Kézrátétel jelentősége

A keresztény gyülekezet ekkor új, fontos időszakába lépett. Megkezdődött az evangélium diadalútja a pogányok között; a gyülekezet pedig megerősödött a dúsan bearatott lelkekkel. Várható volt azonban, hogy az erre a munkára kijelölt apostolok bizalmatlansággal, előítélettel és irigységgel találkoznak majd és tanításuk, amely „lerontotta a közbevetett választófalat” (Ef. 2:14) –, amely oly hosszú időn át szétválasztotta a zsidókat és görögöket – az eretnekség vádját lobbantja fel. Emiatt egyben az evangéliumi prédikátori tisztségre nyert felhatalmazásukat sok törvénytisztelő, jámbor zsidó kétségbe is vonhatja. Isten azonban előre látta a nehézségeket, amelyek szolgái útját akadályozhatják, és hogy munkájuk zavartalanul alakulhasson, kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet arra, hogy nyilvánosan avassa fel őket a prédikátori tisztségre. Így tehát felszentelésük nyilvános elismerése volt az Isten rendelésének, hogy vigyék el a pogányoknak az üdvözítő evangéliumot. {AA 161.1}

Pál, valamint Barnabás is, Istentől kapta megbízatását; a kézrátétel tehát nem jelentette a kegyelem vagy képesség újabb adományát, hanem csak a tisztség formai elismerését, felhatalmazást erre a hivatásra. A gyülekezet így nyomta rá pecsétjét Isten művére. {AA 161.2}

A zsidók számára az ilyen eljárás nagy jelentőséggel bírt. Ha a zsidó apa gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezeit. Ha egy állatot odaszántak áldozatul, akkor az áldozatot bemutató papnak szintén rá kellett tenni kezeit az áldozat fejére. Amikor tehát az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, ezzel a cselekedetükkel Istent arra kérték, hogy a kiválasztott apostolokra, különleges munkájukra szóló felavatásukra, áldását adja. {AA 162.1}

Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával igen visszaéltek. Indokolatlan fontosságot tulajdonítottak ennek a cselekménynek, mintha azokra, akik ilyen felszentelésben részesültek, azonnal valamilyen erő áradna, amely őket bizonyos lelki hivatásra képesítené. Azonban a Szentírás semmit sem jegyzett fel arról, mintha a két apostolra, felavatásuk alkalmával, pusztán kézrátevés által, valamilyen erő szállott volna. Csak felszentelésükről értesülünk és annak jelentőségéről, jövő munkájukat illetőleg. {AA 162.2}  EGW: Az apostolok története

Krisztus magasztaltatik

 (Fil 1:19-20). mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. (20) Ezért szívemből várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. /RÚF/

 Pál nem volt bűnöző, mégsem ekkor börtönözték be először, nem volt ismeretlen számára az üldözés. A Korinthusban élőknek így összegezte addigi szenvedéseit: „többször bebörtönöztek, többször megvertek, gyakran kerültem halálos veszedelembe. A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjjel nappal hányódva a tengeren. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem körében, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis testvérek között, fáradságban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben”. (2Kor 11:23-27), /ÚRK/

 (2Kor 11:28) Nehogy azt higgyük, hogy a szenvedései körül forogtak a gondolatai! Pál azonnal hozzáteszi: „Mindezek mellett ott van naponkénti zaklatásom, az összes gyülekezetek gondja”  /ÚRK/

 (1Kor 4:14-16). Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet. (15) Ha tanítómesteretek sok ezer volna is Krisztusban, atyátok azonban nincs sok: mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok Krisztus Jézusban. (16) Kérlek tehát titeket: legyetek az én követőim! /RÚF/

(Gal 4:19). gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus. /RÚF/

(1Thessz 2:10-11). Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek. (11) Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként /RÚF/

(Filem l:10). Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onészimoszért /RÚF/

 Mint Jézus, aki mindent megtett a megváltásunkért, Pál is elmondta: „nagyon szívesen hozok áldozatot, sőt magamat is feláldozom értetek” (2Kor 12:15), /RÚF/. 

Ám paradox módon, minél inkább Jézuséra emlékeztetnek valakinek a tettei, lesznek olyanok, akik annál kevésbé szeretik vagy értékelik őt. „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak”. (2Tim 3:12) 

Mégis a hűséges keresztények dicsőíthetik a legerősebben Istent és mutathatják be az evangélium igazságát. (Fil 1:7). Így kell gondolkoznom mindnyájatokról, mert szívemben hordozlak titeket, mivel fogságomban is, az evangélium védelme és megerősítése közben is mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben. /RÚF/ 

„Hosszú és igazságtalan fogsága alatt Pál türelme és derűje, bátorsága és hite állandó prédikáció volt”. (Ellen G. White: Az apostolok története.  305. o.)

 White idézet: A Bibliának kevés elismerő szava van az emberekről. Kevés helyet biztosít a legjobb emberek erényeinek felsorolására, akik valaha is ezen a földön éltek. A Biblia ezt szándékosan teszi. Ez az eljárás tanítást tartalmaz. Minden jó tulajdonság, amellyel az emberek rendelkeznek, Isten ajándéka. Jócselekedeteiket Isten kegyelmével Krisztus által viszik véghez. Mivel mindent Istennek köszönhetnek, egyedül Őt illeti a tisztelet mindazért, amivé lettek és amit tesznek; ők pedig csak eszközök a kezében. Sőt mi több – mivel a Biblia minden leckéje tanítja –, veszélyes dolog dicsérni vagy felmagasztalni az embereket; mert ha valaki szem elől téveszti az Istentől való teljes függőségének tényét, és saját erejében bízik, biztos, hogy elbukik. Az ember olyan ellenségekkel küzd, amelyek erősebbek nála… Lehetetlen a saját erőnkkel megállni a küzdelemben. Mindaz, ami eltereli gondolatainkat Istenről, ami önmagunk felmagasztalásához vagy önmagunktól való függőségünkhöz vezet, a vereségünk útját készíti elő. A Biblia az emberi erőben való bizalmatlanságot igyekszik belénk nevelni, és arra bátorít, hogy bízzunk az isteni erőben.

 A valóban megtért ember felülről kapja a világosságot. Lehet, hogy félremagyarázzák, meghamisítják a szavait, az indítékait, a tetteit. De ezt sem bánja, mert magasztosabb érdekeire összpontosít. Nem gondol pillanatnyi kényelmével, nem vágyik feltűnésre, nem áhítozik az emberek dicséretére. Reménysége a mennyre összpontosul, egyenesen halad előre, szeme Jézusra tekint. Azért teszi a jót, mert helyes.

 Jézus Krisztus követői nem személyes dicsőségükre tesznek jót, hanem annak dicsőségére, akinek a kegyelme és hatalma által jót tehettek. Minden jó cselekedetet a Szentlélek ereje vezérel, és a Lélek nem az ajándékot kapó személy felmagasztalására adatott, hanem hogy felmagasztalja az Adományozót. Ha Krisztus világossága ragyog a lélekben, az ajkakról dicsőség és hála száll fel Istenhez. Az ima, a kötelességek teljesítése, a jóindulat és az önmegtagadás többé nem fogják elmélkedésének vagy beszélgetéseinek témáját képezni, mivel énjét elvetette, miközben Jézus Krisztust magasztalja, és Ő mutatkozik meg életének minden területén.– ConFlict and Courage, 365./old.

 Amikor az emberek mélyebben megértik a mennyei Fenség által meghozott magasztos áldozat mértékét, magasztalni fogják a megváltási tervet. A Golgota témája kedves, szent és lelkesítő érzéseket kelt a keresztények szívében. Szívük és ajkuk Istent és a Bárányt fogja dicsőíteni. Szívükben többé nem gyarapszik a büszkeség és a gőg, mivel a golgotai jelenetek élnek az emlékezetükben. A világ értéktelennek fog tűnni azok számára, akik értékelik az ember megváltása érdekében lefizetett hatalmas árat – Isten szeretett Fiának drága vérét. A világ összes gazdagsága sem éri fel egyetlen veszendő lélek megmentésének az árát. Ki mérhetné meg azt a szeretetet, amit tanúsított Krisztus a veszendő világ iránt, amikor a kereszten függött a bűnös emberek vétkei miatt? Ez a szeretet végtelen és felbecsülhetetlen. – Lift Him Up, 43./old.

Élet és halál

 

„Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1:21.)

Gyakran mondják, hogy a halál az élet része, de ez hazugság. A halál az élet ellentéte, az élet ellensége. Isten éppúgy nem építette bele az életbe, mint egy autóba sem tervezik bele azt, hogy összetörjön. Pál nyomatékosan hangsúlyozza: Krisztus azért halt meg, „hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak”. (Zsid 2:14-15), ÚRK

Pál kész volt meghalni Krisztusért, de bízott örök sorsában. Ugyanakkor az volt számára a legfontosabb, hogy akár életével, akár halálával Krisztusnak adjon dicsőséget és a lehető legtöbb embernek hirdesse az evangéliumot. Talán ez az egyik oka annak, hogy több pásztori levél is az ő nevét viseli. Írásai által sok emberhez és helyre eljuthatott, még oda is, ahol személyesen soha nem járt.

Az élet rövid, és döntően fontos Istentől kapott éveink alatt a lehető legnagyobb hatást kifejteni országáért. Ennek nem elhanyagolható része „a hit egységének” erősítése. Amint ettől a héttől kezdődően látjuk majd, Pálnak éppen ez volt az egyik célja, amikor a filippibelieknek írt.

White idézet: A bűn ellen egyedüli védelem, ha Krisztus igazságosságába, szent voltába vetett hit által lakik a szívünkben. A kísértéseknek azért van hatalma felettünk, mert önzés él a szívünkben. De amikor Isten nagy szeretetét szemléljük, az önzést undorítónak látjuk, s már kívánjuk kiűzni a szívünkből. Amikor a Szentlélek dicsőíti előttünk Krisztus áldozatát, a szívünk meglágyul és lecsillapodik, a kísértések erejüket veszítik, és Jézus kegyelme átalakítja a jellemünket.

Krisztus soha nem hagy el, hiszen az életét adta értünk. Az ember elhagyhatja Krisztust, legyőzhetik a kísértések, de az Üdvözítő sohasem fordul el azoktól, akiknek a megváltásáért életével fizetett. Ha megnyílhatna a szemünk, embereket látnánk görnyedni súlyos terhek alatt – akár a nehéz rakománytól roskadozó szekerek – bánattól gyötörten, a csüggedés miatt készen a halálra. Látnánk az angyalokat is: segítségül sietnek a megkísértettekhez, akik mintegy a szakadék szélén tántorognak. Az angyalok elűzik a gonoszok seregét, és szilárd alapokra helyezik a megkísértetteket. A két csoport közti harc éppoly valóságos, mint két evilági hadsereg csatája. A lelki küzdelmek kimenetelétől emberek örök sorsa függ.

Ránk is vonatkoznak a Péterhez intézett szavak: „Ímé, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” (Lk 22:31-32) Hála Istennek, Ő nem hagy magunkra. Aki „úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16), nem hagy magunkra az Isten és az ember ellenségével vívott csatában. „Adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk 10:19)

Éljetek Krisztussal összeköttetésben, Ő majd szilárdan megtart titeket szent kezével, amely soha nem enged el. Ismerjétek meg és higgyétek el az Isten irántunk való szeretetét, akkor biztonságban lesztek, akkor éltek. Ez a szeretet olyan erőd, amelyet Sátán semmiféle ámítása, semmilyen rohama nem tud bevenni. – Gondolatok a hegyibeszédről, 118-119./old.

Egyetlen bűnös megmentéséért is feszítse meg a prédikátor minden erejét. Az Isten által teremtett és Krisztus által megváltott léleknek nagy az értéke. Előtte végtelen lehetőségek tárulnak fel; felmérhetetlen lelki előnyök; képességek, amelyek felfokozódnak, ha Isten Igéje megelevenítő befolyása alá kerülnek; és a halhatatlanság, amelyet elérhet az evangélium felajánlott ígérete szerint. Krisztus pedig elhagyta a kilencvenkilenc juhot, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet. Van-e hát mentségünk, ha mi magunk ennél kevesebbet teszünk? Nem követnénk-e el úgyszólván árulást szent hagyatékunk iránt? Nem sértenénk-e meg Istent, ha nem úgy munkálkodnánk, ahogy Krisztus munkálkodott, és nem úgy áldoznánk, ahogyan Ő áldozott?

Az őszinte lelkipásztor szívében forrón él a vágy, hogy lelkeket mentsen. Idejét és erejét odaáldozza, és nem riad vissza a legfárasztóbb erőfeszítésektől sem; hiszen másoknak is hallaniuk kell azt az igazságot, amely lelkének olyan örömet, békét és boldogságot hozott. Krisztus Lelke nyugszik meg rajta. Ő pedig úgy őrködik a lelkek felett, mint akinek számot kell adni róluk. Tekintetét a golgotai keresztre szegezi, a felmagasztalt Üdvözítőre. Bízik kegyelmében, és hisz benne, hogy védelmezője, ereje és megtartója marad mindvégig. Így munkálkodik Istenért. Kér, hív lelkeket; beszél Isten szeretetéről; így igyekszik megnyerni őket Jézusnak. A mennyben pedig „a hivatalosok és választottak és hívek” közé sorolják (Jel 17:14). – Az apostolok története, 370-371./old.