Hogy megismerjelek Téged

 

(2Móz 33:12-17). Majd ezt mondta Mózes az Úrnak: Nézd, te azt mondod nekem, hogy vezessem ezt a népet. De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad: Név szerint ismerlek téged, és elnyerted jóindulatomat. (13) Ha valóban elnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hogy megismerjelek téged, és hogy elnyerjem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! (14) Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? (15) Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! (16) Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén. (17) Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged. /RÚF/

Mózes folyamatosan növekedett az Úr ismeretében. Egyre közelebb került hozzá, az Ő képére akart formálódni. Egy nap a gyülekezés sátrában beszélgetett Istennel, amikor hirtelen rádöbbent, hogy nem ismerte az Urat, ezért így imádkozott: „ismertesd meg velem utadat, hogy ismerjelek téged”. (2Móz 33:13) /RÚF/ Ráébredt, milyen nagy szüksége van arra, hogy mélyebb szinten megismerje Istent. Felismerte, hogy minél jobban ismerte Őt, valójában annál kevésbé ismerte. Meglátta, hogy mire van szüksége, és teljes szívéből jobban meg akarta ismerni Istent, Ő pedig készségesen megadta, amit a próféta kért.

Mózes eddigi tapasztalatából láthatjuk, hogyan került mind mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba az Úrral, hogyan fejlődött lelkileg.

Először Mózes „felment” a hegyre Istenhez (2Móz 19:3), aztán felment „a hegy tetejére” (2Móz 19:20), majd „bement a sötét felhőbe”. (2Móz 20:21), /SZIT/

Egy másik alkalommal „bement Mózes a felhő közepébe”, ahol Isten volt, és negyven nap és negyven éjjel ottmaradt vele. (2Móz 24:18), /ÚRK/ Ekkor Isten két igen értékes ajándékot adott neki:

1) a Tízparancsolatot, amit a saját ujjával írt fel a két kőtáblára, amit Ő is vágott ki

(2Móz 24:12). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat. /RÚF/

2) a szent sátor építésére és berendezésére vonatkozó útmutatásokat. (2Mózes 25–31. fejezetei.)

Később Mózes újból eltöltött negyven napot és éjjelt az Úrral, amikor közbenjárt a bűnösökért.

(2Móz 32:30-32). Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az Úrhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. (31) Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. (32) Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! /RÚF/;

(5Móz 9:18). Azután odaborultam az Úr elé, és ugyanúgy, mint először, negyven nap és negyven éjjel nem ettem kenyeret, és nem ittam vizet azok miatt a vétkeitek miatt, amelyeket elkövettetek, amikor azt tettétek, amit rossznak lát az Úr, hogy bosszantsátok őt. /RÚF/]

Mindezek után még továbbra is arra vágyott, hogy jobban megismerje Isten jellemét, Ő pedig hamarosan különleges módon megadta ezt neki. A Mózes által vágyott ismeret nem pusztán annak intellektuális megértése volt, hogy kicsoda Istent, tapasztalati úton kívánta megismerni a személyét.

Nem csoda, hogy évszázadokkal később Jézus kijelentette: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust”. (Jn 17:3) Hogyan is ismertethette volna meg jobban magát Isten az emberekkel annál, mint amikor emberré lett?

White idézet: Mózes mélységes szeretetet tanúsított a nép iránt, amikor arra kérte az Urat, hogy bocsássa meg az izraeliták vétkét, vagy inkább az ő nevét törölje ki könyvéből. Közbenjárásai Krisztus szeretetét és közbenjáró szolgálatát szemléltetik a bűnös emberiség érdekében. Az Úr nem hagyta, hogy Mózes szenvedjen a nép bűneiért és állandó visszaeséseiért. Kijelentette, hogy azoknak nevét törli ki a könyvből, akik vétkeztek, hogy igaznak ne kelljen szenvednie a bűnösért. Az itt említett könyv a mennyei emlékezés könyve, amelyben fel van jegyezve minden név, cselekedet és bűn, és minden hit vezérelte engedelmesség. Ha valaki túlságosan súlyos bűnt követ el, és az Úr nem tud neki megbocsátani, a nevét kitörlik a könyvből, és pusztulás lesz a sorsa. Noha Mózes felismerte azok szörnyű sorsát, akiknek a nevét kitörlik Isten könyvéből, mégis kijelentette az Úr előtt, hogy ha Izrael vétkező gyermekeinek nevét kitörlik a könyvből, és az Úr többé emlékezni sem fog rájuk, akkor az ő nevét is töröljék ki. Egyszerűen nem nézhette végig, amint kiárad Isten szörnyű haragja azon emberekre, akik korábban hatalmas isteni csodákban részesültek. – Spiritual Gifts, 3. köt., 285-286./old.

A kijelentés sátora

(2Móz 33:7-11). Mózes pedig fogta a sátrat, és a táboron kívül állította fel, messze a tábortól, és a kijelentés sátrának nevezte el. És mindenkinek, aki az Urat kereste, ki kellett mennie a kijelentés sátrához a táboron kívülre. (Valahányszor kiment Mózes a sátorhoz, az egész nép fölkelt, mindenki odaállt sátra bejáratához, és követte szemével Mózest, amíg be nem ment a sátorba. (9) Valahányszor bement Mózes a sátorba, leereszkedett egy felhőoszlop, és megállt a sátor bejáratánál: így beszélt Mózessel az Úr. (10) Amikor az egész nép látta, hogy ott áll a felhőoszlop a sátor bejáratánál, az egész nép fölkelt, és mindenki leborult sátra bejáratánál. (11) Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal. Amikor visszatért a táborba, a szolgálatára rendelt ifjú, Józsué, Nún fia nem távozott el a sátorból. /RÚF/

Nem szabad összetéveszteni a „gyülekezés sátrát” (amit Izrael táborán kívül állítottak fel) a szent sátorral, amit később építettek meg, és ami a tábor közepén helyezkedett el. Azt nem tudni, Mózes milyen gyakran találkozott Istennel a gyülekezés sátrában, egy dolog azonban biztos: a találkozásaik nyomán szoros lett a barátság közöttük. „Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, úgy, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni”. (2Móz 33:11, /ÚRK/

Barát az, akinek a tanácsát kérhetjük, akivel szinte mindent nyíltan megbeszélhetünk, bízva abban, hogy másoknak nem mondja el. Az az egyik legjobb dolog, ha van ilyen barátunk, aki a legkedvesebb emberek között van az életünkben. (2Mózes 19–34). fejezeteinek feljegyzéseiből sokat megtudunk Mózes történetén keresztül arról, hogyan formálja át Isten az életünket. Miként épített az Úr kapcsolatot ezzel a kiemelkedő vezetővel? Mózes életét tanulmányozva meglátjuk, hogyan ismerte meg egyre jobban Istennek nemcsak a hatalmát, hanem a szeretetét és a jellemét is. Az Istennel való közösségnek ez meghatározó alkotóeleme.

Isten már azelőtt is hatalmas módon felhasználta Mózest, mielőtt a Sínai-hegyhez ért, akkor is, amikor még csak felkészítette különleges vezetői szerepére. Midián földjén, a pásztorévek alatt két könyv (Jób könyve és Mózes első könyve) megírására ihlette. Majd pedig az égő csipkebokor drámai erejű eseményével elhívta, hogy vezesse ki Izraelt Egyiptomból. Mózes látta Egyiptom isteneinek és az erős egyiptomi hadseregnek a vereségét a Vörös-tengernél. Hosszú heteken át tanúja volt, Isten hogyan vezette Izraelt Egyiptomból a Sínai-hegyhez. Az arcának ragyogását kiváltó eset után még harminckilenc évig vezette Izraelt, egészen az ígéret földjének határáig. A bibliai üzenet megerősíti, hogy Mózes Isten hűséges szolgája volt

(5Móz 34:5). Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móáb földjén, az Úr akarata szerint. /RÚF/;

(Józs 1:1). Mózesnek, az Úr szolgájának halála után ezt mondta az Úr Józsuénak, Nún fiának, Mózes szolgájának: /RÚF/ tiszta világosság a sötétben, mintaértékű próféta, akihez másokat is mértek (5Móz 18:15, 18). Prófétát támaszt majd testvéreid közül Istened, az Úr: olyat, mint én – őreá hallgassatok! (18) Prófétát támasztok nekik testvéreik közül, olyat, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. /RÚF/.

A változás előmozdítója volt, még ha a nép nem is követte mindig útmutatását és szavait, amikor azonban aszerint cselekedtek, mindig jól ment a soruk.

White idézet: Isten megtiszteli azokat, akik megalázkodnak előtte. Mózes elcsüggedt, látva az általa vezetett nép hálátlanságát és zúgolódását, és kérte Istent, biztosítsa őt a jelenlétéről: „Lásd, te azt mondod nékem, vidd el ezt a népet, de nem mutattad meg nékem, kit küldesz velem; pedig azt mondtad nékem: név szerint ismerlek téged, és kedvet találtál szemeim előtt. Most azért, ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped. És monda: Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?”

Mózes bátorságot nyert Isten jelenlététől, és még közelebb húzódva az Úrhoz, újabb áldásokért könyörgött. „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet” – mondta. Mit gondoltok, megdorgálta Isten Mózest a bátorságáért? Valójában nem. Mózes kérése mögött nem kíváncsiság állt, hanem egy határozott cél. Rájött, hogy saját erejéből nem tehet eleget az isteni feladatnak. Tudta, hogy ha tisztábban láthatná Isten dicsőségét, bátran mehetne előre fontos küldetésében, de nem saját erejéből, hanem az Úr, a Mindenható Isten erejének segítségével. Lelke Istenhez vágyakozott, szerette volna még jobban megismerni Őt, minden nehézségben vagy háborúságban érezni akarta maga mellett az isteni jelenlétet. Mózes nem önzéstől vezérelve kérte, hadd láthassa Isten dicsőségét. Egyedüli célja az volt, hogy még jobban hódolhasson Teremtőjének. Advent Review and Sabbath Herald, 1897

Közbenjárás

(2Móz 32:30-32). Másnap így szólt Mózes a néphez: Igen nagy vétket követtetek el. Ezért fölmegyek most az Úrhoz, talán engesztelést tudok szerezni vétketekért. (31) Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és ezt mondta: Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. (32) Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál! /RÚF/

A lázadás miatt rettenetes dolgok történtek az izraeliták táborában, sokan meg is haltak. (2Móz 32:28) Másnap Mózes bejelentette a népnek: „Nagy bűnt követtetek el, most azért fölmegyek az Úrhoz, talán kegyelmet nyerhetek bűneitekre”. (2Móz 32:30, ÚRK) 

„Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és azt mondta: Ó, jaj, ez a nép nagy bűnt követett el! Aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket! Ha pedig nem, törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál”. (2Móz 32:31-32), /ÚRK/

Nem csoda, hogy Krisztus egyik előképének tartják Mózest. Valóban krisztusi lelkület mutatkozott meg benne, amikor imában közbenjárt a bűnösökért, sőt az életét is adta volna értük. Példaértékű a kegyelme a bűnösök iránt. Bemutatta, hogy teljes mértékben az Úrnak szentelte magát és áldozatos szeretettel viseltetett az emberek iránt. Mózes második könyve nem tér ki rá, hogy ez alkalommal meddig maradt a hegyen az Úrral, de Mózes ötödik könyvéből megtudjuk, hogy negyven napig volt ott. (5Móz 9:18). Azután odaborultam az Úr elé, és ugyanúgy, mint először, negyven nap és negyven éjjel nem ettem kenyeret, és nem ittam vizet azok miatt a vétkeitek miatt, amelyeket elkövettetek, amikor azt tettétek, amit rossznak lát az Úr, hogy bosszantsátok őt. /RÚF/

(2Móz 32:32) versében az a szó, ami a fordításban „bocsásd meg”, egy olyan igéből származik, aminek az alapjelentése: „viselni”, „hordozni”, mint (Ézs 53:4) versében (Jézusra utalóan): „pedig a mi betegségeinket viselte”. (ÚRK) Ugyanaz az ige, ami (2Móz 32:32) versében a fordításban úgy szerepel, hogy „bocsásd meg”, (Ézs 53:4) versében „viselte”. Milyen komoly bepillantást ad ez a megváltás és a megbocsátás folyamatába, és abba, hogy mekkora árat fizetett Isten a megváltásunkért! Mózes valójában azt kérte Istentől, hogy „viselje el” és „hordozza” a nép bűnét, és évezredekkel később Ő éppen ezt tette meg a kereszten. (2Móz 32:32), nemcsak az engesztelés, a helyettes áldozat gondolatára mutat rá, hanem arra is, hogy ki lett a Helyettesünk: Isten maga. Ez a szöveg a megbocsátás menetét tárja elénk. Krisztusban Isten magára vette, hordozta a bűneinket, ez a megbocsátás egyetlen út ja. Bámulatos kifejezése ez a megváltási tervnek, bemutatja nekünk és az egész világmindenségnek, hogy mibe került Istennek a megváltásunk. 

White idézet: Miután Izrael vétkezett az aranyborjú imádásával, Mózes újból Isten elé járult, hogy közbenjárjon a népért… Tapasztalatból már megtanulta, hogy ha befolyást akar gyakorolni az emberekre, akkor isteni erőre van szüksége. Az Úr látta szolgája őszinteségét és önzetlen lelkületét, és leszállt, hogy szemtől szembe találkozzon ezzel a gyenge halandóval, és úgy beszéljen vele, mint ember a barátjával. Mózes teljesen Istenre bízta magát és a terheit, és kiöntötte a lelkét az Úr előtt. Az Úr nem dorgálta meg szolgáját, hanem lehajolt és meghallgatta könyörgését… Válasza hamarosan megérkezett: „Az én orcám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak?” Mózes érezte, hogy itt nem állhat meg. Sok mindent kapott már, de szeretett volna még közelebb kerülni Istenhez, és állandó jelenlétének erőteljes bizonyítékaira vágyott. Izrael terheit hordozta, hatalmas felelősség hárult rá; amikor vétkeztek, neki voltak a legnagyobb lelkiismeret-furdalásai, mintha ő maga lett volna bűnös, és most lelkében úgy érezte, hogy ha Isten elhagyja az izraelitákat megkövült és megtéretlen állapotukban, akkor annak szörnyű következményei lesznek… Olyan komolysággal és vággyal könyörgött, hogy hamarosan választ is kapott: „Megteszem ezt is, amit kívántál; mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged.” 

 Ezek után arra számítanánk, hogy a próféta abbahagyja a könyörgést, de épp ellenkezőleg, a sikeren felbuzdulva bátorkodik még közelebb húzódni Isten szent közelségéhez. Olyan kéréssel állt elő, amit ember addig nem kért: „Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet.” Micsoda kérés ez egy véges, halandó ember részéről! De vajon elutasítják? Talán megdorgálja Isten ezért a merészségéért? Nem, hanem kegyelemteljes szavakkal szól hozzá: „Meg teszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el.” 

 Mózes történetében láthatjuk azt a szoros Istennel ápolt közösséget, amiben az ember részesülhet. – Conflict and Courage, 99./old.