Megdicsőülés hegyén

És hat nap múlva magához vevé Jézus Pétert és Jakabot és Jánost, és felvivé őket csupán magukban egy magas hegyre. És elváltozék előttük;És a ruhája fényes lőn, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet. És megjelenék nékik Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal. (Márk 9:2-4)

A tanítványok hitét a megdicsőülés nagyon megerősítette; láthatták Krisztus dicsőségét, hallhatták a mennyei hangot, amely kinyilatkoztatta isteni természetét. Az Atya, Krisztus istenségének erős bizonyítékait akarta adni a tanítványoknak, hogy később, keserves csalódásaik alatt, midőn szenvedését és kereszthalálát látják majd, ne veszítsék el bizalmukat. A megdicsőülés alkalmával Isten Mózest és Illést küldte Fiához, akik vele szenvedéséről és haláláról beszélgettek. Isten nem angyalokat küldött, hanem azokat, akik már maguk is átélték a földi élet küzdelmeit. (Tapasztalatok és látomások)

A megdicsőülés hegyén Mózes tanú volt rá, hogy Krisztus győzött a bűn és a halál fölött. Azokat jelképezte, akik az igazak föltámadásakor előjönnek a sírból. Illés, aki anélkül ment a mennybe, hogy meghalt volna, azokat jelképezte, akik élni fognak a földön Krisztus második eljövetelekor, akik elváltoznak "nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra", amikor "szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára", és "e halandó test halhatatlanságot öltsön magára" (lKor 15:52-53). Jézus mennyei világosságba öltözött, ahogyan meg fog jelenni, amikor eljön "másodszor bűn nélkül" (Zsid 9:28) üdvösségre. Mert el fog jönni "az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal". (Mk 8:38) A Megváltó tanítványainak adott ígérete most beteljesedett. A hegyen kicsinyített formában látható volt a dicsőség jövendő országa: Krisztus, a király; Mózes, a feltámadott szentek; és Illés, az elváltozott szentek képviselője. (EGW:Jézus élete)

Illés, amikor Krisztus földi szolgálatának vége felé Mózessel együtt a Megváltó mellett állhatott a megdicsőülés hegyén, azokat ábrázolta, akik ugyanígy elváltoznak majd. Ezekben a megdicsőült emberekben a tanítványok a megváltottak országának miniatűr ábrázolását szemlélhették. Látták a menny fényébe öltözött Jézust. Hallották a „hang”-ot „a felhőből” (Lk 9:35), amely Isten Fiának vallotta. Látták Mózest, aki azokat jelképezte, akik a második adventkor feltámadnak. Ott állt Illés is azokat képviselve, akik a föld történelme végén halandókból halhatatlanokká változnak, akiket Isten elragad a mennybe anélkül, hogy megízlelnék a halált. 

|A megdicsőülés hegyén ott volt Mózes Illéssel. Az Atya küldte őket a Fiúhoz, a világosság és dicsőség hordozóiként. Így teljesedett be végül Mózes imája, amelyet évszázadokkal azelőtt mondott. Ott állt a "jó hegyen" népe örökségén belül, bizonyságot tévén róla, akiben Izraelnek minden ígéretei összpontosultak. Az emberi szemnek kinyilatkoztatott utolsó jelenet ilyen a menny által nagyra becsült ember történetében. (EGW: Próféták és királyok)

Akarom, tisztulj meg!

 (Márk 1:40-45) És jöve hozzá egy bélpoklos, kérvén őt és leborulván előtte és mondván néki: Ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg. És amint ezt mondja vala, azonnal eltávozék tőle a poklosság és megtisztula. És erősen megfenyegetvén, azonnal elküldé őt, És monda néki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik. Az pedig kimenvén, kezde sokat beszélni és terjeszteni a dolgot, annyira, hogy nyilvánosan immár be sem mehetett Jézus a városba, hanem künn puszta helyeken vala, és mennek vala hozzá mindenfelől.

A szakaszban, ill. az Ószövetség sok helyén említett lepra nem csak arra utal, amit ma Hansen-kórként ismerünk. A bibliai szóhasználat alapján pontosabb fordítás lenne a "rettegett bőrbetegség", ami más bőrbetegségeket is jelölhetett. A Hansen-kór valószínűleg a Kr. e. 3. században jelent meg az ősi Közel-Keleten (lásd "lepra" szócikk, David P. Wright és Richard N. Jones: The Anchor Bible Dictionary. 4. köt. New York, 1992, Doubleday, 277-282. o.). Tehát a szakaszban szereplő leprás valóban szenvedhetett Hansen-kórban, bár ez nem egészen biztos, csak az, hogy igen rossz állapotban volt.

A leprás hitte, hogy Jézus képes megtisztítani. 3Mózes 13. fejezete szerint a leprásokat rituális értelemben tisztátalannak tekintették, és kerülniük kellett az érintkezést másokkal.

"Jézus megszánta, kezét kinyújtva megérintette, és így szólt hozzá: Akarom, tisztulj meg" (Mk 1:41, ÚRK)! A törvény szerint ez a mozdulat tisztátalanná tette volna Jézust aznap estig, amikor fürdőt kellett volna vennie, hogy rituálisan megtisztuljon (vö. 3Mózes 13-15). Márk azonban világossá teszi, hogy Jézus érintése kigyógyította ezt a beteget a leprából. Tehát Őt nem szennyezte be, amikor megérintette.

Jézus elküldte a férfit egy paphoz az utasítással, hogy mutassa be az áldozatot, amit 3Mózes 14. fejezete írt elő ilyen esetekre. Márk evangéliumában Jézus mindvégig úgy jelenik meg, mint aki védelmébe veszi és támogatja Mózes tanításait (lásd Mk 7:10; 10:3-4; 12:26, 29-31). Ez a megközelítés éles ellentétben áll a vallási vezetőkével, akik elferdítik a Mózes által adott tanítások eredeti szándékát Márk 7., 10. és 12. fejezetében. Ezek a részletek magyarázzák, miért parancsolta Jézus az embernek, hogy hallgasson (Mk 1:44). Ha elmondaná, hogy Jézus gyógyította meg, az befolyásolhatná a pap döntését, aki elfogult lenne Jézussal szemben. Azonban úgy tűnik, a megtisztított leprás nem értette ezt, és Jézus szavának nem engedelmeskedve széltében-hosszában terjesztette a hírt, emiatt pedig Jézus nem tudta más városokban is nagy felbolydulás nélkül elkezdeni a szolgálatát.

A leprás – távol állva – elkap néhány szót a Megváltó ajkáról. Látja, amint kezét a betegekre helyezi. Látja a sántákat, bénákat és a különböző betegségekben haldoklókat egészségesen felkelni, dicsőítve Istent a szabadulásért. Hite erőre kap. Egyre közelebb húzódik a Jézust hallgató tömeghez. Elfeledkezik az őt korlátozó rendelkezésekről, az emberek biztonságáról, és arról is, hogy mindenki fél tőle. Csak az a boldog reménység él benne, hogy meggyógyul. A leprás undorító látványt nyújt. A betegség ijesztő sebe ket ejtett rajta. Borzasztó rothadó testére nézni. Amint meglátják, az emberek hanyatt-homlok menekülnek tőle. Rémületükben egymást lökdösik, nehogy hozzájuk érjen. Egyesek megpróbálják Jézustól elzárni, de hiába. Se nem látja, se nem hallja őket. Észre se veszi utálkozó tekintetüket. Csak Isten Fiát látja, csak a haldoklót életre hívó hangot hallja. Jézushoz furakodva lábához veti magát, és így kiált: „Ura m, ha akarod, megtisztíthatsz engem.” És Jézus válaszol: „Akarom, tisztulj meg!”, és kezét ráh elyezi (Mt 8:2–3). Abban a pillanatban valami változás történik a leprással. Vére egészséges, idegei érzékenyek, izmai erősek lettek. Bőrének felületén a leprára jellemző természetellenes fehér pikkelyek eltűntek, és teste olyan lett, mint egy kisgyermeké. – A nagy Orvos lábnyomán, 68–69. o.

A tanítványok meg akarták óvni a Mestert attól, hogy hozzáérjen; mert aki leprást érintett, maga is tisztátalan lett. Jézus ráhelyezte kezét a leprásra, de nem fertőződött meg. A leprás pedig megtisztult. Így van ez a bűn poklosságával is, e halálos betegséggel, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak. Emberi erővel nem lehet kigyógyulni belőle… Jézus, aki azért jött, hogy az emberek között éljen, nem fertőződött meg. Jelenléte gyógyító erő volt a bűnös számára. Aki lábához esve hittel könyörög: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem”, meghallja a választ: „Akarom, tisztulj meg”.

  Egyes esetekben Jézus nem azonnal árasztotta ki a kért áldást a hozzá forduló betegre. De a leprás abban a pillanatban meggyógyult, mihelyt kérte. Lehet, hogy földi áldásokért mondott imánkra késik a válasz, vagy Isten valami mást ad, mint amit kérünk, de nem így van ez akkor, ha bűntől való szabadulásért könyörgünk. Isten ki akar bennünket gyógyítani a bűnből, hogy gyermekeivé formáljon, és képessé tegyen bennünket a szent életre. Krisztus önmagát adta „a mi bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint” (Gal 1:4). „És ez az a bizodalom, amellyel őhozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket: És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk őtőle.” (1Jn 5:14–15) – A nagy Orvos lábnyomán, 70. o.

További szombati szolgálatok

 (Márk 1:29-34) És a zsinagógából azonnal kimenvén, a Simon és András házához menének Jakabbal és Jánossal együtt. A Simon napa pedig hideglelésben fekszik vala, és azonnal szólának néki felőle. És ő odamenvén, fölemelé azt, annak kezét fogván; és elhagyá azt a hideglelés azonnal, és szolgál vala nékik. Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, mind ő hozzá vivék a betegeseket és az ördöngősöket; És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé. És meggyógyíta sokakat, akik különféle betegségekben sínlődnek vala; és sok ördögöt kiűze, és nem hagyja vala szólni az ördögöket, mivelhogy őt ismerék.

A zsinagógában történt emlékezetes szolgálata után Jézus visszavonult Péter otthonába szűk tanítványi körével (Péterrel, Andrással, Jakabbal és Jánossal). Nyilván azért, hogy a szombat további részét közös étkezéssel, baráti légkörben töltsék. Csakhogy aggasztó hír érkezik: Péter anyósa belázasodott, ami annak idején azt jelentette, hogy az ember vagy meggyógyul, vagy meghal. Jézusnak is beszámolnak a betegségről. A Mester kézen fogja az asszonyt, talpra állítja, aki azonnal gondoskodni kezd ellátásukról. Nagyszerű példa ez arra, hogy akit Jézus megment és meggyógyít, az válaszul szolgálni fog.

Jézus még nem végzett a szolgálattal azon a napon. Napnyugta után sokan indultak Péter házához gyógyulásért, nyilván azért, mert látták, mi történt a zsinagógában, vagy hallottak róla. Az evangélium írója nem közli konkrétan az olvasókkal: az emberek azért mentek későn, mert megvárták a szombat óráinak a végét. Ezek szerint tudta olvasóiról, hogy tisztában vannak a szombat jelentőségével. Márk evangéliumának ez a jellemzője egybecseng azzal, hogy olvasói szombatünneplők voltak. Az evangélista beszámol arról, hogy aznap este az egész város összegyűlt az ajtónál (Mk 1:33)."És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé." Sok időbe telhetett, mire Jézus segített mindenkinek.

"Órák hosszat jöttek-mentek, mert senki nem tudhatta, hogy még másnap is közöttük lesz-e a Gyógyító. Kapernaum addig soha nem látott ilyen napot. A levegőt betöltötte a győzelem hangja, a szabadulás üdvrivalgása. A Megváltó örült, hogy örömet szerezhetett. Amint látta a hozzá jövők szenvedését, szíve részvéttel telt meg, és örvendezett hatalmának, hogy egészséget és boldogságot adományozhat. Jézus nem szűnt meg munkálkodni, míg az utolsó betegen is nem könnyített. Késő éjszaka volt, mire a sokaság eloszlott, s csönd ülte meg Simon házát. Elmúlt a hosszú, eseményekben gazdag nap, és Jézus pihenésre vágyott. Mialatt azonban a város még az igazak álmát aludta, a Megváltó "-fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék-"(Ellen G. White: Jézus élete. 208. o.).

A kapernaumi halászháznak betege volt. Péter feleségének édesanyja „hideglelésben feküdt”, és „szólának (Jézusnak) felőle”. Jézus „illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz”. Majd felkelt, és szolgált a Megváltónak és tanítványainak (Lk 4:38; Mk 1:3; Mt 8:15). A hír gyorsan elterjedt. A csoda szombaton tört ént, de a rabbiktól való félelem miatt a nép nem mert naplemente előtt Jézushoz gyógyulásért menni. Ám utána a házakból, műhelyekből, vásárterekről a város lakossága özönlött a szerény lakóház felé, amely Jézust befogadta. A betegeket hordágyon hozták, mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával támolyogtak a Megváltó elé. […] Jézus csak az utolsó szenvedő megsegítése után hagyta abba a munkát. Késő éjszaka volt, amikor a tömeg eltávozott, és csend borult Simon házára. – A nagy Orvos lábnyomán, 29. o

 Krisztus hűségének megvallása a menny választott eszköze, mellyel bemutathatjuk Őt a világnak. Méltányolnunk kell kegyelmét, melyet a hajdani szent emberek által ismertetett meg, de ennél is hatásosabb saját tapasztalatunkról bizonyságot tenni. Isten tanúi vagyunk, ha isteni erő munkálkodása nyilvánul meg bennünk. Mindenkinek a másokétól különböző élete van, tapasztalatai is eltérőek a többiekétől. Isten azt szeretné, ha saját egyéniségünk jegyeit viselő dicséret szállna föl hozzá. Az ő kegyelme dicsőségének, magasztalásának ilyen értékes elismerése, ha krisztusi élettel párosul, ellenállhatatlan erőt jelent a lélekmentő munkában. – Jézus élete, 347. o.