Jézus dicsősége

Jn 17:1-5. Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, (2) mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. (3) Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. (4) Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: (5) és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett. /RÚF/

János úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten Fia, a világmindenség Teremtője. Jézus által állt elő mindaz, ami egykor nem létezett. „Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). A továbbiakban azután megjegyzést tesz a dicsőségre, amikor a testet öltéssel Jézus emberré lett (Jn 1:14). Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. /RÚF/). János a dicsőség (görögül doxa, „ragyogás”, „hírnév”, „tisztesség”) és megdicsőít (görögül doxadzó, „dicsér”, „megtisztel”, „magasztal”, „dicsőít”) kifejezésekkel érzékelteti az emberektől jövő megtiszteltetést és az Istentől kapott tiszteletet, dicsőséget.

Jánosnál Jézus megdicsőülésének fogalma az Ő órája gondolathoz, vagyis halálának idejéhez kapcsolódik.  (Jn 2:4). Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám. /RÚF/; 

(Jn 7:30). El akarták fogni tehát, de senki sem vetette rá a kezét, mert még nem jött el az ő órája. /RÚF/; 

(Jn 8:20). Mindezeket a kincstárnál mondta Jézus, amikor tanított a templomban, és senki sem fogta el, mert még nem jött el az ő órája. /RÚF/;

 (Jn 12:23-27). Jézus így válaszolt nekik: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Ember fia. (24) Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. (25) Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. (26) Ha valaki nekem szolgál, engem köves sen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya. (27) Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától en gem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! /RÚF/;

 (Jn 13:1). Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. /RÚF/; 

(Jn 16:32). Íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. /RÚF/;

 (Jn 17:1-5). Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged /RÚF/

 A kereszt az Ő dicsőségének órája. Ez ellentmondásosnak tűnik, hiszen az ókori római világban a keresztre feszítés volt a legszégyenteljesebb, a leginkább megalázó kivégzési mód. Az emberi cselszövés és az isteni történet szálainak összefonódása dermesztő paradoxont mutat: Isten függ a kereszten. Emberi síkon elmondható, hogy Jézus fájdalmas haláltusában halt meg, megvetett bűnözőként és elgyengülve kiáltotta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet”? (Mt 27:46) /ÚRK/

(Jn 19:25-30). Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Kleópás felesége, valamint a magdalai Mária. (26) Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! (27) Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. (28) Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom. (29) Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. (30) Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. /RÚF/] - viszont leginkább a kereszt dicsőségét emeli ki. A kereszt a megváltás, a kegyelem helye, ahol Isten Fia az Atya kezébe teszi magát.

 Isten legnagyobb dicsősége a legmélyebb szégyenében mutatkozik meg – amikor magára veszi az egész világ bűneit!  

 White idézet: Krisztus nem emberi természetének megdicsőüléséért könyörög, hiszen az emberi dicsőség nem is létezett, amikor Ő már élt. Istennel való egyenlőségének dicsőségéért esedezik. Ez a közbenjáró ima. A kedvezés, melyért könyörög, annak az isteni dicsőségnek a megnyilvánulása, mellyel akkor rendelkezett, amikor egy volt Istennel. Távolítsd el a fátylat – mondja –, hadd ragyogjon elő dicsőségem, mellyel a világ teremtése előtti időktől rendelkeztem…

„Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy azok is ott legyenek, ahol én vagyok.” Imádja Őt az ég minden angyala. A mennyei sereg leborul előtte, és zengi a diadal és öröm énekét. Dicsőség veszi körül a menny Királyát, Őt csodálják a mennyei értelmes lények. Szó le nem tudja írni a jelenetet, mikor Isten Fiát nyilvánosan visszaiktatták a megtiszteltetés és dicsőség helyére, melyet önként elhagyott, mikor emberré lett. S ma a megdicsőült Krisztus, aki mégis a testvérünk, Ő a védőügyvédünk a mennyben. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1146./old.

A Krisztustól szétáradó fényen kívül nincs más világosság, amely az elesett emberiségen segíthetne. Jézus, az Üdvözítő, az egyedüli fény, aki a bűnben veszteglő világ homályát elűzheti. Róla mondja az Írás: „Őbenne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága” (Jn 1:4). Ez a fény töltötte be a tanítványokat, s ezért válhattak a világosság hordozóivá. Krisztusnak lelkükben lakozó élete, jellemükben megnyilatkozó szeretete tette őket a világ világosságává. Önmagunkban nincsen világosságunk. Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a nap nélküli hold; egyetlen fénysugarunk sincs a sötét világ számára. Ha azonban az igazság napja felé fordulunk és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik isteni jelenlétének fényétől. {MB 40.1}  

A hit és a hitetlenség

(Jn 3:16-21). Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (17) Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. (18) Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. (19) Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. (20) Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. (21) Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat. /RÚF/ 

 János evangéliumában az emberiség két fő csoportot alkot: akik hisznek Jézusban és elfogadják, hogy Ő a Messiás, illetve akiknek meglett volna a lehetőségük hinni, de ellene döntöttek. A tanítványok közül tizenegyen – és még mások, pl. Nikodémus, aki lassan jutott hitre, a samaritánus asszony és a vakon született férfi – az első csoportba tartoznak. A második csoportban vannak a farizeusok és a főpapok, az ötezer, akik tanúi voltak a csodálatos ételszaporításnak, sőt még az egyik tanítvány, Júdás is.

A Jézusban való hit olyasmi, amit az ember tesz, abban mutatkozik meg, ahogyan él, nem csupán a hitelveiben. Amint tudjuk, az ördög is hisz Jézusban. (Lásd Jak 2:19. Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek. /RÚF/) Jánosnál a két csoport közötti fő különbséget az adja, ahogyan Jézushoz viszonyulnak. A hívők, vagy akik hitre jutnak benne, nyitottan fordulnak felé, még akkor is, ha nem ad nekik igazat vagy megfeddi őket. Jézushoz mennek, nem futnak el. Ő a Világosság, és rájuk sugárzik. Hit által Isten gyermekei lesznek.  

Azok viszont, akik nem hisznek, tipikusan azért mennek oda Jézushoz, hogy megküzdjenek vele. Jellemző rájuk, hogy jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. Jézus szavait nem tartják könnyen elfogadhatónak, vagy úgy vélik, hogy szembemegy régi tradíciókkal és nem azt teszi, amit tőle elvárnak. Nem hagyják, hogy az Ő világossága legyen a mérce, az ítélje meg őket, inkább ítéletet mondanak felette. Természetesen újból és újból ezt a hozzáállást látjuk a vallási vezetőkben, pedig mint a nép lelki vezetőinek, ideális esetben nekik kellett volna legelőször elfogadniuk Jézust. 

White idézet: „Hiszel-e Isten Fiában?” Pontosan olyan mértékben függsz Krisztustól, mint a leggyengébb, a legszegényebb és legalázatosabb lélek. „Hiszel Isten Fiában?” Az egyszerű, spekulatív hitnek nincs jelentősége. Hiszel-e Isten Fiában, mint személyes Megváltódban? Ha teljes szívből hiszel, akkor Isten a lelkedben lakozik, és a lelked el van rejtve Istenben. Te Jézust képviseled. Akik fontos pozíciót töltenek be, próbára lesznek téve, hogy kiderüljön, vajon bölcsességet tanúsítanak-e a magas beosztásban is, hogy Krisztus munkálkodik-e általuk, hogy képviselhetik-e az Ő jellemét, és az Ő szavait és tetteit fejezik ki öröksége előtt, akikért Jézus az életét adta. – Lift Him Up, 148./old. 

Meghaljuk az Igét?

(Jn 9-13) (9) Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. (10) A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: (11) a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. (12) Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, (13) akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

A világosság mindenkihez elér, de nem mindenki fogadja örömmel. A világosság nem csupán fényt jelent, hanem mindent, ami pozitív, szép és jó. János evangéliumának egyik fő témája az, hogy hogyan fogadják el vagy utasítják vissza Jézust az emberek. Ez a téma itt kezdődik. Szomorú beszámoló hangzik arról, hogy a Messiás eljött a saját népe közé, Izraelbe, de sokan nem fogadták el Messiásként. 

Róma 9-11. fejezeteiben Pál ugyanezt a tragikus témát taglalja, hogy a zsidók közül sokan el utasították Jézust. Pál mégsem negatív hangnemben zárja gondolatmenetét, amikor kifejti, hogy tulajdonképpen sok zsidó és sok pogány is el fogja Messiásnak fogadni Jézust. Azután inti a pogányokat, hogy ne tartsák magukat feljebbvalóknak a zsidóknál: „Mert ha a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba”. (Róm 11:24)  

János is elmondja, hogy mindazok, akik elfogadják Jézust Megváltójuknak, Isten gyermekei lesznek, ha hisznek a nevében (Jn 1:12-13). Itt van a kapcsolat az evangélium bevezető és záró szakaszai között. (Jn 20:31) versében az apostol közli, hogy miért írta meg az evangéliumát: „hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében” (ÚRK). Így a bevezetés és a zárszó egységet képez, az egymással összefüggő fogalmak közrefogják mindazt, ami közöttük történik. Ez rámutat a János evangéliuma egészén átívelő célra: hogy az emberek üdvösséget nyerhetnek, ha hisznek Jézus Krisztusban, a Megváltóban.  

White idézet: „Ismét szóla azért hozzájuk Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8:12) Jézus a templom ama udvarában szólta ezeket a szavakat, amely különlegesen kapcsolódott a sátoros ünnep szolgálataihoz. Az udvar közepén hét méltóságot sugárzó oszlop magasodott, ezek hatalmas lámpásokat tartottak. Az esti áldozat után meggyújtották a lámpákat, fényük világított Jeruzsálem felett. Ez a ceremónia az Izráelt a pusztában vezető tűzoszlopra emlékeztetett, és előremutatott a Messiás eljövetelére is. Este, amikor a lámpákat meggyújtották, az udvar nagy örvendezés színhelye volt. Ősz hajú férfiak, a templom papjai és a nép vezetői egyesültek ünnepi táncban a hangszeres zenére és a léviták énekére.  

Jeruzsálem kivilágításával a nép kifejezte reményét, hogy a Messiás eljön, és világosságot áraszt Izráelre. Jézus számára azonban a helyszínnek nagyobb jelentősége volt. Ahogyan a templom sugárzó lámpái mindent megvilágítottak maguk körül, Krisztus, a lelki világosság forrása úgy oszlatja el a világ sötétségét. A jelkép mégsem volt tökéletes. Az a nagy világosság, amelyet saját kezével helyezett az egekbe, hívebben képviselte küldetésének dicsőségét. – Jézus élete, 463./old.

Kezdetben

 

Jn 1:1-5. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. (2) Ő kezdetben Istennél volt. (3) Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. (4) Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (5) A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. /RÚF/

János evangéliuma csodálatra méltó gondolattal kezdődik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1:1, ÚRK). Ez a gyönyörű mondat szinte felfoghatatlanul mélységes gondolatot fejez ki.  

Először is, az evangélista utal a teremtés történetére, (1Móz 1:1) versére: „Kezdetben”. Az Ige már a világegyetem kezdete előtt élt, János tehát megerősíti, hogy Jézus örökké létezett. 

A következő, hogy „az Ige Istennél volt” (ÚRK). Jn 1:18 versében János utal rá, hogy Jézus  „az Atya kebelén van” (ÚRK). Megpróbálhatjuk elképzelni, mit is jelent ez pontosan, annyi azonban biztos, hogy Jézus és az Atya kapcsolata nagyon bensőséges, szoros. 

Majd pedig János ezt mondja: „és Isten volt az Ige” (ÚRK). Hogyan lehet az Ige Istennel, mi közben Ő Isten? A választ a görög nyelvtanban találjuk meg. A görögben van határozott névelő (a/az), viszont nincs határozatlan névelő (egy). Számunkra tehát az a lényeg, hogy a görög határozott névelő (a/ az) konkrétan rámutat valamilyen tárgyra vagy személyre.

A görög szövegben az „Ige Istennél volt” (ÚRK) kifejezésben az „Isten” szó előtt van névelő, ami egy konkrét személyre, az Atyára mutat: Az Ige az Atyával volt. Az „Isten volt az Ige” (ÚRK) szókapcsolatban a görögben az Isten szó előtt nincs névelő, ami ebben az esetben az isteni létre, mint jellemzőre mutat. Jézus Isten – Ő nem az Atya, de isteni Személy, Isten Fia, a Szentháromság második Személye. Az apostol megerősíti ezt az értelmezést. Jn 1:3-4 verseiben kijelenti, hogy Jézus a Teremtője minden teremtménynek. A korábban nem létező dolgok és élőlények egyedül Jézus, a Teremtő Isten által álltak elő. 

 „Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával. »Isten képmása«, az Ő nagyságának, fenségének képe, az Ő »dicsőségének világoltatása« [ 2Kor 4:4, 6. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát. Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. /RÚF]” (Ellen G. White: Jézus élete.

White idézet: Bár Isten Igéje beszél Krisztus emberi voltáról, földi életéről, mindazonáltal határozottan beszél örök létezéséről is. Az Ige mennyei lényként, Isten örök Fiaként létezett egységben Atyjával. Öröktől fogva Ő volt a szövetség közbenjárója, akiben áldást nyertek a föld minden nemzetségei, úgy zsidók mint pogányok, ha elfogadták Őt. „Az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” Az Ige már az angyalok és emberek teremtése előtt is Istennél volt, és Isten volt az Ige…

  Isten és Krisztus már kezdettől fogva tudott Sátán hitehagyásáról és Ádám bukásáról. A meg váltási tervnek az volt a célja, hogy az elbukott emberiség megváltást nyerjen, és újabb esélyt kapjon. Örök időktől fogva Krisztus volt a kijelölt közbenjáró. Már a világ teremtése előtt ellett határozva Krisztus testet öltése. Jézus mondotta: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem.” Emberi testben azonban csak akkor jött el, amikor betelt az idő. Ekkor született meg kisgyermekként Betlehemben. – Lift Him Up, 74./old.

Az ige testté lett

Jn 1:1-3, 14. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. (2) Ő kezdetben Istennél volt. (3) Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. (14) Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. /RÚF/

János egészen máshogy használja ezt a kifejezést. Azt képviseli, hogy az igazság, a (logosz) nem valamiféle földöntúli, elvont fogalom, ami a menny és a föld között lebeg, hanem egy személy: Jézus Krisztus, aki testté lett és közöttünk lakozott. (Jn 1:14)  

János a (logoszt) Isten Igéjének tekinti. Még fontosabb, hogy Isten kapcsolatot teremtett: a leg radikálisabb módon nyilatkoztatta ki önmagát az emberiségnek – Isten közülünk valóvá lett. János evangéliumában a (logosz) az örökkévaló Istent jelenti, aki belépve az idő és a tér korlátai közé beszél, cselekszik és személyesen kapcsolatot tart ez emberekkel. Az örök Isten emberré lett, egy közülünk.  

(Jn 1:14) versében az apostol kifejezi, hogy „az Ige testté lett és lakozék miközöttünk”. A lakozást jelentő görög szó alapjelentése, hogy sátrat ver. Ezzel János 2Móz 25:8. (Készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam! /RÚF/) versére utal, ahol Isten meghagyta az izraelitáknak, hogy építsenek egy szent sátrat, hogy közöttük lakozhasson. Hasonló, amit a testet öltéssel tett Jézus, Isten Fia, aki Isten, amikor dicsőségét elkendőzve emberi testet öltött, hogy az emberek felvehessék vele a kapcsolatot.  

White idézet: [Krisztus] önként vette magára az ember természetét. Az Ő döntése, az Ő választása volt. Krisztus, a fölkent, emberi léttel takarta el Istenségét. Egész idő alatt Isten is volt, habár nem látszott Istennek. Eltakarta Istenségének azon megnyilvánulásait, melyek Isten világmindenségéből imádatot és csodálatot váltottak ki. Földi tartózkodása idején is Isten volt, de levetette Istenségét, s az ember alakját és formáját öltötte magára. Emberként járt a földön. Szegény lett értünk, hogy szegénysége által mi gazdagok lehessünk. Dicsőségét és fenségét levetette. Isten volt, de egy időre letette az Istenség dicsőségét. Bár szegényen járt az emberek közt, áldását hintve mindenfelé, szavára angyalseregek vették volna körül és hódoltak volna neki. Mégis csaknem teljesen ismeretlenül járt földi teremtményei között. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1126./old.  

Isten Fia leszállt, hogy az elesetteket felemelje. Otthagyta a magasságot, a bűn nélküli világokat, a kilencvenkilencet, akik szerették Őt, és lejött erre a földre, ahol „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért” (Ésa 53:5). Minden dologban hasonlóvá vált testvéreihez; olyan testet öltött fel, mint a mienk. Tapasztalta, mit jelent éhesnek, szomjasnak és fáradtnak lenni. Táplálékkal tartotta fenn életét, és alvással erősítette testét. Idegen és vándor volt a földön – a világban élt, de nem e világból való volt. Megkísértetett és háboríttatott, ahogyan napjainkban is férfiak és nők megkísértetnek és háboríttatnak, de a bűntől mentes maradt. Mindenkor gyöngéd, részvétteljes, szeretetteljes volt, másokkal szemben elnéző. Isten jellemét így szemléltette lényében. „Az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk…, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14) – Az apostolok története, 471-472./old.  

Krisztus, az Atya dicsőségének visszatükröződése eljött a világra e dicsőség fényeként, hogy képviselje Istent az emberek előtt. A Szentírás szava szerint felkente „Őt az Isten Szentlélekkel és hatalommal”, és „széjjeljárt jót tévén” (Csel 10:38). Krisztus a názáreti zsinagógában ezt mondta: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Lk 4:18-19) – Krisztus példázatai, 416./old.  

Lázár feltámasztása

 

(János 11:1-57). Volt pedig egy beteg ember, Lázár, Betániából, Máriának és testvérének,  Mártának a falujából. (2) Mária volt az, aki megkente az Urat olajjal, és megtörölte a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. (3) A nővérei megüzenték Jézusnak: Uram, íme, akit szeretsz, beteg. (4) Amikor Jézus ezt meghallotta, ezt mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia. (5) Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt. (6) Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, még két napig azon a helyen maradt, ahol volt, (7) de azután így szólt a tanítványaihoz: Menjünk ismét Júdeába! (8) A tanítványok ezt mondták neki: Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy? (9) Jézus így válaszolt: Nem tizenkét órája van a nappalnak? Ha valaki nappal jár, nem botlik meg, mert látja e világ világosságát, (10) de ha valaki éjjel jár, megbotlik, mert nincs világossága. (11) Ezeket mondta, azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. (12) A tanítványok ezt felelték: Uram, ha elaludt, meggyógyul. (13) Pedig Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt gondol ták, hogy álomba merülésről szól. (14) Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. (15) Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá! (16) Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele együtt! (17) Amikor Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. (18) Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, (19) ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. (20) Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. (21) Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. (22) De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. (23) Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! (24) Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. (25) Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; (26) és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? (27) Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba. (28) Miután ezt mondta, elment, és titokban szólt a testvérének, Máriának: A Mester itt van, és hív téged. (29) Ő pedig, amint ezt meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá. (30) De Jézus még nem ért be a faluba, ha nem azon a helyen volt, ahol Márta találkozott vele. (31) A zsidók, akik Máriával voltak a házban, és vigasztalták, látták, hogy hirtelen feláll és kimegy. Utánamentek tehát, mert azt gondolták, a sírbolthoz megy, hogy ott sírjon. (32) Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. (33) Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sír nak, háborgott lelkében, és megrendült. (34) Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! (35) Jézus könnyekre fakadt. (36) A zsidók ezt mondták: Íme, mennyire szerette! (37) Közülük néhányan pedig így szóltak: Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg? (38) Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. (39) Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. (40) Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? (41) Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. (42) Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. (43) Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! (44) És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni! (45) Ekkor sokan hittek benne azok közül a zsidók közül, akik elmentek Máriához és látták, amit Jézus tett. (46) Némelyek pedig közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, mit tett Jézus. (47) Összehívták tehát a főpapok és a farizeusok a nagy tanácsot, és így szóltak: Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. (48) Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is. (49) Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. (50) Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen. (51) Mindezt pedig nem magától mondta, hanem mivel főpap volt abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért; (52) és nem is csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szét szóródott gyermekeit egybegyűjtse. (53) Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt. (54) Jézus tehát nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem elment onnan a pusztához közeli vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott maradt tanítványaival. (55) Közeledett a zsidók páskaünnepe, és vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe az ünnep előtt, hogy megtisztuljanak. (56) Keresték Jézust, és a templomban megállva így tanakodtak egy más között: Mit gondoltok, lehet, hogy el sem jön az ünnepre? (57) A főpapok és a farizeusok pedig már kiadták a parancsot, hogy ha valaki megtudja, hol van, jelentse be, hogy el foghassák. /RÚF/

János evangéliumának 11▲. fejezete tele van szomorúsággal: egy kedves barát betegség ének szomorú híre (Jn 11:1-3); sírás a halála miatt (Jn 11:19, 31, 33); a nővérek panasza, hogy Lázár nem halt volna meg, ha Jézus ott lett volna (Jn 11:21, 32); és Jézus könnyei (Jn 11:35) 

Jézus mégis késlekedett két napig, mielőtt elindult volna Lázárhoz (Jn 11:6), sőt, el is mondta: örül, hogy nem volt ott korábban (Jn 11:14-15), nem mintha szívtelen lett volna, hanem Isten dicsőségét akarta bemutatni  

Mire (Jn 11:17-27) szakaszához érünk, Lázár már négy napja halott, ekkorra a test már oszlásnak indult, ezért mondta Márta: „Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos” (Jn 11:39). Jézus késlekedése vitathatatlanul még megdöbbentőbbé tette az utána következő csodát. Feltámasztani egy oszlásnak indult holttestet? Milyen nagyobb bizonyságot adhatott volna ennél Jézus arra, hogy Ő valóban Isten? 

Istenként, mint aki kezdetben megteremtette az életet, Jézusnak hatalma van a halál felett. Felhasználta ezt az alkalmat, Lázár halálát arra, hogy bemutasson egy alapvető igazságot önmagáról: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is, él; És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal”. (Jn 11:25-26)

  Amikor Jézus látóvá tette a vakot, bemutatta, hogy Ő a világ Világossága (Jn 8:12). Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. /RÚF/; (Jn 9:5). Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok. /RÚF/), itt pedig feltámasztotta Lázárt a halálból (Jn 11:43-44), amivel bizonyította, hogy Ő „a feltámadás és az élet”. (Jn 11:25)

Ez a csoda minden másnál világosabban mutat rá, hogy Jézus az életadó, aki maga is Isten. Erős bizonyítékkal támasztja alá a János által bemutatott témát, miszerint Jézus az Isten Fia, akiben ha hiszünk, életünk lehet általa. [Jn 20:30-31. Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. (31) Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében. /RÚF/]  

Mire ennek a lélegzetelállító történetnek a végéhez érünk (Jn 11:45-54), amit látva sokan hitre jutottak (Jn 11:45), komoly, de szomorú irónia bontakozik ki. Jézus bemutatja: képes életre kelteni azt, aki meghalt, miközben a vallási vezetők azt képzelik, hogy megállíthatják Őt, ha megölik. Micsoda példája ez az emberi gyarlóságnak, szemben Isten bölcsességével! 

White idézet: Jézus azonban nemcsak a Mária és Márta iránti emberi együttérzésből sírt. Könnyeiben a fájdalom annyival múlta felül az emberi fájdalmat, amennyivel az ég magasabb a földnél. Krisztus nem Lázárért sírt, hiszen éppen elő akarta hívni a sírból. Azért sírt, mert sokan, akik most Lázárt gyászolják, hamarosan eltervezik az Ő halálát, aki a feltámadás és az élet. Mennyire képtelenek voltak a hitetlen zsidók helyesen értelmezni könnyeit! Egyesek, akik csak a helyszínt, a külső körülményeket látták, mint szomorúságának egyetlen okát, halkan megjegyezték: „Ímé, mennyire szerette őt!” (Jn 11:36) Mások el akarták vetni a hitetlenség magvait a jelenlévők szívébe, s csúfolódva kérdezték: „Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?” (Jn 11:37) Ha Krisztusnak volt hatalma, hogy megmentse Lázárt, miért hagyta szenvedni és meghalni? 

Krisztus prófétai szemmel látta a farizeusok és szadduceusok ellenszegülését. Tudta, hogy halálát tervezgetik. Tudta, hogy egyesek – akik látszólag most oly együttérzőek – hamarosan bezárják maguk előtt a menny ajtaját és Isten városának kapuját. Az elkövetkező esemény – megaláztatása és megfeszítése – Jeruzsálem lerombolását fogja eredményezni, s akkor senki sem fogja siratni a halottakat. A Jeruzsálemre váró leszámolás világosan kirajzolódott előtte. Látta, amint a várost körül veszik a római légiók. Tudta, hogy sokan, akik most Lázárért sírnak, meghalnak majd Jeruzsálem ostromában – és remény nélkül halnak meg. – Jézus élete, 533-534./old.  

Történetek: a bűn és a szenvedés viszonya

 (Jn 9:1-41). Amikor Jézus tovább ment, meglátott egy születése óta vak embert. (2) Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? (3) Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. (4) Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. (5) Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok. (6) Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, (7) majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért. (8) A szomszédok pedig és azok, akik látták azelőtt, hogy koldus volt, így szóltak: Nem ő az, aki itt szokott ülni és koldulni? (9) Egyesek azt mondták, hogy ő az, mások pedig azt, hogy nem, csak hasonlít hozzá. De ő kijelentette: Én vagyok az. (10) Erre ezt kérdezték tőle: Akkor hogyan nyílt meg a szemed? (11) Ő így válaszolt: Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, rákente a szemeimre, és azt mondta nekem: Menj a Siloámhoz, és mosakodj meg! Elmentem tehát, megmosakod tam, és most látok. (12) Megkérdezték tőle: Hol van az az ember? Nem tudom – felelte. (13) Ezt az embert, aki nemrég még vak volt, a farizeusok elé vezették. (14) Az a nap pedig szombat volt, amelyen Jézus a sarat csinálta, és megnyitotta annak az embernek a szemét. (15) A farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan jött meg a látása. Ő ezt mondta nekik: Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok. (16) Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot. Mások így szóltak: Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket? És meghasonlás támadt köztük. (17) Ezért ismét a vakhoz fordultak: Te mit mondasz róla? Hiszen a te szemedet nyitotta meg. Ő ezt felelte: Próféta. (18) A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, (19) és meg nem kérdezték tőlük: A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát? (20) Szülei pedig így válaszoltak: Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és vakon született, (21) de hogy most mi módon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. (22) Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. (23) Ezért mondták a szülei: Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg! (24) Odahívták tehát másodszor is azt az embert, aki nemrég még vak volt, és ezt mondták neki: Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös. (25) Ő így válaszolt: Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok. (26) Ekkor megkérdezték tőle: Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet? (27) Ő így válaszolt: Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni? (28) Megszidták, és ezt mondták: Te vagy az ő tanítványa, mi Mózes tanítványai vagyunk. (29) Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, honnan való. (30) Az ember így válaszolt nekik: Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. (31) Tudjuk, hogy Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. (32) Örök idők óta nem hallott olyat senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. (33) Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. (34) Erre így feleltek neki: Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kiközösítették. (35) Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: Hiszel te az Emberfiában? (36) Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? (37) Jézus így felelt neki: Látod őt, és ő az, aki veled beszél. (38) Erre az így szólt: Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt. (39) Jézus pedig ezt mondta: Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek. (40) Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: Talán mi is vakok vagyunk? (41) Jézus ezt mondta nekik: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök./RÚF/

A tanítványok a betegséget összekötötték a bűnnel. Számos ószövetségi szakasz is ebbe az irányba mutat  

(2Móz 20:5). Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. /RÚF/; 

2Kir 5:15-27. Ezután Naamán visszatért egész kíséretével az Isten emberéhez, bement, megállt előtte, és ezt mondta: Most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak Izráelben. Most azért fogadj el ajándékot a te szolgádtól! (16) De ő így felelt: Az élő Úrra mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy nem fogadok el semmit! Bár unszolta, hogy fogadja el, ő hajthatatlan maradt. (17) Akkor ezt mondta Naamán: Ha nem is fogadod el, hadd kapjon a te szolgád annyi földet, amennyit egy pár öszvér elbír. Mert nem készít többé a te szolgád sem égőáldozatot, sem véresáldozatot más istennek, csak az Úrnak! (18) Csak azt az egy dolgot engedje meg az Úr a te szolgádnak, hogy amikor az én uram bemegy Rimmón templomába, hogy ott leboruljon, és ha az én kezemre támaszkodik, én is leborulhassak Rimmón templomában. Azt, hogy én leborulok Rimmón templomában, bocsássa meg az Úr a te szolgádnak! (19) Ő így felelt neki: Menj el békével! (20) amikor Géhazi, Elizeusnak, Isten emberének a szolgája ezt gondolta: Lám, az én uram kíméletes volt ehhez az arámi Naamánhoz, és nem fogadta el tőle, amit hozott. Az élő Úrra mondom, hogy utána futok, és szerzek tőle valamit! (21) Utána is eredt Géhazi Naamánnak. Amikor Naamán meglátta, hogy fut utána, leugrott a kocsijáról, elébe ment, és ezt kérdezte: Jól vagytok? (22) Az így felelt: Jól. De az én uram ezt az üzenetet küldi: Éppen most érkezett hozzám két prófétatanítvány Efraim hegyvidékéről. Adj nekik egy talentum ezüstöt és két rend ruhát! (23) Naamán ezt mondta: Kérlek, fogadj el két talentumot! Így unszolta őt. Majd bekötött két talentum ezüstöt két zsákba, és két rend ruhával együtt odaadta két szolgájának, azok vitték Géhazi előtt. (24) Amikor elértek a dombhoz, kivette a kezükből, és elhelyezte egy házban. Az embereket pedig elküldte, és azok elmentek. (25) Azután bement, és ura elé állt. Elizeus ezt kérdezte: Honnan jössz, Géhazi? Ő így felelt: Nem járt a te szolgád sehol sem. (26) De ő ezt mondta neki: Nem igaz! Az én szívem ott járt, amikor az az ember leszállt a kocsiról, és eléd ment. Hát annak az ideje van most, hogy ezüstöt szerezz, és ruhákat, olajfákat és szőlőket, juhokat és marhákat, szolgákat és szolgálóleányokat végy? (27) Ragadjon rád és utódaidra Naamán bélpoklossága örökre! És az olyan poklosan ment ki előle, mint a hó. /RÚF/; 

2 Kir 15:5. Az Úr megverte a királyt, és poklos lett halála napjáig. Ezért egy elkülönített házban lakott, és Jótám, a király fia állt a palota élén, ő bíráskodott az ország népe fölött. /RÚF/; 

(2Krón 26:16-21). Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen. Bement ugyanis az Úr templomába, hogy illatáldozatot mutasson be az illatáldozati oltáron. (17) De bement utána Azarjá főpap és vele együtt az Úr papjai, nyolcvan erős ember. (19) Elébe álltak Uzzijjá királynak, és ezt mondták neki: Nem a te dolgod, Uzzijjá, hogy illatáldozatot mutass be az Úrnak, hanem Áron fiaié, a papoké, akiket azért szenteltek föl, hogy ők mutassák be az illatáldozatot. Menj ki a szentélyből, mert vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre az Úristennél! (19) Erre felbőszült Uzzijjá, akinek éppen a kezében volt az illatáldozathoz való tömjénező. De amikor felbőszült a papok ellen, poklos folt jelent meg a homlokán az Úr házában levő papok előtt, az illatáldozati oltár mellett. (20) Amikor aztán Azarjá főpap és a többi pap feléje fordult, meglátták a poklos foltot a homlokán. Ekkor kiűzték onnan, de ő maga is sietve távozott, mert az Úr verte meg őt. (21) Uzzijjá király poklos maradt halála napjáig, és egy elkülönített házban lakott poklosan, mert kizárták az Úr házából. Fia, Jótám állt a királyi palota élén, ő bíráskodott az ország népe fölött. /RÚF/], 

Jób történetének viszont óvatosságra kellett volna intenie őket a tekintetben, hogy mindig ez lenne az össze függés. Jézus világossá tette a dolgot, miközben azt sem tagadta, hogy valóban lehet össze függés a bűn és a szenvedés között. A konkrét eset viszont egy magasabb rendű célra mutatott, arra, hogy a gyógyítás Istent dicsőítse meg. A beszámolóban találunk bizonyos hasonlóságokat a teremtési történettel: Isten megformálta az embert a föld porából (1Móz 2:7). Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény. /RÚF/),

 Jézus pedig sarat készített, úgy adta meg a férfinek azt, aminek a hiányával élt már az anyaméhtől kezdve. Máténál, Márknál és Lukácsnál a csodák történetei közös minta szerint haladnak: a probléma leírása, a személy Jézushoz vezetése, a gyógyítás és a gyógyulás elismerése, Isten dicsőítésével. János evangéliuma 9. fejezetében ez a sorrend a 7. verssel végződik. Jánosra jellemző azonban, hogy a csoda jelentőségéből sokkal szélesebb vita tárgya lesz, a gyógyult ember és a vallási vezetők közötti hosszas beszélgetés alakul ki belőle. Ez a feltűnő vita két, egymással összefonódott fogalom ellentétpárjai körül forog: bűn/Isten cselekedetei, valamint vakság/látás. 

A történet elbeszéléséből egészen a Ján 9:14▲. versig nem derül ki, hogy Jézus szombaton gyógyította meg ezt az embert, amivel a hagyomány – de nem a Szentírás! – szerint meg szegte a szombatot. A farizeusok ezért szombatrontónak tekintették. Állították: Jézus „nem tartja meg a szombatot” (Jn 9:16▲), és arra a következtetésre jutottak, hogy ezért nem Istentől jött. Mások azonban azt nem értették, hogyan tehetne ilyen csodákat egy bűnös ember. (Jn 9:16▲)  

Még távolról sincs vége a vitának, azonban máris kialakul a megosztottság. A vak ember számára egyre világosabbá válik, hogy kicsoda Jézus; a vallási vezetők viszont mind jobban összezavarodnak, vagy vakká válnak arra, hogy ki is Ő valójában.

  White idézet: Jóbot súlyos nyomorúság érte. Barátai most azt akarták beismertetni vele, hogy bűnei miatt szenved, és tekintse magát ítélet alatt levőnek. Mint súlyos bűnöst állították be őt, az Úr azonban megdorgálta őket hű szolgája elítéléséért.

Gonoszság honol a világunkban. Mégsem minden szenvedés a romlott viselkedés következménye. Jóbról világosan olvassuk, hogy az Úr engedte meg Sátánnak, hogy ártalmára legyen. Az ellenség megfosztotta mindenétől, családi kötelékeit széttépte; elvette tőle gyermekeit. Egy időre testét is undok fekélyek fedték; súlyos szenvedés kínozta. Barátai eljöttek ugyan vigasztalni, de azt akarták beláttatni vele, hogy bűnös útjával maga felelős a szenvedéseiért. Jób védte magát, tagadta a vádat, megmondta nekik, hogy „nyomorult vigasztalók mindannyian”. Mivel Isten előtt vétkesnek és büntetést érdemlőnek akarták nyilvánítani, Jóbnak is súlyos próbát okoztak, és Istent is hamis megvilágításba helyezték. Jób mégsem tántorodott el hűségétől, és Isten megjutalmazta hű szolgáját. – A Te Igéd igazság, 3. köt., 1140./old. 

Krisztus eljött, hogy kinyilatkoztassa a világnak Isten jellemét… Az isteni igazságot a hagyományok és tévelygések alá rejtették. Az áldozati rendszer azért adatott, hogy az embert megtanítsa arra az engesztelésre, amit majd Krisztus hoz, és azt hirdesse, hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat, de az emberek számára botránkozás kövévé vált. Elsötétült elméjük megrontott mindent, ami lelki és szent volt. A büszkeség és az előítéletek elvakították őket, hogy ne lássák meg azt, ami hatályon kívül lett helyezve. Jézus eljött, hogy változtasson az akkori állapotokon, és kinyilatkoztassa az Atya jellemét. – The Review and Herald, 1892. november 1.

"valóban az a próféta"

 (Jn 6:14-15, 26-36.) Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. (15) Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában. (26) Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. (27) Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Atya Isten. (28) Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? (29) Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. (30) Erre megkérdezték tőle: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? (31) Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” (32) Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. (33) Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. (34) Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! (35) Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. (36) De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. /RÚF/

Júdea népe földi messiást várt, aki megszabadítja őket a Római Birodalom elnyomása alól. Háború idején a két legnehezebb feladat a sereg táplálása, valamint a sebesültekről és a halottakról való gondoskodás. Csodái által Jézus bemutatta, hogy Ő mindkettőre képes. Jézus azonban nem ezért jött el, és a csodáinak sem ez volt a célja. Az ötezer megvendégeléséről szóló beszámoló alkalmat adott a szemléltetésre azzal kapcsolatban, hogy Jézus az Élet Kenyere, Isten maga jött le a mennyből. „Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, nem éhezik meg soha” (Jn 6:35) ÚRK) – mondta. Ez az első János evangéliumának hét „Én vagyok” kezdetű kijelentése közül, amelyekben az „Én vagyok” után valamilyen állítás következik: „az élet kenyere” (Jn 6:35, ÚRK); „a világ világossága” (Jn 8:12); „az ajtó” (Jn 10:7, 9); „a jó pásztor” (Jn 10:11, 14); „a feltámadás és az élet” (Jn 11:25); „az út, az igazság és az élet” (Jn 14:6); „az igazi szőlőtő” (Jn 15:1, 5). Ezeknek a kijelentéseknek mindegyike egy-egy fontos igazságra mutat Jézussal kapcsolatban. Az „én vagyok” kifejezés pedig visszautal 2Mózes 3. fejezetére, ahol Isten úgy mutatkozik be Mózesnek, mint a nagy VAGYOK  (Jn 8:58). Jézus így felelt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. /RÚF/). Jézus a nagy VAGYOK.  

Csakhogy a nép ebből semmit nem értett meg.

„Elégedetlen szívük kifogásolta: ha Jézus oly sok csodát tud művelni, amennyit láttak, akkor miért nem adhat erőt, egészséget, gazdagságot egész népének, miért nem szabadítja meg őket elnyomóiktól és dicsőíti meg őket hatalomban és tisztességben? Azt állítja, hogy Isten Küldötte, és mégsem akar Izrael királya lenni. Ezt a rejtélyt nem tudták megfejteni. Elutasítását félreértették. Sokan arra következtettek, hogy nem mer előállni igényeivel, mert Ő maga is kételkedik küldetésének isteni jellegében. Ezzel kitárták szívüket a hitetlenség előtt, és a Sátán által vetett mag meghozta a maga gyümölcsét: félreértést, elszakadást.” (Ellen G. White: Jézus élete. 

Anyagi javakat vártak az örök életen át megmaradó igazság helyett. Ez a csapda mindannyiunkat fenyeget, ha nem vagyunk körültekintőek! 

White idézet: Az emberek ültek a füves síkságon a tavaszi alkonyatban, és ették az eledelt, amelyről Krisztus gondoskodott… Nincs emberi erő, amely öt árpakenyérből és két kis halból éhes emberek ezreinek elegendő ételt teremthetne. Ezt mondogatták egymás közt: „Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő… a világra” (Jn 6:14). Legyőzheti a nemzeteket, s hozzájuttathatja Izráelt a vágyva vágyott uralomhoz. 

 Lelkesedésében a nép kész azonnal királlyá koronázni Öt. Látják, hogy nem igyekszik fel hívni a figyelmet magára, vagy tisztességet szerezni önmagának… [és] attól tartanak, hogy sohasem fogja magának követelni Dávid trónját. Tanácskoznak, és abban egyeznek meg, hogy erőszakkal elragadják Őt, és kikiáltják Izráel királyának… Jézus azonban látja, mi van készülőben, és tudja, amit ők nem, hogy mi lenne az eredménye egy ilyen mozgalomnak…

Jézus most megparancsolja a sokaságnak, hogy oszoljanak. Viselkedése olyan határozott, hogy azonnal engedelmeskednek… Jézus királyi magatartása, néhány nyugodt parancs szava lecsillapítja a rajongást, s meghiúsítja terveiket. Felismerik benne a minden földi tekintély fölött álló hatalmat, és szó nélkül engedelmeskednek. – Isten csodálatos kegyelme, 46./old. 

Az ötezer ember megvendégelése

(Jn 6:1-5).Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, Tibériás tavának túlsó partjára. (2) Nagy sokaság követte őt, mert látták, milyen jeleket vitt végbe a betegeken. (3) Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt. (4) Közel volt a páska, a zsidók ünnepe. (5) Amikor Jézus észrevette, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? ( /RÚF/ 

Verseiben az apostol kiemeli, hogy az ötezer ember megvendégelése nem sokkal a páskaünnep előtt történt. A páska Izrael Egyiptomból való szabadulásának emlékünnepe volt. A páskabáránynak az elsőszülöttek helyett kellett meghalnia. Ez az áldozat jelképezte Jézus értünk vállalt halálát. A kereszten Jézus hordozta el azt a büntetést, amit a bűneink miatt mi érdemelnénk meg: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Kor 5:7) Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.

„Viselte a törvényszegés szégyenét; szenvedett, mert Atyja elfordította arcát tőle, mígnem a Fiú szíve meghasadt, és kilehelte lelkét. A menny az ember üdvösségéért hozta ezt az áldozatot.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem.

(Jn 6:4-14) Közel volt a páska, a zsidók ünnepe. (5) Amikor Jézus észrevette, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? (6) Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. (7) Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset. (8) Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt hozzá: (9) Van itt egy gyermek, akinél van öt árpa kenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek? (10) Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. (11) Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. (12) Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! (13) Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek. (14) Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. /RÚF/ Prófétát támaszt majd testvéreid közül Istened, az Úr: olyat, mint én – őreá hallgassatok! 

A történet számos része párhuzamot mutat Jézus és a kivonulás történetében Mózes között. A páska (húsvét) ideje (Jn 6:4) az Egyiptomból való hatalmas szabadításra utal. Jézus felment a hegyre (Jn 6:3), ahogy Mózes felment a Sínai-hegyre. Jézus próbára tette Fülöpöt (Jn 6:5-6), amint az izraelitákat próbára tette Isten a pusztában. A kenyérszaporítás (Jn 6:5-6) a mannára emlékeztet. A megmaradt étel összeszedése (Jn 6:12) visszautal arra, hogy az izraeliták összegyűjtötték a mannát. Tizenkét kosár maradék lett (Jn 6:13), Izraelnek szintén tizenkét törzse volt. Az emberek azt mondták, hogy Jézus az a próféta, akinek el kellett jönni a világba (Jn 6:14), párhuzamban (5Móz) 18:15. Prófétát támaszt majd testvéreid közül Istened, az Úr: olyat, mint én – őreá hallgassatok! /RÚF/) jövendölésével, ami a Mózeshez hasonló prófétára utal. Mindez úgy mutat Jézusra, mint az új Mózesre, aki eljött megszabadítani népét. 

János ezekkel bemutatja, hogy Jézus nem egyszerűen csak jeleket és csodákat tett, hanem olyan jeleket és csodákat vitt végbe, amelyeknek az összefüggései különös jelentőséggel bírtak a zsidó nép számára. Jézus ezekkel lényegében rámutatott előttük isteni voltára. 

  (Ézs 53:4-6). Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. (5) Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. (6) Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. /RÚF/ (1Pt 2:24). Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg. /RÚF/

White idézet: Közelgett a húsvét, és közelről-távolról Jeruzsálem felé zarándokló csapatok gyülekeztek, hogy lássák Jézust. Egyre többen csatlakoztak, míg végül ötezer férfi gyűlt össze, nem számítva az asszonyokat és gyermekeket. Mielőtt Krisztus partot ért volna, a sokaság már várt rá. Azonban Ő észrevétlenül kikötött, és egy kis időt tanítványaival elkülönülten töltött el. 

A domboldalról letekintett a nyüzsgő tömegre, és szíve könyörületre indult. Bár megzavarták, megfosztották nyugalmától, mégsem neheztelt. Nézte az egyre gyűlő tömeget, és a figyelmét sóvárgó szemeket. „Megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mk 6:34) … A papoktól, vezetőktől nem kaptak segítséget, Krisztusból viszont az élet gyógyító vize áradt, ahogyan tanította a sokaságot az üdvösség útjára. – Jézus élete, 364./old. 

Jézus isteni természetének jelei

„Ekkor Jézus azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és mindenki, aki él, és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?” (Jn 11:25-26. ÚRK)

A Bibliából világosan kitűnik, hogy Jézus Krisztus az örökkévaló Fiú, egy az Atyával, az élete nem mástól származik, Ő nem teremtmény. Jézus teremtett meg minden létezőt. (Jn 1:1-3) Kezdetben volt az Íge, és az Íge volt az Istennél, és Isten volt az Íge. (2) Ő kezdetben az Istennél volt. (3) Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Örökkévaló, nem volt olyan idő, amikor ne létezett volna. Amikor a világunkba jött, magára vette az emberi természetet, miközben megtartotta isteni természetét is. Bizonyos alkalmakkor mondott és tett olyat, ami által megmutatkozott, felvillant istensége.

  János fontosnak tartotta ezt az igazságot, így amikor Jézus csodáit számba vette, ezekre utalva mutatott rá istenségére. Jézus nemcsak mondott olyasmit, amiből kitűnt istensége, hanem azt a tettei is alátámasztották.

Feltűnő, hogy minden esetben voltak, akik nem hittek a csodában vagy nem fogták fel a jelentőségét. Némelyek ekkor fordultak el Jézustól, mások még mélyebbre merültek a vakságban, sőt olyanok is voltak, akik Jézus megölését kezdték tervezni. Megint mások azon ban elhitték, hogy Jézus a Messiás. 

White idézet: Mária fiának emberi természete vajon Isten Fiának isteni természetévé változott? Nem változott át. A két természet egyetlen személyben olvadt össze – az ember Krisztus Jézusban. Őbenne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg. Mikor Krisztus meg halt, az emberi természete halt meg. Az Istenség nem merült el, nem halt meg; ez lehetetlen lett volna. Krisztus, a bűntelen, megmenteni jött Ádám minden gyermekét, aki elfogadja a fölajánlott üdvösséget, és hajlandó Isten gyermekévé válni. Az Üdvözítő a vérével váltotta meg a bukott emberiséget. 

 Nagy titok ez, melyet nem értünk meg teljesen sokoldalú és fontos voltában, míg csak az üdvözültek el nem változnak. Akkor megértjük Isten ajándékának hatalmát, nagyságát és hatékonyságát. Az ellenség azonban eltökélte, hogy olyan titokzatosságba burkolja ezt az ajándékot, hogy már-már megsemmisüljön. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1113./old.