Beszéljünk róla!

 „Az én Uram, az ÚR olyan nyelvet adott nekem, hogy beszédemmel erősíteni tudjam a megfáradtat; minden reggel fölébreszt, serkenti fülemet, hogy hallgassam, miként a tanítványok.” (Ézs 50:4), /ÚRK/

White idézet: Az igazi keresztények olyan tapasztalatot szereznek, amilyet átélt Krisztus a kísértés pusztájában. Különösen azoknak lesz részük ilyen tapasztalatokban, akik vállalják, hogy lelkeket szabadítanak ki Sátán csapdájából. Szembe kell nézniük a minden igazság ellenségének támadásaival, és ahogy Krisztus is győzött, kegyelme által ők is győzhetnek. A keresztényeknek a nehéz kísértések közepette nem kellene úgy érezniük, hogy Isten elhagyta őket. Ha szilárdan megállnak a kísértésben, Sátán békén hagyja őket, és angyalok fognak szolgálni nekik, ahogyan Jézusnak is szolgáltak. Semmi sem fogható ahhoz a vigasztaláshoz, amelynek örülhetnek a keresztények, amikor a kísértésben legyőzik Sátánt. Jézusról tesznek bizonyságot, és teljes mértékben Isten Igéjére alapoznak: „Meg van írva.” Így tartottak ki Sátán minden kísértése közepette, és mert győzelmet arattak, a kísértő visszavonult. 

Semmi esetre se vessük meg az embereket csak azért, mert súlyosan meg vannak kísértve, és mert úgy tűnik, hogy a hullámok elnyelik őket. Emlékezzünk arra, hogy Jézus is mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan, hogy segíthessen a megkísértetteknek… 

Mindannyian személyes befolyással bírunk. Szavaink és tetteink kitörölhetetlen hatással vannak másokra. Kötelességünk nem csupán magunknak élni, hanem törekednünk kell mások jólétére. Ne az érzelmek, hanem az elvek vezéreljenek. Nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy vagy jó, vagy rossz befolyást gyakorolunk az emberekre. Vagy örömöt hozó világosság leszünk, vagy pusztító vihar… 

Isten törvénye elvárja, hogy úgy szeressünk másokat, mint önmagunkat. Elménk minden képességét arra kell használnunk, hogy a lehető legtöbb jót cselekedjük… Ó, milyen kedves az Adományozó számára, ha megőrizzük a lélek királyi ajándékait úgy, hogy azok másokat is hatalommal megszólíthassanak! Ezek kötik össze az embereket Istennel, nyilatkoztatják ki a krisztusi lelkületet és a mennyei tulajdonságokat. A kérkedés nélkül kifejezett szentség ereje ékesebben hangzik még a legértelmesebb prédikációnál is. Istenről téve bizonyságot bemutatja az embereknek azt, amit tenniük kell, és ezt sokkal erőteljesebben teszi, mint ahogy azt a szavak megtehetnék. – Christ Triumphant, 210./old. (július 22.)

Krisztus bizonyságtevőiként el kell mondanunk, amit mi magunk láttunk, hallottunk, éreztünk. Ha lépésről lépésre követjük Jézust, jogunk van elmondani a lényegét annak az útnak, amelyen vezet minket. Elmondhatjuk, hogyan tettük próbára ígéretét, s hogyan találtuk igaznak. Bizonyságot tehetünk, hogy megismertük Krisztus kegyelmét. Ez az a bizonyságtétel, amelyre Urunk hív, s amelynek hiányában a világ elvész… 

Az igazi hívőnek mindenben Isten az első és a legnagyobb. Semmilyen becsvágyó indíték nem csökkenti Isten iránti szeretetét. Szilárdan, kitartóan visszahárítja a dicsőséget mennyei Atyjára. Ha hűségesen megdicsőítjük Isten nevét, indítékainkat a menny irányítja, lelki és értelmi képességeink pedig fejlődnek. 

Jézus, a mennyei Mester mindig mennyei Atyja nevét dicsőítette. Tanítványait oktatta, hogy így imádkozzanak: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved.” (Mt 6:9) Nem felejthették el megvallani, hogy „tied… a dicsőség” (Mt 6:13) – Isten csodálatos kegyelme, 105./old. (április 7.)