A márái viz keserű volt

2Móz 15:22-27. Ezután útnak indította Mózes Izráelt a Vörös-tengertől, és Súr pusztája felé vonultak. Már három napja mentek a pusztában, és nem találtak vizet. (23) Megérkeztek Márába, de a márái vizet nem tudták meginni, mert keserű volt. Ezért is nevezték el azt a helyet Márának. (24) Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Mit igyunk? (25) Ő pedig az Úrhoz kiáltott segítségért, és az Úr mutatott neki egy fát. Azt bele dobta a vízbe, és édessé vált a víz. Ott adott az Úr rendelkezést és törvényt a népnek, és ott tette próbára őket. (26) Ezt mondta: Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek lát, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód. (27) Azután elérkeztek Élimbe. Tizenkét forrás volt ott, és hetven pálmafa. Ott ütöttek tábort a víz mellett. /RÚF/

Izrael első hitpróbáját az jelentette, hogy nem volt vizük, ami a forró, száraz sivatagi körülmények között nem meglepő. Háromnapi gyaloglás után az emberek végül találtak vizet, csakhogy az nem volt iható. Márá azt jelenti, hogy „keserű”, és mivel a víz keserű volt, gyorsan elpárolgott Izrael hite az Úr gondviselését illetően. Isten azonban könyörületesen bánt velük, és akkor történt meg az első csoda, amiben szerepe volt egy fadarabnak is. Természetesen nem a fa, hanem az Úr tette a vizet édessé, ihatóvá. A népnek fontos tanulságokat kellett megtanulnia: 1) türelemmel várni az Úr időzítésére, és 2) Isten az emberekkel együtt viszi végbe tetteit.  

Izrael népe azonban annyi mindent természetesnek vett, hamar elfeledkeztek Isten hatalmas csodáiról, amelyeket értük vitt végbe, amelyekről lelkesen énekeltek az Úrnak, dicsőítették Őt: „Kicsoda olyan az istenek közt, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő?” (2Móz 15:11), /ÚRK/ 

A héberek folyamatosan zúgolódtak, engedetlenek voltak, amiből komoly bonyodalmak, sőt tragédiák is származtak. Kétkedésükkel és makacsságukkal számtalan nehézséget okoztak maguknak. 

Isten azonban még a zúgolódásuk után is megígérte, hogy nem bocsát rájuk egyet sem „azon betegségek közül” (2Móz 15:26), /ÚRK/, amelyek az egyiptomiakat sújtották. Ennek az ígéretnek az volt a feltétele, hogy hűek maradnak hozzá.

 White idézet: A Vörös-tengertől Izrael seregei továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése alatt. Körülöttük kopár vidék, elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság és a messzire nyúló tenger terült el, melynek partján ellenségük holttestei hevertek. Szabadságuk tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele a szívük, és elcsitult bennük az elégedetlenség. Utazásuk első három napja alatt azonban sehol nem találtak ivóvizet. Vízkészletük kimerült. Nem volt semmi, amivel égő szomjúságukat olthatták volna, amint fáradtan vonszolták magukat a napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a vidéket, tudta, amit a többiek nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő helyen a víz ihatatlan. Nagy aggodalommal figyelte az őket vezető felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak Márába, csüggedő szívvel hallgatta vándorló népe örvendező kiáltását: „Víz! Víz!” – visszhangzott a kiáltás a sorokon végig. Férfiak, nők és gyermekek boldogan tódultak a forráshoz, azután egyszerre gyötrelmes kiáltás tört ki belőlük: a víz keserű volt. – Pátriárkák és próféták, 291./old. 

Egyiptomból való kivonulás után

„Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig nem akarjátok még megtartani parancsolataimat és törvényeimet? Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való élelmet. Maradjon mindenki otthon a hetedik napon, senki se mozduljon ki a helyéről! Ezért pihent a nép a hetedik napon” (2Móz 16:28-30), /HUNB/

Az Egyiptomból való kivonulás után Izrael ismeretlen úton haladt az ígéret földje felé. Megerőltető és hosszú volt a vándorlás, aminek során annyi mindent meg kellett tanulniuk. Az Úr vezette őket és gondoskodott róluk, és igen, segíteni akarta a fejlődésüket, nekik pedig fegyelmet, önuralmat, áldozathozatalt, önzetlenséget és az Úrban való bizalmat kellett tanulniuk, főleg engedelmességet.  

Mózes volt a látható vezetőjük, a népnek őt kellett követnie, ha győzni akartak. Rendkívül fontos volt, hogy együtt maradjanak, közösségként működjenek együtt, segítsék egymást. Még számos akadály és kihívás állt előttük. Lelki fejlődésük nagyrészt azon múlt, hogyan birkóznak meg a nehézségekkel és mit felelnek Mózesnek, amikor a kihívások hatalmassá nőnek.

 White idézet: Sokan elcsodálkoznak Izrael hitetlenségén, zúgolódásán, miközben történetüket szemlélik. Azt állítják, hogy ők nem lettek volna hálátlanok, ám ha hitüket próba éri, még az apró próbákban sem mutatkozna nagyobb hitük és türelmük, mint a hajdani izraeli táknak.

Isten megígérte, hogy az Istenük lesz, ők pedig a népe lesznek, és egy jobb, nagyobb országba vezeti őket; ámde ők képesek lettek volna minden egyes akadály előtt feladni a küzdelmet… Megfeledkeztek az egyiptomi keserű tapasztalatokról. Megfeledkeztek Isten jóságáról és hatalmáról, amit irántuk mutatott, mikor megszabadította őket a rabszolgaságból. Elfelejtették, hogyan menekültek meg gyermekeik a haláltól, mikor az öldöklő angyal lesújtott Egyiptom elsőszülötteire. Elfelejtették, hogyan nyilatkozott meg előttük az isteni hatalom a Vörös-tengernél. Elfelejtették, hogy miközben épségben értek át a túlsó partra, az őket üldöző ellenséges hadakat elnyelte a víz. Ehelyett inkább a hiányokra és a próbákra néztek, és nem így szóltak: „Mindezeket Isten tette értünk, és bár rabszolgák voltunk, Ő nagy nemzetté tesz bennünket.” Csak az út nehézségeit emlegették, és azt kérdezgették, mi kor ér már véget a kimerítő vándorlás. 

Izrael pusztai vándorlásának története tanulságul íratott meg Isten végidőben élő Izraele számára. A feljegyzés leírja, hogyan bánt Ő a pusztában vándorlókkal, megengedve, hogy éhezzenek, szomjazzanak és kifáradjanak, de ugyanakkor nyilvánvalóan megmutatta hatalmát, hogy kész segíteni rajtuk. Történetük figyelmeztetésekkel és tanácsokkal szolgál az Úr minden korszakban élő népe számára. A zsidó nép tapasztalata a megígért Kánaánba való készülődésünk iskolapéldája.  

Isten azt szeretné, hogy ezekben a napokban népe alázatos szívvel és készséges lelkülettel tanuljon a hajdani Izrael megpróbáltatásaiból, hogy felkészülhessen a mennyei Kánaánba való lakásra. – Conflict and Courage, 94./old. 

Mózes és Mirjám dicsőitő éneke

Az egész egyiptomi sereg odaveszett, senki, még a fáraó sem maradt életben. (Zsolt 136:15). De a fáraót és seregét a Vörös-tengerbe szorította, mert örökké tart szeretete. /RÚF/ Döbbenetes vereség volt ez az egyiptomiakra nézve, Isten népének pedig hatalmas diadal. Nem is csoda, hogy a történelmük során a zsidók mindvégig, egészen a mai napig elbeszélik ennek eseményeit.

(2Móz 15:1-21). Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. (2) Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. (3) Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. (4) Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. (5) Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. (6) Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az el lenséget. (7) Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. (8) Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. (9) Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. (10) Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. (11) Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? (12) Kinyújtottad jobbodat, és elnyelte őket a föld. (13) Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba. (14) Hallják a népek, s beleremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. (15) Megrémülnek majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbeesik Kánaán minden lakosa. (16) Rettentő félelem szakad rájuk, hatalmas karodtól néma kővé válnak, míg átvonul a néped, Uram, míg átvonul ez a nép, amelyet kiváltottál. (17) Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakó helyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá. (18) Az Úr uralkodik örökkön-örökké! (19) Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét, Izráel fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén. (20) Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nővére dobot vett a kezébe, és a többi asszony is mind kivonult utána dobolva és körtáncot járva. (21) Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett! /RÚF/

 Ez az ének az Urat dicséri, aki hatalmas harcos, legyőzte népe ellenségeit. Mózes hosszasan fejtegeti ezt a témát, hangsúlyozva, hogy Isten, az Úr az erőssége, éneke, szabadítója. Nincs hozzá fogható, „Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő”? (2Móz 15:11), /ÚRK/

Mózes éneke csak Istenről szól, arról, hogy ki Ő és mit tesz. Mózes magasztalja, dicséri és csodálja az Urat népéért végbevitt hatalmas tetteiért. Irántunk való jósága természetes módon ébreszt hálát és tiszteletet. A tartalmas lelki élet előfeltétele, hogy értékeljük szeretetét. Mózes különösen kiemeli Isten állhatatos szeretetét, dicsőíti az Urat, mert megszabadított népét egészen szent lakóhelyükig vezetni fogja. Megjövendöli, hogy Isten megalapítja szentélyét öröksége hegyén (2Móz 15:17), ami Sionra és a jeruzsálemi templomra mutat előre. 

 (Jel 15:2-4)  (2)És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, a kik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, a kiknek kezében valának az Istennek hárfái.(3) És énekelik vala Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya! (4) Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljőnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek. /Kar/...versében a megváltottak Mózes és a Bárány énekét éneklik. El tudjuk képzelni, miként hangzik majd a mennyben Isten dicsérete hatalmas, csodálatos tetteiért, azért, mert Ő igaz, igazságosan ítél, igazságosan cselekszik és szent?

Figyeljük meg az ének utolsó sorát: „mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid”. (Jel 15:4), /HUNB/ Erre akkor kerül sor, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten minden ítélete – különösen azok, amelyeket az évezredeken át büntetlenül maradt gonoszságok és elnyomás felett hozott meg. A nemzetek megváltottai dicsőíteni fogják az Urat ítéleteiért. 

White idézet: A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból – a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege – az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger, és mögöttük Egyiptom előrenyomuló, hatalmas hadserege – meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Az Úr Lelke megnyugodott Mózesen, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idők legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség: „Éneklek az Úrnak, mert fenséges Ő, lovat lovasával tengerbe vetett.” – Pátriárkák és próféták, 287-288./old.