Az úrvacsora

 

„Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljövend. Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel nem becsüli meg az Úr testét.” (1Kor 11:26–29)

„Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.” (Jn 6:53–56)

„Amikor ettek, vette Jézus a kenyeret, hálákat adván megtörte, és adta a tanítványoknak: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem.« És vette a poharat, s hálákat adván adta azoknak, ezt mondván: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.«” (Mt 26:25–28)

„Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, s megmosták a ruháikat és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7:14)

„Mondta néki Péter: »Az én lábaimat nem mosod meg soha!« Felelt néki Jézus: »Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám… Azért ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.«” (Jn 13:8–15)

„És ők legyőzték azt a Bárány véréért…” (Jel 12:11)

 

Az úrvacsora két része – a lábmosás, majd a kovásztalan kenyér és must magunkhoz vétele – kifejezi, mennyire függünk Krisztustól fizikai és lelki életünkben egyaránt. A lábmosás a bűneinktől való újbóli megtisztulást fejezi ki, a megtört kenyér és a must pedig azt tudatosítja bennünk, hogy mi volt az ára megváltásunknak, megtisztulásunknak.

Minden úrvacsora alkalmat kínál a találkozásra Isten felfoghatatlan szeretetével. Krisztus halála kimeríthetetlen erőforrás lelki fejlődésünk és az Istennel való kapcsolatunk minél mélyebb megértéséhez. Amikor eltávolodunk Istentől és énünk veszi át az uralmat, akkor itt az ideje szembesülnünk azzal, hogy ezzel mit is okozunk elsősorban Őneki, majd embertársainknak, és magunknak is. Isten naponta szeretné összetörni kérlelhetetlen, akaratos énünket, hogy valóban Ő élhessen bennünk (Gal 2:20). De mire is van szükségünk ehhez?

„Isten el akar vezetni a kereszthez. Megmutatja Krisztus átszegezett kezét és lábát, s a töviskoszorúval megkoronázott Megváltó szerető arcát. A Golgotán teljesen összetörve találjuk azt, aki e szavakat mondta: »Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!« – majd az utolsó cseppig kiitta bűneink keserű poharát. Önző énünk tehát akkor törhet össze, ha feltekintünk rá, és megértjük: a mi bűneink szegezték Őt a keresztfára. A helyettünk szenvedő Isten szeretetének és megtörtségének láttán kemény szívünk lassan felenged, s kész lesz maga is összetörni az Úrért.” (Roy Hession: A megújulás útján, A szentség útja c. fej.)

 

„Senki nem találhat olyat saját jellemében, ami kedvessé tehetné őt Isten előtt, vagy ami az elfogadását biztosíthatná. A bűnös egyedül Jézus által jöhet Istenhez, akit azért küldött az Atya, hogy életet hozzon a világnak. Jézus az egyedüli Megváltónk és Közbenjárónk, benne és általa van egyedüli reményünk a bűnbocsánatra, a békességre és az igaz életre. Jézus vérének ereje az, ami a bűn sújtotta lélek épségét helyreállíthatja. Krisztus az az illat, az a szent tömjén, amely kéréseidet elfogadtatja az Atyával… Nincs szükség keserves szellemi törekvésre és gyötrelemre ahhoz, hogy Krisztushoz jöjjünk. Csupán el kell fogadnunk azt a megváltást, amelyről Isten világosan szól Igéjében.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., Jöjj, keress és találj c. fej.)

 

Mit tehetünk azért, hogy az úrvacsora valóban lelki megújulásunkat, Krisztus iránti szeretetünk megerősítését eredményezze?

Megtérés: Krisztusban maradni

 „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, akképpen ti sem, csak ha énbennem maradtok.” (Jn 15,4)

„Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg az én szeretetemben. Ha a parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben; amiképpen én megtartottam Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15,9–10)

 „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Jn 4,16)

„Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, az Úr Lelke által.” (2Kor 3,18)

„Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 10,5)

 

Krisztus a „maradjatok énbennem” többszöri megismétlésével nyomatékosítani kívánta a vele való folyamatos közösség szükségességét – mint a gyümölcstermés elengedhetetlen feltételét. Ebben legnagyobb és első számú akadály az Istentől elidegenedett emberi természetünk, másrészt az Ellenség folyamatos munkája, hogy gondolatainkat és érzelmeinket különböző praktikákkal elvonja Istentől. Azonban nem vagyunk egyedül. Krisztus szeretetteljesen vonz bennünket, hogy hit által belé kapaszkodjunk, és Ővele közösségbe kerülve győzhessünk önmagunk felett.

 

„Ha gondolataink a saját énünknél időznek, akkor eltávolodunk Krisztustól, az élet és erő forrásától. Sátán azért igyekszik állandóan elvonni a figyelmünket Megváltónkról, hogy lelkünk minden vele való közösségét meghiúsítsa. A világ örömeire, az élet gondjaira, akadályaira és nehézségeire, saját gyengéinkre vagy fogyatkozásainkra, mások tökéletlenségeire irányítja figyelmünket. De ne essünk a csapdájába! Még valóban lelkiismeretes embereket is, kik Istenért kívánnak élni, gyakran félrevezet, hogy saját gyengeségeikkel és bűneikkel foglalkozzanak, s ily módon elszakítva őket Krisztustól, győzelmet arat felettük. Sátán minden csábításával azt akarja elérni, hogy elszakadjunk Jézustól. Legyünk éberek, imádkozzunk és küzdjünk állandóan, nehogy elcsábítva más mestert válasszunk. Nézzünk mindig Krisztusra, aki megtart bennünket. Amíg Őrá figyelünk, addig biztonságban vagyunk. Semmi sem ragadhat ki bennünket a kezéből. Ha állandóan Őt szemléljük, »ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, az Úr Lelke által« (2Kor 3,18).” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Növekedés Krisztusban c. fej.)

 

„Ahol Krisztussal való egység van, ott szeretet van. Bármilyen gyümölcseink is vannak, azoknak semmi hasznuk nem lesz, ha a szeretet hiányzik az életünkből. Vallásunk lényege az Isten és embertársaink iránti szeretet. Senki nem szeretheti Krisztust, ha nem szereti Isten gyermekeit. Ha egyesülünk Krisztussal, akkor az Ő értelme, Lelke uralkodik bennünk. Tisztaság és szeretet ragyog jellemünkben, életünket szelídség és igazság uralja. Még az arckifejezésünk is megváltozik. A lélekben lakozó Krisztus kiárasztja átalakító erejét, s a külső megjelenés a belül uralkodó békéről és örömről tesz bizonyságot. Úgy merítünk Krisztus szeretetéből, mint ahogyan a szőlővessző veszi táplálékát a szőlőtőből. Ha Krisztusba oltattunk, ha rostról rostra egyesültünk az élő szőlőtővel, akkor azt élő gyümölcsök gazdag fürtjeivel fogjuk igazolni. Ha kapcsolatban vagyunk a világossággal, akkor a világosság csatornáivá válunk, s szavainkkal és tetteinkkel fényt árasztunk a világban.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., Az élő szőlőtővel egyesülve c. fej.)

 

„Milyen örömmel birtokolná Jézus lelkünk templomát, ha engednénk! A Biblia szavai szerint Jézus a szív ajtajánál várakozik, és kopogtat. Miért nem lép be? Mert a bűnök szeretete bezárta előtte a szív ajtaját. Amikor engedünk annak a késztetésnek, hogy feladjuk bűneinket és beismerjük vétkeinket, a lelkünk és a Megváltó közötti akadály elhárul.” (The Signs of the Times, 1892. december 5.)

Megtérés: Szükség van a növekedésre Krisztusban

„Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek.” (1Pt 2,2–5)

„Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, akképpen ti sem, csak ha énbennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,4–6)

 „Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére: hogy többé ne legyünk gyermekek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fej, Krisztusban.” (Eféz 4,13–15)

 

Vö. Kol 2,6–7; Mk 4,26–29.  

 

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a természetünk milyen mélyen megromlott a bűn miatt, ahogyan Pál apostol is megvallotta saját küzdelmét: „Mert tudom, hogy nem lakik bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.” (Rm 7,18) Ezért kell naponta tudatosítanunk, hogy magunkra nem támaszkodhatunk, csak akkor győzhetjük le a tagjainkban lévő bűnt, ha Krisztusban maradunk.

 

„Hogy szent és Istennek tetsző életet élhessünk, éppen olyan mértékben függ Krisztustól, mint a szőlővessző növekedése a szőlőtőkétől, melyből a gyümölcsterméshez szükséges erőt nyeri. Tőle elszakadva híjával leszünk az erőnek, amelynek segítségével szembeszállhatunk a kísértésekkel, s növekedhetünk a kegyelemben és szentségben. De ha „benne maradunk”, életünk Krisztuséból sarjadzik, nem száradunk el, sem terméketlenné nem válunk. Folyópartra ültetett fához leszünk hasonlókká.

Sokan úgy vélik, hogy a munka egy részét maguknak kell elvégezniük. Bíznak Krisztus bűnbocsánatában, de saját erejükből akarnak igaz életet élni. Az ilyen próbálkozások sikertelenek lesznek. »Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.« (Jn 15,5) A kegyelemben való növekedésünk, örömünk és hasznosságunk mind a Krisztussal való egységünktől függ. Csak ha napról napra, sőt óráról órára közösségben vagyunk vele – ha Őbenne maradunk –, akkor növekedhetünk a kegyelemben. Ő nemcsak a szerzője, hanem befejezője is hitünknek. Krisztus az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Ám nemcsak a kezdetnél és a végnél, hanem minden lépésünknél legyen velünk. Fenségesen fejezik ki ezt Dávid szavai: »Az Úrra néztem szüntelen, mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök.« (Zsolt 16,8)” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Növekedés Krisztusban c. fej.)

 

Növekedés nélkül nincs élet sem a természetben, sem a lelki életben. A növény vagy fejlődik, vagy elpusztul. A csecsemő életben maradásának, növekedésének is alapvető feltétele, hogy születése pillanatától a szervezetének szükséges táplálékhoz kell jutnia. A keresztény ember újjászületését Péter apostol az újszülött állapotához hasonlítja (1Pt 2,2), akinek feltétlenül szüksége van „a tiszta és hamisítatlan tejjel” való táplálásra. Ez ugyanaz az eledel, amelybe már a keresztény ember az újjászületése előtt, megtérésekor is belekóstolt, tudniillik „hogy jóságos az Úr”.

Nem baj, ha egy csecsemő – miként egy frissen megtért keresztény is – sok mindenre képtelen. A lényeg az, hogy újjászületésétől kezdve Isten szeretetéből, kegyelméből minél nagyobb kortyokban, minél többet megismerve és ezáltal növekedve eljusson az „érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére”. Viszont e folyamatos táplálkozás és az ezzel együtt járó növekedés nélkül – miként a természetben is – elkerülhetetlen a visszafejlődés, végül pedig a pusztulás. A keresztény ember lelkileg vagy előrehalad, vagy visszafejlődik. Stagnáló, azonos szinten megrekedt lelkiállapot nem létezik.

Miként vizsgálhatjuk meg magunkat, hogy lelkileg, hitben növekszünk, fejlődünk-e, vagy visszaestünk?