Uram, kérlek adj jelet

 

Talán hallottad már: „Hinnék, ha láthatnám, ahogy a Vörös-tenger kettéválik, ahogy a manna hullik, vagy amikor Jézus meggyógyítja a vak embert.” Az is lehet, hogy hasonló gondolatok fogalmazódnak meg benned is. Másrészt miért volna nekünk könnyebb hinni, mint az ókori embereknek a bibliai időkben? Az izraeliták nem rendelkeztek a teljes Szentírással, sem olyan hosszú történeti visszatekintéssel, mint ami nekünk megadatott. Mózes nyomatékosította annak fontosságát, hogy emlékezzünk Isten vezetésére és jóságára. 

(5Móz 4:7-10). Mert melyik nagy nemzethez vannak olyan közel az istenei, mint hozzánk a mi Istenünk, az Úr, valahányszor kiáltunk hozzá?! (8) És melyik nagy nemzetnek vannak olyan igazságos rendelkezései és előírásai, mint amilyen az az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?! (9) Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál, és ki ne vesszenek emlékezetedből, amíg csak élsz! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is; (10) azt a napot, amelyen ott álltál Istened, az Úr előtt a Hóreben, ahol ezt mondta nekem az Úr: Gyűjtsd ide hozzám a népet, hogy meghallgassa igéimet, és megtanuljanak félni engem mindenkor, amíg csak a földön élnek, sőt tanítsák meg erre a fiaikat is. /RÚF/; 

(5Móz 8:2-3). Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? (3) Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik. /RÚF/

Ellentétben az izraelitákkal, mi visszatekinthetünk hatezer év bibliai történelemre, amelyből okulhatunk. 

(Jn 20:30-31). Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. (31) Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében. /RÚF/

 Minden generáció jelre vágyott, mi sem vagyunk kivételek. Ám a jelek körülvesznek minket. Olvasva (Máté evangéliuma 24. fejezetét), láthatod, hány és hány dolog teljesedett már, vagy éppen teljesedik napjainkban. 

(Máté 24:1-51). Amikor Jézus kijött a templomból, és tovább akart menni, odaléptek hozzá a tanítványai, hogy megmutassák neki a templom épületeit. (2) Ő azonban így szólt hozzájuk: Látjátok mindezt? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának. (3) Amikor Jézus az Olajfák hegyén ült, odamentek hozzá tanítványai külön, és ezt kérdezték: Mondd meg nekünk, mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének? (4) Jézus így válaszolt nekik: Vigyázzatok, nehogy valaki megtévesszen titeket! (5) Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus! – és sokakat megtévesztenek. (6) Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, ne rémüljetek meg, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. (7) Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. (8) De mindez a vajúdás kínjainak kezdete. (9) Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. (10) Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. (11) Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. (12) Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, sokakban meghidegül a szeretet. (13) De aki mindvégig kitart, az üdvözül. (14) Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég. (15) Amikor tehát meglátjátok, hogy „a pusztító utálatosság” ott áll a szent helyen – erről beszélt Dániel próféta, aki olvassa, értse meg! –, (16) akkor azok, akik Júdeában lesznek, meneküljenek a hegyekbe, (17) aki a ház tetején lesz, ne szálljon le, hogy kihozzon valamit, (18) és aki a mezőn lesz, ne térjen vissza, hogy elhozza felsőruháját. (19) Jaj a terhes és a szoptató anyáknak azokban a napokban! (20) Imádkozzatok, hogy ne kelljen sem télen, sem szombaton menekülnötök. (21) Mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig, és nem is lesz soha. (22) Ha nem rövidíttetnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidíttetnek azok a napok. (23) Akkor, ha valaki ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus vagy amott – ne higgyétek el! (24) Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak majd, nagy jeleket és csodákat tesznek, hogy így megtévesszék, ha lehet, a választottakat is. (25) Íme, előre megmondtam nektek. (26) Ha tehát azt mondják nektek: Íme, a pusztában van – ne menjetek ki! Íme, a belső szobákban van – ne higgyétek el! (27) Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának az eljövetele is. (28) Ahol a tetem, oda gyűlnek a saskeselyűk. (29) Közvetlenül ama napok nyomorúsága után pedig a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóoszlopai megrendülnek. (30) És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden nemzetsége, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel. (31) És ő elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik sarkáig. (32) Tanuljatok a fügefa példájából: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. (33) Így ti is, amikor látjátok mindezt, tudjátok, hogy közel van ő, az ajtó előtt! (34) Bizony mondom nektek, hogy nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem történik. (35) Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. (36) Azt a napot pedig és azt az órát senki nem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül. (37) Mert ahogyan Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. (38) Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, (39) és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem sodorta, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is. (40) Akkor ketten lesznek a mezőn, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, (41) két asszony őröl a kézimalommal, az egyik felvétetik, a másik otthagyatik. (42) Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok! (43) Gondoljatok arra, ha tudná a ház ura, hogy mikor jön el éjjel a tolvaj, akkor virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házába. (44) Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok! (45) Ki tehát a hű és okos szolga, akit azért rendelt szolgái fölé az úr, hogy a maga idejében eledelt adjon nekik? (46) Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön! (47) Bizony mondom nektek, hogy egész vagyona fölé rendeli őt. (48) Ha pedig az a gonosz szolga így szólna szívében: Késik az én uram – (49) és verni kezdené szolgatársait, és együtt enne és inna a részegesekkel; (50) megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem is gondolja; (51) akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás. /RÚF/ 

Az emberek Jézus idejében is jelet akartak látni, bizonyságul, hogy Ő tényleg Isten Fia, noha már rengeteg jelet kaptak. Mit válaszolt a kérésükre Jézus? 

(Mk 8:11-12). Kimentek hozzá a farizeusok, és vitatkozni kezdtek vele, mennyei jelt követelve tőle, hogy kísértsék őt. (12) Jézus pedig lelke mélyéről felsóhajtva így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony mondom nektek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek. /RÚF/ 

Mi is vitatkoznánk Jézussal, próbára tennénk Őt, mint a farizeusok? Mi is kiváltanánk belőle azt, hogy „lelke mélyéből” felsóhajt (Mk 8:12), mert nincs hitünk, pedig mindent megadott hozzá? 

„…a zsidóknak nem ilyen jelre volt szükségük. Nem szolgálta volna javukat több külső bizonyság. Nem szellemi megvilágosodásra, hanem lelki megújulásra volt szükségük”. (Ellen G. White: Jézus élete. 341./old.) 

Nem lehet, hogy nekünk is lelki megújulás kell inkább – eredeti, valóságos, percről perce való együttjárás Istennel? Talán nem is kell semmilyen jel, mert már kéznél van sok-sok ismeret, különösen a Bibliában. 

Így ahelyett, hogy mi is megterhelnénk Jézust a hitünk hiányával, inkább emlékezzünk Megváltónk szavaira, amit Tamásnak mondott: 

„Mivel láttál engem, hittél; boldogok, akik nem látnak és hisznek”. (Jn 20:29), /ÚRK/; 

 (Zsid 11:1). A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. /RÚF/

 Isten nem vak hitet vár tőlünk – hiszen már annyi mindent adott, hogy legyen okunk hinni. Ám a sok észérv mellett is van lehetőség a kételkedésre. A kulcs: arra kell fókuszálnunk, ami erősíti a hitünket, nem arra, ami kételyt ébreszt. 

White idézet: A Megváltó szavai villámlásként világították be a nemesember szívét. A főember megértette, hogy önző indítékból kereste Jézust. Ingadozó hite a maga valóságában lett világossá számára. Mélyen megrázta, hogy kétkedése fia életébe kerülhet. Tudta, hogy Ő van jelen, aki olvas a gondolatokban, Akinek minden lehetséges. Fájdalommal, könyörögve így kiáltott: „Uram, jöjj, mielőtt a gyermekem meghal.” (Jn 4:49) Hite megragadta Krisztust, mint Jákob, aki az angyallal viaskodva így kiáltott: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.” (1Móz 32:26) 

Jákobhoz hasonlóan ő is győzött. A Megváltó nem zárkózhat el a hozzá ragaszkodó lélektől, hisz segítenie kell rajta nagy szükségében. „Menj el – mondta neki –, a te fiad él.” (Jn 4:50) A nemesember olyan békével és örömmel távozott a Megváltó jelenlétéből, amelyet azelőtt nem ismert. Nemcsak abban hitt, hogy a fia meggyógyul, hanem mélységesen bízott Krisztusban, megmentőjében is... 

A bánatos apához hasonlóan azonban mi is gyakran földi javakra vágyakozva keressük Jézust, és csak akkor vagyunk hajlandóak bízni szeretetében, ha kérésünket teljesíti. A Megváltó nagyobb áldásban szeretne részesíteni, mint kérhetnénk; késlekedik kérésünkre válaszolni, hogy megmutassa szívünk gonoszságát, és nagy szükségünket kegyelmére. Arra vágyik, hogy lemondjunk az önzésről, mert így hozzá juthatunk. Valljuk meg tehetetlenségünket és nagy szükségünket, s bízzuk magunkat teljesen az Ő szeretetére. 

A királyi főember látni akarta imájának beteljesülését, mielőtt hisz, de el kellett fogadnia Jézus szavát, hogy kérését meghallgatta és az áldásban részesítette. Ezt a leckét nekünk is meg kell tanulnunk. 

Közeledik a nap, amikor Sátán… sok csodát tesz, mert így akarja igazolni azoknak hitét, akik hasonló bizonyítékokat várnak. De milyen szörnyű lesz azoknak helyzete, akik becsukják szemüket az igazság fénye előtt, és álnokságaik megerősítése végett csodákat kérnek! – Conflict and Courage, 295./old. 

Az ellenség az egész világ megtévesztésére készül csodatévő ereje által. Meg fogja személyesíteni a világosság angyalait és Jézus Krisztust is. 

Ameddig a hatalma kiterjed, Sátán tényleges csodákat is művel majd. A Szentírás kijelenti: „E csodákkal, melyeket a fenevad színe előtt volt hatalma művelni, megtévesztette a föld lakóit.” (Jel 13:14) Tehát nem csak színlelésre van hatalma: a csaló szemfényvesztésénél többre figyelmeztet minket a Szentírás. De van bizonyos határ, melyen Sátán nem léphet túl; ekkor hívja segítségül a szemfényvesztést, hogy hamisítsa azt, amit nincs hatalma valóban megtenni. Az utolsó napokban úgy jelenik meg, hogy az emberek Krisztusnak gondolják őt, aki most jött el másodszor a Földre. Valóban a világosság angyalának változtatja át magát. – Maranatha, 207./old. (július 18.) 

Hitben járni

 

„A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11:1), /ÚRK/

„A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1), /ÚRK/. 

Ezt nem mi hozzuk létre, mert „az Isten adta kinek-kinek a hit mértékét” (Róm 12:3),

 Isten ajándéka 

(Ef 2:8-9). Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; (9) nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. /RÚF/

.... és csak amiatt lehetséges, amit Ő már megtett bennünk és értünk. 

White idézet: Ugyanaz a lelkület uraljon, mint ami volt Jézus Krisztusban. Krisztus értünk munkálkodik; fogunk-e úgy munkálkodni, ahogy azt Ő elvárja? Gyermekek, ápoljátok a türelmet, a hitet és a reménységet. Az Úr gyarapítsa örömteli hitünket az élő és örök Közbenjáróban. Próbáljátok meg, hogy egyetlen nap se múljon el úgy, hogy ne ébredjetek rá arra az Isten iránti kötelességetekre, amit kaptatok egyszülött Fiának áldozata révén. Jézust nem magasztalhatja olyan ember, aki atyafiait vádolja. Nem múljon el egy nap sem úgy, hogy ne gyógyítsunk, ne támogassunk és ne járuljunk hozzá régi sebek begyógyításához. Ápoljátok a szeretetet, és ne engedjétek meg, hogy a kétely akár egyetlen szava is elhagyja ajkatokat. Ezt az ajtót minél előbb zárjátok be, és tárjátok ki az ajtót Krisztus uralma előtt, mivel mi ismerjük Krisztus áldozatának és változhatatlan szeretetének az értékét. Igyatok Libánon életadó kutjainak vizeiből, de utasítsátok vissza a völgybeli zavaros vizeket – a sötét és gyanakvó gondolatokat. A gonoszságok akár igazak is lehetnek, de vajon tönkre kell tennünk a lélek jó illatát azért, mert mások keserűségbe öltöztek? Őrizzen meg ettől az Úr! Az összes gonoszságnak még az egy tizede sem érdemli meg, hogy időt szakítsunk az elemezgetésükre és ismételgetésükre. Beszédetekből távolítsatok el minden durvaságot; szóljatok szelíden, és bízzatok Jézusban. 

Örök védőnk van, aki közbenjár értünk. Ezért tehát már elvből is vegyük védelmünkbe a vétkezőket. „És lévén nagy papunk az Isten háza felett: Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, és testük meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul.” Ő „könyörülő és hív főpap az Isten előtt való dolgokban.” 

Ezért tehát, miközben értünk munkálkodik, nekünk lelkesen és teljes odaadással kell munkálkodnunk az egységért. Krisztus azért imádkozott, hogy legyünk egyek, ahogyan Ő is egy az Atyával. Törekedjünk arra, hogy bármit is teszünk, őrizzük meg az egymás iránti bizalmunkat és szeretetünket, mert ezáltal mi magunk leszünk a válasz Jézus Krisztus imájára… Nem biztos, hogy helyes minden feltételezés és elképzelés, amit a testvéreitekkel kapcsolatosan ápoltok… Tegyük félre ezeket a gonosz gondolatokat és elképzeléseket; maradjunk Krisztus mellett, gondolva a tőle kapott gazdag bátorításra, és a magunk is bátorítsunk másokat… Engedjük, hogy az Isten szeretetének kútfejéből fakadó szeretet kioltsa az irigységet és a féltékenységet. A veszendő lelkek kiáltását az Ő füle azonnal meghallja. „Mert megszabadítja a kiáltó szűkölködőt; a nyomorultat, akinek nincs segítője.” – Lift Him Up, 321./old. 

Az ima: magasztos kiváltságunk

 

„Ha többet gondolnánk Jézusra és többet beszélnénk róla, magunkról pedig kevesebbet, akkor jobban érezhetnénk a jelenlétét”. (Ellen G. White: Jézushoz vezető út.  76./old.) 

„Ha félelmünkre és kétségeinkre hallgatunk, vagy ha minden titokba bele akarunk látni, mielőtt igaz hitünk lenne, nehézségeink mind nagyobbak lesznek. Ha gyengeségünk és alárendeltségünk érzetében jövünk Istenhez, akinek tudása végtelen, aki összes teremtményét ismeri, s szava és akarata által kormányoz mindeneket, s feltárjuk hitben és alázatosságban mindazt, ami a szívünket nyomja, akkor meghallgatja jajkiáltásainkat és megenyhíti szívünket”. (i. m. 72./old.)

„Szívünk az ima, a hálaadás szárnyain juthat közelebb az éghez. A Mennyben hálával magasztalják, és gyönyörű énekekkel dicsőítik Istent, és amikor hálánkat kinyilvánítjuk, istentiszteletünk mindinkább hasonló lesz a mennyei seregéhez… Lépjünk tehát mindnyájan tiszteletteljes örömmel Alkotónk elé, »hálaadással és dicsérettel«. (Ézs 51:3)” (i. m. 77./old.)

White idézet: Az ima: magasztos kiváltságunk

Isten szól hozzánk a természet, a kinyilatkoztatás, gondviselése és Lelkének befolyása által. Mindez azonban nem elégséges; előtte nekünk is ki kell tárni szívünket. A helyes lelki élet fejlődéséhez szükséges, hogy valóságos összeköttetésben legyünk mennyei Atyánkkal. Ha szívünk hozzá vonzódik, és műveit, irgalmasságát, áldásait állandóan szemünk előtt is tartjuk, ez még nem jelenti azt, hogy vele érintkezünk, hogy közösségben vagyunk vele. Hogy ezt elérhessük, mindennapi életünkben is hozzá kell folyamodnunk tanácsért. 

Szívünket feltárni Istennek mint barátunknak, ez az ima. Nem mintha szükséges lenne, hogy elmondjuk Istennek, kik vagyunk, mit akarunk, hanem hogy ily módon Istent a szívünkbe fogadhassuk. Az ima nem Istent hozza le hozzánk, hanem bennünket emel fel őhozzá. 

Mikor Krisztus e földön járt, imádkozni tanította tanítványait. Arra oktatta őket, hogy mindennapi szükségleteiket vigyék Isten elé, és összes gondjaikat őreá vessék. Az az ígérete, hogy imájukat és kérésüket meghallgatja, biztosíték a mi számunkra is. 

Jézus maga is gyakran imádkozott, amikor közöttük járt. Magára vette fogyatkozásainkat, gyengeségeinket, és áhítattal kért mennyei Atyjától támogatást és segítséget, hogy kötelességeire és próbáira felvértezze. Minden tekintetben Ő a mi példaképünk, gyengeségünkben testvérünk, aki „megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan” (Zsid 4:15), de mint az egyedüli bűntelen, természete visszariadt a gonosztól; lelki fájdalmakat és kínokat szenvedett el a bűnös világban. Emberi mivolta az imát szükségletévé és kiváltságává tette. Atyjával való közösségében vigaszt és örömet talált. Ha tehát az emberiség Megváltója, az Isten Fia, szükségét érezte az imának, mennyivel inkább fontos, hogy mi, bűnös, gyenge emberek is felismerjük annak szükségét, hogy bensőségesen és állandóan imádkozzunk Istenhez! 

Mennyei Atyánk arra vár, hogy ránk áraszthassa az áldások teljességét. Kiváltságunk, hogy szüntelenül merítsünk és igyunk határtalan szeretete forrásából. Nem különös-e mégis, hogy olyan keveset imádkozunk?! Isten mindig kész meghallgatni legkisebb gyermekének is szívből fakadó imáját, és mi mégis oly kevés hajlandóságot mutatunk, hogy Isten elé vigyük kívánságainkat. Vajon mit gondolnak a mennyei angyalok a gyenge, elhagyott és kísértésnek kitett emberiségről, mikor látják, hogy Isten végtelen szeretete sokkal többet óhajt nékik adni, mint amennyit kérni tudnának, de ők mégis oly keveset imádkoznak, és oly kishitűek?! Az angyaloknak öröm Istent szolgálni és közelében tartózkodni. Legnagyobb örömük, hogy Istennel közösségben lehetnek; ám e föld fiai, akiknek pedig oly nagy szükségük van arra a segítségre, melyet egyedül Ő adhat, elégedetteknek látszanak Isten Lelkének világossága és a vele való közösség hiányában is. 

A gonosz sötétsége körülveszi azokat, akik az imát elhanyagolják. A kísértés szavai, melyeket Sátán súg a fülükbe, bűnre csábítják őket azért, mert az ima magasztos kiváltságát nem használják fel állandóan. Miért is vonakodnak Isten gyermekei imádkozni, holott tudják, hogy az ima kulcs a hit kezében, amely megnyithatja a mennyei tárház ajtaját, ahol a Mindenható kincseinek forrásai vannak felhalmozva. Folytonos ima és buzgó éberség nélkül abban a veszélyben vagyunk, hogy hanyagokká leszünk, és az egyenes ösvényről letérünk. Ellenfelünk folytonosan akadályozni akarja a kegyelem trónjához vezető utunkat, hogy a bensőséges imát és hitet nélkülözve, ne jussunk ahhoz a kegyelemhez és erőhöz, mellyel a kísértéseket legyőzhetjük. 

Vannak feltételek, melyek alapján elvárhatjuk, hogy Isten meghallgatja imáinkat. Az első feltétel az, hogy segítségének szükségét érezzük és felismerjük. Hisz megígérte: „Vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizet a szárazra”. (Ésa 44:3) Azok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, és akik szívük mélyéből vágyakoznak Isten után, biztosak lehetnek, hogy Isten megelégíti őket. De a szívnek nyitva kell lennie Isten Lelkének befolyása előtt, hogy az isteni áldásokat befogadhassa. 

Nagy ínségünk már önmagában is olyan érv, amely a legbeszédesebben szólal fel érdekünkben. Ámde nékünk kell az Urat keresnünk, hogy érettünk cselekedjen. „Kérjetek és adatik néktek”. (Mt 7:7) És Ő, „aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32) 

Ha igazságtalanságot rejtegetünk szívünkben, és tudatosan vétkezünk, az Úr nem hallgathat meg bennünket; csak a bűnbánó és összetört szív imája kedves előtte. Ha minden felismert igazságtalanságot jóvátettünk, remélhetjük, hogy Isten meghallgatja kérésünket. Érdemeink sohasem ajánlanak bennünket Isten kegyelmébe; egyedül Krisztus érdeme és szolgálata vált meg, és az Ő vére tisztít meg bennünket; a mi munkarészünk az, hogy az imameghallgatás feltételeinek eleget tegyünk. 

A győzelmes ima másik eleme a hit. „Mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik”. (Zsid 11:6) Jézus így szólt tanítványaihoz: „Amit könyörgéstekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek”. (Mk 11:24) 

Az ígéret határtalan, és hű az Isten, aki adta. Ha nem is nyerjük el azonnal, amit kérünk, mégis higgyük, hogy az Úr hallja kérésünket, és teljesíteni fogja. Sokszor annyira tévedünk, és annyira rövidlátók vagyunk, hogy oly dolgokat kérünk, amik a legkevésbé sem válnának áldásunkra. Mennyei Atyánk szeretetből úgy válaszol imáinkra, hogy azt adja csak meg, ami javunkra szolgál, s amit magunk is kívánnánk, ha a Szentlélektől megvilágosítva a dolgok valódi állását láthatnánk. Ha imáink látszólag nem részesültek meghallgatásban, erősen ragaszkodjunk az ígérethez. A meghallgatás ideje bizonnyal el fog jönni, s elnyerjük azokat az áldásokat, melyekre legnagyobb szükségünk van. De merészség azt állítani, hogy imánk mindenkor és úgy hallgattatik meg, amint és ahogyan kívánjuk. Isten sokkal bölcsebb, semhogy tévedhetne, és sokkal jobb, mintsem visszatartson jó adományokat azoktól, akik igazságban járnak. Azért bízzatok benne, megvigasztalódva, még akkor is, ha imátok nem talál azonnal meghallgatásra. Bízzatok sziklaszilárdan ígéretében: „Kérjetek és adatik néktek!” 

Ha félelmünkre és kétségeinkre hallgatunk, vagy ha minden titokba bele akarunk látni, mielőtt igaz hitünk lenne, nehézségeink mind nagyobbak lesznek. Ha gyengeségünk és alárendeltségünk érzetében jövünk Istenhez, kinek tudása végtelen, aki összes teremtményeit ismeri, s szava és akarata által kormányoz mindeneket, s feltárjuk hitben és alázatosságban mindazt, ami szívünket nyomja, akkor meghallgatja jajkiáltásainkat, és megenyhíti szívünket. A szívből fakadó őszinte ima a legszorosabb közösségbe emel bennünket az Örökkévaló Lelkével. Ha pillanatnyilag nincs is rendkívüli bizonyítékunk arra, hogy Megváltónk és Üdvözítőnk szeretettel és részvéttel hajol le hozzánk, ez mégis úgy van. Bár láthatóan nem érzékeljük jelenlétét, keze mégis szeretettel és szívbéli részvéttel megpihen rajtunk. 

Ha kegyelmet és áldást kérünk Istentől, szívünket is a szeretet és megbocsátás lelkületének kell áthatnia. Hogy is imádkozhatjuk: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek” (Mt 6:12), holott haragot tartunk szívünkben? Ha imáink meghallgatását elvárjuk, akkor nekünk is éppúgy és olyan mértékben kell megbocsátanunk másoknak, amilyen mértékben mi elvárjuk bűneink bocsánatát. 

Az imában való kitartás szintén feltétele a meghallgatásnak. Mindig imádkoznunk kell, ha növekedni akarunk hitben és tapasztalatokban. Állhatatosnak kell lennünk az imában (Róm 12:12), és vigyáznunk kell abban hálaadással. (Kol 4:2) Péter így figyelmezteti a hívőket: „Annakokáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok”. (1Pt 4:7) Pál apostol is int bennünket: „Imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt”. (Fil 4:6) Júdás levelében a következőket olvashatjuk: „Ti pedig, szeretteim, épülvén a ti szentséges hitetekben, imádkozván Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében”. (Júd 20-21) A szüntelen ima a léleknek Istennel való szakadatlan egyesülése; általa az Istentől jövő élet árad a mi életünkbe, életünk tisztasága és szentsége viszont Istenhez kapcsol bennünket. 

Szükséges, hogy kitartóan, szorgalmasan imádkozzunk; ne engedjük, hogy ebben bármi is gátoljon. Minden erőnket feszítsük meg, hogy szívünk Jézussal a közösséget fenntartsa. Keressük az alkalmakat az imára, bárhol kínálkozzék is. Azok, akik igazán törekszenek az Istennel való közösségre, rendszeresen felkeresik az imagyülekezéseket, mindenben eleget tesznek kötelezettségeiknek, és legkomolyabb buzgalommal igyekeznek az összes áldásokat elnyerni! Minden alkalmat felhasználnak, hogy rájuk ragyogjon a mennyei fény sugara. 

Imádkozzunk a családi körben; de mindenekfelett nem szabad a titkon való imát elhanyagolnunk, mert ez lelkünk lehelete, élete. Lehetetlen, hogy lelkünk fejlődjék, ha az imát elhanyagoljuk. A családi légkörben és nyilvánosan mondott imák nem elegendők. Csendben és egyedüllétben öntsd ki szívedet; imád csak annak füléhez jusson, ki azt meghallgatja. Egyetlen kíváncsi fül se hallja meg ezen kéréseket. A csendes magányban mentes a lélek az összes külső befolyástól; elsősorban az izgalomtól. Nyugodtan, de buzgón hatoljon fel imád Istenhez! Állandó és gyógyító lesz az a befolyás, mely Tőle árad, ki a titkokat látja s akinek fülei mindig nyitva vannak azok részére, akik szívük mélyéből hozzá kiáltanak. Egyszerű, gyermeki hittel közösséget ápol a lélek Istennel, miáltal isteni fénysugarakat fogad magába, melyek erőt és kitartást kölcsönöznek a Sátán elleni küzdelemben. Isten a mi erősségünk örökkön örökké! 

Imádkozzatok kamráitokban; mindennapi munkátok és hivatástok közben is gyakran emeljétek fel szíveteket Istenhez. Így járt Énok is Istennel. A jó illatú áldozathoz hasonlóan szállnak fel ezek az imák a kegyelem trónjához. Kinek szíve Istenben nyugszik, azt Sátán soha le nem győzheti. 

Nincs idő és nincs hely, amely alkalmatlan volna az Istenhez való fohászkodásra. Mi sem gátolhat meg bennünket, hogy szívünket bensőséges imában Istenhez emeljük. Az utca zajában, a mindennapi üzleti ügyek intézése közben is fohászkodhatunk és kérhetjük Isten vezetését, miként Nehémiás is tette, mikor kérését Artaxerxes király elé tárta. Az Istennel való benső közösséget mindenütt ápolhatjuk. Szívünk ajtaja legyen mindig nyitva, és szüntelenül küldjük fel Jézushoz sóhajtásunkat: 

Lehet, hogy romlott légkör vesz körül bennünket, de mégsem kell annak mérgét magunkba szívnunk: élhetünk az égnek tiszta levegőjében. A tisztátalan vágyak és szentségtelen gondolatok minden ajtaját szorosan elzárhatjuk, ha szívünket bensőséges imában emeljük Istenhez. Azok, akik szívüket nyitva tartják Isten áldása és segítsége előtt, sokkal szentebb légkörben élnek, mint amely őket e földön körülveszi; állandóan közösségük lesz a mennyel. 

Jézusról tisztább fogalmakkal kell bírnunk, és helyesebben kell értékelnünk az örök valóságok becsét. A megszentelt élet szépségével kell Isten gyermekei szívének eltelni, és ezen végcél elérése érdekében a mennyei dolgok feltárásáért, isteni világosságért kell imádkoznunk. 

Irányítsuk lelkünket a menny felé, hogy az Úr a mennyei légkörbe vonhasson bennünket. Annyira közel juthatunk Istenhez, hogy minden váratlan megpróbáltatás alkalmával oly természetesen fordul hozzá szívünk, mint a virág a napfény felé. 

Hozzátok gondotokat, örömötöket, szükségleteiteket és aggodalmaitokat s mindazt, ami nyom és kínoz Isten elé! Terheiteket sohasem találja nehezeknek, soha ki nem fáraszthatjátok Őt. Ő, aki hajatok szálát is számon tartja, nem közömbös gyermekei szükségletei iránt. „Igen irgalmas az Úr és könyörületes”. (Jak 5:11) Nyomorunk és jajkiáltásunk szívéig hat. Vigyétek őhozzá mindazt, ami szíveteket nyomja. Senki sem oly nehéz, hogy ne bírná el, mert hisz Ő tart fenn világokat, kormányozza a világmindenség ügyeit. Békességünk feltételei közül egyik sem oly jelentéktelen, hogy ne részesítené figyelemben. Élettapasztalataink egyetlen fejezete sem oly homályos, hogy el ne olvashatná; nem lehet olyan nehéz helyzetünk, hogy meg ne oldhatná. Legkisebb tanítványát sem érheti kár, nem kínozhatja gond szívünket, nem érhet öröm, és őszinte ima nem hagyhatja el ajkunkat, amely iránt ne viseltetne közvetlen érdeklődéssel. „Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket”..(Zsolt 147:3) Isten és minden egyes lélek között oly gyengéd és bensőséges a viszony, mintha kívüle más lélek nem volna, akiért szeretett Fiának életét áldozta. 

Jézus így szólt: „...az én nevemben kértek majd: és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát ti érettetek; mert maga az Atya szeret titeket”. (Jn 16:26-27) Megelőzőleg pedig az mondja: „én választottalak titeket..., hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek”. (Jn 15:16) Ámde Jézus nevében imádkozni többet jelent, mint nevét említenünk az ima elején és végén. Jelenti azt, hogy Jézus lelkülete és indulata uralja imánkat; ígéreteit hisszük, kegyelmében bizakodunk, és munkáját végezzük. 

Isten nem kívánja, hogy remeték vagy szerzetesek legyünk, és a világtól visszavonulva szenteljük magunkat az Ő szolgálatára. Életünk legyen hasonló Krisztus életéhez, mind a magányban, mind a tömegben. Aki csupán imádkozik, de nem cselekszik, az csakhamar felhagy az imával is, vagy pedig imája külső formasággá válik. Mihelyt kivonják az emberek magukat a társadalmi élet és a keresztényt terhelő kötelezettségek teljesítése, valamint a kereszthordás alól, mihelyt megszűnnek a legkomolyabban fáradozni Urukért és Mesterükért, ki érettük dolgozott, bármily hűséges munkások voltak is, többé nincs miért imádkozniuk, és semmi sem készteti őket áhítatra. Imájuk egyéni és önző lesz. Nem tudnak többé az emberiség szükségleteiért, Isten országának épüléséért és a munkához való erőért imádkozni. } 

Nagy veszteségünk, ha az együttes imát elhanyagoljuk, amely pedig erősítene és bátorítana bennünket Isten szolgálatában. Szívünkben Isten szavának igazságai lassanként elvesztik erejüket, fontosságukat és jelentőségüket. Megszentelő befolyásuk nem hat szívünkre, lelki életünk hanyatlik. Egymással való érintkezésünk sokat veszít melegségéből a keresztényi együttérzés hiányában. Aki csak magának él, nem tölti be azt a hivatást, melyet Isten kijelölt. Ha helyesen ápoljuk természetes társas hajlamainkat, ezáltal összeköttetésbe lépünk másokkal, és így kifejlődnek Isten szolgálatára alkalmas erőink. 

Ha a keresztények mindennapi érintkezésük közben többet beszélnének egymással Isten szeretetéről s a megváltás nagy igazságairól, az erősítésükre és vigasztalásukra szolgálna, és szívük felüdülne. Naponként többet tanulhatunk mennyei Atyánktól, s naponként jobban tapasztalhatjuk kegyelmét. Ha így élünk, akkor mind élénkebbé válik bennünk az a vágy, hogy beszéljünk szeretetéről, s ha így cselekszünk, szívünk felmelegszik és felbátorodik. Ha többet gondolnánk Jézusra, és többet beszélnénk róla, akkor jobban érezhetnénk jelenlétét is. 

Ha annyit gondolnánk Istenre, mint ahányszor kegyelmének bizonyítékait tapasztaljuk, akkor gondolataink állandóan nála időznének; élvezetté válna róla beszélni és nevét magasztalni. Szívesen beszélünk mulandó dolgokról, mert érdekelnek minket; szívesen beszélünk barátainkról is, mert szeretjük őket; örömüket és bánatukat átérezzük. Ámde végtelenül nagyobb okunk van arra, hogy Istent jobban szeressük, mint barátainkat, és ezért a legtermészetesebb dolog az volna, hogy gondolatainkban legtöbbet vele foglalkozzunk, szeretetéről, irgalmasságáról beszéljünk, és mindenhatóságát magasztaljuk. A gazdag ajándékok, melyekkel Isten elhalmozott bennünket, ne vegyék annyira igénybe gondolatainkat és szeretetünket, hogy többé mit sem adjunk Istennek; ellenkezőleg, ezek mindennap őrá figyelmeztessenek, és a hála és a szeretet kötelékeivel fűzzenek bennünket mennyei Jótevőnkhöz. Nagyon sokat foglalkozunk a mi nyomorúságos földi életünkkel. Irányítsuk lelki szemeinket a mennyei szentély nyitott kapujára, ahonnét Krisztus arcáról Isten fénye és dicsősége tükröződik vissza, aki „mindenképpen idvezítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez”. (Zsid 7:25) 

Magasztaljuk Istent többet „kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért”. (Zsolt 107:8) Imáink és áhítataink ne csupán kérésből álljanak! Gondolataink ne csupán saját szükségleteinkre irányuljanak, hanem gondoljunk azokra a jótéteményekre is, melyeket elvettünk. Túl sokat sohasem imádkozunk, de hálánkkal gyakran takarékoskodunk. Napról napra részesedünk Isten kegyelmének ajándékaiban, és mégis mily kevés hálát tanúsítunk iránta, mily keveset magasztaljuk és dicsőítjük azért, amit velünk cselekedett. 

Régente, amikor Izráel fiai istentiszteletre gyűltek egybe, az Úr megparancsolta nékik: „És ott egyetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, és örvendezzetek ti és a ti házatok minden népe, kezetek minden keresményének, amelyekkel megáld téged az Úr, a te Istened”. (5Móz 12:7) Amit Isten dicsőségére tettünk, azt örömteli szívvel, dicsénekekkel és hálaadással ajánljuk fel; sohase szomorúan, búsan. A mi Istenünk szeretetteljes, irgalmas Atya. Ne essék nehezünkre neki szolgálni. Ellenkezőleg, örüljünk és ujjongjunk, hogy szolgálhatunk és részt vehetünk munkájában. Isten nem akarja, hogy gyermekei, akiket oly dicsőn megváltott, kegyetlen és zsarnok munkaadónak tekintsék. Legjobb barátjuk Ő, és mikor Őt imádják, Isten velük van, tőle vigaszt és áldást várhatnak, mely szívüket örömmel és szeretettel tölti be. Isten azt akarja, hogy gyermekei az Ő szolgálatából vigaszt merítsenek, és inkább örömnek, mint tehernek tekintsék az Ő szolgálatát. Legbensőbb vágya, hogy mindazok, akik Őt imádják, szeretetének és előrelátásának számos jelét véve, mindennapi munkájukhoz erőt merítsenek, és kegyelmet nyerve, hűségesen és becsületesen járhassanak el minden dologban. 

Gyűljünk Krisztus keresztje alá! A megfeszített Krisztus legyen elmélkedésünk, beszélgetésünk és legszentebb örömünk tárgya. Gondoljunk állandóan Isten áldásaira, és ha végtelen szeretetét tapasztaljuk, örömmel tegyünk le mindent azokba a kezekbe, melyek érettünk a keresztre szegeztettek. 

Szívünk az imának, hálaadásnak szárnyain jöhet közelebb az éghez. A mennyben hálával magasztalják és gyönyörű énekekkel dicsőítik Istent, és midőn mi kifejezzük szívünk háláját, istentiszteletünk mindinkább hasonlóbb lesz a mennyei seregéhez. „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem” (Zsolt 50:23), mondja az Úr. Lépjünk tehát mindnyájan tiszteletteljes örömmel Alkotónk elé hálával és dicsénekekkel. (Ésa 51:3)– További tanulmányozásra Jézushoz vezető út, „Az ima: magasztos kiváltságunk” című fejezet, 93./old.