Pál és Kolossé

Nincs arra utaló feljegyzés, hogy Pál valaha járt volna Kolosséban, ami szintén sokat elárul evangelizációs stratégiájának eredményességéről. Először is, a városból származó Epafrász révén jutott el oda az evangélium.  

 (Kol 4:12). Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami Isten akarata. /RÚF/

(Kol 1:7). Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki Krisztus hű szolgája értetek. /RÚF/) 

Mit tudhatunk az ő megtéréséről? Valószínűleg az 1. század 50- es éveinek közepén történt, amikor Pál a közeli Efezusban tartózkodott, és „mindazok, akik Ázsiában laktak… meghallották az Úr igéjét”. (ApCsel 19:10), ÚRK; 

ApCsel 20:31. Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat. /RÚF/ 

A jelenések könyve szintén tanúsítja, hogy milyen széles körben terjedt az evangélium ezen a vidéken.

 (Jel 1:4). János, az Ázsiában levő hét gyülekezetnek: Kegyelem nektek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő, és a hét lélektől, akik trónja előtt vannak, /RÚF/

A siker legvalószínűbb magyarázata az lehet, hogy azok által jutott el még Kolosséba is, akik megtértek, amikor először meghallották az evangéliumot Páltól Efezusban, Kis-Ázsia legfontosabb városában, ami kikötőváros volt. Epafrász hallgatta Pál igehirdetését Efezusban, majd ő is a munkatársa lett, aztán elvitte az evangéliumot a maga városába, Kolosséba. A Laodiceától mintegy 15 km-re délkeletre fekvő Kolosséban csak most végeznek régészeti feltárásokat, így erről a városról kevesebbet tudunk, mint a térség jelentősebb településeiről. Az azonban biztos, hogy számottevő volt az ottani zsidó közösség, „Frígia körzetében a zsidók lélekszáma tízezerre volt tehető” (Arthur G. Patzia: New International Biblical Commentary: Ephesians, Colossians, Philemon. Peabody, MA, 1990, Hendrickson Publishers Inc., 10. köt. 3./old.). 

A Kolosséban vert pénzérmék arról tanúskodnak, hogy számos istenséget imádtak az ott élők – hasonlóan más római városok lakóihoz. A pogány szokások és erős kulturális hatások nyilván hatalmas kihívások elé állították a keresztényeket, nemcsak a városi evangelizáció tekintetében, hanem tiszta, evangéliumi hitük megőrzésében is. Kolossé másik prominens keresztény lakója Filemon volt, aki nagyjából Epafrásszal egy időben térhetett meg.

(Filem 1:15-16). Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, (16) most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. /RÚF/

(Kol 4:9). Vele megy Onészimosz is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való. Ők tehát mindent tudatnak veletek, ami itt történik. /RÚF/

 A római törvények értelmében Pálnak vissza kellett küldenie Onézimoszt Filemonhoz, ám az apostol Filemon szívére és keresztényi lelkiismeretére apellálva arra ösztönözte, hogy ne rabszolgájaként bánjon Onézimosszal, hanem mint hittestvérével. 

(Filem 1:16)most már nem úgy, mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet: aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. /RÚF/

White idézet: A kolosséi hívők, kiket a pogányság szokásai és befolyása vett körül, abban a veszélyben forogtak, hogy elszakadnak az egyszerű evangéliumtól. Pál tehát ettől óvta őket, amennyiben Krisztusra, mint egyedül megbízható Vezetőjükre irányította tekintetüket. „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.”

 Krisztus előre megmondotta, hogy hitetők lépnek fel, kiknek befolyása által „a gonoszság megsokasodik” és „a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Ezek felől intette a tanítványokat, mert innen nagyobb veszélyek fenyegetik a gyülekezetet, mint üldöző ellenségeik részéről. Pál ismételten óva intette a hívőket ezektől az álnok tanítóktól. Elsősorban ettől a veszélytől óvakodjanak; mert amennyiben befogadják ezeket a hamis tanítókat, a tévelygésnek nyitják meg a kaput. Az ellenségnek lehetővé teszik, hogy az újonnan megtérteknek a lelki ítélőképességét elhomályosítsa és bizalmukat megrendítse.

 Krisztus a zsinórmérték, akihez szabva kell megvizsgálni az előadott tanokat. Mindazt, ami tanaival nem egyezik, utasítsák vissza.

 Isten Igéjének intelmei, a keresztény gyülekezetet minden oldalról fenyegető veszélyekre nézve ma is érvényesek. Miként az apostolok idejében igyekeztek emberek a Szentírásba vetett hitet hagyományok és bölcseletek által aláásni, úgy igyekszik az igazság örök ellensége ma is az érzékeknek hízelgő „magasabb kritika” irányzatával, a fejlődéselmélettel, spiritizmussal, teozófiával és panteizmussal a lelkeket tiltott útra csábítani. Sokak szemében a Biblia: olaj nélküli lámpa, mert bölcseleteikkel gondolataikat helytelen irányba terelték.

 A spiritizmus vagy spiritualizmus arra tanít tömegeket, hogy a vágy a legfőbb törvény; a féktelenség: szabadság; az ember csupán önmagának tartozik felelősséggel… Legnagyobb szükségletünk: erő – a magasabb rendű, tisztább és nemesebb életre. – Krisztusi élet, 344./old., november 26.

 A Kolossébeliekhez intézett levél tele van kiválóan értékes tanításokkal mindazok számára, akik Krisztus szolgálatában állnak; olyan tanokkal, amelyek kidomborítják az állhatatos célratörést, magasztos célkitűzést azok életében, akik helyesen képviselik az Üdvözítőt. Ha a hívő lemond mindenről, ami akadályozhatná haladásában a keskeny úton, vagy amivel visszatarthatna másokat erről az útról, akkor mindennapi életében irgalmasság, alázat, szelídség, türelem és Krisztus szeretete nyilvánul meg...

 A kereszténynek semmitől sem szabad visszariadnia azon igyekezetében, hogy elérje az Isten által előírt eszményt. Krisztus kegyelme és ereje által az erkölcsi és lelki tökéletesség ígérete szól mindenkihez. Jézus az erő forrása; az élet kútfeje. Elvezet Igéjéhez; a bűntől beteg lélek gyógyítására az élet fájáról nyújt leveleket. Odavezet Isten trónjához, és olyan imát helyez ajkunkra, amely által szoros összeköttetésbe jutunk vele. Érettünk megmozgatja a menny minden hatalmát. Minden léptünkkel érintkezésbe jutunk kiapadhatatlan erejével. – Lift Him Up, 264./old.

Pál Filippiben

  Pál második misszióútja idején, nem sokkal azután, hogy Timóteus csatlakozott a csoporthoz, a Szentlélek nem engedte őket tovább utazni KisÁzsiában. 

(ApCsel 16:6). Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessk az igét Ázsiában. /RÚF/

Egy éjjeli látomásban az apostol egy férfit látott, aki hívta:

  „Jöjj át Macedóniába, és segíts nekünk”. (ApCsel 16:9), /ÚRK/ 

Ezért rögvest elindultak a Macedóniához legközelebb eső tengeri kikötő felé. Troászban hajóra szálltak, majd az Égei-tengeren át eljutottak Európába, Neápoliszba, de nem ott hirdették az evangéliumot, hanem Filippi felé indultak. A többes szám (ApCsel 16:11). Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrakéba mentünk, másnap Neapoliszba, /RÚF/) vonatkozik itt Pálra, Szilászra, Timóteusra és Lukácsra, aki Troászban csatlakozott hozzájuk. Az evangelizáció tekintetében Pál mindig stratégiailag gondolkodott. Filippi volt „Macedónia e részének első városa” (ApCsel 16:12), /ÚRK/, valójában a Római Birodalom egyik büszkesége, elnyerte az Ius Italicum címet, a lehető legnagyobb kitüntetést, amit egy város megkaphatott. Lakói olyan kiváltságokkal bírtak, mint az Itáliában élők, nem kellett például földadót vagy fejpénzt fizetniük, és aki a városban született, automatikusan római polgárjogot nyert. A város a Via Egnatia, a Rómát Kelettel összekötő fő, szárazföldi útvonal jelentős állomása volt. Az ottani erős keresztény jelenlét révén sok más, közeli városba eljuthatott az evangélium, így Amfipoliszba, Apollóniába, Thesszalonikába és Béreába is.

 (ApCsel 17:1, 10). Miután áthaladtak Amfipoliszon és Apollónián, Thesszalonikába értek, ahol zsinagógájuk volt a zsidóknak. (10) A testvérek pedig még aznap éjjel elküldték Pált Szilásszal együtt Béreába. Amikor megérkeztek, bementek a zsidók zsinagógájába. /RÚF/

Érdekes, hogy az 1. században Filippi hivatalos nyelve a latin volt, ezt bizonyítja a latin feliratok túlnyomó többsége.

  (Fil 4:15). Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül, /RÚF/ versében Pál is latinos hangzású néven szólítja őket: Philippészioi, amivel nyilván különleges római státuszukat ismerte el. Viszont a piacon és a környező városokban görögül beszéltek, és ezen a nyelven terjedt az evangélium is. Lukács leírja, hogyan csatlakozott Pál és csapata a folyóparton imádkozókhoz, ahol megtért Lídia a háza népével. 

(ApCsel 16:13-15). Szombaton kimentünk a városkapun kívülre, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz. (14) Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatirából való bíborárus, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. (15) Amikor pedig háza népével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, és szálljatok meg a házamban! És kérlelt bennünket. /RÚF/

 Lídia üzletasszony volt (bíborárus), bizonyára ő lehetett Pál egyik fő anyagi támogatója Filippiben végzett szolgálata során. Pálnak és Szilásznak az ottani börtönben töltött ideje egy másik család, a börtönőr és háza népének megtéréséhez vezetett.

 A Szentlélek tudta, hogy Filippi ideális pillére lesz az evangélium európai terjedésének, még ha lesznek is üldözések. Az üldöztetés borzalmas, azonban bizonyos körülmények között ennek révén az evangélium eljuthat olyan emberekhez, akik máskülönben nem ismerhetnék meg.

 (ApCsel 9:16). Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért. /RÚF/

 White idézet: Pál – az emberiség legnagyobb tanítója – elfogadta Istentől a legalantasabb és legmagasztosabb feladatokat is. Elismerte, hogy a fizikai munka éppolyan fontos, mint a szellemi, tehát kétkezi munkával biztosította megélhetését. Sátorkészítőként dolgozott, miközben naponként prédikálta az evangéliumot a civilizált világ főbb központjaiban. „Sőt magatok tudjátok, hogy a magam szükségeiről és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” (ApCsel 20:34)

 Habár kimagasló intellektuális képességekkel rendelkezett, Pál élete egy ennél is ritkább bölcsességről tett bizonyságot. Tanításaiban és életével a legmélyebb jelentőségű elveket tárta fel, olyanokat, amelyekről korának lángelméi mit sem tudtak. A legnagyobb bölcsesség volt az övé, ami éleslátást és együtt érző szívet kölcsönöz befogadójának, ami összeköti az embert felebarátjával, és képessé teszi arra, hogy erősítse a másikban jobbik énjét, továbbá nemesebb életre ösztönözze…

 Figyeljük meg, ahogy Filippiben, a börtönben, ahol – bár meggyötört teste bizonyára ellenkezik – mégis szívből zeng hálát az Úrnak az éjszaka közepén. Miután pedig a földrengés megnyitja a börtönajtókat, újra hallatszik hangja, amint így nyugtatja a pogány őrt: „Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk!” (ApCsel 16:28) Mindenki a helyén van, mert egy rabtársuk lénye annyira magával ragadja őket. A börtönőrt pedig meggyőzi Pál hite, érdeklődik az üdvösség módjáról, majd egész háza népével együtt csatlakozik Krisztus tanítványainak üldözött csoportjához…

 Így telt az élete, saját szavaival szólva: „Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyóvizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.” (2Kor 11:26-27)

 „Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; Ha gyaláztatunk, könyörgünk”; „mint bánkódók, noha mindig örvendezők; mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók.” (1Kor 4:12-13; 2Kor 6:10)

 A szolgálatban találta meg örömét, és fáradságos élete végén, amint visszatekintett harcaira és győzelmeire, el tudta mondani: „Ama nemes harcot megharcoltam” (2Tim 4:7). – Nevelés, 66-68./old.

Pál láncok között

Macedóniai tartózkodása idejéből Pál több fogságról is említést tesz. 

(2Kor 6:5) verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben, 

(2Kor 7:5). Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek. /RÚF/; 

(2Kor 11:23). Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. /RÚF/ Filippiben történt az első ilyen eset, amiről feljegyzés szól. 

(ApCsel 16:16-24). Történt pedig egyszer, hogy amikor az imádkozás helyére mentünk, egy szolgálóleány jött velünk szembe, akiben jövendőmondó lélek volt, és jóslásával nagy hasznot hajtott gazdáinak. (17) Követte Pált és minket, és így kiáltozott: Ezek az emberek a magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek! (18) Ezt több napon át művelte. Mivel Pált bosszantotta ez, megfordult, és ezt mondta a léleknek: Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle! És az még abban az órában kiment belőle. (19) Amikor pedig látták a gazdái, hogy odalett az, amiből hasznot reméltek, megragadva Pált és Szilászt, a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket. (20) Azután az elöljárók elé vezették őket, és ezt mondták: Ezek az emberek felforgatják a városunkat. (21) Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk. (22) Velük együtt a sokaság is rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. (23) Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. (24) Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta. /RÚF/] Később rövid időre bebörtönözték Jeruzsálemben is, mielőtt átszállították a cezáreai börtönbe

 Pál másutt is említi „fogságát” (Filem 10, 13). Rómában ugyan háziőrizetben volt, de hozzáláncolták egy római katonához. A 2. század első felében így láncolták meg Ignatiust is, aki leírta, hogy a katonák olyanok voltak, mint „a vadállatok… minél jobban bántak velük, annál kegyetlenebbé váltak”. (Michael W. Holmes, szerk. The Apostolic Fathers. Grand Rapids, MI, 2007, Baker Academic, 231./old.)

(2Kor 4:7-12). Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: (8) Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; (9) üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; (10) Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. (11) Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.(12) Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. /RÚF/

 Bármilyen nehézzé is vált az élet, Pál képes volt a dolgok szebb oldalára figyelni, és ez adott neki bátorságot ahhoz, hogy stresszes helyzetekben is erős maradjon. Bármivel támadta Sátán, az apostol tudta, hogy Isten nem feledkezett el róla

(2Kor 6:3-7). Senkinek semmiféle megütközést nem okozunk, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, (4) hanem úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, (5) verésekben, bebörtönzésben, nyugtalan időkben, fáradozásban, átvirrasztott éjszakákban, böjtölésben, (6) tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, Szentlélekben, képmutatás nélküli szeretetben, (7) az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, /RÚF/

 Gyakran megkísért bennünket, hogy a körülményeinkre, a gyengeségeinkre, a múltbeli kudarcainkra nézzünk, amelyektől egészen elcsüggedünk. Azonban éppen ilyenkor kell felidézni magunkban, milyen csodálatosan gondoskodott rólunk az Úr az ellenséggel való küzdelmeinkben! Az egyik legfontosabb ajándék a Biblia, „az igazság igéje” (2Kor 6:7), /RÚF/, ami által tanulhatunk mások hibáiból és sikereiből. „A Lélek az, aki eredményessé teszi mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez. A Lélek az, aki megtisztítja szívünket. A Lélek által a hívő ember részese lesz az isteni természetnek. Krisztus isteni hatalomként, erőként adta nekünk Lelkét, hogy segítségével győzzük le a gonoszra való minden örökölt vagy szerzett hajlamunkat, és hogy az Ő egyházába bevésődjék Krisztus jelleme”. (Ellen G. White: Jézus élete.  578./old.)

 White idézet: Az eluralkodó gonoszság ellenére számos szent ember, az Istennel való közösség által megjobbultan és nemesülten úgy élt, mintha a menny társaságában lenne. Nagy koponyák, csodálatos képességekkel megáldott emberek voltak. Nagy és szent küldetésük volt, hogy igaz jellemet alakítsanak ki; hogy a kegyesség leckéit tanítsák nemcsak kortársaik, de a későbbi nemzedékek számára is. A Szentírás csak néhány kiemelkedő személyiséget említ, de a korszakokon át végig voltak Istennek tanúi, őszinte imádói.

 Azok, akik bíznak Isten Igéjében – habár önmagukban teljesen gyámoltalanok voltak –, gyakran az egész világ hatalmának ellenálltak. A tiszta szívű, szent életű Énok szilárdan hitte, hogy az igazság egy romlott, csúfolódó nemzetség közepette is győzedelmeskedik. Izrael gyermekei a Vörös-tengernél hittel rendelkeztek a föld leghatalmasabb nemzetének legnagyobb seregével szemben. Dávid, a pásztorfiú bízott Isten ígéretében, hogy trónra jut Saullal, a törvényes uralkodóval szemben, ezért szilárdan alávetette magát Isten akaratának. Sidrák, Misák és Abednégó megőrizték hitüket a tűzben, és a trónon ülő Nabukodonozorral szemben is; Dániel pedig az oroszlánok között és az ország magas tisztségeit betöltő emberek előtt. Jézus hittel győzött a kereszten, amikor a zsidó papok és főemberek még a római kormányzót is rákényszerítették akaratuk végrehajtására. Pál megőrizte hitét láncra verve, amikor gonosztevőként vitette őt halálba Néró, a világbirodalom zsarnoka.

 Ilyen példákat nemcsak a Bibliában találunk. Bőven találunk hasonlókat az emberiség történelmének feljegyzéseiben. A valdensek, a hugenották, Wiclif, Husz, Jeromos, Luther, Tyndale, Knox, Zinzendorf és Wesley másokkal együtt tanúskodtak Isten Igéjének hatalmáról a gonosz által támogatott emberi hatalommal és bölcsességgel szemben. Ezek a férfiak voltak az igazi földi nemesek. Ők Isten királyi családfája. Mai ifjúságunk azt a felhívást kapja, hogy foglalják el helyüket ebben a családban! – ConFlict and Courage, 9./old.

 Gondoljunk csak Pál tapasztalatára. Amikor úgy tűnt, hogy a legnagyobb szükség lenne az apostol tevékenységére a megpróbált gyülekezetek erősítésében, korlátozták a szabadságát. De éppen ez volt az a pillanat, hogy az Úr munkálkodjon és értékes győzelmeket arasson.

 Amikor úgy látszott, hogy Pál csak nagyon keveset tehetett, az igazság akkor jutott be a királyi palotába. Ezeket az embereket nem Pál kitűnő prédikációi, hanem a rabláncai indították meg. Bebörtönzésével diadalra vitte Krisztus ügyét. Türelme és alázata, amellyel alárendelte magát a hosszú és igazságtalan fogságnak, arra késztették ezeket az embereket, hogy kiértékeljék jellemét. Szeretett testvéreinek küldött utolsó üzenetében Pál továbbítja a császár házából való szentek üdvözletét a többi gyülekezetek szentjeinek. – Krisztusi élet, 358./old., december 10.