Jób a feddhetetlen és becsületes ember

Jób 1:8. Erre ezt mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. /RÚF/

Nem kis dolog, hogy maga Isten illette Jóbot a „feddhetetlen” és „igaz” jelzőkkel! Ráadásul olyannyira feddhetetlen és igaz ember volt, hogy ez akkoriban páratlannak számított az
egész földön. Még egyszer, ezt szó szerint Isten mondta róla!
Ráadásul azután is elismételte az Úr, amit korábban mondott Jóbról – hogy nincs hozzá hasonló a
földön feddhetetlenségben, igazságban és így tovább –, miután a férfi az egyik csapást szenvedte
el a másik után. Isten azonban ekkor még egy dolgot hozzátett: Jób továbbra is olyan maradt,
mint amilyen volt, „noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.” (Jób 2:3)
Nagyszerű bepillantást nyújt Jób tökéletességébe és igazságába az, hogy nem engedte el az Urat
mindannak ellenére sem, ami történt, pedig még a szerencsétlen sorsú felesége is uszította: „Erősen állsz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9, ÚRK) A könyv fényt vet Jób életének egy másik oldalára is, arra, ami még a tragédia bekövetkezte előtt volt.

Jób 29:12-16. Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt
támasza. Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. Igazságot
öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. A vaknak szeme
voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól meg-
vizsgáltam. /RÚF/

Talán érdemes felfigyelni Jóbnak ezekre a szavaira: „az ismeretlen ember ügyét is megfontoltam.” (Jób 29:16, ÚRK) Más szóval, nem várta meg, míg például egy rongyokba öltözött koldus
hozzá fordul alamizsnáért, inkább aktívan kereste, mire lehet a másiknak szüksége, majd aszerint
cselekedett.

Isten feltárta hű szolgájának, hogy Sátán vádjai okozták gyötrelmeit, betegségét, aki azzal vádolta meg Jóbot, hogy csak érdekből követte Urát, és ha Isten visszavonja áldásait, majd megátkozza Őt. Sátán megfosztotta tehát javaitól, gyermekeitől. Számítása mégsem vált be! Ekkor cinikusan folytatta: „Bőrért bőrt, de mindent, amije van, odaad az ember az életéért” (Jób 2:4). „Ímé kezedbe adom őt, csak életét kíméld!” – szólt az Úr (Jób 2:6). Sátán nem is kímélte, Jób egész testét elborította fájdalommal.

Kérte őt Isten, hogy imádkozzék barátaiért, nehogy „rettenetest cselekedjék” velük, mivel nem szóltak Istenről igazán (Jób 42:8). „Azután eltávolította Isten Jóbról a csapást, miután imádkozott az ő barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt... Jób pedig élt ezután száznegyven esztendeig, és látta az ő fiait és unokáit negyedízig. És meghalt Jób jó vénségben és betelve az élettel” (Jób 42:10, 16-17).

Fontos tudnunk azt is, hogy minden emberért „per” folyik a mennyben. Sátán vádjaival szemben Isten alkalmanként megengedi, hogy próba tegye nyilvánvalóvá a mennyei lények előtt, hogy kinek mi lakozik a szívében, valóban méltó-e az üdvösségre. Ez történt Jóbbal is. Istenhez való ragaszkodása, iránta való hűsége és bizalma nem rendült meg. Magatartásával Sátán vádjait megsemmisítette!

Jób pátriárka rendületlen bizalommal kiáltotta megpróbáltatásának éjszakáján: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19:25–27)

Zákeus gazdag zsidó ember

Zákeus gazdag zsidó ember volt, aki a gyűlölt rómaiak számára hajtotta be az adót, úgy szerezte a pénzét. Emiatt utálták és „bűnösnek” nevezték, és mint más vámszedők, ő is több pénzt követelt annál, mint amennyit kellett volna. Zákeus Jerikóban élt, ami egy nagy forgalmat lebonyolító kereskedelmi út mentén terült el. Jézus nem véletlenül találkozott vele. Zákeus a lelkében meggyőződött arról, hogy változtatnia kell az életén. Hallott már Krisztusról és látni akarta Őt. Bizonyára elterjedt a híre, hogy aznap érkezik Jerikóba a csoport, akikkel utazott, át kellett haladnia Jerikón, amikor Galileából utoljára ment Jeruzsálembe. Krisztusnak a vámszedőhöz intézett első szavai elárulják, hogy mindent tudott róla, már mielőtt belépett a városba.

 
Lk 19:1-10. Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt.  Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem
láthatta a sokaságtól.  Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie.  Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar,
mert ma a te házadban kell megszállnom.  Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta.  Akik
ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg.  Zákeus pedig
odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak.  Jézus így felelt neki:
Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.  Mert az Emberfia azért jött,
hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. /RÚF/

 Jézus az őszinte megtérés jeleként fogadta Zákeus ajánlatát, amikor „minden vagyonomnak felét” (Lk 19:8) a szegényeknek akarta adni!

White idézet: Zákeust lenyűgözte, ámulatba ejtette, elnémította Krisztus szeretete és kegyelme,
hogy lehajolt hozzá, méltatlanhoz. Most a szeretet és a ragaszkodás az újonnan megtalált Mesteréhez fordulva megnyitotta ajkát. Nyilvánosan akart bűnvallomást tenni, bűnbánatra jutni.
A sokaság színe előtt „Zákeus... előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak
felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe...”
 „Mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni!” (Mk
10:24) Egymástól kérdezgették: „Kicsoda üdvözülhet tehát?” (Lk 18:26) Most látták Krisztus
szavait beigazolódni: „Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél.” (Lk 18:27) Láthatták,
Isten kegyelme által hogyan léphet be egy gazdag ember a mennyek országába.

 – Jézus élete, 554-555./old.

Illés próféta

Jeroboám után ismét olyan királyok következtek, akik nem félték a Mindenhatót. Ezek: Nádáb, Baása, Elah, Zimri és Omri. Ezalatt Júdában Asa (i.e. 911-869) uralkodott, aki hosszú évekig az Úr útján járt, de uralkodása végén ő is eltávolodott Tőle.

Omrit Akháb (i.e. 874-853) követte Izráel trónján. Jézabelt, Siódon királyának, Baál főpapjának a leányát vette feleségül. Baál pogány termékenységisten volt, akit kultikus paráznasággal is tiszteltek. A király, felesége unszolására oltárt emelt neki Samáriában És oltárt emele a Baálnak a Baál házában, amelyet Samariában épített. (I.Kir. 16:32) A Baál-papok azt tanították, hogy Baál és felesége, Astarte hatalmában vannak a természet erői. Az emberek kezdték elfelejteni a Teremtőt, az ég és a föld Urát.

Isten az égbekiáltó hitehagyás láttán elküldte prófétáját, a Tisbéből való Illést, aki tudatta a királlyal az Úr üzenetét, miszerint addig, amíg bűneiket megbánva el nem ismerik az igaz Istent, aszály lesz az országban. „Él az Úr, az Izráel Istene, aki előtt állok, hogy ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lesz” (I.Kir. 17:1) – mondta Akhábnak.

Amilyen hirtelen jött a próféta, olyan gyorsan el is tűnt. Megvolt az oka rá. A király és a felesége halálra kerestette, mivel szavai azonnal teljesedni kezdtek. Jézabel papjai mindent megtettek, hogy istenüktől esőt kapjanak, de hiába. Sivár pusztasággá vált az egész ország. Megtérés helyett azonban Illést okolták. Ő sértette meg Baált – állították –, ezért nem ad esőt.

Országszerte keresték a prófétát, de hiába. Az Úr gondoskodott hű szolgájáról. Egy ideig a Kérith-patak mellett rejtőzött, majd Sareptába ment. Három év telt el, és akkor így szólt az Úr Illéshez:

- „Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére” (I.Kir. 18:1).

A próféta felszólította a királyt, hogy gyűjtse össze a Kármel hegyére Baál négyszázötven, és Asera (= Astarte) négyszáz prófétáját, és a népet is hívja össze. Amikor ez megtörtént, szólt Illés az ott álló sokasághoz:

- „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt.
És nem felelt néki a nép csak egy szót sem. Akkor mondta Illés a népnek:
- Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül, míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak” (I.Kir. 18:19-22).

Majd két tulkot kért, egyet a papoknak, egyet magának, hogy az ott elkészített oltáron feláldozzák azokat. De tüzet nem gyújthattak alá! Ezt ki-ki istenétől kérje! Baál papjai reggeltől sántikáltak az oltár körül, könyörögve, kiáltva, de istenük nem felelt. Aztán késekkel vagdalták magukat, és őrjöngve kiabáltak estig, de semmi nem történt. Ekkor Illés magához hívta a népet, az ő oltárát több vödör vízzel leöntette, és így imádkozott:

- „Óh, Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!
Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, amely az árokban volt. Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és mondta:
- Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!”  (I.Kir. 18:36-39)

A hazug, csaló Baál-papokat a nép haragja elpusztította. Isten, prófétája könyörgésére még aznap esőt adott. Jézabel Akháb beszámolójától felbőszülve kijelentette: Illésnek meg kell halnia! A próféta ekkor elmenekült a királynő bosszúja elől. A küzdelmektől elcsigázott Illést azonban az Úr felüdítette, megértő szeretetével a csüggedésből kiemelte.

A próféta még később, Akházia és Jórám királyok uralkodása alatt is működött. Utódjául Elizeust választotta, akit személyesen készített fel a prófétai szolgálatra.

Illés, élete végén olyan közel került Urához, annyira összeforrt szeretetével, lényével, hogy Isten különleges kegyelemben részesíthette. A halál megismerése nélkül ragadta el egy „tüzes szekérrel” a mennybe. 

E szokatlan eseménnyel arra is utal a Szentírás, hogy akik a földi történelem lezárulásakor, Krisztus második eljövetelekor „Illés lelkével és erejével” fognak munkálkodni, azok hasonló módon elváltoznak, és elragadtatnak a mennybe 

Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek és meg ne verjem e földet átokkal. (Mal. 4:5-6)

És ez Ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.(Luk. 1:17)

I.Kor. 15:20-55;  I.Thessz. 4:14-17).

Illés megjelent Jézusnak a megdicsőülés hegyén, Mózessel együtt És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illés, akik beszélnek vala ő vele. (Mt. 17:3). Erősítette a Megváltót, emlékeztette kereszthalálának csodálatos ajándékára, amelynek megelőlegezett gyümölcse volt az ő üdvössége is!

Illés próféta - Az Ószövetség a művészetekben (biblia.hu)

Mózes Egyiptomban

Mózes személye kimagaslik a szent történelem korai éveiben. Isten gondviselése tartotta őt életben vállalkozó szellemű édesanyja és gondoskodó nővére segítségével. Amikor a fáraó lánya

megtalálta a kis Mózes kosarát a sás között, megkérdezte a héber édesanyát, hogy gondoskodna-e
a kicsiről, és még fizetett is neki érte. Micsoda áldásos kihívás volt ez a fiatal anyuka számára,
aki idegen és rabszolga is volt az országban! Jókébednek csak tizenkét éve volt arra, hogy megtanítsa a gyerekét imádkozni, bízni Istenben, tisztelni Őt, illetve jellemben felkészítse a jövőbeli
szolgálatára. Mózes évekig tanult aztán Egyiptom királyi udvarában. „Megtanították Mózest az
egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas volt szóban és tettben.” (ApCsel 7:22, ÚRK) Férfivá érve azonban olyan tudatos döntést hozott, ami megváltoztatta az életét és a történelem menetét.

Zsid 11:24-29. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják.
 Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a
megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlan Istent. Hit által rendelte el a pászkát és a vérrel való
meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. Hit által keltek át a Vörös-tengeren,
mint valami szárazföldön, és amikor ezt az egyiptomiak is megpróbálták, elmerültek. /RÚF/

Egyiptom volt az egyik, ha nem a legnagyobb hatalom a korabeli ókori világban. A Nílus megtermékenyítette a földet, így a gabonával teli Egyiptom gazdag és erős ország volt. Mózes pedig
ennek az országnak az élén állhatott volna. Szinte el sem tudjuk képzelni, mennyire csábíthatta őt
fiatalkorában Egyiptom világa, annak minden kincsével együtt. Bizonyára csalogatta az elismerés, az élvezetek tömkelege és a gazdagság. Kétségkívül könnyen megmagyarázhatta volna magának, ha marad és nem vet el magától mindent csak azért, hogy egy csapat semmibe vett rabszolgához kösse a sorsát. Mégis mi történt? Ahogy a Szentírás mondja: „Inkább választotta az
Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid
11:25, ÚRK), nem is beszélve a szenvedésekről! Mózes második könyvének nagy része azzal
foglalkozik, hogy mivel küszködött és milyen próbákkal nézett szembe, ráadásul nem léphetett be
az ígéret földjére sem, mindazok ellenére, amiken át kellett mennie. (Lásd 4Móz 20:12) Mind-
annyian tudjuk, Mózes végül a helyes döntést hozta meg, noha maga is azon tűnődött, hogy jól
választott-e.
Világi szempontból nézve Mózesnek Egyiptomban kellett volna maradnia. Keresztényként
azonban olyan képet kapunk a valóságról, ami messze túlröpít bennünket ezen a világon.

White idézet: Mózes bölcs ember volt. Isten az Ő bölcsességében megadta neki a felkészülés
lehetőségét a különösen fontos feladatra. Magas fokú képzésben részesült, hogy vezető lehessen.
Amikor a harcban a hadsereg élére állt, az ellenség elveszítette a csatát, és amint hazatért a harcmezőről, hadserege dicsérő szavakkal illette őt. Mindezek mellett Mózes sosem felejtette el, hogy Isten volt az, aki elhatározta, általa fogja megszabadítani Izrael gyermekeit. – The Youth’s Instructor, 1903. január 28.

Mózes ereje a minden hatalom forrásával, a seregek Urával való kapcsolatából fakadt. Hatalmasan fölülemelkedett minden földi vonzáson, és teljesen Istenre hagyatkozott. Úgy tekintette ma-
gát, mint aki az Úré. Míg hivatalosan az egyiptomi királyi érdekeltséggel állt kapcsolatban, meg-
állás nélkül Isten kormányának törvényeit tanulmányozta, így hite egyre növekedett. Ez a hit ért-
ékes volt számára. Mélyen benne gyökerezett legkorábbi tanulmányainak talajában. Művelődése
hivatva volt fölkészíteni őt Izrael fogságból való kiszabadításának nagy és fontos művére. Mózes
elgondolkodott ezeken a dolgokon; szüntelenül Istentől jött megbízatására hallgatott. Miután
megölte az egyiptomit, rádöbbent, hogy még nem értette meg Isten tervét. Elfutott hát Egyiptomból és pásztor lett. Nem tervezte többé a fontos feladat elvégzését, hanem igen szerény, igen alázatos lett. Az elméjét betöltő köd szertefoszlott, s arra fegyelmezte értelmét, hogy Istent keresse
mint menedékét. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1098./old.

Mózest arra vezette a hite, hogy a láthatatlan örökkévalókra tekintsen. Elhagyta az udvari élet
ragyogó vonzalmait, mert ott a bűn tanyázott. Lemondott a jelenről, mely jónak látszott, de rom-
lásba és pusztulásba csalogatott. A valódi vonzó dolgok voltak értékesek számára – ami örökké-
való. A Mózes által hozott áldozatok valójában nem is voltak áldozatok. Futni, veszni hagyta a
jelen látszólagos, csalóka jót a bizonyos, magasztos, halhatatlan jóért.
Mózes elviselte Krisztus gyalázatát, mert többre értékelte a gyalázatot az egyiptomiak kincseinél.
Elhitte, amit Isten mondott, s a világ bármi gyalázkodása sem vitte rá, hogy eltérítse a becsületességtől. Mint Isten felszabadult embere járta a földet. Krisztus szeretete élt szívében, ami nemcsak emberi méltóságra emelte, hanem az igaz keresztény kegyességek kitűnősége járult méltóságához. Mózes göröngyös és veszélyes ösvényen járt, de a láthatatlanokra tekintett, ezért nem botlott el. Vonzó volt számára a jutalom, s az lehet számunkra is. Mózes meghitt kapcsolatban élt Istennel.
Az a kötelesség vár, hogy jellemed megváltoztatására és vonzóvá tételére használd életed hátra
lévő részét. A megújult lélekben új élet keletkezik. Krisztus ott a benn lakozó Üdvözítő. Amire
talán úgy tekint az ember, hogy nehéz lemondania róla, azt feltétlenül fel kell adnia. A leszóló,
zsarnoki szót ne ejtsd ki, így értékes győzelmet aratsz. Igazi boldogság lesz az eredménye minden
lemondásodnak, az éned minden keresztre feszítésének. Ha kivívjuk az első győzelmet, a második könnyebb lesz. Ha Mózes elhanyagolta volna az Isten nyújtotta lehetőségeket és előjogokat, a
mennyből jövő fényt hanyagolta volna el – akkor nyomorult, csalódott ember lett volna... Az
embernek világosság és lehetőségek állnak rendelkezésére, s ha kihasználja azokat, győzedelmeskedni tud. A győzelem által életeddel bizonyíthatod Isten kegyelmének hatalmát.     – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 345./old.

Jákob botlása, „Isten győztes harcosa” Izrael

Jákób fiatalemberként szerette és félte Istent, mégis szövetkezett az édesanyjával, Rebekával,hogy megtévessze az édesapját és elnyerje az áldását. Ennek következtében felnőtt korában rossz útra lépett. Menekülnie kellett, nehogy utolérje a korai halál. Rebeka azt mondta neki,hogy „fuss Lábánhoz... És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik...akkor elküldök és haza hozatlak téged.” (1Móz 27:43-45) Jákób végül húsz évig maradt távol,és többé nem látta az édesanyja arcát.

 1Móz 32:22-31. 23-32. De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóleányát és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átvitte őket a patakon,
majd átvitte mindenét, amije volt. Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. (26) De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja, miközben vele birkózott.
 Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el,
amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób.  Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób azt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő így válaszolt: Miért kérded a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam. Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére. /RÚF/

„Alázatosan, bűnbánattal és a saját akaratáról lemondva ez a bűnös, tévelygő halandó legyőz-
te a mennyei Felséget. Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és a Végtelen Szeretet szíve
nem tudta elutasítani a bűnös könyörgését.
Ekkor világosan Jákób elé tárult, mi volt az a hiba, ami bűnéhez, az elsőszülöttségi jog csalás
általi megszerzéséhez vezetett. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem a saját erőfeszítéseivel
akarta elérni azt, amit Isten a maga idejében és módján valósított volna meg...
Jákób megkapta azt az áldást, amelyre lelke vágyott. Isten megbocsátotta annak a bűnét, aki a
másikat kitúrta a helyéből.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent
Kiadó, 158-159./old.)

 Jákóbnak nem volt már földje Kánaánban. Ennek ellenére mit hagyott meg a fiainak a temetésével kapcsolatban? Vajon miért kérhette ezt?

1Móz 49:29-33. Azután parancsot adott nekik, és ezt mondta: Ha majd elődeim mellé kerülök, atyáim mellé temessetek a hettita Efrón mezején levő barlangba! Abba a barlangba, amely Kánaán földjén van Mamréval szemben a makpélai mezőn, amelyet Ábrahám vett meg a mezővel együtt a hettita Efróntól sírhelynek való birtokul. Oda temették el Ábrahámot és feleségét, Sárát, oda temették el Izsákot és feleségét, Rebekát, oda temettem el Leát is. A hettitáktól megvett tulajdon az a mező és a rajta levő barlang.  Miután Jákób mindezeket meghagyta fiainak, felhúzta lábait az ágyra, azután elhunyt, és elődei mellé került. /RÚF/

A Bibliában az áll, hogy mindhárom pátriárkát ugyanabba a barlangba temették el, a feleségükkel együtt. Jákób, aki erősen bízott az Úrban, idegennek, vándornak tartotta magát ezen a
földön.  Zsid 11:13. Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. /RÚF/) Noha hibákat követett el, de ő, aki nincstelenül távozott
Kánaánból, gazdag emberként tért oda vissza.

White idézet: Rebeka keserűen megbánta a Jákobnak adott tanácsot, mert ezáltal örökre elválasztotta őt magától. Jákob kénytelen volt elmenekülni, hogy megmentse életét Ézsau haragjától, így anyja többé sohasem látta meg arcát. Izsák még sok évet élt azután, hogy Jákobra adta
áldását. Jákob és Ézsau életmódja meggyőzte őt, hogy az áldás jogosan illette meg Jákobot.
– A megváltás története, 89./old.

Jákobnak erőteljesen elé tárult az a bűne, hogy csalással akarta megszerezni bátyja áldását,
azért fél, hogy Isten megengedi Ézsaunak, hogy elvegye életét. Egy angyalt mutattak be nekem, amint Jákob előtt állt, és rámutatott hibáinak igazi természetére...
Jákob egész éjjel küzdött az angyallal. Áldásért könyörgött. Úgy tűnt, hogy az angyal ellenállt
imájának, állandóan emlékeztette bűnei re, és igyekezett elszakadni tőle. Jákob elhatározta,
hogy megragadja az angyalt, de nem testi erejével, hanem a hitével. Szenvedéseiben Jákob
hivatkozott bűnbánatára, mély alázatra, amelyet bűnei miatt érzett...
Amikor azonban látta, hogy nem vehet erőt Jákobon, hogy meggyőzze őt, természetfeletti hatalmáról, érintette combcsontját, amely csípőjében azonnal kificamodott. Jákob azonban nem
adta fel eltökélt szándékát a testi fájdalmak ellenére sem... Hite a hajnal feljöttéig a végsőkig
komollyá vált. Nem akarta elbocsátani az angyalt, amíg az meg nem áldja őt.        – A megváltás
története, 94-95./old.
Áldozathozatalt követel, ha Istennek adjuk át magunkat. Ez azonban csupán alantasabb dolgaink feláldozása a magasztosabbért, a testi feláldozása a lelkiért, a mulandó feláldozása az
örökkévalóért. Isten nem szeretné az akaratunkat megsemmisíteni, hiszen szándékát csakis az
akarat segítségével tudjuk megvalósítani. Neki kell átadnunk akaratunkat, hogy azután visszakapjuk, de már megtisztítva, kifinomítva, és a szeretet által úgy Istenhez kötve, hogy az Úr
keresztül tudja áramoltatni rajtunk a szeretet és az erő hatalmas árjait. Bármilyen keserűnek és
fájdalmasnak tűnik is ez az átadás a csökönyös, konok szív előtt, mégis áldás lesz számára:
„Jobb tenéked.”
Amíg Jákób nem borult rokkant csípővel, magatehetetlenül a szövetség angyalának keblére,
addig nem ismerte a hit győzelmét. Csakis akkor nyerte el az „Isten győztes harcosa” címet,
amit az Izrael név jelent, amikor már sántítva járt. Ézsau fegyveresei csak akkor álltak meg
előtte tisztelettel. Majd később a fáraó – ősi királyok büszke sarja – áldására szomjazva hajolt
meg előtte. Üdvösségünk fejedelme, Jézus is szenvedések által vált tökéletessé, a hit fiai így
„felerősödtek a betegségből... megszalasztották az idegenek táborait.” (Zsid 11:34) Így „még
a sánták is zsákmányt vetnek” (Ésa 33:23), „olyan lesz köztük a legalábbvaló, mint Dávid, a
Dávid háza... mint az Úrnak angyala.” (Zak 12:8) – Gondolatok a hegyibeszédről, 62./old

Lót rosszdöntései

Amikor Isten hívására Ábrám elhagyta a hazáját, Lót, az unokaöccse úgy döntött, hogy vele
tart a hosszú utazáson. Mózes első könyve 13. fejezete feljegyzi, az Úr gazdagon megáldotta Ábrámot, akinek így „sok jószága, ezüstje és aranya volt.” (1Móz 13:2, ÚRK) Viszont
Lótnak is „voltak juhai, ökrei és sátrai.” (1Móz 13:5, ÚRK) Olyan gazdagok lettek mindketten a hatalmas csordáikkal, hogy nem maradhattak meg egymás mellett. Ábrám felajánlotta
Lótnak, hogy kiválaszthatja, hol szeretne élni. Így akarta elkerülni a pásztoraik közötti össze-
tűzéseket. Lótnak természetesen át kellett volna adnia a választás jogát Ábrámnak, mint nála
idősebbnek, hiszen neki köszönhetően gazdagodott meg. Ám semmilyen hálát nem mutatott
jótevője iránt, önző módon azt a földet kívánta, amit a legjobbnak tartott.
1Mózes 13:1-18. Abrám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, amije volt.
Lót is vele jött a Délvidékre.  Abrámnak igen tekintélyes vagyona volt: jószága, ezüstje és
aranya. A Délvidékről tovább vonult előző szállásai mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között, annak az oltárnak a helyéig, amelyet
ott először készített. Ott segítségül hívta Abrám az Úr nevét.  De Lótnak is, aki Abrámmal
ment, voltak juhai, marhái és sátrai, és az a föld nem bírta eltartani őket, hogy együtt lakjanak. Olyan sok volt a szerzeményük, hogy nem lakhattak együtt. Össze is vesztek Abrám
jószágának a pásztorai Lót jószágának a pásztoraival. Akkor még a kánaániak és a perizziek
is ott laktak azon a földön. Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és
közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk!  Hát nincs
előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra
mégy, én balra térek. Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az,
mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje. Lót tehát a Jordán egész környékét választotta
magának, és elindult Lót kelet felé. Így váltak el egymástól. Abrám Kánaán földjén lakott, Lót pedig a Jordán környékén levő városokban telepedett le, és egészen Sodomáig sátorozott. (13) A sodomai férfiak pedig igen romlottak és vétkesek voltak az Úr előtt. Az Úr
ezt mondta Abrámnak azután, hogy Lót elvált tőle: Emeld föl tekintetedet, és nézz szét arról a
helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Azt az egész földet, amelyet látsz,
neked és a te utódaidnak adom örökre. Olyanná teszem utódaidat, mint a föld porát: aki
meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni majd a te utódaidat is. Indulj hát,
járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert majd neked adom!  Így vonult tovább Abrám a sátraival, és letelepedett Mamré tölgyesében, amely Hebrónban van, majd oltárt épített
ott az Úrnak. /RÚF/

Milyen ésszerű tényezők vezethették Lótot a döntésére?
Bármilyen egyszerűen magyarázhatta is a döntését, Lót, hogy a városba költözik, de ott a dolgok nem alakultak jól a számára. Amikor azonban Ábrám meghallotta, hogy mi történt vele,
nem azt mondta: „Bizony Lót, ez elég kellemetlen, de csak azt aratod, amit vetettél.” Inkább a
segítségére sietett. (Lásd 1Mózes 14. fejezetét) 1Mózes 14:1-24. Történt pedig Amráfelnek,
Sineár királyának, Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernek, Élám királyának és Tidálnak, Gójim királyának az idejében, hogy ezek háborút indítottak Bera, Sodoma királya, Birsa, Gomora királya, Sináb, Admá királya, Seméber, Cebójim királya és Bela, azaz Cóar királya ellen. Mindezek a Sziddím-völgyben egyesültek, ahol most a Sós-tenger van.
Tizenkét évig szolgálták Kedorláómert, de a tizenharmadik esztendőben fellázadtak.  Ezért
a tizennegyedik esztendőben eljött Kedorláómer a vele tartó királyokkal, és megverték a refáiakat Asterót-Karnajimban, a zúziakat Hámban, az émieket Sávé-Kirjátajimban és a hóriakat a maguk hegyvidékén, a Széíren, egészen Él-Páránig, amely a puszta mellett van. Azután megfordultak, és Én-Mispátba, azaz Kádésba mentek, leverték az amálékiak egész mezejét és az emóriakat is, akik Hacecón-Támárban laktak. Kivonult, tehát Sodoma királya, Gomora királya, Admá királya, Cebójim királya és Bela, azaz Cóar királya is, és a Sziddím-völgyben csatarendbe álltak Kedorláómerral, Élám királyával, Tidállal, Gójim királyával, Amráfellal, Sineár királyával és Arjókkal, Ellászár királyával szemben: négy király öt ellen. A Sziddím-völgy tele volt szurokforrásokkal. Amikor Sodoma és Gomora királyai megfutamodtak, beleestek azokba, a megmaradtak pedig a hegységbe futottak. (11) Elvitték Sodoma és Gomora minden jószágát és minden eleségét, azután elvonultak. Elvitték Lótot is, Abrám testvérének a fiát jószágával együtt, és elvonultak. Ő akkor Sodomában lakott.  De
jött egy menekült, és hírt hozott a héber Abrámnak, aki akkor az emóri Mamrénak, Eskól és
Anér testvérének a tölgyesében lakott. Ők Abrám szövetségesei voltak.  Amint meghallotta
Abrám, hogy unokaöccse fogságba esett, fölfegyverezte háromszáztizennyolc legényét, akik a
házánál születtek, és, Dánig üldözte őket. Éjszaka azután csapatokra oszlottak, szolgáival
együtt rájuk támadt, megverte és üldözte őket egészen Hóbáig, amely Damaszkusztól északra
van. Visszahozott minden jószágot. Visszahozta unokaöccsét, Lótot is jószágával együtt,
meg az asszonyokat és a népet is. Miután így megverte Kedorláómert és a vele tartó királyokat, visszatért. Sodoma királya pedig kivonult eléje a Sávé-völgybe, azaz a Király-völgybe.
 Melkisédek, Sálém királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a Felséges Isten papja volt,
 megáldotta őt, és ezt mondta: Áldott vagy, Abrám, a Felséges Isten előtt, aki az eget és a
földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Abrám, pedig
tizedet adott neki mindenből. Sodoma királya ezt mondta Abrámnak: Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak! De Abrám így válaszolt Sodoma királyának: Fölemelt kézzel esküszöm az Úrra, a Felséges Istenre, az ég és a föld alkotójára, hogy egy szál fonalat vagy egy saruszíjat sem veszek el mindabból, ami a tied, hogy ne mondhasd: Én tettem gazdaggá Abrámot. Rólam ne essék szó, csak arról, amit megettek a legények, meg azoknak a férfiaknak a részéről, akik velem tartottak: Anér, Eskól és Mamré kapják meg a részüket. /RÚF/

Előfordul, hogy nem tanuljuk meg a leckét, amikor új dolgokat próbálunk megszerezni. Lót
egyenesen visszaköltözött Sodomába! Nagy irgalmában Isten mégis hírmondókat küldött
Lóthoz és a családjához, hogy tudtukra adja, milyen pusztítás közeleg ezekre a városokra. Mit mondott Isten Ábrahámnak, miért látogatott el a földre? Mit felelt Ábrahám a gonosz városok elpusztításának hírére?
1Móz 18:20-33. Azért ezt mondta az Úr: Mivel már igen sok a jajkiáltás Sodoma és Gomora
miatt, és vétkük igen súlyossá vált, lemegyek, hogy megnézzem: vajon csakugyan a hozzám eljutott jajkiáltás szerint cselekedtek-e, vagy sem. Tudni akarom. Amikor a férfiak
megfordultak, és elindultak Sodoma felé, Ábrahám még ott állt az Úr előtt. Odalépett
hozzá Ábrahám, és ezt kérdezte: Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt?  Hát-
ha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak?  Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy,
hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös! Távol legyen
tőled! Vajon az egész föld bírája nem hozna-e igaz ítéletet? Az Úr így felelt: Ha találok
Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.  Ábrahám újból
megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok. De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost? Ő ezt
felelte: Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt. Ismét szólt hozzá, és ezt mondta:
Hátha negyven található ott! Az Úr így felelt: Nem teszem meg a negyvenért. Ne induljon
föl az én Uram, hogy beszélek – szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így
felelt: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. Ábrahám ezt mondta: Tudom, merész
dolog, hogy szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a
húszért. Ábrahám ezt mondta: Ne haragudjon az én Uram, hogy még egyszer szólok:
hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért. Ekkor az Úr befejezte
a beszélgetést Ábrahámmal, és eltávozott, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére. /RÚF/
Mivel Ábrahám aggódott Lótért és a családjáért, alkudozni kezdett Istennel, hogy kegyelmezzen meg a városoknak, ha laknak bennük igaz emberek. Ötvennel kezdte és egészen tízig
ment le. Szerető jellemével összhangban az Úr egészen addig kegyelmet adott, amíg Ábrahám tovább kérlelte Őt. Isten és két angyala személyesen mentette meg Lótot, a feleségét és a
két lányát. Ám a felesége visszatekintett és sóbálvánnyá vált. Lót gazdag emberként költözött
Sodomába és szinte nincstelenül távozott. Mennyire vigyáznunk kell a döntésekkel, amelyeket meghozunk, főként amikor a teljes kép helyett a rövidtávú haszonszerzésre figyelünk!
 Mk 8:36-37. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete
veszendőbe megy?  Mert mit is adhatna az ember váltságdíjul az életéért? /RÚF/)

White idézet: Lót Sodomát választotta lakóhelyül, mert látta a világi előnyöket. De miután
megtelepedett és világi kincsekben meggazdagodott, meggyőződött róla, hogy hibát követett
el, mikor nem vette figyelembe annak a közösségnek erkölcsi állapotát, amelyikben hazát választott. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1092./old.

Lót egy kies területet választott, amely nagy nyereséggel kecsegtetett. Már gazdag emberként
került a környékre, és választása semmilyen különlegesebb eredményt nem hozott számára. A
különbség mindig abban mutatkozik meg, hogy az ember enged-e a jó befolyásának, vagy inkább a mulandó előnyöket választja. Nagyon sok út vezet Sodomába. Szükségünk van arra,
hogy szemeink mennyei gyógyírral legyenek megkenve, hogy felismerjük az Istenhez vezető
utat.     – Letter 109, 1899.

Ábrahám megtisztelte Istent, és Isten is megtisztelte Ábrahámot. Tanácsolta őt, és beavatta a
mennyei tervekbe. „Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, amit tenni akarok?” – kérdezte az Úr.
A hit embere közbenjárt Sodoma lakosaiért. Egyszer már a kardjával megmentette őket, most
pedig ima által próbált segíteni rajtuk. Mélységes tisztelettel és alázattal könyörgött az Úrhoz.
Ő, a bűnös ember közbenjárt egy másik bűnös emberért. Ilyen lelkületet kell tanúsítaniuk
mindazoknak, akik Istenhez közelednek. Ábrahám olyan gyermeki bizalommal rendelkezett,
mint amilyet elvár gyermekétől az édesapa. A mennyei Küldötthöz járulva könyörgött és
imádkozott...
Ábrahám imáját a veszendő lelkek iránti szeretete ihlette. Noha nem értett egyet a züllött város vétkeivel, mégis szerette volna, ha a bűnösök megmenekülnek. Sodoma iránti mély érdeklődése mutatja, hogy milyen törődést kell tanúsítanunk a megtéretlenek felé. Gyűlölnünk kell
a bűnt, de irgalommal és szeretettel kell viseltetnünk a bűnösök irányába. – ConFlict and
Courage, 51./old.

A gazdagról és Lázárról szóló példázat arra világít rá, hogy e két ember által képviselt ember-
csoportot miként értékelik a láthatatlan világban. A gazdagság nem bűn, ha valaki becsületesen jutott hozzá. Isten nem ítéli el a gazdagot gazdagsága miatt. De elmarasztalja akkor, ha a
reá bízott anyagiakat önzően használja fel...
Pénzt nem vihetünk magunkkal az elkövetkezendő életbe. Ott nem lesz szükség rá. Azonban
azokat a jó cselekedeteket, amelyekkel lelkeket mentettünk Krisztusnak, magunkkal visszük a
mennybe. Akik pedig az Úr ajándékait önzőn maguknak használják fel, támasz nélkül hagyva
nincstelen felebarátaikat, és Isten földi műve előbbre viteléért semmit sem tesznek, azok
meggyalázzák Alkotójukat. A mennyei könyvekben nevük mellett ez áll: megrabolták Istent...
Krisztus fellebbentette a függönyt, és megmutatta ezt a képet a papoknak és főembereknek, az
írástudóknak és farizeusoknak. Ti, akik e világ javaiban dúskáltok, de Isten dolgaiban nem,
gondolkozzatok el ezen a jeleneten! Akit az emberek nagyra becsülnek, az Isten szemében
visszataszító. Krisztus kérdi: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Mk 8:36-37)
– Krisztus példázatai, 266-267./old

Ábrahám a hűséges atya

Isten felszólította Ábrámot, hogy hagyja el szülőföldjét és a családját, és menjen arra a földre,
amit majd mutatni fog neki. Nem tudjuk meg a részleteket, de Ábrámnak el kellett hagynia
születési helyét, ahol a fiatalkorát töltötte. Nem lehetett könnyű döntés, emiatt minden bizonnyal le kellett mondania néhány földi örömről és kényelemről. 1Móz 12:1-3 részét! Az ígéret és annak elfogadása következményeként hogyan áldotta meg Isten „a föld minden nemzetségét” (ÚRK) Ábrahámban?

1Móz 12:1-3. Az Úr ezt mondta Ábrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá
teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. /RÚF/
Nagy dolog volt ez Ábrám és a családja számára, ami meg is változtatta az életüket. „Hit által
engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni, és kiment, nem tudva, hova megy.” (Zsid 11:8, ÚRK) „Ábrahám feltétel nélküli
engedelmessége a hit egyik legcsodálatosabb bizonyítéka az egész Bibliában.” (Ellen G. Whi-
te: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 94./old.)

A legtöbben nem állnánk készen arra, hogy elhagyjuk a szülőföldünket, azzal együtt a barátainkat és a családtagjainkat is. Ábrám viszont így tett. Megelégedett azzal, hogy ott legyen,
ahová Isten küldte. Bármilyen különösnek is tűnjön a helyzet, Ábrahám, Izsák és Jákób sosem
vehette birtokba azt a földet, amíg éltek – mégis hűek maradtak az Úrhoz.

Olvassuk el Zsid 11:8-13 szakaszát! Milyen időszerű üzenetet kapunk itt?
Zsid 11:8-13. Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.  Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákóbbal, ugyanannak az ígéretnek az örököseivel. Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.  Hit által kapott erőt arra is, hogy a meddő Sárával nemzetséget alapítson, noha már idős volt, minthogy hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette.  Ezért attól az egy embertől, aki már közel volt a halálhoz, származtak olyan sokan, mint az ég csillagai és mint a tenger partján a föveny, amely megszámlálhatatlan.  Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. /RÚF/
Ábrámot fejedelemként ismerték. Nagylelkűnek, bátornak, vendégszeretőnek tartották, aki a
Magasságos Istent szolgálta. Példás bizonyságot tett Istenről. Az Úr kegyelméből Ábrahám
örökösei vagyunk. „Úgy, amint Ábrahám is hitt Istennek, aki ezt igazságul számította be neki.
Értsétek meg tehát, hogy akik hitből vannak, azok Ábrahám fiai.” (Gal 3:6-7, ÚRK) „Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai és ígéret szerint örökösök vagytok.” (Gal 3:29, ÚRK)

Ábrahámnál, ahogy Noénál is azt látjuk, hogy olyan döntést hozott, ami alapvetően megváltoztatta az életét, amikor engedelmeskedett Istennek.
Olvassuk el 2Kor 4:18 versét! Milyen hatást gyakoroljon ez a vers a lelki téren hozott
döntéseinkre? Hogyan követte Mózes és Ábrahám ugyanezt az elvet?
2Kor 4:18. Mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig
valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. /RÚF/

White idézet: Szolgáinak is hasonlóképpen kell cselekedniük. Ábrahámhoz így szólt az Úr,
amikor felszólította, hogy hintse az igazság magvát: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked.” (1Móz 12:1) Ő pedig „kiméne, nem tudván, hová megy.” (Zsid 11:8)

A jeruzsálemi templomban imádkozó Pál apostol is ezt az üzenetet kapta Istentől: „Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” (Csel 22:21) Mindazoknak, akiket Krisztus elhívott, ugyancsak el kell hagyniuk mindent, hogy követhessék Őt. Szakítaniuk kell régi társaikkal, fel kell adniuk terveiket, le kell mondaniuk földi reményeikről. Fáradsággal, könnyek között, magányosan és áldozatok árán kell a magot vetniük. – Krisztus példázatai, 36./old.

„Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő
fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit.” (Jak 2:21-22)

Létezik nem üdvözítő hit is. Az Ige szerint az ördögök is hisznek és rettegnek. Ez az úgynevezett hit nem a szeretet cselekedetei által működik, és nem tisztítja meg a lelket, ezért egyetlen embernek sem tulajdoníttatik igazságul. Az apostol mondja: „Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből.” (Jak 2:24) Ábrahám hitt Istenben.
Ezt honnan tudjuk? Onnan, hogy cselekedetei tettek bizonyságot hitének milyenségéről, és ez
a hit tulajdoníttatott néki igazságul.
Napjainkban ábrahámi hitre van szükség, ami bevilágíthatja a körülöttünk levő sötétséget Isten szeretetének kellemes sugaraival. Hitünket a jó cselekedetek teszik gyümölcsözővé, mivel
a hit cselekedetek nélkül halott. Minden elvégzett feladat, minden áldozathozatal Jézus nevében kimondhatatlanul nagy jutalmat szerez. Isten a parancsolatai által szólít és áld meg bennünket.
– Signs of the Times, 1898. május 19.

Sokáig vártunk Megváltónk visszatérésére. De az ígéret biztos. Hamarosan megígért otthonunkban leszünk. Ott Jézus az élő folyam mellett vezet bennünket, amely Istennek trónjából
folyik ki (Jel 22:1), és megmagyarázza nekünk gondviselésének homályos útjait, amelyeken
átvitt bennünket e földön jellemünk tökéletesítése céljából. Ott tisztán látjuk és szemléljük a
helyreállított Éden szépségeit. Midőn Megváltónk lábához tesszük koronánkat, amelyet Ő helyezett a fejünkre, arany hárfáinkon játszva az egész mennyet betöltjük a trónon ülőnek dicséretével.
Mindaz, ami földi otthonunkban szép, emlékeztessen minket ama kristály folyóra és zöld mezőre, a hajladozó fákra és élő kútforrásokra, a fénylő városra, a fehér ruhás énekesekre, mennyei otthonunkra – a szépség ama világára, amelyet egyetlen művész sem tud megfesteni,
egyetlen halandó nyelv sem képes leírni. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1Kor 2:9)    – Boldog otthon, 544-545./old

Noé kegyelmet talált

Érdemes megemlíteni: Isten gyakran arra hívja azokat, akik mennyei kincset keresnek, hogy nagy mértékben változtassanak a földi életükön. Készüljünk fel rá, hogy esetleg mi is ilyen helyzetbe kerülünk!

 1Móz 6:5-14. Amikor látta az Úr, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a

 földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében. Azért, ezt mondta
az Úr: Eltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem; az emberrel együtt a szárazföldi
állatokat, a csúszómászókat és az égi madarakat is, mert megbántam, hogy megalkottam őket.
 De Nóé kegyelmet talált az Úr előtt. Noénak ez a története: Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. Nóé három fiút nemzett: Sémet, Hámot és Jáfetet. A föld pedig egyre romlottabb lett az Isten színe előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És látta Isten, mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön. Akkor ezt mondta Isten Noénak: Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát góferfából, készíts rekeszeket a bárkában, és vond be kívül-belül szurokkal! /RÚF/

Noé arra is fordíthatta volna az idejét és az erőforrásait, hogy otthont készít magának. Mégis
úgy döntött, hogy alapvetően megváltoztatja az életét, és százhúsz éven át engedelmeskedett
Isten felszólításának, építette a bárkát.
Ma az özönvíz történetét kétkedve többen csak mítosznak tartják, ezért elutasítják, általában a
természet törvényeire vonatkozó tudományos feltételezésekre alapozva. Ebben semmi új
nincs. „Az özönvíz előtti világ századokon át változatlanoknak hitte a természet törvényeit.
Az ismétlődő évszakok rendben követték egymást. Addig soha nem esett eső. A földet köd és harmat öntözte. A folyók még soha nem léptek ki medrükből, hanem vizüket baj nélkül vitték a tengerbe. Szilárd törvények tartották a vizet partjai között.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 66./old.) Az özönvíz előtt a valóságra alapozott

 téves értelmezés alapján úgy érveltek az emberek, hogy sosem lehet árvíz. Az özönvíz után pedig a valóságra alapozott, de hibás okfejtés következtében mondták, hogy sosem volt özönvíz.
Eközben a Biblia azt is kijelenti, hogy az emberek ugyanúgy kételkedni fognak a végidei
eseményekkel kapcsolatban, ahogyan azt az özönvíz idején tették. [lásd 2Pt 3:3-7. Tudjátok
meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek, és ezt kérdezgetik: „Hol van az ő eljövetelénekígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla, hogy egek régóta voltak, és föld is, amely vízből és víz által állt elő az Isten szavára. Ez által az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult, a mostani egek és a föld pedig ugyanezen szó által megkímélve megmaradtak, hogy tűznek tartassanak fenn az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára. /RÚF/]

Hogyan készülhetünk tehát fel a közelgőpusztulásra? Van olyan tudatos döntés, amit „késletetett jutalmazásnak” neveznek. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szebb jövő reményében türelmesen kell végezzük a munkát, amire Isten elhívott bennünket. Nem tudjuk, Krisztus mikor tér vissza, de a fontosabb az, hogy Noéhoz hasonlóan addig azt tegyük, amire az Úr kér bennünket, még akkor is, ha az alapvető módon megváltoztatja az életünket, ahogy az Noé esetében is történt.
Mennyire állunk készen arra, hogy Isten felhívására nagymértékben változtassunk az
életünkön, amint Noé is tette?
Segítség: lásd Lk 16:10. Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is
hamis az. /RÚF/
White idézet: Noé és családja nem egyedül félte Istent, és nem egyedül engedelmeskedett
neki. De Noé volt valamennyiük között a legkegyesebb és legszentebb a földön. Csak az ő
életét őrizte meg Isten, hogy végrehajtsa akaratát, és bárkát építve figyelmeztesse a világot a
közelgő ítéletre. Matuzsálem, Noé nagyapja a vízözön évéig élt. Mások is elhitték Noé prédikálását, és segítettek neki a bárka építésében, de meghaltak, mielőtt a vízözön eljött a földre.
Noé prédikálása és a bárka építésének példája által kárhoztatta a világot.
Isten mindenkinek alkalmat adott arra, hogy bűnbánatot tartson, és megtérjen. Nem hittek
azonban Noé prédikálásának. Kicsúfolták figyelmeztetéseit, és kigúnyolták a szárazföldön
lévő hatalmas hajót. Noénak nem sikerült megváltoztatni embertársait. De több mint száz évig
kitartott azon törekvésében, hogy az embereket bűnbánatra és Istenhez való megtérésre bírja.
A bárkára mért minden kalapácsütés egy prédikáció volt a néphez. Noé utasítást adott, prédikált, dolgozott, miközben az emberek csodálkozva szemlélték és fanatikusnak tartották.  – A megváltás története, 63./old.

A geológusok állítása szerint maga a föld a benne talált dolgokkal bizonyítja, hogy sokkal
idősebb, mint ahogy a mózesi krónika tanítja. Emberi és állati csontokat, hadieszközöket, a
ma, illetve több ezer éve élő fáknál sokkal nagyobb, megkövesedett fákat fedeztek fel. Ebből
azt következtetik, hogy a föld a teremtés krónikájában megjelölt időnél sokkal régebben be-
népesedett a mai embereknél sokkal magasabbakkal. Ennek az okfejtésnek a nyomán a teremtés napjait roppant hosszú, határtalan időszakoknak tartja sok olyan ember, aki hitet tesz a Biblia mellett.
De a Bibliát félretéve a geológia semmit sem tud bizonyítani. Akik érveléseiket olyan biza-
lommal építik a geológia felfedezéseire, azoknak fogalmuk sincs az özönvíz előtti emberek,
állatok és fák méreteiről vagy az özönvízkor történt hatalmas változásokról. A földben talált
maradványok olyan állapotokról tanúskodnak, amelyek sok tekintetben különböznek a jelen-
legiektől, de hogy ezek az állapotok mikor léteztek, azt csak az ihletett beszámolóból tudhatjuk meg. Az özönvíz történetében az Ige megvilágítja azt, amit a geológia önmaga soha nem képes kideríteni. A Noé korában élő és a jelenlegieknél sokkal nagyobb emberek, állatok és fák a földbe temetődtek, és így maradtak fenn, bizonyítva a későbbi nemzedékeknek, hogy az özönvízkori embert víz pusztította el. Isten azt akarta, hogy ezeknek a dolgoknak a feltárása hitet ébresszen az ihletett történelem iránt. De az emberek a maguk hiábavaló okoskodásukkal ugyanabba a tévedésbe és hibába esnek, mint az özönvíz előtt élők. Azokat a dolgokat, amelyeket Isten áldásul adott, helytelen alkalmazásukkal átokká változtatják.    – Pátriárkák és próféták, 112./old.

A kötelesség hangja Isten hangja, mely útmutatóul adatott a mennyből. Akár tetszik, akár
nem, eleget kell tennünk feladatainknak. Ha az Úr azt várja el, hogy vigyünk üzenetet Ninivébe, nem nézné jó szemmel, ha Jáfóba vagy Kapernaumba utaznánk. Az Úrnak alapos oka van, ha elküld valahová, és ha abba az irányba vezérli lépteinket.   – In Heavenly Places, 226./old.