Lévi elhívása és a böjt kérdése

(Márk 2:13-16)És ismét kiméne a tenger mellé; és az egész sokaság megy vala ő hozzá, és ő tanítja vala őket.És amikor tovaméne, meglátá Lévit, az Alfeus fiát, aki a vámszedő helyen ül vala, és monda néki: Kövess engemet. És felkelvén, követi vala őt.És lőn, amikor ő ennek házában asztalhoz üle, a vámszedők és bűnösök is sokan odaülnek vala Jézussal és az ő tanítványaival; mert sokan valának, és követék őt.És amikor látták az írástudók és a farizeusok, hogy együtt eszik a vámszedőkkel és bűnösökkel, mondának az ő tanítványainak: Mi dolog, hogy a vámszedőkkel és a bűnösökkel eszik és iszik?

Jézus korában az adószedők a helyi vagy a római kormányzat köztisztviselői voltak. A Júdeában élő zsidó lakosság megvetette őket, mert az előírtnál több adót hajtottak be, saját honfitársaik kárán gazdagodtak meg. A vallási törvények zsidó kommentárja, a Misna egy traktátusa (Tohoroth) szerint: „Ha vámszedők lépnek be egy házba, akkor abban minden tisztátalan lesz.”

Tehát nem meglepő, hogy az írástudók megbotránkozva teszik fel a kérdést: Jézus miért eszik együtt „a vámszedőkkel és bűnösökkel”? (Mk 2:16) És amikor látták az írástudók és a farizeusok, hogy együtt eszik a vámszedőkkel és bűnösökkel, mondának az ő tanítványainak: Mi dolog, hogy a vámszedőkkel és a bűnösökkel eszik és iszik?

Mit válaszolt erre Jézus? Nem tagadta, inkább visszafordította a kérdést. Kifejtette, hogy nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra. Ezzel lelki orvosnak nyilvánította magát, aki képes meggyógyítani a bűnbeteg lelket. Az orvosnak vajon nem oda kell mennie, ahol betegek vannak?

  Máté hálás alázattal akarta kimutatni a megtiszteltetés iránti megbecsülését, ezért összehívta azokat, akik üzleti ügyekben, szórakozásokban és bűnben barátai voltak, és nagy lakomát szervezett az Üdvözítő tiszteletére. Ha Jézus meghívta őt, aki oly igen bűnös és méltatlan volt, akkor bizonyosan elfogadja előbbi barátait, akik Máté szerint sokkal értelmesebbek voltak nála. Olthatatlan vágy égett benne, hogy ők is részesüljenek az irgalmasság jótéteményében és Krisztus kegyelmében. Szerette volna, ha látják, hogy Krisztus nem veti meg és nem gyűlöli az írástudók és farizeusok módjára a vámszedőket és bűnösöket. Azt akarta, hogy áldott Megváltóként ismerjék meg Krisztust. […] Jézus sohasem utasította vissza a hasonló díszebédekre való meghívást. Min denkor az a cél lebegett a szeme előtt, hogy hintse, egyre hintse hallgatói szívébe az igazság magját, és megnyerő beszédével és magaviseletével embereket vonjon magához. Krisztus mindent kifejezett céllal tett, s a most nyújtott tanítás is időszerű és helyénvaló volt. Jelenlétével hirdette, hogy a vámszedők és bűnösök sincsenek kirekesztve jelenlétéből. Vámosok és bűnösök tehettek tanúságot, hogy Krisztus jelenlétével tüntette ki őket, és elbeszélgetett velük. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1120. o.

Jézus az írástudókat, farizeusokat és elöljárókat nem találta megfelelő „tömlőnek” az ő bora számára. (Márk 2:21-22) "Senki sem varr pedig új posztóból foltot ó ruhára; máskülönben ami azt kitoldaná, még kiszakít belőle, az új a régiből, és nagyobb szakadás lesz. És senki sem tölt új bort régi tömlőkbe; különben az új bor a tömlőket szétszakítja, a bor is kiömlik, a tömlők is elpusztulnak; hanem az új bort új tömlőkbe kell tölteni." Kénytelen volt tőlük elfordulva megkeresni az alázatos embereket, akiknek a szívében nem volt irigység, kapzsiság és önigazultság. Miközben az írástudók és a farizeusok nem akartak megtérni, az alázatos halászok meghallották a mennyei Tanítómester hívását.  Jézus tanulatlan embereket hívott el tanítványaiként, akiknek közel sem volt tökéletes a jelleme, amikor Jézussal egyesültek, viszont készek voltak tanulni a földön valaha járt legnagyobb Tanítómestertől. Valóban megtértek, és új „tömlőkké” váltak, akik által Jézus kiáraszthatta országának új borát a világra. – Lift Him Up, 259. o. 

A rabbik azt tanították, hogy örvendezés van a mennyben, ha a bűnös elpusztul. Jézus pedig azt tanította, hogy a pusztítás munkája Istentől idegen. […] 

 Krisztus minden egyes megmentett lelket arra szólít, hogy mentse az elveszetteket az ő nevében. Izraelben elhanyagolták ezt a munkát. Azok, akik ma Krisztus követőinek vallják magukat, vajon nem ugyanezt teszik? […] 

 Tudod, hogy Krisztus keresi azokat, akiket látszólag javíthatatlan és vissza taszító voltuk miatt te elkerülsz? Talán éppen akkor van a legnagyobb szükségük a részvétedre, amikor elfordulsz tőlük. Minden istentiszteleten vannak nyugalomra és békességre vágyó lelkek. Talán látszólag felszínesek, de nem érzéketlenek a Szentlélek befolyása iránt. Közülük sokan megnyerhetők Krisztusnak. – Krisztus példázatai, 190– 191. o. 

Mk 2:18-20 szakasza új témát kezd. "A János és a farizeusok tanítványai pedig bőjtölnek vala. Odamenének azért és mondának néki: Mi az oka, hogy Jánosnak és a farizeusoknak tanítványai bőjtölnek, a te tanítványaid pedig nem bőjtölnek?Jézus pedig monda nékik: Avagy bőjtölhet-é a vőlegény násznépe, amíg velök van a vőlegény? Ameddig a vőlegény velök van, nem bőjtölhetnek.De jőnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor bőjtölni fognak azokon a napokon." Ez a központi történet az ötből, ami a küzdelemmel foglalkozik. Míg az előző rész egy lakomáról szól, amit Lévi adott, a következő a böjt kérdéskörére tér át. Egy kérdést olvashatunk itt arról, hogy Jézus tanítványai miért nem böjtölnek, miközben Keresztelő János és a farizeusok igen. Jézus egy illusztrációval vagy példázattal válaszol, amiben ottlétét egy menyegzői lakomához hasonlítja. Furcsa lenne a lakodalom, ha a vendégek böjtölnének. Jézus azonban megjövendölte, hogy eljön a nap, amikor már nem lesz velük a vőlegény – ez utalás a keresztre –, akkor majd bőven lesz idő a böjtre.

A gutaütött meggyógyítása

A férfi bénán feküdt, ezért négy barátjának kellett őt Jézushoz vinnie, akik megbontották a tetőt, úgy engedték le a beteget a Mester elé. "Jézus pedig azoknak hitét látván, monda a gutaütöttnek: Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid" Mk 2:5 verse megjegyzi, hogy Jézus látta a hitüket. Hogyan látható a hit? A szeretethez hasonlóan a tettekben válik láthatóvá, amint ezt remekül példázza a barátok kitartása is. A férfinak nyilván szüksége volt fizikai gyógyításra, azonban amikor Jézus elé került, a Mester először is a bűnbocsánatra utalt. A jelenet során a beteg egyetlen szót sem szólt. A vallási vezetők viszont ellenkeztek (magukban) Jézus szavaival. Kijelentését istenkáromlásnak vették, mintha olyan előjogokat tulajdonított volna magának, amelyek csak Istent illetik meg. Jézus a saját térfelükön fogadta ellenfeleit, egy tipikusan a rabbikra jellemző érvelési stílusban válaszolt, amit úgy neveztek, hogy "kevesebbtől a többig". Egy dolog azt mondani, hogy "megbocsáttattak" valakinek a bűnei, de egészen más meggyógyítani egy lebénult embert. Isten hatalma által Jézus járóképessé tudta tenni a férfit, tehát igazolást nyert az állítása, hogy megbocsátja a bűneit.

 A gutaütött gyógyulása láttán az emberek úgy érezték, hogy megnyílt a menny, és feltárult előttük egy szebb élet dicsősége. Amikor a meggyógyult ember pehelysúlyként cipelve ágyát áthaladt a tömegen, minden lépésnél magasztalva Istent, az emberek hátrahúzódva adtak helyet neki, és miközben lenyűgözve bámultak rá, egymás között halkan suttogták: „Bizony csodadolgokat láttunk ma!” (Lk 5:26) A gutaütött családjában nagy volt az öröm, amikor a meggyógyult visszatért hozzájuk, könnyedén cipelve ágyát, amelyen röviddel azelőtt óvatosan vitték el közülük. Örömkönnyeket hullatva gyűltek köré, és alig mertek hinni a szemüknek… Boldog hálaadás szállt fel ebből a házból, és Isten megdicsőült Fia által, aki visszaadta a reményvesztett reménységét és a porba sújtott erejét. Ez az ember és az egész család kész volt életét adni Jézusért. Semmi kétely nem fátyolozta be hitüket, hitetlenség nem kezdte ki a Krisztus iránti hűségüket, aki árnyékba borult otthonukat elárasztotta fénnyel. – A nagy Orvos lábnyomán, 78–79. o

Miikor a szegény, szenvedő bénát a Megváltóhoz hozták, nem volt percnyi vesztegetni való idő sem, mert a bomlás már bevette magát a testébe. Mikor azok, akik ágyastól hozták, látták, hogy nem férnek közel Krisztushoz, halogatás nélkül kibontották a tetőt, és ágyastól lebocsátották a bénát. Üdvözítőnk azonnal tökéletesen átlátta a helyzetet. Tudta, hogy a nyomorultnak sokkal súlyosabb volt a lelki, mint a testi gyötrelme. Tudta, hogy már hónapok óta bűnei miatt lelkiismeret-furdalás nehezedett rá. A tömeg visszafojtott lélegzettel várta, mit tesz majd Krisztus ezzel az esettel, mely reménytelennek látszott, s megkövülten hallották ajkáról a szavakat: Ember, bocsánatot nyertek bűneid. Ezek voltak a lehető legbecsesebb szavak, melyek a beteg szenvedő f ülébe juthattak. Már annyira ránehezedett a bűntudat, hogy semmiben sem talált enyhülést. Krisztus levette róla a terhet, mely olyan súlyosan nehezedett rá… Miután a beteg gondolkodása visszanyerte békéjét és boldogságát, akkor már el lehetett érni a szenvedő testet is. – Bizonyságtételek, 3. köt., 168. o.  

Az írástudók nyugtalanul várták, mit szándékozik Jézus tenni ebben az esetben. Visszaemlékeztek arra, hogyan fordult hozzájuk ez az ember segítségért, s ők megtagadták tőle a reményt, az együttérzést.  Ám ez még nem volt elég, kijelentették, hogy a betegség Isten átka a bűneiért. Mindez hirtelen eszükbe jutott, amint maguk előtt látták a beteg embert. Észrevették, hogy mindenki milyen érdeklődéssel figyeli az eseményeket, és rettenetesen féltek befolyásuk elvesztésétől. […] Jézus rájuk szegezte tekintetét – mire ők megrettentek, visszahúzódtak –, és így szólt: „Miért gondoltok gonoszt a ti szívetekben? Mert mi könnyebb, ezt mondani-é: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy ezt mondani: Kelj föl és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma a földön a bűnöket megbocsátani – mondta, majd a gutaütötthöz fordult: Kelj föl, vedd a te ágyadat, és eredj haza.” (Mt 9:4–6) 

A farizeusoknak a szavuk is elállt a csodálkozástól, és megsemmisítette őket vereségük. Belátták, hogy most nem tudják irigységükkel lázba hozni a sokaságot. Csodálatos dolog történt azzal az emberrel, akit már rábíztak Isten haragjára, és ez olyannyira érintette a népet, hogy egy időre meg is feledkeztek az írástudókról. A farizeusok látták, hogy Krisztusban olyan erő lakozik, amely egyedül Istennek tulajdonítható, de szelíd méltóságú modora éles ellentétben állt saját öntelt viselkedésükkel… Péter házából… azzal távoztak, hogy új tervet kell kieszelniük Isten Fiának elhallgattatására. – Jézus élete, 268–270. o. 

Jézus tudta, hogy nem tehet az írástudók és farizeusok javára, hacsak meg nem üresítik magukat önhittségüktől. Új tömlőket választott hát a tanítások új bora számára. Halászokat, tanulatlan hívőket tett igazsága új hírnökeivé. Pedig bár tanítása újnak tűnt a nép előtt, valójában nem volt új tanítás, hanem a kezdettől fogva hirdetett igazság jelentőségének kinyilatkoztatása. Az volt a terve, hogy tanítványai tegyék életük irányítójává a világos, színtiszta igazságot. Nem volt szabad hozzáadni szavaihoz, sem erőszakolt jelentést tulajdonítani mondásainak. Nem volt szabad burkolt értelmet adni a Szentírás világos tanításának és a hittudomány tárházaiból építeniük föl valami emberi elméletet. Azzal csökkentették Isten világos szavai jelentőségét, hogy titokzatos értelmet adtak nekik, emberek elméleteit állítva előtérbe. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1089. o.

Megdicsőülés hegyén

És hat nap múlva magához vevé Jézus Pétert és Jakabot és Jánost, és felvivé őket csupán magukban egy magas hegyre. És elváltozék előttük;És a ruhája fényes lőn, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet. És megjelenék nékik Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal. (Márk 9:2-4)

A tanítványok hitét a megdicsőülés nagyon megerősítette; láthatták Krisztus dicsőségét, hallhatták a mennyei hangot, amely kinyilatkoztatta isteni természetét. Az Atya, Krisztus istenségének erős bizonyítékait akarta adni a tanítványoknak, hogy később, keserves csalódásaik alatt, midőn szenvedését és kereszthalálát látják majd, ne veszítsék el bizalmukat. A megdicsőülés alkalmával Isten Mózest és Illést küldte Fiához, akik vele szenvedéséről és haláláról beszélgettek. Isten nem angyalokat küldött, hanem azokat, akik már maguk is átélték a földi élet küzdelmeit. (Tapasztalatok és látomások)

A megdicsőülés hegyén Mózes tanú volt rá, hogy Krisztus győzött a bűn és a halál fölött. Azokat jelképezte, akik az igazak föltámadásakor előjönnek a sírból. Illés, aki anélkül ment a mennybe, hogy meghalt volna, azokat jelképezte, akik élni fognak a földön Krisztus második eljövetelekor, akik elváltoznak "nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra", amikor "szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára", és "e halandó test halhatatlanságot öltsön magára" (lKor 15:52-53). Jézus mennyei világosságba öltözött, ahogyan meg fog jelenni, amikor eljön "másodszor bűn nélkül" (Zsid 9:28) üdvösségre. Mert el fog jönni "az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal". (Mk 8:38) A Megváltó tanítványainak adott ígérete most beteljesedett. A hegyen kicsinyített formában látható volt a dicsőség jövendő országa: Krisztus, a király; Mózes, a feltámadott szentek; és Illés, az elváltozott szentek képviselője. (EGW:Jézus élete)

Illés, amikor Krisztus földi szolgálatának vége felé Mózessel együtt a Megváltó mellett állhatott a megdicsőülés hegyén, azokat ábrázolta, akik ugyanígy elváltoznak majd. Ezekben a megdicsőült emberekben a tanítványok a megváltottak országának miniatűr ábrázolását szemlélhették. Látták a menny fényébe öltözött Jézust. Hallották a „hang”-ot „a felhőből” (Lk 9:35), amely Isten Fiának vallotta. Látták Mózest, aki azokat jelképezte, akik a második adventkor feltámadnak. Ott állt Illés is azokat képviselve, akik a föld történelme végén halandókból halhatatlanokká változnak, akiket Isten elragad a mennybe anélkül, hogy megízlelnék a halált. 

|A megdicsőülés hegyén ott volt Mózes Illéssel. Az Atya küldte őket a Fiúhoz, a világosság és dicsőség hordozóiként. Így teljesedett be végül Mózes imája, amelyet évszázadokkal azelőtt mondott. Ott állt a "jó hegyen" népe örökségén belül, bizonyságot tévén róla, akiben Izraelnek minden ígéretei összpontosultak. Az emberi szemnek kinyilatkoztatott utolsó jelenet ilyen a menny által nagyra becsült ember történetében. (EGW: Próféták és királyok)

Akarom, tisztulj meg!

 (Márk 1:40-45) És jöve hozzá egy bélpoklos, kérvén őt és leborulván előtte és mondván néki: Ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg. És amint ezt mondja vala, azonnal eltávozék tőle a poklosság és megtisztula. És erősen megfenyegetvén, azonnal elküldé őt, És monda néki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik. Az pedig kimenvén, kezde sokat beszélni és terjeszteni a dolgot, annyira, hogy nyilvánosan immár be sem mehetett Jézus a városba, hanem künn puszta helyeken vala, és mennek vala hozzá mindenfelől.

A szakaszban, ill. az Ószövetség sok helyén említett lepra nem csak arra utal, amit ma Hansen-kórként ismerünk. A bibliai szóhasználat alapján pontosabb fordítás lenne a "rettegett bőrbetegség", ami más bőrbetegségeket is jelölhetett. A Hansen-kór valószínűleg a Kr. e. 3. században jelent meg az ősi Közel-Keleten (lásd "lepra" szócikk, David P. Wright és Richard N. Jones: The Anchor Bible Dictionary. 4. köt. New York, 1992, Doubleday, 277-282. o.). Tehát a szakaszban szereplő leprás valóban szenvedhetett Hansen-kórban, bár ez nem egészen biztos, csak az, hogy igen rossz állapotban volt.

A leprás hitte, hogy Jézus képes megtisztítani. 3Mózes 13. fejezete szerint a leprásokat rituális értelemben tisztátalannak tekintették, és kerülniük kellett az érintkezést másokkal.

"Jézus megszánta, kezét kinyújtva megérintette, és így szólt hozzá: Akarom, tisztulj meg" (Mk 1:41, ÚRK)! A törvény szerint ez a mozdulat tisztátalanná tette volna Jézust aznap estig, amikor fürdőt kellett volna vennie, hogy rituálisan megtisztuljon (vö. 3Mózes 13-15). Márk azonban világossá teszi, hogy Jézus érintése kigyógyította ezt a beteget a leprából. Tehát Őt nem szennyezte be, amikor megérintette.

Jézus elküldte a férfit egy paphoz az utasítással, hogy mutassa be az áldozatot, amit 3Mózes 14. fejezete írt elő ilyen esetekre. Márk evangéliumában Jézus mindvégig úgy jelenik meg, mint aki védelmébe veszi és támogatja Mózes tanításait (lásd Mk 7:10; 10:3-4; 12:26, 29-31). Ez a megközelítés éles ellentétben áll a vallási vezetőkével, akik elferdítik a Mózes által adott tanítások eredeti szándékát Márk 7., 10. és 12. fejezetében. Ezek a részletek magyarázzák, miért parancsolta Jézus az embernek, hogy hallgasson (Mk 1:44). Ha elmondaná, hogy Jézus gyógyította meg, az befolyásolhatná a pap döntését, aki elfogult lenne Jézussal szemben. Azonban úgy tűnik, a megtisztított leprás nem értette ezt, és Jézus szavának nem engedelmeskedve széltében-hosszában terjesztette a hírt, emiatt pedig Jézus nem tudta más városokban is nagy felbolydulás nélkül elkezdeni a szolgálatát.

A leprás – távol állva – elkap néhány szót a Megváltó ajkáról. Látja, amint kezét a betegekre helyezi. Látja a sántákat, bénákat és a különböző betegségekben haldoklókat egészségesen felkelni, dicsőítve Istent a szabadulásért. Hite erőre kap. Egyre közelebb húzódik a Jézust hallgató tömeghez. Elfeledkezik az őt korlátozó rendelkezésekről, az emberek biztonságáról, és arról is, hogy mindenki fél tőle. Csak az a boldog reménység él benne, hogy meggyógyul. A leprás undorító látványt nyújt. A betegség ijesztő sebe ket ejtett rajta. Borzasztó rothadó testére nézni. Amint meglátják, az emberek hanyatt-homlok menekülnek tőle. Rémületükben egymást lökdösik, nehogy hozzájuk érjen. Egyesek megpróbálják Jézustól elzárni, de hiába. Se nem látja, se nem hallja őket. Észre se veszi utálkozó tekintetüket. Csak Isten Fiát látja, csak a haldoklót életre hívó hangot hallja. Jézushoz furakodva lábához veti magát, és így kiált: „Ura m, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” És Jézus válaszol: „Akarom, tisztulj meg!”, és kezét ráh elyezi (Mt 8:2–3). Abban a pillanatban valami változás történik a leprással. Vére egészséges, idegei érzékenyek, izmai erősek lettek. Bőrének felületén a leprára jellemző természetellenes fehér pikkelyek eltűntek, és teste olyan lett, mint egy kisgyermeké. – A nagy Orvos lábnyomán, 68–69. o.

A tanítványok meg akarták óvni a Mestert attól, hogy hozzáérjen; mert aki leprást érintett, maga is tisztátalan lett. Jézus ráhelyezte kezét a leprásra, de nem fertőződött meg. A leprás pedig megtisztult. Így van ez a bűn poklosságával is, e halálos betegséggel, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak. Emberi erővel nem lehet kigyógyulni belőle… Jézus, aki azért jött, hogy az emberek között éljen, nem fertőződött meg. Jelenléte gyógyító erő volt a bűnös számára. Aki lábához esve hittel könyörög: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”, meghallja a választ: „Akarom, tisztulj meg”.

  Egyes esetekben Jézus nem azonnal árasztotta ki a kért áldást a hozzá forduló betegre. De a leprás abban a pillanatban meggyógyult, mihelyt kérte. Lehet, hogy földi áldásokért mondott imánkra késik a válasz, vagy Isten valami mást ad, mint amit kérünk, de nem így van ez akkor, ha bűntől való szabadulásért könyörgünk. Isten ki akar bennünket gyógyítani a bűnből, hogy gyermekeivé formáljon, és képessé tegyen bennünket a szent életre. Krisztus önmagát adta „a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1:4). „És ez az a bizodalom, amellyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk őtőle.” (1Jn 5:14–15) – A nagy Orvos lábnyomán, 70. o.

További szombati szolgálatok

 (Márk 1:29-34) És a zsinagógából azonnal kimenvén, a Simon és András házához menének Jakabbal és Jánossal együtt. A Simon napa pedig hideglelésben fekszik vala, és azonnal szólának néki felőle. És ő odamenvén, fölemelé azt, annak kezét fogván; és elhagyá azt a hideglelés azonnal, és szolgál vala nékik. Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, mind ő hozzá vivék a betegeseket és az ördöngősöket; És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé. És meggyógyíta sokakat, akik különféle betegségekben sínlődnek vala; és sok ördögöt kiűze, és nem hagyja vala szólni az ördögöket, mivelhogy őt ismerék.

A zsinagógában történt emlékezetes szolgálata után Jézus visszavonult Péter otthonába szűk tanítványi körével (Péterrel, Andrással, Jakabbal és Jánossal). Nyilván azért, hogy a szombat további részét közös étkezéssel, baráti légkörben töltsék. Csakhogy aggasztó hír érkezik: Péter anyósa belázasodott, ami annak idején azt jelentette, hogy az ember vagy meggyógyul, vagy meghal. Jézusnak is beszámolnak a betegségről. A Mester kézen fogja az asszonyt, talpra állítja, aki azonnal gondoskodni kezd ellátásukról. Nagyszerű példa ez arra, hogy akit Jézus megment és meggyógyít, az válaszul szolgálni fog.

Jézus még nem végzett a szolgálattal azon a napon. Napnyugta után sokan indultak Péter házához gyógyulásért, nyilván azért, mert látták, mi történt a zsinagógában, vagy hallottak róla. Az evangélium írója nem közli konkrétan az olvasókkal: az emberek azért mentek későn, mert megvárták a szombat óráinak a végét. Ezek szerint tudta olvasóiról, hogy tisztában vannak a szombat jelentőségével. Márk evangéliumának ez a jellemzője egybecseng azzal, hogy olvasói szombatünneplők voltak. Az evangélista beszámol arról, hogy aznap este az egész város összegyűlt az ajtónál (Mk 1:33)."És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé." Sok időbe telhetett, mire Jézus segített mindenkinek.

"Órák hosszat jöttek-mentek, mert senki nem tudhatta, hogy még másnap is közöttük lesz-e a Gyógyító. Kapernaum addig soha nem látott ilyen napot. A levegőt betöltötte a győzelem hangja, a szabadulás üdvrivalgása. A Megváltó örült, hogy örömet szerezhetett. Amint látta a hozzá jövők szenvedését, szíve részvéttel telt meg, és örvendezett hatalmának, hogy egészséget és boldogságot adományozhat. Jézus nem szűnt meg munkálkodni, míg az utolsó betegen is nem könnyített. Késő éjszaka volt, mire a sokaság eloszlott, s csönd ülte meg Simon házát. Elmúlt a hosszú, eseményekben gazdag nap, és Jézus pihenésre vágyott. Mialatt azonban a város még az igazak álmát aludta, a Megváltó "-fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék-"(Ellen G. White: Jézus élete. 208. o.).

A kapernaumi halászháznak betege volt. Péter feleségének édesanyja „hideglelésben feküdt”, és „szólának (Jézusnak) felőle”. Jézus „illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz”. Majd felkelt, és szolgált a Megváltónak és tanítványainak (Lk 4:38; Mk 1:3; Mt 8:15). A hír gyorsan elterjedt. A csoda szombaton tört ént, de a rabbiktól való félelem miatt a nép nem mert naplemente előtt Jézushoz gyógyulásért menni. Ám utána a házakból, műhelyekből, vásárterekről a város lakossága özönlött a szerény lakóház felé, amely Jézust befogadta. A betegeket hordágyon hozták, mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával támolyogtak a Megváltó elé. […] Jézus csak az utolsó szenvedő megsegítése után hagyta abba a munkát. Késő éjszaka volt, amikor a tömeg eltávozott, és csend borult Simon házára. – A nagy Orvos lábnyomán, 29. o

 Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl hozzá. Az ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában. – Jézus élete, 347. o. 

Az ördögtől megszállott ember

Miközben Jézus beszélt, egy démontól megszállott ember  kétségtelenül azért, mert tanításának ereje hatott rá  így kiáltott: "Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje" (Mk 1:24, ÚRK). Jézus kiűzte a démont. Gondoljunk bele, mi minden következik a démon szavaiból! Az első, hogy a démon felismeri Jézusban "Izrael Szentjét". Megerősíti, hogy Jézus Isten szent küldötte, egészen más, mint Sátán tisztátalan, szentségtelen seregei. Szent dolgok és egyének köré istentiszteleti hátteret, nem pedig szentségtelen és tisztátalan dolgokat képzelünk el. Ebben a történetben tehát éles ellentétben állnak a jó és a gonosz erők, láthatjuk a nagy küzdelem valóságát. Az emberek talán nem mérik fel, kicsoda Jézus, de a démon egyértelműen tudja, és nyilvánosan ki is jelenti. Továbbá érthető a parancs, hogy menjen ki az emberből, viszont azt miért mondta neki, hogy "némulj el"? Itt jelenik meg először Márk evangéliumában egy figyelemreméltó motívum: Jézus hallgatásra int mindenkit azzal kapcsolatban, hogy ki Ő. A teológusok ezt nevezik "messiási titoknak".

Nagyon is jó oka volt annak, hogy Jézus hallgatásra intett, mert az Ő idejében a messiási váradalmaknak politikai felhangja volt. Kockázattal járt, ha valakit messiásnak mondtak. Azonban a csendre intés mellett elhangzik a tévedhetetlen kinyilatkoztatás is, hogy kicsoda Jézus. Idővel világossá vált: kilétét nem lehet elrejteni, és az evangéliumnak éppen az a központi üzenete, hogy ki Ő. Az embereknek nemcsak tudniuk kell, hogy ki Ő, de dönteniük is kell arról, hogyan fogadják eljövetelét, és az mit jelent számukra.

Az ördögtől megszállott ember Jézusban megsejtette azt a valakit, aki megszabadíthatja. De amikor meg akarta fogni azt a csodálatos kezet, egy másik akarat visszatartotta, és más szavakat mondatott vele. Iszonyatos volt a sátáni hatalom és saját szabadságvágya közötti küzdelem. A meggyötört ember már-már elvesztette életét az emberi mivoltától megfosztó ellenséggel vívott harcban. De a Megváltó szólt:  szavában erő volt, és megszabadította a foglyot. Az imént még megszállott ember teljesen lehiggadva, fegyelmezetten állt a csodálkozó emberek előtt. […] Minden  embernek joga van eldönteni, hogy melyik hatalom uralma alá akarja helyezni magát. Senki sem süllyedt olyan mélyre, senki sem olyan aljas, hogy ne találhatna Krisztusnál szabadulásra. A megszállott – imádkozás helyett – csak a Sátán szavait tudta kimondani, de Isten hallotta a szív ki nem mondott esdeklését. Isten egyetlen sóvárgó kiáltást sem hagy ϐigyelmen kívül, ha az esdeklés nem is formálódik szavakká. Nem lesz Sátán martaléka, és gyengeségében nem marad magára senki, aki Istennel szövetségre lép. – A nagy Orvos lábnyomán, 91–93. o.

Ugyanaz a gonosz lélek kísértette Krisztust a pusztában, amely hatalmában tartotta a kapernaumi megszállottat, és irányította a hitetlen zsidókat is. Az utóbbiak esetében azonban a kegyesség látszatát keltette, s be akarta csapni őket a Megváltó elutasításának indítékait illetően. Állapotuk reménytelenebb volt, mint a megszállotté, mert nem érezték, hogy szükségük van Krisztusra, s ezért Sátán erősen hatalmában tarthatta őket. […] Krisztus idejében Izrael vezetői és tanítói képtelenek voltak ellenállni Sátán munkájának. Figyelmen kívül hagyták az egyetlen eszközt, mellyel védekezhettek volna a gonosz lelkekkel szemben. Krisztus Isten Igéje segítségével győzte le a gonoszt. Izrael vezetői azt állították, hogy ők hivatottak Isten szavának értelmezésére, de csak hagyományaik fenntartása és ember alkotta előírásaik kikényszerítése céljából tanulmányozták az Igét. Értelmezésük alapján olyan felfogást fejezett ki az Ige, amilyet Isten sohasem írt belé. Misztikus magyarázatuk homályossá tette, amit az Úr világosan kijelentett. Jelentéktelen alaki részleteken vitatkoztak, miközben gyakorlatilag a leglényegesebb igazságokat tagadták meg. Ezzel szétszórták a hitetlenség magvait. Isten szavát megfosztották erejétől, és a gonosz lelkek kedvükre munkálkodhattak. – Jézus élete, 256–257. o.

 Az igazi ismeret Istentől jön, és Istenhez tér vissza. Gyermekei ezt az ismeretet kell, hogy elsajátítsák, és ezt kell, hogy továbbadják másoknak. Aki Isten kegyelme által intellektuális és lelki ajándékokat kapott, miközben növekedik, másokat is magasabb szint elérésére kell, hogy ösztönözzön. A mások érdekében végzett munkát láthatatlan angyalok fogják támogatni. Minél hűségesebben kitartunk a szolgálatban, annál magasztosabb vágy fog fűteni a feddhetetlenség, a szentség és Isten megismerése után. – Manuscript 108, 1898. szeptember 1.

A KERESZTÉNY NACIONALIZMUS ÉS AZ ADVENTISTÁK

(1) Vannak adventisták, akik minden erejükkel támogatják a keresztény nacionalizmust. Azt mondják, hogy az ország harcban áll a liberalizmus különböző formáival, ezért csak úgy őrizheti meg az alapító atyák és anyák örökségét, ha Amerika visszatér puritán keresztény gyökereihez. Ez a szemlélet nemcsak naiv, hanem tragikus is, mert egyrészt az első telepesek nem gondoltak rá, hogy Amerika egész területére kiterjedő keresztény hatalmat hoznak létre: törvényeik a puritán kolóniák tagjaira vonatkoztak. Másfelől az egyház európai története, amit a kivándorlók maguk után akartak hagyni, épp arról tanúskodott, hogy egy úgynevezett „keresztény államforma” soha nem lehet a szó evangéliumi értelmében keresztény. Ellenkezőleg, eredendően magán viseli a megalkuvás és a hitehagyás antikrisztusi jeleit. Nemcsak a szelídebbeket, de a legdurvábbakat is: a lelkiismereti kényszert, a kirekesztést és az üldözést.

(2) A második, hasonlóan téves irányzat adventista hívei szerint igaz, hogy egyetlen politikai hatalom sem lehet krisztusi. Sőt, még azt is belátják, hogy egy ilyen törekvés lényegében a fenevad képének a felállítását jelenti. De politikai megfontolásból mégis azonosulnak a keresztény nacionalizmussal. Úgy okoskodnak, hogy nem számít, milyen emberek gyakorolják a hatalmat, de mivel csak egy párt van, amelynek keresztény jelszavai vannak, ezt a pártot kell támogatni, mert ez akarja menteni a keresztény befolyást az országban. De már egy alapszintű történelemi ismeret, és némi tapasztalat után is kijelenhetjük, hogy a keresztény politikai jelszavak még senkit nem tettek kereszténnyé, ezért nem is mentettek meg senkit a menny számára. Maga Jézus mondta, hogy „nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e…, és akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Mt 7,21-23). Nem véletlenül mondja ezt az Úr, mert ahhoz, hogy az ember keresztény lehessen, felölről kell születnie (Jn 3,1-8), ezt pedig politikai eszközökkel nem lehet megvalósítani.

(3) Van egy harmadik irányzat is. Vannak adventisták, akik – bár tudják, hogy a keresztény nacionalizmus gonosz dolog – mégis támogatják, mert azt mondják, hogy ezzel is Krisztus második eljövetelét siettetik. A cikk szerzője nem minősítette ezt a logikát, de feltett két kérdést, amit saját szavaimmal én is szeretnék itt feltenni: Ha a megváltás terve éppolyan örökkévaló, mint az Atya-Fiú-Szentlélek Isten, akkor hogy tudja ez bárki emberi eszközökkel befolyásolni? Jézus nem azt mondta, hogy az Atya nem tudja a Fiú második eljövetelének idejét, hanem azt, hogy ezt nem jelentette ki, ennélfogva nem tudjuk, hogy mihez képes lehetne siettetni vagy késleltetni (Mk 13,32; 2Pét 3,8-13). Ez a kérdés dogmatikai része, de nem kevésbé súlyos az etikai: Mi haszna volt Júdásnak abból, hogy úgymond: „előmozdította” Jézus kereszthalálát? Mit várhat egy adventista ember attól, hogy ha hitét megtagadva, cinikus módon összejátszik a gonosszal, miközben azzal áltatja magát, hogy mindez egy jó ügyet szolgál?

Tegyük fel tehát újra a kérdést, mi a helyénvaló hetednapi adventista magatartás a keresztény nacionalizmussal kapcsolatban? Ne támogassuk, ne vegyük védelmünkbe, és ne szövetkezzünk vele semmilyen formában! Ezzel szemben hitünkből fakadóan megtehetünk három dolgot: imáinkban Isten kezébe helyezzük azokat a politikai folyamatokat, melyek közelről-távolról érintenek minket (1Tim 2,1-5). Másodszor, amíg van rá lehetőségünk, hirdessük és közben éljük meg azokat a keresztény erkölcsi értékeket, amelyek a Krisztussal való közösségből fakadnak. Nem elég a keresztény nacionalizmus „leleplezése” vagy nyílt tagadása, be kell mutatni a Lélek gyümölcsét, valamint a tanítványság csalhatatlan jelét, a krisztusi szeretetet. Mindezt oly módon, hogy az emberek előtt világossá váljon a kétféle kereszténység közötti különbség. Mi több, vonzóbbnak találjak az igazit, mint a hamisítványt. Sok adventhívő ott véti el a dolgot, hogy miközben hangosan bírálja a tévelygést, nem mutatja meg a helyes utat.

Végül, de nem utolsó sorban következetesen végig kell gondolnunk, hogy mit is jelent a nagy küzdelem, és hol húzódnak e küzdelemnek a frontvonalai! A küzdelem nemcsak Jézus és Sátán között folyik, hanem minket is érint: a démoni erők rajtunk is felül akarnak kerekedni, el akarnak nyomni és gúzsba akarnak kötni minket. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. Ma egy szélsőségesen manipulált világban élünk. Ez a hitetés korszaka! Édentől kezdve az volt, de ahogy fogy Sátán ideje, úgy lesz egyre elszántabbá, hogy minél több embert magával rántson a kárhozatba. Ennek nem az egyetlen, de egyik eminens formája a lelkiismereti kényszer. Beismerjük vagy nem, mindannyiunkban van legalább egy mini inkvizítor, mindnyájan szeretnénk valahogy rávenni, ha kell rákényszeríteni az embereket, hogy mindenben egyetértsenek velünk. Ez a lelkület azonban – ha szikrányi is – démoni! Isten országa nem kényszerrel, hanem a szeretet vonzásával valósítható meg. Mi pedig ide törekszünk. (Dr Szilvási József)

Babiloni fogság

A babiloni fogság két deportációval kezdődött. 

1.) Az első deportálásra az adott okot, hogy Jójákim júdai király (Kr. e. 609-598) fellázadt Nebukadneccar babiloni király ellen (Kr. e. 604-562), akinek pedig három évig vazallusként szolgált. Mire a megtorló hadjárat Jeruzsálembe ért, Jójákim már meghalt, és 18 éves fia, Jójákin uralkodott helyette. Ő reménytelennek látta az ellenállást, és megadta magát. Így az országot megmentette a pusztulástól, ő maga és családja azonban fogságba került. Velük ment a »felső tízezer« is. A deportáltak száma (2Kir 24,14) "És elhurcolta az egész Jeruzsálemet, összes fejedelmeit és minden vitézeit, tízezer foglyot, az összes mesterembereket és lakatosokat, úgy hogy a föld szegény népén kivül senki sem maradt ott." szerint 10 000 ember, (2Kir 24,16) "És az összes előkelő férfiakat, hétezeret, és a mesterembereket és a lakatosokat, ezeret, és az összes erős, harcra termett férfiakat fogva vitte Babilóniába Babilónia királya." szerint 8000 ember, (Jer 52,28) "Ennyi az a nép, amelyet fogságra vitete Nabukodonozor a hetedik esztendőben, háromezer és huszonhárom Júdabeli." szerint pedig 3023 ember. Azokat vitték fogságba, akikről feltételezték, hogy képesek újabb lázadást szítani. Jójákin sorsa csak 37 év múlva fordult jobbra (2Kir 25,27-30)."És lőn a harminchetedik esztendőben, Joákinnak, a Júda királyának fogságba hurcoltatása után, a tizenkettedik hónap huszonhetedik napján, kivette Evil-Merodák, Babilónia királya, az ő uralkodásának első esztendejében Joákint, Júda királyát a fogházból; És kegyesen beszélt vele, és feljebb tette az ő székét a többi királyok székeinél, akik nála voltak Babilóniában; És kicserélte fogsága ruháit, és mindenkor nála volt étele életének minden idejében. És mindenkor kijárt az ő része, amelyet a király adott néki napról-napra életének minden idejében.

Jójákin után a jóindulatú, de gyenge Cidkijjá uralkodott Kr. e. 598-587. Az ország vezetői és a hamis próféták Egyiptom segítségében bízva azt remélték, hogy Isten hamarosan megbünteti Babilóniát és a foglyok hazakerülnek. A foglyok között is ez a remény élt. De Jeremiás Jeruzsálemben azt hirdette, hogy Isten most Babilóniának adta az uralmat. Az ország csak úgy maradhat meg, ha ezt engedelmesen vállalja. Kr. e. 594-ben még hallgatott a király Jeremiásra, és nem vett részt abban az összeesküvésben, amelybe a szomszédos kis államok akarták belevinni (Jer 27). Sőt hűségéről biztosította Nebukadneccart. Ebben az időben Jeremiás a foglyokhoz is írt levelet, amelyben munkára és imádkozásra biztatta őket megmaradásuk érdekében (Jer 29). De Kr. e. 589-ben Cidkijjá elszakadt Babilóniától. A megtorlás nem maradt el. Jeruzsálemet másfél évi ostrom után elfoglalták. A templomot és a királyi palotát felgyújtották, a várost lerombolták és kifosztották, a menekülő királyt elfogták, megvakították és fogságba vitték (2Kir 25,1-21; Jer 39,1-10). A nép nagy része is fogságba került; csak a szegényebb néprétegek maradtak az országban. Velük maradt Jeremiás is, pedig ő szabad és megbecsült emberként élhetett volna Babilóniában is (Jer 39,11-14); Jeremiás felől pedig parancsot ada Nabukodonozor, a babiloni király Nabuzáradánnak, a poroszlók fejének, mondván: Vedd őt magadhoz, és viselj gondot reá, és semmi bajt ne okozz néki, hanem azt cselekedd vele, amit ő akar. És elkülde Nabuzáradán, a poroszlók feje, és Nebusázban, Rabsáris és Nergál-Sarézer, Rabmág és a babiloni királynak több főembere. Elküldének, mondom, és elhozák Jeremiást a tömlöc pitvarából, és rábízák őt Gedáliásra, Ahikámnak, a Sáfán fiának fiára, hogy haza vigye őt, és lakozzék a nép között. (Jer 40,1-6)...

2.) Második deportálás. A babiloni fogság két lényeges ponton különbözött az asszír fogságtól. Egyrészt nem idegen uralkodót és idegen tisztségviselőket állítottak az ország élére, hanem júdaiakat: Kr. e. 598-ban Cidkijját, Kr. e. 587-ben pedig Gedaljá helytartót, aki azonban hamarosan gyilkosság áldozata lett. A megtorlástól félve a nép egy része Egyiptomba menekült, és magukkal vitték Jeremiást is (2Kir 25,22-26); "A Júda földjén megmaradt népnek pedig, amelyet meghagyott Nabukodonozor, Babilónia királya, Gedáliát, Ahikámnak, a Sáfán fiának fiát, rendelte tiszttartóul. Mikor pedig meghallották a seregek hadnagyai mind, és az ő embereik, hogy Babilónia királya Gedáliát tette tiszttartóvá, elmentek Gedáliához Mispába, Izmáel, a Nétánia fia, és Johanán, a Kareáh fia, és Serája, a nétofáti Tánhumet fia, és Jahazánia, Maakáti fia, ők és az ő embereik;És megesküdött nékik Gedália és az ő embereiknek, és monda nékik: Ne féljetek a Káldeusoknak való szolgálattól. Maradjatok az országban, és szolgáljatok Babilónia királyának, és jó dolgotok lesz. A hetedik hónapban azonban elment Izmáel, Nétániának, az Elisáma fiának fia, aki királyi magból volt, és vele tíz férfiú, és megölték Gedáliát és meghalt; és a Zsidókat és a Káldeusokat, akik ő vele voltak Mispában. És felkelt az egész nép kicsinytől nagyig és a seregek hadnagyai, és elmentek Égyiptomba; mert féltek a Káldeusoktól." (Jer 40-44 fejezet) - Másrészt a foglyokat nem szórták szét a birodalom távoli területeire, hanem módot adtak nekik arra, hogy együtt maradjanak. Azt a feladatot adták nekik, hogy pusztává lett vidékeket újból lakhatóvá tegyenek. Ilyenek voltak Tel-Melah, Tel-Harsa, Kerub, Addán, Immér és Tel-Abib a Kebár-csatorna mellett (Ezsd 2,59) És ezek, akik feljövének Tél-Melahból, Tél-Harsából, Kerub-Addán-Immérből, de nem mondhatták meg családjukat és eredetüket, hogy Izráel közül valók-é" (Ez 3,15). "És eljuték Tél-Ábibba a foglyokhoz, akik lakoznak vala a Kébár folyó mellett, és leülék, ők is ott ülvén; és ott ülék hét nap némán ő közöttük."  A foglyok lehetőséget kaptak arra, hogy házakat építsenek, kerteket műveljenek és családjukról gondoskodjanak (Jer 29,5). "Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit." Szűkebb keretek között működő önkormányzatuk is volt: a közösség ügyeit a vének intézték (Ez 8,1; 14,1; 20,1). - Az első időkben még sokan reménykedtek a gyors hazatérésben. Ezt a reményt néhány hamis próféta is erősítette (Jer 28,1-17; 29,15.20-32). Az otthon maradtak között Jeremiás, a foglyok között pedig Ezékiel küzdött ezekkel a téves nézetekkel. Mindketten hirdették, hogy Isten büntetése igazságos volt, a nép megérdemelte a fogságot. Nem más történt, mint az, hogy beteljesedett az az ítélet, amelyet Isten a próféták által hosszú időn át hirdetett. De még most is van mód a megtérésre.

Nehéz lenne megállapítani, hogy a fogságban élő nép mennyire fogadta el ezeket a gondolatokat. Fájdalmas dolog volt az ország és a templom elvesztése. Az áldozati kultuszt nem lehetett folytatni idegen országban, »tisztátalan« földön. Voltak ugyan istentiszteletek Babilóniában is, de ezeken inkább a nép panasza hangzott el. Egyesek el is hagyták őseik tiszta hitét, hiszen úgy gondolták, hogy a babilóniai istenek legyőzték Izráel Istenét. A hűségesek számára viszont egyre fontosabbá vált a körülmetélkedés, a szombat és az étkezési törvények megtartása. A papok a fogságban nagy munkát végeztek a megmentett vallásos iratok tanulmányozásában és rendezésében. Bár nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy már ekkor voltak zsinagógák, a zsinagógai istentisztelet gyökerei mégis itt keresendők.

A foglyok magukat tartották az igazi Izráelnek, az ígéretek örököseinek, szemben az otthon maradottakkal, akiket inkább csak a foglyok földjeinek és házainak a birtokba vétele érdekelt (Jer 24,1-10; Ez 11,1-13.14k; 33,23-31).

A fogság utolsó évtizedében Deutero-Ézsaiás a bűnbocsánat örömüzenetét hirdette (Ézs 40,1k; 43,25). Isten hamarosan új exodust ad, maga fogja hazavezetni népét (Ézs 40,9-11; 42,14-17; 43,16-21; 52,7-10.11kk). A szabadításban Círus perzsa király lesz az Úr megbízottja, Felkentje (Ézs 45,1). "Így szól az Úr felkentjéhez, Círushoz, kinek jobbkezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, ő előtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak;" Círus mindvégig Marduk híve maradt, de türelmes valláspolitikát valósított meg. Birodalma minden népének megengedte vallása gyakorlását. Híres ediktumában (Kr. e. 538) megparancsolta a jeruzsálemi templom újjáépítését. A fogságban élő nép több csoportban és csak részben tért haza. Sokan maradtak Babilóniában, és vagyonukból segítették a hazatérteket. A második templom Kr. e. 520-15-ig épült (Ezsd 5-6)."Mássa a levélnek, melyet küldött Tattenai folyóvizen túli helytartó, és Sethar-bóznai és az ő társai, az Afarsakeusok, akik a folyóvizen túl lakának, Dárius királyhoz." (keresztyén bibliai lexikon)

Zsidó nép - a választott nép

 

Az Isten választottainak közösségét eredetileg Izráel, Izráel fiai, izráeliták néven említi. A kívülvalók a héber névvel is illetik (2Móz 1,16. 21-22). (16)Midián papjának pedig hét leánya vala, és oda menének és vizet húzának és tele merék a válúkat, hogy megitassák atyjoknak juhait. (21-22)És tetszék Mózesnek, hogy ott maradjon e férfiúnál, és ez feleségül adá Mózesnek az ő leányát, Cipporát. És fiat szűle ez és nevezé nevét Gersomnak, mert mondá: Jövevény voltam az idegen földön.

A zsidó név az ország kettészakadása után válik közhasználatúvá: a szó jelentésének megfelelően a Dél-i országrészből, Júdából származót, az odatartozót mondták zsidónak (júdabeli), szemben az Észak-i országrész izráeli lakójával (2Kir 16,6);Akkor nyerte vissza Récin, Siria királya Elátot a Siriabelieknek, és irtotta ki a zsidókat Elátból; és Siriabeliek jövének Elátba, és ott laknak mind e mai napig.(2Kir 25,25); A hetedik hónapban azonban elment Izmáel, Nétániának, az Elisáma fiának fia, aki királyi magból volt, és vele tíz férfiú, és megölték Gedáliát és meghalt; és a Zsidókat és a Káldeusokat, akik ő vele voltak Mispában. (Jer 34,9). Hogy kiki bocsássa szabadon szolgáját és kiki az ő szolgálóleányát a héber férfit és a héber leányt, hogy senki ne szolgáltasson közöttük az ő Júdabeli atyjafiával.

 Az asszír hódítás, az északi 10 törzs pusztulása után a csekély számú túlélők beolvadtak Júda törzsébe, zsidókká lettek. A babiloni fogságban és az azt követő időkben Jákób minden leszármazottját zsidónak mondják (Eszt 3:4) ...feljelenték Hámánnak, hogy lássák, megállnak-é Márdokeus dolgai, mert azt jelenté nékik, hogy ő zsidó.; (Dán 3:8-12)Elmenének azért ebben az időben káldeabeli férfiak, és vádat emelének a zsidók ellen;Szólának pedig és mondák Nabukodonozor királynak: Király! örökké élj!Te, oh király! parancsolatot adtál ki, hogy minden ember, mihelyt meghallja a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljon le, és imádja az arany állóképet Aki pedig nem borul le és nem imádja, vettessék be az égő, tüzes kemencébe.Vannak zsidó férfiak, akiket a babiloni tartomány gondviselésére rendeltél, Sidrák, Misák és Abednégó: ezek a férfiak nem becsülnek téged, oh király, a te isteneidet nem tisztelik, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádják. ; (Mt 27:11) Jézus pedig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod.; ApCsel 2:5).Lakoznak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak.

A fogságból hazatértek izráelitáknak nevezték magukat, ezzel is kifejezve, hogy Isten ígéreteinek a birtokosai. A zsidó név azonban közhasználatú lett az egész világon, hisz a fogság a választott népnek az egész világra való szétszóródását eredményezte (diaszpóra).

A név nemcsak a származást, hanem a vallási, kulturális sajátosságokat is jelölte. A zsidóság legjellemzőbb vonásának azt tarthatjuk, hogy a legkülönbözőbb körülmények között is megtartotta és megtartja vallási, életmódbeli hagyományait, szokásait. Elkülönülése, különbözősége (különcködése) környezetében sokszor ellenszenvet ébresztett, végső soron mégis ez biztosította évezredeken át való fennmaradását.

A zsidó név az Új SZövetség bizonyos helyein sajátos jelentésű. János úgy tesz bizonyságot Jézus földi életéről, hogy azt a zsidók elleni szüntelen küzdelemnek mutatja. A zsidók szó alatt azonban nem a fajt, nem a nemzetet érti, hanem azokat, akik a názáreti Jézust nem fogadják el Messiásnak (Jn 2,18) És a galambárúsoknak monda -zsidóknak-: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává. (20. vers) Mondának azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt?; (Ján 5,16.18;) És e miatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust, és meg akarák őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton. Jézus pedig felele nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel. (Ján 6,41). Zúgolódának azért a zsidók ő ellene, hogy azt mondá: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott alá. János a zsidó szokásokról, ünnepekről úgy beszél, mint valami idegen népéről (Ján 2,6.13) Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Mert közel vala a zsidók husvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe.; (Ján 5:1) Ezek után ünnepök vala a zsidóknak, és felméne Jézus Jeruzsálembe.; (Ján 6:4) Közel vala pedig husvét, a zsidók ünnepe.; (Ján 7:2) Közel vala pedig a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. (stb.). Maga Jézus úgy beszél a zsidókhoz, mint idegenekhez (Jn 8,17 A ti törvényetekben is meg van pedig írva, hogy két ember bizonyságtétele igaz.; (Ján 10:34). Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? A Jézushoz tartozókat a zsidók ellenségüknek tekintik (Ján 7:13) Mindamellett senki sem beszélt vala nyiltan ő felőle a zsidóktól való félelem miatt.; (Ján 9:13) Vivék őt, aki előbb még vak volt, a farizeusokhoz.; (Ján 1:19). És ez a János bizonyságtétele, amikor a zsidók papokat és Lévitákat küldöttek Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: Kicsoda vagy te? Hasonló szemléletet mutat az (ApCsel 23:12 is). Midőn pedig nappal lőn, a zsidók közül némelyek összeszövetkezvén, átok alatt kötelezék el magokat, mondván, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, míg meg nem ölik Pált. Természetesen mindennek semmi köze nincs az antiszemitizmushoz. Pálnak - ha zsidókat emleget is - tulajdonképpen ZSIDÓKERESZTYÉNekkel van küzdelme. (bibliai lexikon)

Jézus szolgálatának egy napja

Jézus… miután megkezdte szolgálatát, kijelentette: „Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhat.” (Jn 9:4) Jézus nem menekült a gondoktól és a felelősségtől, mint sok állítólagos követője… A Jézusban megnyilvánuló határozottságot és erőt, jellemének megbízhatóságát és szilárdságát ugyanazzal a neveléssel mi is kifejleszthetjük, amivel Ő tette. Az a kegyelem, amelyet Ő elnyert, a miénk is lehet. Megváltónk, amíg az emberek köz ött élt, osztozott a szegények sorsában. Tapasztalatból ismerte gondjaikat és nehézségeiket, így vigasztalni és bátorítani tudott minden egyszerű munkást. Azok, akik valóban megértették Jézus életének tanítását, sohasem fognak különbséget tenni a társadalmi osztályok között, és sohasem fogják jobban tisztelni a gazdagot az arra érdemesebb szegénynél. – Jézus élete, 73. o.

Krisztus kiválasztotta a „balgákat” – akiket a világ tudatlannak és képzetlennek nevezett –, hogy összezavarja a világ bölcseit. A tanítványok nem részesültek rabbinikus oktatásban, de mivel Krisztus volt a példaképük és tanítómesterük, a legmagasabb szintű tanítást kapták, hiszen a mennyei példakép állt előttük. Krisztus a legnemesebb igazságot mutatta be nekik. Akik vállalják a szolgálatot, azokat Isten szeretné a maga módján felkészíteni. Az evangélium hirdetőinek naponta tanulmányozniuk kell Krisztust, hogy megértsék az üdvösségnek és az emberi lelkek érdekében vállalt halálának titkát… Mindenben engedniük kell magukat formálni, és az ő szent együttérzésével, de ugyanakkor a gonoszsággal szembeni szigorával kell rendelkezniük. – 53. levél, 1905. február 2.

A Megváltó földi élete a természettel és Istennel való bensőséges kapcsolat élete volt. Ebben a közösségben nyilatkoztatta ki az erővel teljes élet titkát. Jézus Krisztus lelkiismeretes, szorgalmas mu nkás volt. Soha emberre nem súlyosodott akkora felelősség, mint rá. Soha senki nem hordott ilyen nehéz terhet: a világ fájdalmának és bűnének súlyát. Soha senki nem fáradozott olyan önemésztő buzgalommal az emberekért, mint Ő. De egészségesen élt. „A hibátlan és szeplőtlen” áldozati bárány (1Pt 1:19) fizikailag és lelkileg is jelképezte Őt. Testben és lélekben példázta, milyen életformát vár el Isten az egész emberiségtől, amely életforma csak a menny törvényei iránti engedelmességgel valósítható meg. Jézus arcát figyelve az emberek egy olyan arcot láttak, amelyen az isteni könyörület a nyilvánvaló hatalommal együtt tükröződött. Látszott, hogy lelki légkör veszi körül. Amellett, hogy kedves és szerény volt, rejtett, de teljesen mégsem leplezhető erővel hatott az emberekre. – A nagy Orvos lábnyomán, 51. o

JÉZUS SZOLGÁLATÁNAK TITKA

Mk 1:35-39. Nagyon korán, amikor még sötét volt, felkelt, és félrevonult egy lakatlan helyre, és ott imádkozott. (36) Simon és a vele levők azonban utánasiettek, (37) és amikor megtalálták, így szóltak hozzá: Mindenki téged keres. (38) Ő pedig ezt mondta nekik: Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert ezért jöttem. (39) És elment Galilea-szerte a zsinagógáikba, hirdette az igét, és kiűzte az ördögöket. /RÚF/

Jézus még pirkadat előtt felkelt, és elvonult egy csöndes, elhagyatott helyre imádkozni. Mk 1:35 kihangsúlyozza, hogy tettei középpontjában az imádság állt. Minden egyéb igei alak a mondatban összefoglaló jellegű: fölkelt, kiment, puszta helyre vonult (az eredeti görögben aoristos igeidőben, ami befejezettségre utal). Az „imádkozni” ige viszont befejezetlen múlt időben (elbeszélő múlt) van, ami egy még zajló folyamatra utal – különösen itt. Jézus imádkozott, tovább imádkozott. A szöveg azt is kiemeli, hogy milyen korán volt még, amikor Jézus kiment, utalva ezzel imádkozása idejének igencsak hosszú voltára.

Az evangéliumokban mindenütt úgy láthatjuk Jézust, mint az ima emberét [lásd Mt 14:23. Miután elbocsátotta a sokaságot, egyedül felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott. /RÚF/; Mk 6:46. Miután pedig elbocsátotta őket, felment a hegyre imádkozni. /RÚF/;

Péter és a társai nem mentek Jézussal az imádság helyére, azonban valószínűleg tudták, hogy hol van, mert megtalálták. Megjegyezték, hogy mindenki Jézust keresi, arra utalva, hogy a Megváltó további gyógyítással és tanítással folytassa az előző nap izgalmas tapasztalatait. Meglepő módon azonban Jézus ezzel nem ért egyet, inkább a szolgálat szélesebb területeire, más helyszínekre mutat. „Ő pedig így válaszolt: Menjünk máshova, a közeli városokba, hogy ott is prédikáljak, mert azért jöttem.” (Mk 1:38, ÚRK)