A feltámadott test - Isten adta új testben

 (1Kor 15:35-39) verseiben Pál a feltámadott testről tart rövid értekezést. Ezt a szakaszt két kérdéssel kezdi: „Hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek elő” (1Kor 15:35), /ÚRK/ E kérdésekre (1Kor 15:36-49) részében felel. 

(1Kor 15:35-49). De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? (36) Esztelen! Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, (37) és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. (38) De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. (39) Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. (40) Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. (41) Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. (42) Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; (43) elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. (44) Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. (45) Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. (46) De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. (47) Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. (48) Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. (49) És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. /RÚF/ 

Pál három hasonlattal segít az olvasóinak, hogy megértsék, mi történik a feltámadáskor. Az első analógia (1Kor 15:36-38) kifejti: a test hasonló a maghoz, aminek meg kell halnia (nem lesz többé mag) ahhoz, hogy csodálatos módon új növénnyé váljon. A tanítás világos: a feltámadás Isten csodatette. A második: a testek hasonlata (1Kor 15:39-40), ami kiemeli, hogy a világban Isten állatoknak, embereknek különféle testet teremtett, ami az adott környezetükhöz a legjobban illik. A feltámadás után a testünk a mennyei világ új körülményeinek fog megfelelni. Ezt a gondolatot viszi egy lépéssel tovább a harmadik analógia a dicsőséges testről (1Kor 15:40- 41), azt hangsúlyozva, hogy a feltámadott test dicsősége messze felülmúlja az első, bukott, földi testét. 

Szintén ezzel a gondolattal találkozunk a földi, itteni, mostani test és a feltámadott test közötti négy ellentét bemutatásában. Az első földi, romlandó, gyenge és érzéki, az utóbbi pedig mennyei, romolhatatlan, erős és lelki. (1Kor 15:40-44) Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne folyamatosság a kettő között. Pál egyaránt a görög szóma („test”) szót használja az eltemetett és a feltámadott testre, ami a folyamatosságra utal. Viszont ez a négy ellentétpár a folytonosság megszakadását is mutatja. Új testünk (Istennek hála) nem olyan lesz, mint a mostani, gyengülő testünk. 

A „lelki” szót Pál nem anyagtól független létezéshez kapcsolja. Másutt úgy fogalmazott, hogy Jézus „átváltoztatja nyomorúságos testünket az ő dicsőséges testének hasonlóságára”. (Fil 3:21), /ÚRK/ Valóságos testünk lesz, ami azonban nem kopik el és nem betegszik meg. Mi most csak a romlást, a betegséget és a halált ismerjük, nem könnyű elképzelni az életet ezek nélkül, de ennek az ígéretét kaptuk Jézusban! 

Pál arról biztosít, hogy testünk tökéletessé lesz. 

White idézet: Jézus feltámadása előképe mindazok végső feltámadásának, akik őbenne aludtak el. A halálból megszabadult Üdvözítő arckifejezése, modora, beszéde mind ismerős volt tanítványai számára. Amiként Jézus Krisztus feltámadt halottaiból, úgy azok is fel fognak támadni, akik Őbenne aludtak el. Miként a tanítványok megismerik Jézus Krisztust, mi is felismerjük barátainkat. Lehetséges, hogy nyomorékok, betegek vagy csúnyák voltak ebben a múló földi életben, azonban tökéletes egészségben és arányosságban támadnak fel, mégis teljesen megőrizték megdicsőült testükben is azonosságukat. 

Urunk második eljövetelekor minden drága halottunk meghallja majd az Ő hangját, és előjönnek a dicsőséges és halhatatlan életre. Ugyanaz a hatalom, amely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, feltámasztja majd egyházát is, és megdicsőíti azt vele minden fejedelemségek, minden hatalmasságok és minden más név felett, amely adatott, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. 

Tisztességgel fogad majd bennünket, és a dicsőség hervadhatatlan koronáját helyezi a fejünkre. – The Faith I Live By, 180./old. 

A feltámadáskor megőrizzük a személyiségünket, jellemünket, noha nem ugyanazokból az anyagi részecskékből épül fel a testünk, ahogy a sírba szálltunk. Isten csodálatos művei titkok számunkra. Az ember lelke, jelleme Istennél őriztetik meg. A maga idejében előhívja a halottakat, hogy ismét az élet leheletét adja nekik, és élettel ruházza fel a száraz csontokat. Ugyanaz az alak jön elő, de minden betegségtől és hibától mentesen. Ismét él, s ugyanazokat a személyiségjegyeket hordozza, így a barát megismeri majd a barátot. Nincs olyan isteni törvény a természetben, amely megmutatja, hogyan adja vissza Isten az anyagnak ugyanazokat az azonosító részecskéit, amelyek a halál előtt a testet alkották. Isten az igazaknak testet ad, olyat, ami neki tetszik. 

Pál mindezt a földbe vetett maggal szemlélteti. Az elültetett mag elbomlik, de új mag jön elő. A gabonaszemben levő természetes anyag elbomlik, sohasem olyannak kel ki, mint amilyen előtte volt, de Isten testet ad neki, amilyen neki tetszik. Sokkal finomabb anyagból lesz az emberi test, mert ez új teremtés. Elvettetett a természetes test, és feltámadt a lelki test. 

A hívő meghalhat, ahogyan Krisztus meghalt, de a Megváltó élete benne van. Élete elrejtetett Krisztussal Istenben. „Eljöttem, hogy életük legyen – mondta Jézus –, és bővelkedhessenek.” A hívők eggyé lesznek vele a jelenlegi életben, hogy egyek legyenek vele az örökkévalóságon át. 

Az utolsó napon feltámasztja őket, mint önmaga részét… Krisztus eggyé válik velünk, hogy mi is eggyé lehessünk vele az istenségben. – Maranatha, 301./old. (okt. 20.) 

Krisztus az első zsenge

 (1Kor 15:12-34, 45). Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? (13) Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. (14) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. (15) Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. (16) Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. (17) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. (18) Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. (19) Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. (20) Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. (21) Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. (22) Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. (23) Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. (24) Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. (25) Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. (26) Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. (27) Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy mindent az ő lába alá vetett, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. (28) Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. (29) Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? (30) Miért vállalunk veszedelmet mi is minden pillanatban? (31) Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvésem Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. (32) Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. (33) Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” (34) Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik Istent: megszégyenítésetekre mondom ezt. (45) Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. /RÚF/ 

Ha Jézus nem élne, pusztán illúzió volna minden várakozás a jövőre nézve. (1Kor 15:12-19) Ámde Krisztus az elaludtak zsengéjeként feltámadt a halottak közül”. (1Kor 15:20), /ÚRK/ A feltámadása történelmi esemény volt, következésképpen biztosak lehetünk abban, hogy a Krisztusban meghaltak mind feltámadnak majd visszajövetelekor. (1Kor 15:20-23) 

 Mit jelent az, hogy Jézus „az első zsenge”? 

A bűnös világ korszakának a végét jelöli a Krisztusban meghaltak testi feltámadása. (1Kor 15:24); 

(Jel 20:5-6). A többi halott nem kelt életre, míg el nem telt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. (6) Boldog és szent az, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak, hanem az Isten és a Krisztus papjai lesznek, és vele fognak uralkodni ezer esztendeig. /RÚF/ 

Krisztus a második Ádámként végül visszaadja az országot az Atyának, átadva neki a világ feletti uralmat. (1Kor 15:25-28) Úgy kell érteni azt, hogy Krisztus aláveti magát az Atyának (1Kor 15:28), ahogy az Ádám és Krisztus közötti összefüggést mutatja be az apostol. Mint az utolsó Ádám a megváltási tervben (1Kor 15:45), Jézus egészen az Atya akarata alá rendeli magát, amit az első Ádámnak nem sikerült megtenni. 

(1Kor 15:29-34) szakaszában Pál folytatja a gondolatát arról, hogy milyen balgaság tagadni Krisztus feltámadását. A keresztség példáját említi, ami annak a szimbóluma, hogy a hívő egyesül Krisztussal halálában és feltámadásában. 

(Róm 6:3-4). Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? (4) A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. /RÚF/; 

(Kol 2:12). A keresztségben vele együtt voltatok eltemetve, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. /RÚF/

Nincs értelme tagadni a feltámadás valóságát. Az viszont nehezen érthető, hogy mit értett Pál „a halottakért keresztelkednek meg” (1Kor 15:29) kifejezés alatt. 

„Különféle javaslatokat ajánlottak már, de úgy a legjobb magyarázni ezt a kifejezést, mint ami azoknak a döntésére utal, akik azért keresztelkedtek meg, hogy a feltámadáskor újra találkozhassanak meghalt szeretteikkel. Az is lehet, hogy a keresztség melletti döntést a Krisztusban meghaltak példás életének hatására hozták meg. Ez nem arra utal, hogy egyesek a halottak helyett keresztelkedtek meg, inkább miattuk”. (Carl P. Cosaert: „1Corinthians”, Andrews Bible Commentary: New Testament. Berrien Springs, MI, 2022, Andrews University Press, 1652./old.) 

Továbbá, semmi értelme nem lenne veszélyeztetni az életüket, ha nincs feltámadás. (1Kor 15:30-32) Akkor inkább élvezniük kellene a világ örömeit. (1Kor 15:32) 

Gondolkozzunk Pál szavain 2Tim 1:12 versében! Hogyan lehetett ennyire biztos a jövőben? Mi hogyan lehetünk biztosak benne? 

(2Tim 1:12). Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra. /RÚF/ 

White idézet: Földi szolgálata alatt Jézus életre hívott néhány halottat. Feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát, valamint egy főembernek, név szerint Jairusnak a leányát és Lázárt. Őket azonban nem ruházta fel halhatatlansággal. Feltámadásuk után is még mindig alá voltak vetve a halálnak. Azok azonban, akik Krisztus feltámadásakor jöttek elő a sírjukból, már az örök életre támadtak fel. Vele együtt emelkedtek fel a halál felett aratott győzelmének bizonyságaiként, diadalemlékeiként… 

A Krisztussal együtt feltámadott halottak bementek a városba, és megjelentek sokaknak, és elmondták mindenkinek, hogy „Krisztus feltámadott a halottak közül, és mi is vele együtt támadtunk fel”. Látva őket, némelyek megrémültek. A feltámadottak nemcsak saját feltámadásukról tettek megcáfolhatatlan bizonyságot, hanem a keresztre szegezett Megváltójuk feltámadásáról is. Feltámadása után Krisztus senkinek nem mutatta meg magát követőin kívül, a feltámadását illető bizonyságtételekből azonban nem volt hiány. Ezek a bizonyítékok több részről érkeztek, például attól az 500 személytől, akik Galileába gyűltek össze, hogy találkozzanak feltámadt Urukkal. Ezt a bizonyságtevést nem lehetett elfojtani. Krisztus feltámadásának szent jelenetei örökre fennmaradtak. 

A feltámadottak pedig mindazok feltámadását képviselték a világegyetem előtt – mintegy biztosítékként –, akik személyes Megváltójukként hisznek Krisztusban. Ugyanaz a hatalom, mely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, egyházát is fel fogja támasztani. Az egyház, mint Krisztus menyasszonya vele együtt fog megdicsőülni minden hatalmasság, erő és név felett, nem csak ezen a földön, hanem a mennyei udvarokban, az odafelvaló világban… 

Krisztus volt a zsengéje azoknak, akik elaludtak. Ugyanezt – Krisztusnak a halottakból való feltámadását – ünnepelték a zsidók az árnyékszolgálat idején… Amikor az első gabonaszemek beértek a termőföldeken, gondosan begyűjtötték azokat, hogy amikor az emberek Jeruzsálembe mennek, a kévéket hálaáldozatként mutassák be az Úrnak… 

Miközben Krisztus tanítványait megáldva felemelkedett, angyalsereg vette Őt körül felhőként. Jézus magával vitte a foglyok sokaságát. Ő vitte az Atyához az elaludtak zsengéit, mintegy bizonyságul arra, hogy győzött a halál és a sír felett. – Christ Triumphant, 286./old. 

Krisztus feltámadt a halottak közül első zsengéjeként azoknak, akik elaludtak. Előképe volt a kévelengetésnek. Feltámadása éppen azon a napon következett be, mikor a kévelengetést kellett bemutatni az Úr előtt. Több mint ezer évig hajtották végre ezt a jelképes ceremóniát. A szántóföldekről az első megérett, magvas gabonakalászokat összegyűjtötték. Amikor az emberek felmentek Jeruzsálembe, akkor az első termésből kötött kévéket lengették hálaáldozatként az Úr előtt. Amíg ez a felajánlás meg nem történt, a sarlóval nem érinthették meg a gabonaszálakat, nem gyűjthették és köthették azokat kévékbe. Az Istennek felajánlott kévék ábrázolták azt a nagy lelki aratást, amelynek a kalászait és kévéit be kellett takarítani Isten országa számára. Krisztus feltámadása az előképe és a záloga az igazak feltámadásának. – The Faith I Live By, 180./old.

Akik nem hisznen Jézus Krisztus feltámadásában

(1Kor 15:9-19) szakaszában Pál azt magyarázza el, hogy milyen súlyos és rettenetes következményei vannak a feltámadás tagadásának. A feltámadás nélkül a hívőknek nincs semmi reménye a jelenben, a jövőben pedig még annyi se. 

(1Kor 15:5-19). és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. (6) Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. (7) Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. (8) Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. (9) Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. (10) De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. (11) Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké. (12) Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? (13) Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. (14) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. (15) Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. (16) Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. (17) Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. (18) Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. (19) Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. /RÚF/ 

Általánosságban véve nem hittek a feltámadásban az ókori pogányok, főleg nem a görög világban, ahol a test és a lélek dualista felfogása volt jellemző. Szerintük a halál pillanatában a lélek elszáll oda, ahová a holtak lelkének menni kell. (1Kor 15:12-19) szakaszát Pál egy költői kérdéssel nyitja, ami mutatja megdöbbenését: „Micsoda? Hogyan mondhatják köztetek néhányan, hogy nincs halottak feltámadása” (1Kor 15:12), az író fordítása nyomán). Nem tudja elhinni, hogy képtelenek elfogadni a feltámadás valóságát, hiszen olyan sok szemtanúja volt. (1Kor 15:5-8) Ami pedig még rosszabb, hogy a feltámadás nélkül a hitük hazugságra épült volna, tehát továbbra is a bűneikben vannak. Valójában azt mondja, hogy ha nem támadnak fel a halottak, akkor 

1) Krisztus nem támadt fel (1Kor 15:13, 16); 

2) hiábavaló a prédikálásunk (1Kor 15:14); 

3) a hitünk is hiábavaló (1Kor 15:14); 

4) hamis tanúk vagyunk (1Kor 15:15); 

5) semmit sem ér a hitünk (1Kor 15:17), /RÚF/; 

6) még mindig a bűneinkben vagyunk (1Kor 15:17); és természetesen 

7) akik meghaltak, azok nincsenek többé. (1Kor 15:18) 

A feltámadás nélkül üres az igehirdetés és a hit is. (1Kor 15:14) Itt a görög kenosz szó szerepel, aminek a jelentése: „alaptalan”, „üres”, „hiábavaló”. Jó ez a fordítás, de túl tág. A magyarázók között vita tárgya, hogy a kenosz jelentése: „üres”, abban az értelemben, hogy hiányzik belőle az igazság (tehát „nem igaz”), vagy eredménye nincs (azaz „eredménytelen”, „hatástalan”), vagy nincs célja (vagyis „céltalan”, „hiábavaló”). Bármelyik is a pontos jelentése, (1Kor 15:17) a feltámadás nélkül a hitet értelmetlennek mutatja be, a görög mataiosz szóval. A mataiosz nem sokban különbözik a kenosz-tól, amelyek azt a gondolatot közvetítik, hogy ha Jézus nem él, nem lesz eredménye a hitünknek, csupán illúzió, mert a bűneinkre nem nyertünk bocsánatot. (1Kor 15:17) Hamis tanúk lennénk, akik becsapnak és akiket becsaptak. (1Kor 15:15) 

Hogyan lehetne megérteni 1Korinthus 15. fejezetének üzenetét, ha a halottak azonnal a mennybe (vagy pokolra) szállnának? Miért annyira fontos tanítás tehát az, hogy a halottak alszanak?

White idézet: Reménységet kaptunk, az örök élet reménységét. Üdvözítőnket semmi más nem tölti el elégtétellel, csak az, hogy ezt az áldást kínálhatja fel számunkra, viszont a mi kötelességünk hittel belekapaszkodni az ígéret adójába. Számíthatunk szenvedésre, mert akik Ővele osztoznak a szenvedésben, osztozni fognak dicsőségében is. A bűnös és veszendő ember számára megszerezte a megbocsátást és a halhatatlanságot, de a mi kötelességünk hit által elfogadni ezeket az ajándékokat. Ha Őbenne hiszünk, lelkünk ebbe a reménységbe horgonyozhat szilárd, erős hittel. Bízhatunk, hogy Isten elfogad bennünket, de nemcsak ezen a világon, hanem a mennyei világban is, mivel hatalmas árat fizetett az üdvösségünkért. A Krisztus engesztelő áldozatába és közbenjáró munkájába vetett hit megerősít, amikor a küzdő egyházban kísértések törnek ránk. Nézzünk hittel az előttünk álló dicsőséges reménységre, és abba kapaszkodjunk… 

A mennyországot nem saját érdemeink, hanem Jézus Krisztus érdemei alapján nyerjük el… Ne bízzatok önmagatokba, hanem csak abba, aki a kárpit mögé lépett. Beszéljetek egymásnak ama boldog reménységről, Urunk, Jézus Krisztusunk dicsőséges megjelenéséről. 

Igaz, hogy hatalmas erkölcsi veszélyeknek vagyunk kitéve, és igaz, hogy az a veszély fenyeget, hogy megvesztegethetőkké válhatunk. De ez csak akkor jelent veszélyt számunkra, ha önmagunkban bízunk, és nem tekintünk el saját emberi erőfeszítéseinktől. Ebben az esetben a hitünk zátonyra fut… 

Örök életünk reménysége Krisztusban van… Reménységünk a lélek horgonya, amely erőteljesen és töretlenül hatol át a templom kárpitján, és így a viharvert lélek az isteni természet részesévé válik. Immár Krisztusban horgonyoz. A kísértések tajtékzó hullámai közepette nem csapódik a szikláknak, és nem ragadja el az örvény, hanem a hajója túljut a viharos hullámokon. 

– That I May Know Him, 79./old. 

Gyülekezetünk tagjai nem néznek a megfeszített és feltámadt Üdvözítőre, akiben az örök életre vágyakozók minden reménysége összpontosul. Pedig ez a mi üzenetünk, érvelésünk, tanításunk, figyelmeztetésünk a bűnben élők felé, bátorításunk a vergődőnek, és reménység minden hívő számára. Ha fel tudnánk ébreszteni az emberek érdeklődését, hogy Krisztusra figyeljenek, Őt szemléljék, akkor félre is állhatnánk, és csak arra kellene kérnünk őket, hogy állandóan Isten Bárányára nézzenek… Akinek szemei Jézus Krisztusra irányulnak, mindent elhagy, meghal az önzésnek. Hinni fog Isten minden szavában, amely olyan dicsőségesen és csodálatosan felmagasztaltatik Krisztusban. – Maranatha, 99./old. (ápr. 1.)