PÁRIZS MEGÉR EGY BEJEGYZÉST

Folytassuk elmélkedésünket A jelenések könyve tizenegyedik fejezetéről! Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a tanú maga Isten népe, aki Jósua főpaphoz és Zorubbábel kormányzóhoz hasonlóan nem a világi hatalomra támaszkodva (Zak 4,6)"És felele, és szóla nékem, mondván: Az Úrnak beszéde ez Zorobábelhez, mondván: Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura", hanem az Isten Lelke által tanúskodik Jézus Krisztusról (ApCsel 1,8).."Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig". Mózes és Illés a másik két ószövetségi személy, akit az egyház előképeként látunk a könyvben. Isten hatalmat adott Mózesnek, hogy a vizet vérré változtassa, és Illésnek, hogy tüzet hozzon alá az égből. Amikor Isten azt mondta Jánosnak, hogy „ismét prófétálnod kell sok népről és nemzetről, nyelvről és királyról” (Jel 10,11), akkor azt is elárulja, hogy a körülmények gyászosak lesznek, de nincs olyan hatalom, ami megakadályozhatná Krisztus eszközeit a prófétálásban (Jel 10,11). Olvassuk most tovább a szöveget: És monda nékem: Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek, és nyelvek és királyok felől.

„És amikor bevégzik bizonyságtételüket (a két tanúról van szó), a fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi és megöli őket” (Jel 11,7). A szöveg, amit idéztem megerősíti azt az ígéretet, hogy az evangélium szolgálata nem vall kudarcot: a tanúk „bevégzik bizonyságtételüket” (Jel 11,7). Függetlenül attól, hogy a két tanút az Ó- és Újszövetséggel, vagy a Szentlélek belső és az egyház külső bizonyságtételével azonosítjuk, tegyünk fel egy kérdést: Vajon bevégezte-e már ez a két tanú a maga bizonyságtételét? Még konkrétabb leszek: befejeződött-e az egyház missziója a francia forradalom idején? Nem! Sem a Biblia nem tűnt el a földről, sem Krisztus egyházának evangéliumi szolgálata nem állt meg a tizennyolcadik században. Ezért a fent idézett szakasz beteljesedését nem a francia forradalom eseményeiben, hanem a kegyelmi idő lejártának idején kell keresnünk, és nem lokálisan, egyetlen városban (Párizsban), hanem globálisan.

Van a szövegben még egy kijelentés, amit figyelmen kívül hagynak azok, akik a francia forradalomra gondolnak itt: Ki öli meg a két tanút? „A fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi és megöli őket” (Jel 11,7). A francia forradalom nem a Biblia és nem is evangéliumi kereszténység ellen, hanem az abszolutista monarchia és a katolikus egyház ellen irányult. Az abszolutista uralkodók fényűző költekezése, és más okok miatt csődbement a francia királyság. Ezért a nemzetgyűlés államosította a katolikus egyház vagyonát, és a katolikus méltóságokra is rákényszerítette a polgári életformát. A francia katolikus egyház szelet vetett akkor, amikor összefonódott a politikai hatalommal, és ezért a forradalom idején vihart aratott.

De ne siessük el a történelmi azonosítást, először tegyük fel a kérdést: Mit jelent az a mondat, hogy „a fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít” a két tanú ellen (Jel 11,7)? Igét, igével magyarázva vegyük sorra azokat a szakaszokat, ahol ezek a gondolatok visszatérnek a könyvben! Ne feledjük, hogy egy művön belül a szimbólumokat nem lehet összekeverni, mert akkor az olvasó összezavarodik, az üzenet pedig kusza és értelmetlen lesz. Mi az alvilág? A holtak birodalma. Feljönni onnan egyet jelent a megelevenedéssel. Nézzük az igéket! Mit olvasunk a tengerből feljövő fenevadról? „Láttam azt is, hogy az egyik feje szinte halálosan megsebesült, de halálos sebe meggyógyult” (Jel 13,3). Milyen hatása volt ennek? „Megadatott, hogy hadat indítson a szentek ellen, és legyőzze őket” (Jel 13,7). Olvassuk el a következő igét! A kétszarvú vadállat, amit második fenevadnak szoktunk nevezni, egy hamis pünkösdi csodával (Illéshez hasonlóan tüzet parancsol az égből a földre az emberek szeme láttára”) ráveszi a föld lakosait, hogy építsék meg az előbbi fenevad képét, „akin a kard által ejtett seb van, de megelevenedett” (Jel 13,12,14). Sőt, ez a második fenevad a hamis pünkösdi tűzzel lelket lehel az előbbi fenevad képébe, hogy „akik nem imádják a fenevad képmását, azokat mind megölesse” (Jel 13,15). És végül erről a fenevadról azt mondja az angyal a csodálkozó Jánosnak, „a fenevad, amelyet láttál, volt és nincsen, de fel fog jönni az alvilágból, és elmegy a kárhozatba” (Jel 17,8).

Mindazok a kifejezések, amelyek a tizenegyedik fejezet hetedik versében szerepelnek, a könyv más részeiben a tengerből feljövő és a földből feljövő fenevadra vonatkoznak, amit úttörőink a pápaságra, valamint azokra az amerikai protestánsokra vonatkoztattak, akik összefognak a pápasággal és a világi hatalommal, hogy korlátozzák Isten utolsó időben élő népének szabadságát. Hány fenevad van A jelenések könyvében? Ez a kettő, és ezeknek a fenevadaknak a székhelye nem Párizsban van. Ez az a következtetés, amit a bibliai szövegből levonhatunk. Hogy ezt meglássuk, arra van szükség, hogy többet foglalkozzunk a bibliai szöveggel, mint azokkal a történelmi eseményekkel, amelyekre szeretnénk valahogy ráhúzni a bibliai jövendöléseket.

Az elmúlt két évtizedben egy tucat adventista írásmagyarázó elemezte ezeket a szövegeket, akik a világ különböző országaiból jöttek. Hogy csak néhány nevet említsek, Laurentui Florentin Mot, romániai, Kayle B. de Waal, ausztráliai, Ian R. Brown, aki ebből a szakaszból doktorált az Andrews Egyetemen, és mind arra a következtetésre jutottak, hogy a tizenegyedik fejezetben található fenevad nem egy harmadik fenevad, hanem tömör előrevetítése azoknak a fenevadaknak, amelyekről részletesen szól a könyv második része. Sorolhatnám még a neveket, de nem teszem. Inkább tegyük fel a kérdést: Mi lehet az oka, hogy egyre többen ismerik fel és fejtik ki ezeket az összefüggéseket?

Van ennek egy gyakorlati oka: A jelenések könyve magyarázata során egyre fontosabbá válik a bibliai szöveg elmélyült elemzése. Míg úttörőink elsősorban a történelmi párhuzamot keresték, a huszadik századi tanítók a lelki és teológiai mondanivalóra összpontosítottak. Egyik legismertebb képviselőjük Hans LaRondelle (1929-2011), akitől én magam is sokat tanultam. Ő már rámutatott, hogy a tizenegyedik fejezet bizonyos jövendöléseit vonatkoztathatjuk ugyan a francia forradalomra, de számos olyan eleme van a jövendölésnek, amelyek nem teljesedtek be a forradalom idején, ilyenek „a mártírok világszéles tanúskodása "És a népek és ágazatok, és nyelvek és nemzetek közül valók látják azoknak holttestét három és fél nap, és azoknak holttestét nem engedik sírba tenni. És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtok, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait. De három és fél nap mulva életnek lelke adaték Istentől ő beléjök, és lábaikra állának; és nagy félelem esék azokra, akik őket nézik vala."(Jel 11,9-11), a 3,5 napról szóló jövendölés, amikor a tanúk tetemét temetetlenül hagyják, az a kijelentés, hogy a tanúk bevégezték bizonyságtevésüket, és megölték őket "És mikor elvégezik az ő bizonyságtételöket, a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenök, és legyőzi őket, és megöli őket.(Jel 11,7)” egészen biztosan nem vonatkozhatnak a francia forradalom idejére (LaRondelle: How to Understand the End-Time Prophecies of the Bible, 1997, 232. o).

Korántsem valami egyéni meglátásról van itt szó, hanem azt látjuk, hogy Isten Lelke ma is vezeti a könyv buzgó tanulmányozóit szerte a világon, és egyre tisztább és egyre időszerűbb szempontokat mutat meg a könyvben. Kár lenne veszni hagyni ezt a világosságot, és beleragadni azokba a magyarázatokba, amelyek a tizenkilencedik században időszerűek voltak, de már nem adnak választ a huszonegyedik század kihívásaira. (Dr Szilvási József)

Jézus csodatétele az ördöngössel

A tavon töltött éjszaka feledhetetlen volt, de a következő reggel is, amikor a gadarénusok földjére érkeztek. A démonoktól megszállott ember története szívet tépő részletességgel olvasható az evangéliumban. Ez a minden köteléket letörő férfi a sírok között élt, kövekkel vagdosta magát. Mert sokszor megkötözték őt békókkal és láncokkal, de ő a láncokat szétszaggatta, és a békókat összetörte és senki sem tudta őt megfékezni" (Mk 5:4). Ekkor találkozott Jézussal.

Azonnal odarohant hozzá. A tanítványokról itt nem esik szó, talán elfutottak. Amikor a férfi Jézus közelébe ért, leborult előtte. Úgy tűnik, az ember felismerte, hogy Jézus segíthet rajta. Ám amikor megszólalt, a benne lakó démonok kiabálni kezdtek Jézussal, aki a nagy lármában is meghallotta a férfi halk, segélykérő könyörgését. Amikor a démonok könyörögtek, hogy hadd menjenek át a disznókba, Jézus megengedte nekik. A mintegy kétezer egyedből álló konda aztán a partról a vízbe rohant, és mind megfulladtak. Ez anyagi csődbe vitte gazdáikat.

A történetben az a lenyűgöző, hogy a démonok pontosan tudták, kicsoda Jézus. Azzal is tisztában voltak, hogy tehetetlenek vele szemben, azért kétszer is könyörögtek neki "És igen kéré őt, hogy ne küldje el őket arról a vidékről." (Mk 5:10, 12), hogy tegye meg, amit kérnek tőle. Nyilván tudták, hogy hatalma van felettük.

Ennek a történetnek van két fontos jellemzője. Először is, tele van olyan elemekkel, amelyek az ószövetségi törvény szerint tisztátalanságra, ceremoniális szennyeződésre utalnak. Tisztátalanok voltak a sírok és a halottak "Aki illeti akármely embernek a holttestét, és tisztátalanná lesz hét napig: (16)És mindaz, aki illet a mezőn fegyverrel megöletettet, vagy megholtat, vagy emberi csontot, vagy sírt, tisztátalan legyen hét napig."(4Móz 19:11, 16), mint ahogy a vérzés (3Mózes 15) és a disznók is "És a disznót, mert hasadt körmű ugyan és egészen ketté hasadt körme van, de nem kérődzik; tisztátalan ez néktek."(3Móz 11:7).

Másodszor, a tisztátalanságok során túl látjuk a jó és a gonosz erők közötti pengeváltást. Jézus kiűzi a démonokat, a démonok elpusztítják a disznókat. A város lakói távozásra szólították Jézust, mire Jézus a tanújaként küldte vissza hozzájuk az immár egészséges embert. Bizonyos szempontból ez a férfi volt a legvalószínűtlenebb misszionárius, de egyértelműen lenyűgöző a története, amit elmondhatott.

Jézus parancsára a gonosz lelkek eltávoztak áldozatukból, és a megszabadított emberek nyugodtan, csendben, józanul, szelíden ültek a Megváltó lábánál. De a démonoknak Jézus megengedte, hogy egy disznónyájat a tengerbe sodorjanak. Gadara lakóit ez a veszteség érzékenyebben érintette, mint a Krisztus nyújtotta áldás, és könyörögtek a mennyei orvosnak, hogy hagyja el őket. Sátán éppen ezt akarta elérni. A veszteségért Jézusra hárítva a felelősséget felébresztette a nép önző félelmét, és gátat emelt, hogy ne hallhassák Jézus szavait. Sátán a veszteségekért, csapásokért és szenvedésekért mindig a keresztényeket okolja, hogy a vád ne azokat érje, akiket illet: őt magát és képviselőit. […] A történteket Isten azért engedte meg, hogy a tanítványok tanúi legyenek Sátán kegyetlen hatalmának, amit az emberek és az állatok felett gyakorol. A Megváltó azt akarta, hogy követői tudják meg, milyen az az ellenség, akivel szembe kell szállniuk, hogy ne essenek áldozatul cselfogásainak. A környék lakóinak is meg akarta mutatni hatalmát, amellyel széttépi Sátán bilincseit, és megszabadítja foglyait. És bár maga Jézus eltávozott, az oly csodálatosan megszabadított emberek ott maradtak, hogy hirdessék jótevőjük könyörületét. – A nagy küzdelem, 514–515. o.

Bár Gadara népe nem fogadta be Jézust, Ő nem hagyta őket a sötétben, amit ők maguk választottak. Arra kérték, hogy távozzon el tőlük, de Ő nem hallgatta meg kérésüket. Hiszen nem tudták, mit utasítanak el. Ezért azok útján küldte el nekik a világosságot, akiket készek voltak meghallgatni. A disznók elpusztításával Sátánnak az volt a célja, hogy az embereket elfordítsa a Megváltótól, és megakadályozza az evangélium hirdetését azon a vidéken. De pontosan ez az esemény rázta fel úgy az embereket, ahogy semmi más nem tudta volna, és a ϐigyelmet Krisztusra irányította. Bár a Megváltó eltávozott, az emberek, akiket meggyógyított, tanúskodtak hatalmáról. Akik a sötétség fejedelmének eszközei voltak, a világosság csatornái, Isten Fiának követei lettek. Amikor Jézus visszatért a Tízvárosba, az emberek köré sereglettek, és a környező vidékről három napig ezrek hallgatták a megváltás üzenetét. – A nagy Orvos lábnyomán, 98. o. 

HÁNY FENEVED VAN A JELENÉSEK KÖNYVÉBEN?

 

Van, aki egy egész állatfarmra valót talál benne, és van, aki kevesebbel is beéri. Az elmúlt negyedévi bibliai tanulmány, követve a tizenkilencedik századi adventista próféciamagyarázat gyakorlatát, lényegében három fenevadról beszélt. Sorrendben mondom, ahogy a téma előkerült a tanulmányban: van a mélységből, vagy „az alvilágból feljövő fenevad” (Jel 11,7). Ezt a tanulmány Párizzsal azonosította a Biblia gyilkosának nevezte. Van a tengerből feljövő fenevad (Jel 13,1), ami Rómában van, és a pápaságot jelenti, aki megöli a szenteket (Jel 13,7), és végül van a fölből feljövő fenevad, ami Észak-Amerikában van, és lényegében egyesíti magában mindkét elődjének gonoszságát (Jel 13,11-18). Ez a magyarázat a jelképek történelmi beazonosítására helyezi a hangsúlyt, figyelmen kívül hagyja vagy legalábbis felszínesen kezeli A jelenések könyvének a szövegét. Így a történetfilozófiai spekuláció elnyomja magának az igének az üzenetét. Ezért az elmúlt tucatnyi adventista bibliamagyarázó mutatott rá, hogy mielőtt történelmi azonosításokba bonyolódnánk, próbáljuk megérteni, hogy miről is van szó a bibliai szövegben.

Én itt most csak és kizárólag a tizenegyedik fejezet magyarázatának problémáira szeretnék összpontosítani. Ez a könyv egyik legnehezebben értelmezhető fejezete, aminek először a szélesebb összefüggéseit kell megvizsgálnunk. Ez a fejezet a hét trombitáról szóló látomás (Jel 8,1-11,18) egyik zárójelbe helyezett fejezete: először hat trombitáról olvasunk, amelyek Isten fenyítékeit hirdetik meg. Minden fenyíték az emberi család egyharmadát éri, abban a reményben, hogy Isten ezáltal a kétharmadot megtérésre tudja vezetni. Végül a hatodik trombita elhangzása után János megállapítja, hogy sajnos, azok az emberek, akiket nem öltek meg a csapások „nem tértek meg” (Jel 9,20-21). Itt megszakad a trombiták leírása, és egy hosszabb zárójeles betoldás következik (Jel 10,1-11,14). A betoldás első fele János ki nem mondott kérdésére felel: Mi lesz most, hogy az emberek nem akarnak megtérni? A választ maga a megdicsőült Krisztus hozza el, aki angyal képében jelenik meg, és egy nyitott könyvet tart a kezében (Jel 10,1-7), amit Dániel könyvével szoktak azonosítani, de maga a kép Ezékiel könyvéből származik. (Ez az egyik hiba, amit sokan elkövetnek, hogy nem vizsgálják meg az egyes szimbólumok ószövetségi forrásait.) A látomásnak kettős üzenete van, az evangélium hirdetése hol édes, hol keserű (Jel 10,8-10), de nem szabad feladni, a kudarcok ellenére „prófétálni kell” (Jel 10,11).

A második zárójeles betoldás (Jel 11,1-14) két részből áll: az elsőben egy angyal megméri a templomot, miközben figyelmen kívül hagyja az udvart. Miért, mert ez az a hely, amit a pogányok taposnak negyvenkét hónapig. Isten újra kiterjeszti tehát kegyelmét, hogy adjon még egy esélyt azoknak, akik nem tértek meg (Jel 11,1-2). Isten nemcsak türelmi időt ad, hanem ezalatt az 1260 nap alatt, hanem „tanúkat is” is küld kettesével, hogy tanúskodásuk hiteles legyen, és megnyerje azokat a pogányokat, akik készek elfogadni a tanúvallomást.

Kik ezek a tanúk? Hagyományosan azt szokták mondani, hogy az Ó- és az Újszövetség, de ez az azonosítás több sebtől is vérzik: János korában még nem létezett a ma ismert Biblia. Voltak szent iratok, és lassan kikristályosodtak azok, amelyek bekerültek a kánonba, és kiszóródtak, amelyek nem voltak ihletettek. Ez a folyamat azonban csak a negyedik században zárult le, és akkor sem úgy, ahogy a mai protestáns bibliakiadásokban találjuk. Az első keresztény kánon a mai katolikus Biblia volt, ami 72 könyvből állt. Nem kérdés, hogy keresztény hitünk, életünk és bizonyságtételünk alapja a Biblia, de nem a betű, hanem a mennyei világosság, amit a Szentlélek által kapunk belőle.

Helyesebb tehát, ha a szövegre figyelünk, és nem sietjük el az azonosítást. Mit mond a bibliai szöveg erről a két tanúról? Zakariás könyvét hívja segítségül (Zak 4,3,11-14), ahol a két tanú közül az egyik a főpap, a másik a kormányzó, de egyik sem hivatalánál fogva bizonyul eredményesnek, „Ezt az üzenetet küldi az Úr Zorobábelnek: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel” hat a tanúvallomás „Ezt mondja a Seregek Ura” (Zak 4,6). És ahol az Isten Lelke és az emberek tanúvallomása egyesül, ott alászáll az Isten áldása (Zak 4,7), és helyére kerül a zárókő (Zak 4,10). Kit jelképez az olajfa két ága, és az olajjal felkent két tanú: a főpapot és a kormányzót, akik „ketten a földkentek, akik az egész föld Urának a szolgálatára állnak” (Zak 4,14). Ez tehát ez egyik kép, amit a két tanúról kapunk.

Térjünk vissza a bibliai szöveghez, és megtaláljuk a másikat: a két tanú, akinek történetét felidézi A jelenések könyve az a két ember, akiknek „megvan az a hatalmuk, hogy bezárják az eget, hogy ne essen eső prófétálásuk napjaiban, és van hatalmuk arra, hogy a vizet vérré változtassák, és megverjék a földet mindenféle csapással, ahányszor csak akarják” (Jel 11,6). Kikre utal itt a kinyilatkoztatás? Mózesre és Illésre. Egyikük útja sem volt diadalmenet, mindketten gyászos körülmények között végezték szolgálatukat, mégis a választott nép történelmének két leghatalmasabb prófétai egyéniségei lettek, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy a Megdicsőülés hegyén ott voltak Jézussal (Lk 9,31).

Mi a fejezet eddigi szakaszának üzenete? Az a két tanú, ami Isten üldözött népét szimbolizálja a fejezetben, legyen az a két felkent, Jósua és Zorubbábel, vagy a két nagy próféta, Mózes és Illés, bár szolgálatuk jobban hasonlít a gyászmenethez, mint a diadalmas felvonuláshoz, „bevégzi bizonyságtételét” (Jel 11,7). Nincs az a hatalom, ami elgáncsolhatná Isten tervét. Bármilyen fájdalmas, üldözésekkel és küzdelmekkel teljes ez az út, a vége győzelem. Nem erőszakkal, és nem emberi hatalommal, hanem a Szentlélek befolyása által (Zak 4,6-7). Erről szól maga a bibliai szöveg, a többi nem más, mint egyháztörténelmi vagy világtörténeti spekuláció.

(Dr Szilvási József írása)

Az össz