Pál, Isten által elhívott apostol

 A korinthusiaknak írva Pál úgy nevezi magát, hogy 

„Jézus Krisztusnak Isten akaratából elhívott apostola” (1Kor 1:1). 

(2Kor 1:1). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola és Timóteus testvér: Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, és egész Akhájában valamennyi szentnek:/RÚF/

 Annyira erős benne ez a meggyőződés, hogy néhány kivételtől eltekintve minden levelét így kezdi. 

(Róm 1:1). Pál, Krisztus Jézus szolgája, elhívott apostol, akit Isten kiválasztott arra, hogy hirdesse evangéliumát, /RÚF/ 

(1Kor 1:1). Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola és Szószthenész testvér /RÚF/ 

(Gal 1:1). Pál apostol – aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül  /RÚF/ 

Elhívását és apostolságát Pál Isten akarataként említi. Meggyőződése, hogy elhívása nem emberektől, hanem Istentől származik,

 (Gal 1:1) Mint Jeremiást, őt is már az anyaméhtől elhívta az Úr 

(Jer 1:5). Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. /RÚF/

..., ami a kegyelem cselekedete volt 

(Gal 1:15-16. De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott és kegyelme által elhívott, (16) hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a népek között, nem tanácskoztam testtel és vérrel. /RÚF/), 

... azzal a céllal, hogy Krisztus evangéliumát hirdesse a pogányok között. 

(1Kor 15:8). Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. /RÚF/

 versében Pál magát is azok közé sorolja, akiknek feltámadása után Krisztus megjelent. 

(1Kor 15:5-7). és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. (6) Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. (7) Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. /RÚF/

 Néhány verssel később utal rá, hogy apostoli elhívása a Jézussal való találkozásának a következménye.

 (1Kor 15:9-11). Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. (10) De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. (11) Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké. /RÚF/ 

A „Jézus apostola” cím több fogalmat is felölel. Először is kifejezi, hogy Jézus küldte el. Pál azt is érzékelteti ezzel, hogy magát Krisztus szolgájaként azonosítja 

(Tit 1:1). Pál, Isten szolgája, Jézus Krisztusnak pedig apostola Isten választottaiért, hogy higgyenek, és megismerjék az igazságot az igazi kegyesség szerint /RÚF/, 

... mint hírnök és tanító. 

(1Tim 2:7). Azért rendeltettem hírnökül és apostolul – igazat mondok, nem hazudok –, hogy a hitre és az igazságra tanítsam a népeket. /RÚF/; 

(2Tim 1:11). Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint, /RÚF/] 

Akár prédikál, akár tanít, Krisztus mindig jelen van. Röviden tehát Pál Jézus apostola. 

Nemcsak Pál apostolságának a középpontja Jézus, hanem az egész életének is. Gondolatait és érzéseit betölti Jézus jelenléte. Ezt az is bizonyítja, hogy (1Korinthus) kezdő és hálaadó szakaszában újból és újból Jézusra utal (kilenc versben kilenc alkalommal) Pál annyira szerette Jézust, hogy folyton rá gondolt, róla beszélt. Meg akarta ismertetni a befolyási körébe tartozókkal, hogy az ő életük is Krisztus-központú legyen. Isten elhívta apostolának, őket pedig Jézus hűséges követőinek hívta el, bármilyen feladatot is láttak el. 

White idézet: A komoly megbízatás, amit az Ananiással folytatott beszélgetés alkalmával kapott Pál, növekvő súllyal nehezedett szívére. A hívásra – „Saul atyámfia, nyerd vissza szemed világát! – Pál először ennek a jámbor férfiúnak az arcát látta meg: Ananiásét, aki a Szentlélektől indítva így szólt hozzá: „A mi atyáinknak Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd ama Igazat, és szót hallj az ő szájából. Mert leszel néki tanúbizonysága minden embernél azok felől, amiket láttál és hallottál. Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg, és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét.” (ApCsel 22:14-16)

Ezek a szavak összhangban voltak azzal, amit Jézus maga mondott Saulnak, amikor feltartóztatta a damaszkuszi úton, kijelentve: „Azért jelentem meg néked, hogy téged szolgává és bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg fogok néked jelenni; megszabadítván téged e néptől és a pogányoktól, kik közé most küldelek, hogy megnyissad szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az énbennem való hit által.” (ApCsel 26:16-18) 

Ahogy szívében mérlegelte ezeket a dolgokat, Pál egyre inkább megértette elhívását, hogy ő „Jézus Krisztus apostola Isten akaratjából”. (Eféz 1:1) Elhívása „nem emberektől, sem nem ember által, hanem Jézus Krisztus által és az Atya Isten által” (Gal 1:1) történt. Az előtte álló munka nagysága arra indította, hogy jobban tanulmányozza a Szent Iratokat, azért, hogy hirdethesse az evangéliumot, „de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen” (1Kor 1:17), „hanem léleknek és erőnek megmutatásában: Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék”. (1Kor 2:4-5) – A Szentlélek eljő reátok, 279./old. 

A Jézus nevéért szenvedőkről szóló leírásokban nincs egyetlen név sem, amely fényesebben ragyogna a pogányok apostolának, Pálnak a nevénél. A szívében élő jézusi szeretet azt eredményezte, hogy megfeledkezett és lemondott önmagáról. Látta a feltámadt Krisztust, és az Üdvözítő arca a lelkébe vésődve beragyogta az életét. Hittel, bátorsággal és erővel rendelkezett, és nem csüggedt el a veszélyek vagy akadályok láttán, hanem országról országra járva hirdette Krisztus keresztjének igazságát. – Our Father Cares, 122./old. 

Pál szolgálata Korinthusban

 

„Az Úr pedig egy éjszaka látomásban azt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok! Senki sem fog rád támadni, hogy neked ártson, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18:9-10)

William Carey, a nagy angol misszionárius szokta mondani, hogy cipők foltozásával keresi a kenyerét, de a lélekmentés az igazi foglalkozása. 

Hasonló módon Pál sátorkészítésből élt ...

(ApCsel 18:1-3). Ezek után Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment. (2) Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, (3) és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott és dolgozott, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak. /RÚF/], 

... viszont az igazi hivatása az volt, hogy embereket nyert meg Krisztusnak. 

Bepillanthatunk Pál szolgálatába, amit Korinthus városában végzett. Amint látni fogjuk, rengeteg probléma adódott a gyülekezetben, és ezektől nemigen különböznek azok, amelyekkel ma, csaknem kétezer évvel később szembesülnek a mi gyülekezeteink. Valójában feltehetné a kérdést bárki, aki huzamosabb időt eltöltött a kereszténység körében vagy egyházi szolgálatban áll, hogy vajon létezik olyan keresztény csoport, ahol nincs semmi probléma? A válasz természetesen nyilvánvaló. 

Pál kihívásokkal néz szembe Korinthusban, amelyekre a kereszt üzenetével felel.

 (1Kor 2:2). Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. /RÚF/

A ma előttünk álló nehézségekkel is úgy birkózhatunk meg, ha hűek maradunk üzenetünkhöz. Amint a hét, sőt az egész negyedév során látni fogjuk, a két Korinthusi levél a mi életünkre is vonatkozik.

White idézet: Pál szorgalmas tanítványként tanult Gamáliel lábainál, mégis szerzett egy mesterséget is. Szakképzett sátorkészítő volt. Mind a gazdag, mind a szegény zsidóknál szokás volt, hogy fiaikat és leányaikat hasznos munkára taníttatják, hogy ha nehéz idők állnak be, ne függjenek másoktól, hanem képesek legyenek biztosítani a maguk megélhetését. Ki kellett képezni őket a kultúrára, de ugyanakkor valamilyen mesterségre is. Ezt annak idején a nevelés kötelező részének tekintették. 

Pálról és Akvilláról olvassuk, hogy sátorkészítéssel foglalkoztak. Az evangélium prédikálása közben ezt a mesterséget űzték, és így Krisztussal kapcsolatos alaposabb ismereteket oszthattak meg a hallgatóikkal. Emellett saját fenntartásuk érdekében is dolgoztak… 

Korinthusban Pál Akvillával és Priscillával együtt dolgozott és lakott, eközben tanította őket az igazságra. A nagy apostol nem szégyellte a kétkezi munkát, nem ódzkodott attól, és nem tartotta alacsonyabb rendűnek a szolgálatánál… 

Ha személyes vagy egyházi adományokkal támogatják a henyélő férfiakat és nőket, azzal csak bűnös szokásokra sarkallják őket, ezért ezt a legnagyobb komolysággal kerülni kellene. Minden férfit, nőt és gyermeket arra kell nevelni, hogy végezzen hasznos és gyakorlati munkát. Mindenkinek el kellene sajátítania egy mesterséget. Akár a sátorkészítést, akár bármilyen más területen végezhető szakmát, de mindenkit úgy kell nevelni, hogy értelmesen használja fel testi képességeit, és akkor a jóindulatú Isten kész gyarapítani azon emberek tehetségét, akik gyakorlati területeken dolgoznak.

Ha jó egészségnek örvendő személynek vannak ingatlanjai, és a megélhetéséhez nincs szüksége arra, hogy munkát vállaljon, akkor olyan eszközök megszerzéséért kellene dolgoznia, amelyekkel elősegítheti Isten művének előhaladását. „Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12:11) Isten meg fogja áldani azokat, akik ezen a téren is jó befolyást gyakorolnak másokra. – This Day with God, 203./old. 

Korinthusi tartózkodása alatt Pál időt szakított magának arra is, hogy figyelmét új és nagyobb munkaterületekre irányítsa. Gondolatban különösen sokat foglalkozott Rómába tervezett utazásával. Látni kívánta a keresztény hit meggyökerezését és megszilárdulását az akkor ismert világ nagy központjában; ez képezte leglelkesebb reményét, leghőbb vágyát és dédelgetett tervét. Rómában akkor már volt gyülekezet. Az apostol azon fáradozott tehát, hogy biztosítsa az ottani hívők segítségét és együttműködését az Itáliában, valamint más országokban végzendő evangelizáló munkához. Hogy munkássága útját előkészítse a római testvérek között – akik közül még nem mindenkit ismert –, előbb levelet intézett hozzájuk. Jelezte szándékát, hogy meglátogatja Rómát, sőt közölte azt a reményét is, hogy kitűzi a kereszt zászlaját Spanyolországban. – Az apostolok története, 373./old. 

Ha nem fogadjuk be Krisztus hitét

 

„Ha nem fogadjuk be Krisztus hitét, Isten Igéjével táplálkozva, nem leszünk jogosultak a belépésre Isten városába. Aki földi eledelen élt, és ízlését úgy formálta, hogy a világ dolgait szeresse, az nem találna otthonra a mennyei udvarokban; nem tudná értékelni a tiszta, mennyei életérzést, amely Isten országát átjárja. Az angyalok szava és hárfáik muzsikája nem töltené el elégedettséggel. A menny tudománya megfejthetetlen rejtély lenne elméje számára. Éheznünk és szomjaznunk kell Krisztus igazságát; szükségünk van arra, hogy kegyelmének átformáló ereje alakítson és formáljon bennünket, hogy alkalmassá váljunk a mennyei angyalok társaságára… 

Akkor a nemzetek nem ismernek el majd más törvényt, csak a menny törvényét. Mindenki egyetlen boldog, egységes családot alkot majd, a dicséret és a hálaadás köntösébe öltözve. E jelenet láttán a hajnalcsillagok együtt énekelnek, Isten fiai pedig örvendezve kiáltanak, miközben Isten és Krisztus együtt hirdeti ki: »Nem lesz többé bűn, és nem lesz többé halál«… 

Szoktassuk magunkat ahhoz, hogy beszélünk a mennyről, a gyönyörű mennyországról! Beszélj az életről, amely addig tart, amíg Isten él, vagyis örökké! Ott elfelejted majd a nem is olyan nagy próbáidat és nehézségeidet. Engedd, hogy elmédet Isten vonzza magához”. (Ellen G. White: The Faith I Live By. 363./old.)

White idézet: ÖRÖM A PRÓBÁBAN, 

„Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid. 4:15) 

Istennek hála, hogy olyan Főpapunk van, aki ismeri gyengeségeinket. Itt nem számíthatunk pihenésre. A mennybe vezető út kereszthordozást jelent; ez egy keskeny út, de örömmel haladunk rajta, tudván, hogy a dicsőség Királya járt azon előttünk. 

Nem panaszkodunk a nehezen járható ösvény miatt, hanem Jézus alázatos követőiként a nyomába lépünk. Örülni fogunk a szorongattatásban, miközben az örök dicsőség jutalmáról elmélkedünk. 

Egyetlen panaszszót sem ejtünk a próbák miatt. Isten szeretett gyermekei mindig megpróbáltatásokon mentek keresztül. Minden próba, amelyből győztesen kerülünk ki, gazdagabbá tesz a dicsőségben. Lelkesen vágyom a szenvedés tapasztalatára. Még ha tehetném is, sem akarok szenvedés nélkül a mennybe jutni, ahol találkozhatom Jézussal, aki oly sokat szenvedett, hogy számunkra nagy örökséget biztosítson, és a mártírokkal, akik életüket adták az igazságért és Krisztusért. Nem. A szenvedések által akarok tökéletes lenni. Annyira szeretnék Krisztus szenvedéseinek részese lenni, mert tudom, hogy dicsőségéből is részesülök majd. Jézus a mi példaképünk. Tanulmányozzuk, hogyan kerülhetünk minél közelebb ehhez a példaképhez. 

Teljes örömünk lehet Megváltónkban, aki megvált minket minden bűnünkből. Istennel járhatunk minden nap, és elmondhatjuk: „Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” és megadja nekem „az akarást és a véghezvitelt, jó kedvéből”. Istené a dicsőség! Tudom, hogy életem el van rejtve a Krisztusban. 

A függöny felgördült, és láttam a gazdag jutalmat, amely a szentekre vár. Megízleltem a jövendő világ örömét és ez az élet már nem tűnik ugyanolyan szépnek előttem. Érzelmeim, foglalatosságom és reménységem a mennyhez kötődik. Vágyom látni a Királyt az Ő szépségében, aki az én lelkem szeret. Ó, édes ország! Vágyom eljutni oda; és a gondolat, hogy annyira közel van már, türelmetlenné tesz Krisztus várásában. Dicsőség Istennek a halhatatlanság reménységéért és az örök életért, mely Krisztus által miénk lehet. – Krisztusi élet, „Öröm a próbában” című fejezet, 350./old. (december 2.)

Később a pápa megparancsolta a plébániák papjainak, hogy intsék meg a vasárnap megszentségtelenítőit. Mondják meg nekik, hogy járjanak templomba és imádkozzanak, ha nem akarnak valami nagy csapást hozni magukra és szomszédaikra! Egy papi zsinat azt az indokot hozta fel – amivel azóta még protestánsok is sokszor érvelnek –, hogy mivel egyes emberekre vasárnapi munkájuk közben villám sújtott le, minden bizonnyal a vasárnap a nyugalomnap. „Ebből látszik – mondta a főpap –, hogy Isten mennyire haragudott rájuk e nap semmibevevése miatt”. Ezután felszólították a papokat és a lelkészeket, a királyokat és a fejedelmeket, és minden hivő embert, hogy „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy az a nap visszakapja megtisztelő helyét. A jövőben pedig a kereszténység dicsőségére őszintébben ünnepeljék.” {GC 575.2}

Mivel a zsinati rendeletek elégtelennek bizonyultak, az egyház felkérte a világi hatóságokat egy olyan rendelet kiadására, amely az embereket megfélemlíti és a vasárnapi munkától eltiltja. Egy zsinat, amelyet Rómában tartottak, minden korábbi döntésnek még nagyobb súlyt és fontosságot adott. E döntések az egyházi törvényekben is helyet kaptak, a polgári hatóságok pedig csaknem az egész keresztény világban kötelezővé tették őket.' {GC 575.3}

Még mindig nagy gondot jelentett az, hogy a vasárnap megtartását nem lehetett a Szentírással szentesíteni. A nép kételkedett abban, hogy tanítóinak joga volna Jahvénak – „a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja” – határozott kinyilatkoztatását a Nap napjának dicsőítéséért elvetni. A bibliai bizonyságtétel hiányának pótlására egyéb eszközökre volt szükség. A vasárnap egyik fanatikus védelmezőjének, aki a XII. század vége táján sorra látogatta az angliai gyülekezeteket, az igazság hűséges tanúi ellenszegültek. E tanító erőfeszítései olyan eredménytelenek voltak, hogy egy időre eltávozott az országból, és valami olyasmi után kutatott, amivel érvényre juttathatja tanításait. Amikor visszatért, a hiányt pótolta, és későbbi munkája eredményesebb lett. Hozott magával egy – állítólag Istentől származó – tekercset, amely a vasárnap megtartásának hiányzó parancsát tartalmazta, és félelmes fenyegetéseket az engedetlenek megfélemlítésére. Ezt a nagyra becsült iratot, amely éppoly hamisítvány volt, mint az általa igazolt intézmény, és amely – állítása szerint – a mennyből hullt alá, Jeruzsálemben, a Golgotán levő Szent Simeon nevű oltáron találták meg. Az igazság azonban az, hogy a római pápa palotája volt a születési helye, és onnan került ki. Az egyház hatalmát és virágzását elősegítő csalásokat és hamisítványokat a pápai hierarchia minden korban törvényesnek tartotta. {GC 576.1}

A tekercs szerint tilos dolgozni a szombat kilencedik órájától, azaz délután három órától, hétfő napfelkeltéig. A tekercs megbízhatóságát állítólag sok csoda támasztotta alá. Például a megadott idő után dolgozó emberek megbénultak. Egy molnár, aki megkísérelte gabonáját megőrölni, liszt helyett vérzuhatagot látott kiömölni, és a malomkerék a nagy erővel rázuhanó víz ellenére is mozdulatlan maradt. Egy asszony, aki tésztát tett a sütőbe, nyersen vette ki, pedig a sütő forró volt. Egy másik, aki a kilencedik órára megdagasztotta a kenyerét, de úgy döntött, hogy hétfőig félreteszi, másnapra – mennyei csoda folytán – megsült cipók formájában talált rá. Egy ember, szombaton a kilencedik óra után sütött kenyeret. Másnap reggel, amikor megtörte, vér folyt belőle. Ilyen képtelen és babonás koholmányokkal próbálták a vasárnap hívei megalapozni e nap szentségét. {GC 576.2}

Skóciában, akárcsak Angliában nagyobb becsülete volt a vasárnapnak, amikor az ősi szombat egy részével együtt ünnepelték. De hogy mennyi időt kellett szentnek tartani, az változó volt. A skót király rendelkezése szerint „a szombatot déli tizenkét órától kell szentnek tartani”, és hétfő reggelig senki sem foglalkozhat világi dolgokkal. {GC 577.1}

Bár a pápisták mindent megtettek a vasárnap szentségének megalapozásáért, ők maguk nyilvánosan megvallották a szombat mennyei tekintélyét, és azt is, hogy az az intézmény, amely a szombat helyére került, emberi eredetű. Egy XVI. századi pápai zsinat világosan kimondta: „Egyetlen keresztény se felejtse el, hogy a hetedik napot Isten megszentelte, és nemcsak a zsidók kapták és ünnepelték, hanem azok is, akik úgy tettek, mintha Istent imádnák; habár mi, keresztények az ő szombatjukat az Úr napjára tettük át.” Isten törvényének meghamisítói tudták, mit csinálnak. Szántszándékkal helyezték magukat Isten fölé. {GC 577.2}

A valdensek közül némelyek szombatot ünnepeltek. Sokáig tartó, véres üldözésük beszédesen szemlélteti, milyen politikát folytatott Róma a vele ellenszegülőkkel. Mások is hasonlóképpen szenvedtek a negyedik parancsolat iránti hűségükért. Az etióp és abesszin egyház történelme különösképpen sokatmondó. A középkor sötétjében Közép-Afrika keresztényeit szem elől veszítette a világ, és ők hosszú századokon át szabadon gyakorolhatták hitüket. De Róma végül tudomást szerzett létezésükről, és az abesszin császárt csakhamar rávette, hogy ismerje el a pápát Krisztus helytartójának. Ezt további egyezkedések követték. Majd egy rendelet született, amely a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltotta a szombat ünneplését. A pápai zsarnokság azonban nemsokára olyan kellemetlen iga lett, hogy az abesszinok elhatározták: letörik a nyakukról. Iszonyú harc árán kiűzték birodalmukból a római katolikusokat, és helyreállították az ősi hitet. A gyülekezetek boldogan köszöntötték a szabadságot, és soha nem felejtették el azt a leckét, amelyet Róma megtévesztéseiről, fanatizmusáról és önkényuralmáról tanultak. E félreeső ország népe örült, ha a keresztény világ többi része nem vett róla tudomást. {GC 577.3}

Az afrikai gyülekezetek úgy tartották a szombatot, mint a pápai egyház, mielőtt teljesen hitehagyóvá lett. Míg Isten parancsának engedelmeskedve megtartották a hetedik napot, az egyház szokásaihoz alkalmazkodva vasárnap sem dolgoztak. Róma, miután övé lett a legfőbb hatalom, sárba taposta Isten nyugalomnapját, hogy felmagasztalja a sajátját. De a majdnem ezer évig rejtőzködő afrikai gyülekezetek nem osztoztak hitehagyásában. Amikor Róma uralma alá kerültek, kénytelenek voltak az igazi szombat ünneplésével felhagyni, és tiszteletben tartani a hamisítványt. De mihelyt visszanyerték függetlenségüket, újra engedelmeskedtek a negyedik parancsolatnak. {GC 578.1}

Ezek a feljegyzések, amelyek megörökítik a múltat, világosan tanúsítják, hogy Róma gyűlöli az igazi szombatot és e szombat híveit. Kiderül belőlük, hogy milyen eszközöket használ a maga alkotta intézmény megünnepeltetésére. Isten Igéje azt tanítja, hogy ezek az események meg fognak ismétlődni, amikor Róma hívei és a protestánsok összefognak, hogy felmagasztalják a vasárnapot. {GC 578.2}

A Jelenések könyve 13. fejezetének próféciája kinyilatkoztatja, hogy a bárányszarvú fenevad által jelképezett hatalom „azt cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják” a pápaságot, amelyet itt a párduchoz hasonló fenevad szimbolizál. A kétszarvú fenevad azt is mondja „a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét”, és ez a hatalom mindenkivel – „kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” – elfogadtatja a fenevad bélyegét. (Jel. 13:11-16) Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok az a hatalom, amelyet a bárányszarvú fenevad jelképez, és hogy ez a prófécia akkor fog teljesedni, amikor az Egyesült Államok kikényszeríti a vasárnap megtartását. E nap megünneplésére Róma a maga felsőbbségének elismeréseként tart igényt. De nemcsak az Egyesült Államok fog meghódolni a pápaság előtt. Róma befolyása azokban az országokban, amelyek egykor elismerték főhatalmát, korántsem szűnt meg. A prófécia pedig megjövendöli hatalmának visszaállítását. „Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat”. (Jel. 13:3) A halálos seb azt a kudarcot jelzi, amely a pápaságot 1798-ban érte. Ezután – ahogy a próféta mondja – „az ő halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld követé a fenevadat”. Pál világosan kijelenti, hogy a „bűn embere” a második adventig megmarad. (2 Thessz. 2:3-8) Egészen az idők végéig fogja folytatni csaló munkáját. A Jelenések könyvének írója ugyancsak a pápaságra utal, amikor azt mondja, hogy „imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe”. (Jel. 13:8) Mind az Óvilág, mind az Új, a vasárnap tiszteletével – amely kizárólag a római egyház tekintélyén alapszik – hódolni fog a pápaság előtt. {GC 578.3} – Ellen G. White írt a mennyről, A nagy küzdelem.  575-578.