(2Kor 10:13-17) szakaszát! Miért annyira ártalmas a versengés légköre az evangélium hirdetésére nézve?
(2Kor 10:12-18). Mert nem mernénk magunkat azokhoz számítani vagy hasonlítani, akik önmagukat ajánlják, mivel ők önmagukhoz mérik és hasonlítják önmagukat, és így esztelennek bizonyulnak. (13) Mi azonban nem mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet Isten szabott ki nekünk mértékül, hogy eljussunk hozzátok is. (14) Mert mi nem mentünk túl a nekünk kiszabott határon, mint akik nem jutnak el hozzátok; hiszen hozzátok is eljutottunk Krisztus evangéliumával. (15) Nem mérték nélkül, mások fáradozásával dicsekszünk, de reméljük, hogy hitetek megnövekedésével naggyá leszünk közöttetek a mi munkaterületünkön. (16) Ennélfogva a rajtatok túl eső területeken is hirdetjük az evangéliumot, de nem dicsekszünk olyan munkával, amelyet másutt már elvégeztek. (17) Aki pedig dicsekszik, az Úrral dicsekedjék, (18) mert nem az a megbízható ember, aki önmagát ajánlja, hanem az, akit az Úr ajánl. /RÚF/
Pál dicsekedő kifejezései évszázadokon át foglalkoztatták a magyarázókat. Azonban ez a fajta beszédmód megszokott volt az ókori világban, és a társadalmi szokások is határt szabtak, nehogy valaki megsértse a hallgatóságot. Pál is tisztában volt ezekkel a szokásokkal, és be is tartotta azokat. Továbbá azt is világossá tette, hogy az ő dicsekedése alapvetően más, mint a hamis tanítóké, hiszen ő az Úrban dicsekszik (2Kor 10:17) – az Ószövetségből vett idézet nyomán:
„Hanem aki dicsekszik, azzal dicsekedjék, hogy értelmes, és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, jogot és igazságot gyakorlok e földön, mert ezekben rejlik kedvem”. (Jer 9:24), /ÚRK/
Ezt a jeremiási szakaszt idézve Pál bemutatja, hogy Krisztus áll a középpontban – az Ő szeretete, igazsága és igazságossága.
Vagyis Pál azzal dicsekszik, amit Isten végbevitt Krisztusban, ezért az ő dicsekedése biblikus, azaz nem sértő. Az ellenfelei viszont a versengés légkörét terjesztik, amikor egymáshoz hasonlítgatják magukat, ami balgaság (2Kor 10:12)
(2Kor 10:14-16) verseiben Pál arra céloz, hogy Korinthusban és másutt is az evangélium hirdetését tekinti elsődlegesnek a szolgálatában. Jézus iránti szeretete miatt folyamatosan a megváltás jó híréről beszélt, amit Krisztus halála és feltámadása szerzett.
Eltérően a Korinthusban fellépő hamis tanítóktól, akik magukat dicsérték, Pált Isten ajánlotta, Ő hitelesítette
(2Kor 10:12, 18), „Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola” volt. (1Kor 1:1) Élete végéig hű maradt elhívásához.
(2Tim 4:7). Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, /RÚF/
(2Kor 10:12-18) szakaszát! Hogyan kerülhetik el a versengés légkörét az egyházi vezetők és a gyülekezeti tagok? Miért igen könnyű belebonyolódni valójában jelentéktelen dolgokba?
White idézet: Pál sosem veszítette szem elől az élet koronáját, amely neki adatik, de nem csak neki, hanem mindazoknak, akik szeretettel várják az Ő megjelenését. Csak a Krisztus általi győzelem késztethette arra, hogy hőn várja az élet koronáját. Jézus nem azt várja el, hogy a jutalom után vágyódjunk, hanem azt, hogy kívánjuk teljesíteni Isten akaratát pusztán azért, mert az az Ő akarata, és nem gondolunk a kilátásba helyezett jutalomra.
Isten ajándéka az örök élet. Az Úr azt szeretné, hogy akik elfogadják kegyelmét, teljes mértékben bízzanak Benne. Arra hív, hogy a hitünk legyen tiszta és egyszerű, és bízzunk Benne anélkül, hogy a jutalom felől érdeklődnénk. Őszinte szívvel kell dolgoznunk az Úrért, bizonyítva, hogy teljes mértékben igazságosnak tartjuk ítéleteit és döntéseit.
Az ítélet jeleneteinek leírásában, amikor az igazak elnyerik jutalmukat, a gonoszok fölött pedig elhangzik az ítélet, az igazak azt kérdezgetik, vajon mit tettek, hogy ilyen nagy jutalmat nyernek. Kitartóan hittek Krisztusban. Beteltek Szentlélekkel, és különösebb erőfeszítés nélkül szolgálták Krisztust, ezért biztos jutalom vár rájuk. De nem a jutalomért dolgoztak. Hatalmas előjognak tartották, hogy úgy dolgozhatnak, ahogy Krisztus dolgozott. Amit tettek, szeretetből tették Krisztusért és embertársaikért, együttérző és szeretetteljes cselekedeteiket pedig úgy fogadta, Aki azonosult a szenvedő emberiséggel, mintha érette tették volna…
Minden ajándékot és talentumot az Úrnak köszönhetünk. Minden győzelmet az Ő kegyelme által szerzünk. Ezért is helytelen dolog büszkélkedni azokkal…
Ha nem felejtenénk el azt, hogy a világegyetem szeme láttára vagyunk próbára téve, és hogy Isten azért enged meg próbákat az életünkbe, hogy meglátszódjék a lelkületünk, akkor sokkal komolyabban elmélkednénk és buzgóbban imádkoznánk. Az alázatos munkás felismeri, hogy az ember semmi jóra nem képes. Elismeri és hálás azért az előjogért, hogy szorosan együtt munkálkodhat Istennel. Szolgálata az elvekkel ötvöződik, és ennek eredményeképpen jó illatú áldozattá válik minden képessége. Ugyanúgy bízik Istenben, ahogy a kisgyermek bízik földi atyjában.
Nem a tevékenységünkért vagy a lelkesedésünkért nyerjük el a jutalmat, hanem inkább az érzékegységért, kedvességért és szeretetért, amely jellemzi a betegekért, a szenvedőkért és az elnyomottakért végzett munkánkat. – Lift Him Up, 343./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése