Más juhaim is vannak

A Megváltó hű követőinek minden korban az Úr eljövetelét várták „Ismét eljövök” mondta Jézus búcsúszóul az Olajfák hegyén, és ez az ígéret fényt árasztott a jövőre. Öröm és reménység költözött a szívükbe, amit sem fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenése” volt a „boldog reménységünk”. Amikor a thesszalonikai keresztények sírva temették el szeretteiket – akik azt remélték, hogy szemtanúi lesznek az Úr eljövetelének-, tanítójuk, Pál felhívta figyelmüket a feltámadásra, mely a Megváltó adventjekor lesz. Akkor Krisztusban elhunytak feltámadnak, és az élőkkel együtt elragadtatnak, hogy találkozzanak Úrral” És ekképpen ­- mondta Pál – mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e-beszédekkel” (1Thess 4,17-18)

A hit és a remény táplálta bizonyságot, amelyet a szentek a börtönben, a máglyán és vérpadon tettek az igazságról, egymásnak adták a századok. Hittek Krisztus feltámadásában és abban is, hogy eljövetelekor ők is feltámadnak, ezért nem féltek a haláltól. Készen voltak sírba szállni, hogy szabadon támadjanak fel. Várták, hogy az Úr eljöjjön az ég felhőiben Atyjának dicsőségével, elhozva országának idejét az igazaknak. A valdensek ugyanezt a hitet ápolták. Wicliff vágyakozva várta a Megváltó megjelenését az egyház reménységét.
Pátmoszon a szeretett tanítvány ezt az ígéretet hallotta „Bizony hamar eljövök!” És János sóvárgó válasza az egyház egész zarándokútján mondott imáját önti szavakba „Bizony jövel Uram Jézus!”

 (jelenések 22,20) E.G.W.