Mózes, az alázatos szolga

 Az egyiptomi palota hatalmas csarnokai pompával, élvezetekkel, nagy kényelemmel kérkedtek.

  „Megtanították Mózest az egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas volt szóban és tettben” (ApCsel 7:22), /ÚRK/.

 Mózes hatalmat, gazdagságot és népszerűséget kapott, végül mégis valami egészen mást választott. „Nagy műveltségével kimagaslik minden idők nagy emberi közül. Páratlan történetíró, költő, filozófus, hadvezér és törvényadó volt. Mégis, amikor szinte az egész világ nyitva állt előtte, volt erkölcsi ereje ahhoz, hogy visszautasítsa a gazdagság kecsegtető kilátásait, a nagyságot és a hírnevet, »Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét«. (Zsid 11:25.)” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 205./old.) 

(Zsid 11:24-26). Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. (25) Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, (26) mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett. /RÚF/

Mózes későbbi alázatossága figyelemre méltó, különösen annak fényében, hogy milyen hatalommal bírt és honnan jött. Mégis, egy elhamarkodott, bűnös cselekedet miatt

  (2Móz 2:12. Körülnézett, és amikor látta, hogy senki sincs ott, agyonütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. /RÚF/ 

elveszítette önuralmát és önbizalmát. Osztálytermének innentől a hegyek számítottak, büszkesége tovaszállt. Negyven éven keresztül Isten tanította arra, amire tényleg szüksége lesz, hogy egy rabszolgaságból szabaduló nép vezetője lehessen, akiket elvezet az ígéret földjére. A hatalom és a gazdagság, amit előzőleg Egyiptomban megkapott, jelentéktelennek tűnt a szemében, amikor az örökkévaló dolgokra nézett. Isten különleges módon hívta el, és ő követte a hívást. Igen fontos dolgot mond el ezzel kapcsolatban. 

(4Móz 12:3) „Az az ember, Mózes pedig igen szelíd volt, minden embernél szelídebb a föld színén” /ÚRK/. 

Arról ismerik meg Mózest, az egyik a nagy pátriárkák közül a Bibliában, hogy milyen alázatos és szelíd. Gondold végig, mennyire másként alakult volna az élete és vezetői szerepe, ha az élete e nagy eseményeibe bekúszik a büszkeség: az égő csipkeboroknál, az egyiptomi csapások alkalmával, az átkelésnél a Vörös-tengeren, a mannahullásnál, amikor közvetlenül beszélt vele Isten, a Tízparancsolat átvételekor, amikor hallotta Isten szavát, miután megütötte a sziklát! 

White idézet: Mózes negyven éven keresztül juhokat legeltetett Midián pusztájában. Úgy tűnt, hogy végleg elszakadt élete nagy küldetésétől, valójában azonban ez idő alatt lett felkészítve feladatának teljesítésére. 

Mózes sok olyat tanult Egyiptomban, amit el kellett felejtenie. Azok a befolyások, amelyek körülvették őt – nevelő anyja szeretete, magas rangja, amelyet a király unokájaként töltött be, a kéznél levő dolgok eltékozlása, a finom modor, a bölcsesség és a hamis vallás miszticizmusa, a bálványtiszteletek pompája, az építészet és a szobrászat ünnepélyes magasztossága – mindez mély benyomást hagyott fejlődő elméjében, és bizonyos mértékben formálta szokásait és jellemét. Ezeket a benyomásokat csak az idő, környezetének változása és az Istennel való közösség tudta eltávolítani. Mózesnek egy életen át tartó küzdelmet jelentett a tévelygések megtagadása és az igazság elfogadása, de Isten mindig megsegítette, amikor a küzdelemhez kevés volt az ereje... 

Azért, hogy megkapjuk Isten segítségét, el kell ismernünk gyengeségünket és elégtelenségünket; elménket azokra a nagy változásokra kell irányítanunk, amelyek bennünk végbe mennek… Sokan azért nem érnek el magas szintet – amelyet pedig elérhetnének –, mert Istenre várnak, hogy majd megcselekszi helyettük azt, aminek a megtételéhez elegendő erőt adott nekik... 

A hegységek bástyái között Mózes egyedül volt Istennel. Itt nem tettek rá többé semmi benyomást Egyiptom pazar templomai, és elméjét nem befolyásolták többé az egyiptomi vallás babonái és hamisságai. Az örökkévaló halmok, hegyek ünnepélyes nagyszerűségében meglátta a Magasságos fenségét, és tudatára ébredt, hogy Egyiptom istenei mennyire erőtlenek és jelentéktelenek voltak. Itt mindenre maga a Teremtő írta rá nevét. Mózesnek úgy tűnt, mintha itt Isten jelenlétében állna. Büszkesége és önelégültsége szertefoszlott. A puszta egyszerűségében semmivé lettek egyiptomi életének könnyű és fényűző következményei. Mózes így vált türelmes, tiszteletteljes és alázatos emberré. „Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak.” (4Móz 12:3) Jákob hatalmas Istenébe vetett hite erős volt. – Conflict and Courage, 86./old. 

Mózes alkalmas volt arra, hogy a föld nagyjai között kimagasló helyet foglaljon el, hogy a legdicsőbb ország királyi udvarában tündököljön, és megmutassa hatalma erejét. Nagy műveltségével kimagaslik minden idők nagy emberei közül. Páratlan történetíró, költő, filozófus, hadvezér és törvényadó volt. Mégis, amikor szinte az egész világ nyitva állt előtte, volt erkölcsi ereje ahhoz, hogy visszautasítsa a gazdagság kecsegtető kilátásait, a nagyságot és a hírnevet... 

Mózest tanították arra is, hogy Isten a végső jutalmat az ő alázatos és engedelmes szolgáinak megadja, és ezzel szemben minden világi előnyt jelentéktelennek minősített. A fáraó palotájának a nagyszerűségét és az uralkodó trónját ösztönzésként tárták elé. Ő azonban tudta, hogy a királyi udvar bűnös örömei és élvezetei az embert elvonják Istentől. Mózes túltekintett a káprázatos palotán, a koronán, és tekintetét arra a nagy megtiszteltetésre irányította, amellyel a Magasságos az Ő szentjeit ajándékozza majd meg bűntől mentes országában. A hit szemével Mózes látta azt a hervadhatatlan, el nem pusztítható koronát, amelyet a mennyei világ Királya helyez a győztesek homlokára. – Pátriárkák és próféták, 245-246./old. 

Ismerd meg önmagad!

Két ember megy a gyülekezetbe imádkozni. Az egyikőjük köztiszteletben álló presbiter, aki legelöl áll meg a gyülekezetben, a közösség előtt, ahol mindenki láthatja. Hangosan ad hálát a sok jóért, amit Isten neki adott. A másik személy a társadalom peremére került, ő a gyülekezet végében áll meg. Szemét elhomályosítják a könnyei, mert annyira ránehezedik bűneinek a terhe. A hátsó sarokban térdre rogyva, kétségbeesve suttogja: „Uram, kérlek, kegyelmezz nekem, bűnösnek!”  

(Lk 18:9-14). Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: (10) Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. (11) A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. (12) Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. (13) A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! (14) Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. /RÚF/

Nagyon könnyű felmagasztalni magunkat. Időnként második természetünkké válik, hogy másokkal folyamatosan tudassuk, mit értünk el, milyen jók is vagyunk. A menny szemében azonban ezek a dolgok önmagukban semmilyen kiválóságot nem jelentenek. Sőt, valójában szembe mennek azzal, ahogy gondolkodnunk kellene, mivel „aki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 18:14). 

Jézus azt is tanácsolja, hogy a hátsó sorokban foglaljunk helyet, és hagyjuk, hogy a meghívónk emeljen ki minket, ha úgy akarja. 

(Lk 14:8-10). Ha valaki lakodalomba hív, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott. (9) És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyed! – akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni. (10) Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! Akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt. /RÚF/ 

Amit Jézus tanít, az éppen az ellenkezője annak, amit mi várunk. „Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. 105./old.) 

Ha előbb felismerjük bűnös állapotunkat, továbbá azt, hogy kétségbeejtő szükségünk van Krisztusra, csak akkor tudunk hozzá fordulni azzal a biztos tudattal, hogy „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól”. (1Jn 1:9) 

Minél közelebb húzódunk Krisztushoz, annál inkább tisztában leszünk bűnösségünkkel és értéktelenségünkkel. „Igazi önismeretre csak egy úton juthatunk: Krisztust kell szemlélnünk. Az ember azért tartja magát igaznak, mert nem ismeri Krisztust” (i. m. 105./old.). Mit gondol tehát Isten a büszkeségről? 

(1Pt 5:5) versében ez áll: „Isten a kevélyeknek [büszkéknek] ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” /ÚRK/. Nem is lehetne világosabb az állásfoglalása. 

White idézet: Azt hiszed, hogy a tévedéseid és a bűneid olyan súlyosak, hogy az Úr már nem hallgathatja meg az imáidat, nem áldhat meg és nem üdvözíthet… Minél közelebb húzódsz Jézushoz, annál bűnösebbnek látod magad, hiszen tisztánlátásra teszel szert, így a tökéletlenségeid és az Ő tökéletes természete között még élesebb ellentét mutatkozik meg. De ne veszítsd el a bátorságodat, mert így te magad bizonyíthatod azt, hogy Sátán csalásai veszítettek erejükből, viszont Isten Lelkének megújító befolyása felrázott, és így eltűnt életedből a közöny és a hanyagság. 

Amelyik szív nem látja saját bűnös voltát, nem élhet mélységes szeretetben Jézussal. A kegyelem által megváltozott lélek csodálja mennyei jellemét, viszont, ha nem látja saját erkölcsi romlottságát, akkor képtelen meglátni Krisztus szépségét és tökéletességét. Minél kevesebb értékelendőt találunk magunkban, annál többre értékeljük Megváltónk végtelen szépségét és fedhetetlenségét. Saját bűnösségünknek a beismerése vezet el a megbocsátó Istenhez... 

A Mindenható nem úgy bánik velünk, ahogy a véges emberek bánnak egymással. Gondolatai az irgalom, a szeretet és a legőszintébb megértés gondolatai. Istenünk „bővölködik a megbocsátásban”. Ő mondta: „Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget…” 

Emeljétek fel szemeiteket ti megpróbáltak, megkísértettek és elkeseredettek! Tekintsetek Jézusra! Az égre tekinteni mindig biztonságot nyújt, aki viszont csak lefelé néz, halálos veszedelembe kerül. Ha lefelé nézel, a föld meginog alattad, a talaj kicsúszik a lábad alól, és minden bizonytalanná válik. 

Fejetek felett az ég azonban nyugodt és elmozdíthatatlan, és a menny mindig kész segíteni azoknak, akik felfelé törekszenek. A végtelen Isten átnyúl az egeken, hogy erős karjával magához öleljen. Közel van a Mindenható segítség, hogy áldást nyújthasson, felemelhessen és még a legbűnösebb embert is bátoríthassa, ha hittel néz Őreá. A bűnösnek csak az égre kell tekintenie. – Our High Calling, 27./old. 

Isten… megajándékozta őket [az izraelitákat] törvényével és az engedelmesség feltételének teljesítésétől függően áldások ígéretével: „Mostan azért, ha figyelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok az én szövetségemet… lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19:5-6) A nép nem fogta fel saját bűnös voltát. Azt sem, hogy Krisztus nélkül lehetetlen volt számukra Isten törvényének megtartása. Mindezek ellenére készségesen léptek szövetségre Istennel. Úgy érezték, hogy képesek voltak és lesznek saját igazságukat létrehozni, és ezért merték kijelenteni: „...Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk.” (2Móz 24:7) Áhítatot keltő fenséggel tanúbizonyságot tettek a törvény kihirdetéséről, és rémületen remegtek a hegy előtt. Ám csak néhány hét telt el és máris megszegték Istennel kötött szövetségüket, és leborulva imádták a faragott képet. Nem remélhették Isten tetszését egy olyan szövetség útján, amelyet megszegtek. Most azonban, mikor belátták bűnös voltukat és azt is, hogy bocsánatra van szükségük, tudatára ébredtek annak, hogy nem lehetnek meg ama Megváltó nélkül, aki az ábrahámi szövetségben jelentette ki magát, és az áldozati felajánlásokban vetítette előre árnyékát. – Pátriárkák és próféták, 371./old. 

A büszkeség szorításában

Büszkeség. Amikor a szóról gondolkodsz, talán egy büszke politikus, egy híres vagy gazdag ember, egy feltűnősködő egyén képe ugrik be. A büszkeség az, amikor azt gondolod, hogy másoknál fontosabb, jobb vagy. Valójában ez olyan érzés, amelyre sem alapozni, sem támaszkodni nem szabad a saját életedben. A büszkeség Luciferrel, az oltalmazó kerubbal indult, aki közvetlenül Isten szolgálatában állt. Nem tudjuk pontosan, az önző gondolatok mikor és hogyan fészkelték be magukat a szívébe, de az biztos, hogy ezek a gondolatok taszították a világegyetemet a nagy küzdelemként ismert harcba. Látjuk, hogy Sátán Isten ellenfele lett. 

(Ézs 14:12-14). Jaj, leestél az égről, fényes hajnalcsillag! Lehulltál a földre, népek legyőzője! (13) Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. (14) Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez! /RÚF/; 

(Fil 2:5-11). Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: (6) aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, (7) hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; (8) megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (9) Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, (10) hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; (11) és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. /RÚF/

 Ebből eredően a világunk szenvedi a bűn következményeit, mióta Sátán kételyt ültetett Ádám és Éva elméjébe, majd azzal kísértette meg őket, hogy jobban szeressék önmagukat Istennél, jobban bízzanak magukban, mint benne. 

(1Jn 2:15-17). Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. (16) Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. (17) A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. /RÚF/ 

Lehet a büszkeség pozitív tulajdonság? Annak összefüggésében, amit tudunk róla, aligha, miközben a szót lehet pozitívan használni, például amikor arról beszélünk, amit valaki elért, vagy a mély elismerés jeleként azzal kapcsolatban, amit valaki megtett („Olyan büszke vagyok rád!”). Fontos tisztában lenni azzal, hogy a kiválóságra, elismerésre való törekvés, valamint, ha értékeljük az Istentől kapott ajándékainkat, képességeinket, az nem feltétlenül büszkeség (önteltség). A Szentírás szerint létezik az önszeretetnek egy megfelelő fajtája (gondoljunk Jézus parancsára  versében, ahol azt mondja, hogy úgy szeressük a többieket, mint önmagunkat), de ez mindig önzetlen szeretet. 

(Mk 12:31). A második ez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat. /RÚF/ 

Az ember nem büszke, ha érzékeli Isten jelenlétét az életében, és az életének céltudatos irányultsága van. 

(1Tim 3:1). Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik. /RÚF/) 

A büszkeség az, ha nem Istennek adjuk a dicsőséget azért, amit Ő tesz az életünkben. 

Fontos emlékezni arra, hogy nem a javaink, a képességeink és az eredményeink határozzák meg az értékünket. Az értékünk mindig Istentől származik, hiszen mindenünket, amink van, még azt is, ami büszkeségre csábít, amúgy is csak tőle kaptuk. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk!  

White idézet: Semmi sem fogja úgy meggyengíteni a gyülekezet erejét, mint a büszkeség és a szenvedély… Krisztus a szeretet és az alázat példáját nyújtotta, és megparancsolta követőinek, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Ő szeretett bennünket. Többre kell tartanunk másokat magunknál. Viszonyuljunk szigorral a jellemtulajdonságainkhoz, törekedjünk saját tévedéseink és hibáink felismerésére, de szenteljünk sokkal kevesebb figyelmet mások hibáira. Különleges odafigyeléssel tekintsünk embertársainkra – ne kívánjuk a javaikat, ne keressük és ne emeljük ki a tévedéseiket, hanem minden téren ragaszkodjunk a szigorú igazsághoz mind a testvéreinkkel, mind pedig azokkal szemben, akikkel csak kapcsolatba kerülünk. Ha önző módon saját érdekeinket tartjuk szem előtt, ha felsőbbrendűségi vagy versengési lelkületről teszünk bizonyságot, ezzel Isten bántjuk meg. A krisztusi lelkület arra készteti a követőit, hogy ne csak saját sikerükkel és jólétükkel törődjenek, hanem a testvéreikével is. Ilyen az az ember, aki úgy szereti embertársát, mint önmagát... 

Csak Jézust kell magasztalnunk. Bármilyen képességgel rendelkezünk, bármilyen sikereket értünk el, ez nem magunknak és saját erőnknek köszönhető, hanem Istentől kapott szent feladatunk azt bölcsen felhasználni az Ő szolgálatára és dicsőségére. Mindaz, amink van, Istentől ránk bízott tőke. Miért magasztalnánk fel magunkat? Miért emlegetnénk mások hibáit? Minden képességünk és értelmünk a bölcsesség Forrásától ered, hogy magasztalhassuk Istent... 

A talentumok miatti büszkeség nem lakozhat annak szívében, aki Krisztussal együtt elrejtőzött Istenben… Ezért tehát alázzuk meg magunkat, és hódoljunk Jézusnak, de sohase magasztaljuk fel magunkat… Ha életcélunk Jézus Krisztust szolgálni, úgy hódoljunk neki, hogy áldást szerezzünk az embereknek, és akkor még a legnehezebb feladat útja is megvilágosodik előttünk – ezt az utat jelölte ki megváltottainak az Úr. – That I May Know Him, 176./old. 

A felelős beosztásban levők ne feledjék, hogy közeledünk az utolsó napok veszedelmeihez. Az egész világnak Isten elé kell járulnia… Senki se kövessen korlátolt és tévedésre hajlamos lényeket. Isten a halandók fölött áll, mindenki tőle kapja a bölcsességet és az ismeretet bármely dolog elvégzéséhez. Isten készségesen nyújt segítséget bárkinek. Nem részrehajló. 

Akikre az Úr kiárasztja gazdag ajándékait, vigyázzanak, nehogy büszkeségük és önelégültségük átvegye fölöttük az uralmat. A befolyásos személyekért és azokért, akiket sokan készek követni, folyamatosan imádkozzanak a munkatársai, és tanácsolják őket. Imádkozzanak azért, hogy az Úr őrizze meg őket a büszkeségtől és az önigazultságtól. – Christ Triumphant, 158./old.