya magához hívatta a bábákat, és kérdőre vonta őket: Miért teszitek ezt, miért hagyjátok életben a fiúgyermekeket? (19) A bábák pedig ezt felelték a fáraónak: Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek. Mire a bába odaér hozzájuk, már meg is szültek. (20) Isten ezért jót tett a bábákkal. A nép pedig sokasodott, és igen megerősödött. (21) És mivel a bábák félték az Istent, ő gyermekekkel ajándékozta meg őket. /RÚF/  

Mózes második könyve egyetlen fáraó nevét sem említi. A „fáraó” cím azt jelenti, hogy „király”. Az egyiptomiak hite szerint a fáraó isten volt a földön, Rá isten (vagy Ozirisz vagy Hórusz) fia. Rát, a napistent tartották a legfőbb egyiptomi istenségnek.

  Ám a neki tulajdonított hatalom dacára ez az „isten” képtelen volt rákényszeríteni a bábákat arra, hogy a meggyőződésükkel ellentétesen cselekedjenek. A fáraó nevét nem, de két bábáét megtudjuk: Sifra és Puá

 (2Móz 1:15), akikről elismerően szól az Írás, mert félték az Urat. Nem hallgattak a fáraó gonosz parancsára, mert jobban tisztelték Istent, mint a földi uralkodó rendelkezéseit 

(ApCsel 5:29. Péter és az apostolok így válaszoltak: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. /RÚF/). Ezért Isten áldásával nagy családjuk lett. A hűség nagyszerű példáit látjuk bennük. Ezek az asszonyok, ha még oly kevés teológiai ismerettel rendelkeztek is, nemcsak azt tudták, hogy mi a helyes, hanem a helyes cselekvést is választották.

A fáraó látva, hogy a terve nem sikerült, minden egyiptominak megparancsolta, hogy öljenek meg a héber újszülöttek közül minden fiúgyermeket. A Nílusba kellett vetni a kicsiket, valószínűleg áldozatként Hápinak, a Nílus és a termékenység istenének. (Ez az első feljegyzés arról, hogy a zsidókat a zsidóságuk miatt kellett megölni.) Ezzel a rendelettel akarták megakadályozni a héberek sokasodását: megölik a héber fiúgyermekeket, a nőket pedig asszimilálják az egyiptomiak közé. A fáraó így gondolta elejét venni a fenyegetésnek, amit szerinte a héberek jelentettek népe számára.  

White idézet: Mivel [az egyiptomiak] nem érték el céljukat, megkeményítették a szívüket és még kegyetlenebb módszerekhez folyamodtak. A fáraó elrendelte, hogy öljenek meg minden születendő zsidó fiúgyermeket. A tervet maga Sátán sugallta, aki tudta, hogy Izrael gyermekei közül fog felemelkedni a szabadító, aki kivezeti őket a rabszolgaságból. Arra gondolt, hogy ha rátudja venni a királyt a fiúgyermekek elpusztítására, akkor meghiúsíthat ja a mennyei tervet. Az Istenfélő bábák azonban szembefordultak a fáraó parancsával, és életben hagyták a fiúgyermekeket. Mivel nem ölték meg a zsidó gyermekeket, és megszegték a királyi parancsot, az Úr megáldotta őket. Amikor Egyiptom urának tudomására jutott, hogy parancsát semmibe vették, haragra gerjedt, és még kegyetlenebb rendeletekkel állt elő. Különös éberségre szólította fel az egyiptomiakat: „Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben” (2Móz 1:22). – Spiritual Gifts, 3. köt., 179./old. 

Jákób családja éhínség után Egyiptomba költözött

Jákób családja a kánaáni éhínség után megérkezett Egyiptomba (1Mózes 46. fejezet). Akkor a fáraó barátságosan fogadta a hébereket József miatt és mindazért, amit ő az egyiptomiak érdekében tett.

Mózes 46:1-34. Izráel tehát útnak indult mindenével, amije csak volt, és amikor Beérsebába ért, áldozatokat mutatott be atyja, Izsák Istenének. (2) Isten pedig éjszaka így szólt Izráelhez látomásban: Jákób! Jákób! Ő így felelt: Itt vagyok! (3) Ekkor azt mondta: Én vagyok az Isten, atyádnak Istene! Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott! (4) Én megyek veled Egyiptomba, és én is foglak visszahozni, és József keze fogja majd le a szemedet. (5) Elindult tehát Jákób Beérsebából. Izráel fiai föltették apjukat, Jákóbot meg a gyermekeket és az asszonyokat a szekerekre, amelyeket a fáraó küldött, hogy elvigyék őt. (6) Fogták jószágaikat és szerzeményüket, amit Kánaán földjén szereztek, és elmentek Egyiptomba: Jákób és vele együtt minden leszármazottja. (7) Elvitte magával Egyiptomba a fiait és fiúunokáit, leányait és leányunokáit, minden leszármazottját. (8) Így hívták Izráel utódait, akik elmentek Egyiptomba: Jákób és fiai. Jákób elsőszülötte volt Rúben. (9) Rúben fiai: Hanók, Pallú, Hecrón és Karmí. (10) Simeon fiai: Jemúél, Jámín, Óhad, Jákín, Cóhar, valamint Saul, egy kánaáni nőnek a fia. (11) Lévi fiai: Gérsón, Kehát és Merárí. (12) Júda fiai: Ér, Ónán, Sélá, Pérec és Zerah. Ér és Ónán meghalt még Kánaán földjén. De Pérec nek már fiai is voltak: Hecrón és Hámúl. (13) Issakár fiai: Tólá, Puvvá, Jób és Simrón. (14) Zebulon fiai: Szered, Élón és Jahleél. (15) Ezek Lea fiai, akiket Paddan-Arámban szült Jákóbnak. Az ő leánya volt Dina; fiai és leányai összesen harminchárman voltak. (16) Gád fiai: Cifjón, Haggí, Súní, Ecbón, Érí, Aródí és Arélí. (17) Ásér fiai: Jimná, Jisvá, Jisví, Beríá, az ő húguk volt Szerah. Beríá fiai: Héber és Malkíél. (18) Ezek Zilpa fiai, akit Lábán adott Leának, a leányának. Ő szülte ezt a tizenhatot Jákóbnak. (19) Ráhelnek, Jákób feleségének a fia volt József és Benjámin. (20) Józsefnek Egyiptom földjén született Manassé és Efraim, akiket Ászenat, Pótiferána , Ón papjának a leánya szült. (21) Benjámin fiai: Bela, Beker, Asbél, Gérá, Naamán, Éhí és Rós, Muppím, Huppím és Ard. (22) Ezek Ráhel fiai, akik Jákóbnak születtek. Összesen tizennégyen voltak. (23) Dán fia: Husím. (24) Naftáli fiai: Jahceél, Gúní, Jécer és Sillém. (25) Ezek Bilha fiai, akit Lábán adott Ráhelnek, a leányának. Ő szülte ezeket Jákóbnak, összesen hetet. (26) Azok, akik Jákóbbal együtt Egyiptomba érkeztek – akik őtőle származtak, azaz Jákób fiainak a feleségein kívül –, összesen hatvanhatan voltak, (27) Józsefnek pedig két fia született Egyiptomban. Jákób egész háza népe tehát, amely Egyiptomba ment, hetven lélek volt. (28) Józsefhez menve Jákób Júdát küldte maga előtt, hogy mutassa az utat Gósenbe. Így érkeztek el Gósen földjére. (29) József befogatott a kocsijába, és Gósenbe ment apja, Izráel elé. Amikor meglátta, a nyakába borult, és sokáig sírt a nyakába borulva. (30) Izráel azt mondta Józsefnek: Most már meg halhatok, mert megláttam arcodat, hogy még élsz. (31) József ezután azt mondta testvérei nek és apja háza népének: Elmegyek, és hírt viszek a fáraónak. Megmondom neki, hogy testvéreim és apám háza népe, akik Kánaán földjén voltak, megérkeztek hozzám, (32) és ezek az emberek juhpásztorok, mindig jószágtartó emberek voltak, és elhozták a juhaikat, marháikat és mindenüket. (33) Azért, ha a fáraó majd hívat titeket, és megkérdezi, hogy mi a foglalkozásotok, (34) ezt mondjátok: Jószágtartó emberek voltak a te szolgáid ifjúkoruktól fogva mindeddig; mi is, meg atyáink is. Így majd letelepedhettek Gósen földjén, mert az egyiptomiak minden juhpásztort utálatosnak tartanak. /RÚF/

 „Azután ezt mondta a fáraó Józsefnek: Ímé, én téged egész Egyiptom fejedelmévé teszlek. És lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és József ujjára húzta. Drága gyolcsruhába öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába. Majd körülhordoztatta őt a második kocsiján, és ezt kiáltották előtte: Térdet hajtsatok! Így tette őt fejedelemmé egész Egyiptom földjén”. (1Móz 41:41-43), ÚRK

József sikere Egyiptomban:

(1Móz 37:26-28). Ekkor azt mondta Júda a testvéreinek: Mi haszna, ha megöljük testvérünket, és elföldeljük a vérét? (27) Gyertek, adjuk el az izmaelieknek, de ne emeljünk rá kezet, hiszen a mi testünk és vérünk ő! A testvérei pedig hallgattak rá. (28) Közben azonban midjáni kereskedők mentek arra, fölhúzták Józsefet a kútból, és eladták Józsefet az izmaeliek nek húsz ezüstért. Azok pedig elvitték Józsefet Egyiptomba. /RÚF/; 

(1Móz 39:2, 21). De az Úr Józseffel volt, ezért szerencsés ember lett, így aztán egyiptomi gazdájának a házába került. (21) De az Úr Józseffel volt, hűséges maradt hozzá, és gondoskodott róla, hogy elnyer je a börtönparancsnok jóindulatát. /RÚF/ 

A történet legvalószínűbb háttere a következő: (2Móz 1:8) versében az új király, „aki Józsefet nem ismerte” Amószisz (Kr. e. 1570-1546) volt, utána jött I. Amenhotep (Kr. e. 1553 1526), aki félt az izraelitáktól és elnyomta őket. A későbbiekben I. Thotmesz (Kr. e. 1525 1512) adta ki a halálos ítéletet minden héber fiúgyermekre. A lánya, Hatsepszut (Kr. e. 1503-1482) volt a fáraó lánya, aki fiául fogadta Mózest. A kivonulás idején uralkodó fáraó III. Thotmesz (Kr. e. 1504-1450) volt, aki egy ideig Hatsepszut társuralkodója volt. 

A legjobb számítások szerint a kivonulás Kr. e. 1450 márciusában történt. (Lásd William H. Shea: „Exodus, Date of the,” The International Standard Bible Encyclopedia. szerk. Geoffrey W. Bromiley és mások, 2. köt. Grand Rapids, MI, 1982, William B. Eerdmans, pp. 230 238.)

 Mózes második könyvének korával kapcsolatban tanulmány a következő bibliai szakaszok: 

(1Móz 15:13-16). Ekkor az Úr azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik és nyomorgatják őket négyszáz évig. (14) De ítéletet tartok azon a népen is, amelyet szolgál nak, és azután majd nagy vagyonnal kijönnek onnan. (15) Te pedig békességgel térsz őseidhez, és késő vénségedben temetnek el. (16) Csak a negyedik nemzedék tér vissza ide, mert az emóriak gonoszsága még nem telt be. /RÚF/;

 (2Móz 12:40-41). Izráel fiai négyszázharminc esztendeig laktak Egyiptomban. (41) A négyszázharmincadik esztendő végén, éppen ezen a napon vonult ki az Úr egész serege Egyiptomból. /RÚF/; 

(Bír 11:26). Háromszáz évig lakott Izráel Hesbónban és falvaiban, Aróérban és falvaiban meg az Arnón menti városokban, miért nem akartátok akkoriban elvenni azokat? /RÚF/; 

(1Kir 6:1). Négyszáznyolcvan évvel az után, hogy Izráel fiai kijöttek Egyiptomból, amikor Salamon már negyedik éve uralkodott Izráelben, ziv hónapban, azaz a második hónapban kezdték el építeni az Úr templomát. /RÚF/

 ( ApCsel 7:6). Így mondta meg Isten, hogy utódai jövevények lesznek idegen földön, rabszolgává teszik és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. /RÚF/; 

(Gal 3:16-17). Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus. (17) Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet. /RÚF/

Mózes második könyvének első fejezete hosszú időszakot ölel fel – József korától, amikor apja, Jákób az egész családdal Egyiptomba érkezett, egészen a fiúgyermekekre kiadott halálos rendeletig. A pontos évszámok körül van némi vita, de az számít, hogy az Úr nem feledkezett meg népéről, még ha a nép egy időre rabszolgasorba is került az idegen földön. 

A héberek Egyiptomban töltött idejének sok részlete ugyan nem ismert, legalábbis most 

 (1Kor 13:12). Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. /RÚF/), 

Isten jelleme azonban még így is ragyog a könyv lapjain, amint a Biblia egészén. Bármilyen rossznak is tűnik a helyzet, tudhatjuk, hogy Isten mindig ott van, bízhatunk benne, akármilyen rossz körülmények között találjuk is magunkat.  

White idézet: Az izraeliták már sokan voltak. „Izráel fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának és igen-igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék velök az ország” (2Móz 1:7). József gondoskodása és az akkor uralkodó fáraó támogatása alatt, az izraeliták gyorsan szaporodtak és betöltötték a földet. Megmaradtak különálló népnek, és sem szokásaikban, sem vallásukban nem voltak közösek az egyiptomiakkal. Egyre növekvő számuk felkeltette a király és a nép félelmét, és attól tartottak, hogy háború esetén esetleg Egyiptom ellenségeihez csatlakoznak. Az államérdek mégsem engedte az országból való kiűzésüket. Sokan közülük ügyes és értelmes szakmunkások voltak, akik nagymértékben elősegítették a nemzet gazdagodását. A királynak szüksége volt az ilyen képesített dolgozókra pazar palotái és templomai építésénél. Ennek megfelelően egy sorba állította őket azokkal az egyiptomiakkal, akik birtokaikkal együtt magukat is eladták a királyságnak. Hamarosan felügyelőket rendeltek föléjük és így rabszolgaságuk teljes lett. – Pátriárkák és próféták, 241./old. 

Isten népe Egyiptomban

(2Móz 1:1-7). Név szerint ezek voltak Izráel fiai, akik Egyiptomba mentek Jákóbbal; mind egyik a maga háza népével ment: (2) Rúben, Simeon, Lévi és Júda, (3) Issakár, Zebulon és Benjámin, (4) Dán és Naftáli, Gád és Ásér. (5) Összesen hetvenen voltak, akik Jákóbtól származtak; József pedig már Egyiptomban volt. (6) Azután meghalt József és valamennyi testvére meg az az egész nemzedék. (7) Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon-nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország. /RÚF/ 

Mózes második könyve már az elején Isten áldására emlékeztet. Amikor Jákób pátriárka és a családja letelepedett Egyiptomban, csak hetvenen voltak 

(1Móz 46:27). Józsefnek pedig két fia született Egyiptomban. Jákób egész háza népe tehát, amely Egyiptomba ment, hetven lélek volt. /RÚF/;

 2Móz 1:5), később azonban „Izráel fiai… szaporák voltak, szaporodtak és sokasodtak, és nagyon hatalmassá lettek, úgy, hogy megtelt velük az ország” 

Az izraeliták helyzete a kivonulás előtt.

 (2Móz 1:8-11). Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet, (9) és ezt mondta népének: Lám, Izráel fiainak népe nagyobb és erősebb, mint mi. (10) Gyertek, bánjunk csak okosan vele, nehogy még jobban megsokasodjon! Mert ha háború támad, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, ellenünk harcol, és kivonul az országból. (11) Ezért munkafelügyelőket rendeltek föléjük, hogy kényszermunkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. /RÚF/  

A bibliai szakasz sötét képet fest Izrael népének egyiptomi történetéről. A könyv úgy kezdődik, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba döntötték a hébereket, a fáraó hajcsárokat rendelt föléjük és kényszermunkára fogták őket.

 Mózes második könyve azonban azzal végződik, hogy Isten békessége és vigasztaló jelenléte ott van a szent sátorban, az izraeliták táborának közepén. (Lásd 2Mózes 40. fejezet) A két végpont között Isten diadalának leírását találjuk. Az Úr megszabadította népét a szolgaságból, kettényitotta a Vörös-tengert, legyőz te a kor legerősebb hadseregét – látványos diadala mindebben megmutatkozott a sötétség erői felett. 

(2Mózes 40:1-38). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Az első hónap első napján állítsd fel a hajlékot, a kijelentés sátrát! (3) Helyezd el benne a bizonyság ládáját, és függeszd fel a kárpitot a láda elé! (4) Vidd be az asztalt, és rendezd el rajta, ami rá való! Vidd be a lámpatartót, és rakd fel rá a mécseseket! (5) Helyezd az illatáldozatra való aranyoltárt kívülről a bizonyság ládája elé, és tedd föl a függönyt a hajlék bejáratára! (6) Helyezd az égőáldozati oltárt a hajléknak, a kijelentés sátrának bejárata elé! (7) A medencét helyezd a kijelentés sátra és az oltár közé, és töltsd meg vízzel! (8) Azután kerítsd el az udvart körös-körül, és tedd föl a függönyt az udvar kapujára! (9) Aztán vedd a fölkenéshez való olajat, és kend föl a hajlékot és mindazt, ami benne van! Így szenteld fel azt és egész fölszerelését, hogy szent legyen! (10) Kend fel az égőáldozati oltárt is és egész fölszerelését. Így szenteld föl az oltárt, hogy igen szent legyen az oltár! (11) A medencét és annak állványát is kend fel, így szenteld föl azt! (12) Azután vezesd Áront és fiait a kijelentés sátrának bejáratához, és mosdasd meg őket! (13) Öltöztesd föl Áront a szent ruhákba, kend fel és szenteld fel, hogy a papom legyen! (14) Fiait is vezesd oda, és öltöztesd fel őket köntösükbe! (15) Kend föl őket, ahogyan apjukat fölkented, hogy papjaim legyenek! Ez a fölkenés teszi őket örökre papjaimmá, nemzedékről nemzedékre. (16) Mózes így járt el: mindenben úgy járt el, ahogyan megparancsolta neki az Úr. (17) A második év első hónapjának első napján felállították a hajlékot. (18) Felállította Mózes a hajlékot: lerakta a talpait, felállította a deszkáit, ráillesztette a reteszeit, és felállította az oszlopait, (19) majd kifeszítette a hajlék fölé a sátortetőt, fölterítette a sátor tetejére a takarót, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (20) Azután fogta és beletette a Bizonyságot a ládába, a rudakat ráillesztette a ládára, rátette a fedelet a láda tetejére, (21) majd bevitte a ládát a hajlékba, és föltette a függőkárpitot, hogy eltakarja a bizonyság ládáját, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (22) Azután elhelyezte az asztalt a kijelentés sátrában a hajlék északi oldalán a kárpiton kívül, (23) majd kenyereket rakott rá sorban az Úr elé, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (24) Az után elhelyezte a lámpatartót a kijelentés sátrában az asztallal szemben, a hajlék déli oldalán, (25) és fölrakta a mécseseket az Úr elé – ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (26) Azután elhelyezte az aranyoltárt a kijelentés sátrában a kárpit elé, (27) és jó illatú illatáldozatot mutatott be rajta – ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (28) Azután föl tette a függönyt a hajlék bejáratára, (29) majd elhelyezte az égőáldozati oltárt a hajléknak, a kijelentés sátrának a bejáratánál, és égőáldozatot meg ételáldozatot mutatott be rajta, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (30) Azután elhelyezte a medencét a kijelentés sátra és az oltár között, és vizet töltött bele a mosakodáshoz. (31) Ebben mosták meg Mózes, Áron és fiai a kezüket és a lábukat. (32) Valahányszor bementek a kijelentés sátrába, és az oltár elé léptek, megmosakodtak, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (33) Azután elkerítette az udvart a hajlék és az oltár körül, és rátette a függönyt az udvar kapujára. Így készült el Mózes a munkával. (34) Ekkor beborította a felhő a kijelentés sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. (35) És Mózes nem tudott bemenni a kijelentés sátrába, mert rajta nyugodott a felhő, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. (36) Egész vándorlásuk alatt valahányszor fölemelkedett a felhő a hajlékról, útnak indultak Izráel fiai. (37) De ha nem emelkedett fel a felhő, ők sem indultak el, amíg az fel nem emelkedett. (38) Mert nappal az Úr felhője volt a hajlék fölött, éjjel pedig tűz lángolt benne. Izráel egész háza látta ezt, amíg csak vándorolt. /RÚF/ 

White idézet: József – amikor látta, hogy élete vége már közel van – rokonait összehívta, és maga köré gyűjtötte. Bármilyen nagy tiszteletben részesítették is őt a fáraók földjén, Egyiptom számára mégis csak a száműzetés helye. Az volt utolsó cselekedete, hogy bizonyságot tett Izraellel való sorsközösségéről. Ezek voltak utolsó szavai: „...Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak”. (1Móz 50:24) Azután ünnepélyesen megeskette Izrael gyermekeit, hogy csontjait magukkal vigyék majd Kánaán földjére. „És meghala József száztíz esztendős korában, és bebalzsamozák, és koporsóba tevék Egyiptomban.” (1Móz 50:25-26) Az évszázadok során – a nehéz rabszolgaság alatt – amely ezt az időt követte, ez a koporsó mindig József utolsó szavaira emlékeztette Izrael gyermekeit, és arról tett előttük bizonyságot, hogy csak ideiglenesen tartózkodnak Egyiptomban. Arra figyelmeztette őket, hogy reményüket mindig az ígéret földje felé irányítsák, mert szabadulásuk ideje biztosan eljön. – Pátriárkák és próféták, 240./old.

Isten levitte Egyiptomba Ábrahám leszármazottait: Jákóbot és ivadékait, hogy bemutassák e nagy és gonosz nemzetnek Isten országának alapelveit. József becsületessége és csodálatra méltó tevékenysége, amellyel megőrizte Egyiptom egész népét, Krisztus életét tükrözte. Mózes is – és sokan mások – bizonyságot tettek Istenről.

 Az Úr hatalma és irgalma mutatkozott meg akkor is, amikor kivezette Izraelt Egyiptomból. Csodái, amelyekkel megszabadította a szolgaságból, és gondoskodása a pusztai vándorlás alatt nemcsak Izrael javát szolgálta. Isten szemléltető oktatást akart adni népe által a környező nemzeteknek. Minden emberi hatalmat és nagyságot felülmúló Istenként nyilatkoztatta ki önmagát. – Krisztus példázatai, 286./old.