Az evangelizáció legnagyobb kihívása, hogy el beszélünk egymás mellett

 

Paul Tillich evangélikus teológus szerint az egyház azért szigetelődik el a világban, mert olyan kérdésekre válaszol, amit senki nem tesz fel. Az evangelizációs előadások, a bibliai szemináriumok és szórólapok csupa olyan témáról szólnak, melyek kívül esnek a ma emberének érdeklődési körén. Amikor hallgatom vagy olvasom azokat az anyagokat, amit – mint a tizenkilencedik századi evangelizáló mozgalmak hagyatékát – még mindig széles körben használunk, az a benyomásom, hogy ott állunk kezünkben egy válasszal, és fohászkodunk, hogy bár valaki feltenné a válaszhoz illő kérdést! De a kérdés rendszerint nem hangzik el, és így az ősidőkből örökölt válaszok üres, értelmetlen frázisok maradnak. Ha már Paul Tillich nevét említettem, elmondom, hogy ő az evangélium hirdetését úgy képzelte el, hogy egyik fülünkkel halljuk kétségbeesett polgártársaink jajkiáltását, a másikkal meghallgatjuk Istennek a Szentírásban adott feleletét, és a kettőt összekötjük egymással. A mai ember egzisztenciális rettegését és kétségbeesését, és az evangéliumban található válaszok összekapcsolását, Tillich „korrelációnak”, magyarul az összefüggések megtalálásának nevezte. Egy másik protestáns lelkipásztor, az amerikai Timothy Keller ugyanerről beszélt, de nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is. Ennek köszönhetően a New York központjában élő szekularizált emberekből egy több ezer tagú gyülekezetet alapított. Keller hat szempontra hívta fel a figyelmet, ami nemcsak gyakorlatias, hanem a bibliai alapelvekre épül, ezért közel áll az olyan – általunk is hangoztatott fogalmakhoz –, mint a „jelenvaló igazság” vagy az „időszerű üzenet”

1. HASZNÁLJUNK ÉRTHETŐ ÉS KÖVETHETŐ SZAVAKAT! Ez nem egyenlő azzal, hogy elbagatellizáljuk és komolytalanná tesszük az üzenetet. Nem! Az evangélium komoly dolog, ezért nem lehet a tréfa áldozatává, mert akkor mi is úgy járunk, mint a bibliai Lót, akinek a figyelmeztetését még saját vői is tréfának vették (1Móz 19,14). Egyszerűen arról van szó, hogy minden hivatásnak van egy olyan belső szóhasználata, amit a kívülálló nem ért. Le kell tehát fordítani neki az üzenetet egy olyan nyelvre, amit meg tud érteni.

2. HIVATKOZZUNK OLYAN TEKINTÉLYEKRE, AKIKET ISMERNEK, ÉS TISZTELNEK AZ EMBEREK! Ezek lehetnek keresztény kortársaink, akiknek a műveit sokan olvassák, és hitelesnek tartják. Lehetnek köztiszteletben álló gondolkodók, írók, művészek, akik nem keresztények, még az is lehet, hogy nem is vallásosok, de olyan értékeket képviselnek, ami összhangban van üzenetünkkel. Ellen G. White a „Nevelés” című könyvben arról ír, hogy az igazság napjának minden sugara Istentől száll alá, még akkor is, ha ezt egy pogány filozófus mondta ki. Pál apostol is olyan tanítókra hivatkozott az athéni hallgatóság előtt, akiket ismertek és tiszteltek (ApCsel 17,26-28).

3. MUTASSUNK BE A KERESZTÉNY HIT SZILÁRD ALAPJAIT! A bibliai hit igazságát alátámasztja, egyebek mellett a belső összhang (koherencia), amit a Szentírásban látunk. Ahogy Jézus Krisztus mondta, Istennél igen az igen, a nem pedig nem, mert a tekervényes magyarázatok, és a sötét labirintus, amibe a hamis tanítók becsalogatják az embereket, a gonosztól van (Mt 5,37).

4. KEZELJÜK MEGÉRTÉSSEL AZ EMBEREK KÉTELYEIT ÉS ELLENVETÉSEIT! A kételkedés emberi dolog, milyen jó lett volna, ha Éva kételkedett volna a kígyó jóhiszeműségében! Ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberekben felmerülő kételyeket. Sőt, meg kell tisztelni őket azzal, hogy komolyan vesszük, és empátiával kezeljük a kérdéseket, amelyek az üzenet kapcsán felmerülnek bennük. Válaszoljunk őszintén, hitvalló módon, „szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel” (1Pét 3,14-16). Mondjuk el, hogy miért tartjuk észszerűnek a Jézus Krisztusba vetett bizalmat akkor is, ha ma még nem minden kérdésben látunk tisztán.

5. ŐSSZINTÉN BESZÉLJÜNK AZ EVANGÉLIUM ÉS A KULTÚRA KÖZÖTTI FESZÜLTSÉGRŐL! Az evangéliumi kereszténység a kulturális szembenállás lelkisége, Jézus tanítványai „nem e világból valók” (Jn 17,16). Azáltal, hogy hiszünk Jézus Krisztusban mélyreható változás áll be életünkben. Ezen a ponton bemutathatjuk, hogy az örök élet, amit Krisztusban kapunk, olyan biztonságérzetet nyújt nekünk, amit a világi kultúrától nem kapunk meg. Kulturális feszültséget jelent a szombat, mert az ember ragaszkodik hozzá, hogy elfoglalja magát, nyüzsög, mert úgy érzi, hogy az elfoglaltságok száma határozza meg a fontosságát. Krisztus azonban felszabadított minket a saját fontosságunk feletti aggodalom terhei alól, mert halálával megmutatta, hogy az embert nem a földi sikerek, hanem az az ár teszi fontossá, amit Krisztus a kereszten fizetett érte (1Pét 1,17-21). Az ember értéke önmagában van, nem abban, amit létrehoz, vagy, amit elfogyaszt.

6. ŐRIZZÜK MEG AZ EGYENSÚLYT A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ MOTIVÁCIÓ KÖZÖTT! Előbbit a parancsolatok által kapjuk, melyek engedelmeskedünk, mert elismerjük Isten tekintélyét. Széles körben használjuk a motiválásnak ezt a módját az igehirdetésben, de van egy másik is: ez úgy szól, azért teszem ezt, mert ez jó és áldott dolog. Ez illik azokhoz, akik egy olyan jó közösséghez tartoznak, mint Isten családja. Mindkettő egyformán fontos a krisztuskövetésben a külső és a belső késztetés is. Önmagában egyik sem elegendő.

És, ami a legfontosabb: Jézus Krisztus az „út, az igazság és az élet”, a keresztény hit egy életpálya, nem kikapcsolódás, hobbi, szórakozás, kaland, hanem egy olyan életút, amit az igehirdetés külső és a Szentlélek belső késztetésével tudunk bejárni. Ennek az útnak az első szakaszán a hit, remény és szeretet vezet át minket, a beteljesedés pedig akkor lesz, amikor Jézus hazavisz bennünket, és már nem marad más, csak a mindörökké tartó szeretet (1Kor 13,13). Ezt jelenti az evangélium kontextusba helyezése, vagy ahogy Paul Tillich mondta létbizonytalanságban élő ember és a megmenő szeretet közötti összhang bemutatása.

Dr Jozsef Szilvasi

KI VOLT MELKISÉDEK?

Jacques Doukhan, adventista írásmagyarázó szerint „ez a titokzatos király a szó szoros értelmében kilóg a szövegösszefüggésből. Sálem városából azaz a későbbi Jeruzsálemből érkezett, de ez a város nem volt érdekelt a háborúban. A város neve szerint a békesség városa, ami szintén nem illik a történet eddig leírt folyamatába (1Móz 14,1-17), ami lényegében egy sikeres hadjáratról szóló beszámoló. Nem is szólva a király nevéről, ami egy összetett szó, azt jelenti, hogy „igaz király” vagy az „igazság királya”. Neve tökéletes ellentéte Sodoma királyának (Bera) a nevével, és Gomora királyának (Birsa) a nevével. Ez utóbbiak nevében a gonosz, illetve a gonoszság fogalma jelenik meg. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történetben rejlő iróniát sem, mert amikor Ábrám a kiszabadított néppel és a hadizsákmánnyal visszatért, Sodoma királya azért vonul ki elé, hogy osztozkodjon a kiszabadított nép és a zsákmány fölött (1Móz 14,17,21-24). Melkisédeket azonban más szándékok vezérelték, ő a történetnek istentiszteleti jelleget adott: „Melkisédek, Sálém királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a Felséges Isten papja volt, megáldotta, és ezt mondta: Áldott vagy, Ábrám, a Felséges Isten előtt, aki az eget és a földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Ábrám pedig tizedet adott neki mindenből” (1Móz 14,18-20).

A pap (héber: kohen) szó itt fordul először elő a Bibliában. Ennek később nagy jelentősége van, de azért a fantáziánkat ne engedjük szabadjára, mert Melkisédek a Messiás előképe volt ugyan, de ő maga hozzánk hasonló ember volt. Személye arról árulkodik, hogy a Felséges Istent, azaz a világ Teremtőjét más népek fiai is imádták. Ábrahám elismerte, hogy Sálem királya az ő hittestvére, és annak ellenére, hogy idegenek voltak egymás számára, tizedet adott neki a zsákmányból (1Móz 14,20). Sőt, van itt még egy momentum, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: bár állatáldozatról nincs szó a szövegben, áldozati lakomáról igen. Értelmezhetnénk ezt úgy is, hogy Sálem királya megvendégelte a győztes katonákat, de a „kenyér és a bor” nevesítése is azt sugallja, hogy istentiszteleti cselekményről van szó. Jacques Doukhan szerint a történet jellegzetes vallási elemekkel megrakott volta amellett szól, hogy a kenyér és a bor, valamint a tized olyan szövetségi étkezésre utal, ami kifejezésre juttatta, hogy Melkisédek és Ábrám hálát adott a Teremtő Istennek, aki a kenyeret és a bort adta (Seventh-day Adventist International Bible Commentary, Genesis, Pacific Press, 2016, 214-215.p).

Melkisédek – eltekintve e történettől – csak egyszer szerepel az Ószövetségben, nevezetesen a zsoltárokban. Izráelben a királyok nem lehettek papok, és nem mutathattak be áldozatot. Dávid azonban a 110. zsoltárban arról énekelt, hogy késői leszármazottja, a Messiás, pap és király lesz egy személyben: „Megesküdött az Úr, nem bánja meg: Pap vagy te örökké Melkisédek módján. Az Úr van a jobbodon: királyokat zúz össze haragja napján. Ítéletet tart a népek felett…” (Zsolt 110, 4-5).

Az idézett szövegben az Úr esküje a Dáviddal kötött szövetség egy új elemét mutatja be, miszerint Melkisédekhez hasonlóan a Pap Király is lesz. A királyok részt vettek az istentiszteleti szertartásokon, elhozták az áldozati állatot, amit a pap aztán feláldozott, részt vettek a liturgiában, megáldották a népet, nyilvános imát mondtak, de soha nem nevezték papoknak őket. Ezért az Úr esküjével megerősített ígéret arról tanúskodik, hogy a Messiás király egyedi, minden más izraeli királytól eltérő módon nemcsak uralkodik, hanem közbenjáró szolgálatot is végez. A Melkisédek rendje szerinti papság valami egyedi dolog, aminek Melkisédek csupán előképe volt, de ami a Messiás szolgálatában fog beteljesedni.

Az ó- és az újszövetségi kor között keletkezett zsidó irodalomban számos elképzelésről olvashatunk erről a papkirályról. Érdekes módon az Újszövetségben azonban csak A zsidókhoz írt levél érinti a kérdést, összekapcsolva azt a krisztológiával. A levél írója részben Ábrám történetét, részben a 110. zsoltárt magyarázva mondja el, hogy Jézus papi, főpapi szolgálatának egyszer s mindenkorra szóló, és egyedülálló jelentősége van: Krisztus „nem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, aki így szólt hozzá: az én fiam vagy te, ma nemzettelek téged. Ahogyan másutt mondja: Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint.” (Zsid 5,5-6). „Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerinti főpap lett örökké” (Zsid 6,19-20; vö.: 7,1-25). „Mert ilyen főpapra volt szükségünk, aki szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és az egek fölé emeltetett…, aki örökre tökéletes” (Zsid 7,26-28).

Ki volt Melkisédek? Egy ókori városi uralkodó, aki az élő Istent imádta, és akit Ő azzal tüntetett ki, hogy mennyei Főpapunk előképe lett. (Dr Szilvási József)

Az összes reakció:

2424

MIÉRT NEM ELÉG A TÖRVÉNY?

 

Sajnos sokan gondolják azt, hogy ha eleget tesznek a világ és Isten törvényének is, akkor élhetnek egy kiengyensúlyozott, boldognak mondható, értelmes és egy olyan veszélyektől megkimélt életet, amit mi magunk generálunk... Igen, ez a világban járható útnak mondható és mindaddig működik is, amíg minden külső tényező rendben van vagy csak addig, amíg emberi erőt meg nem haladó csapás ér minket(, mert fizet a biztosító, mert a család segít a bajban, mert egy barátomnál találok munkát...)

E világi élet, viszont tartogat mindannyiunk számára olyan, előre ki nem számítható csapást, amit nem tudunk pénzzel, kapcsolatokkal, ügyeskedéssel, bármilyen emberi fortéllyal elsimítani és sokszor ez a szakadás, becsapódás a Szentlélek nélkül élő ember vesztét okozhatja...most kijelentem, hogy szükségtelenül!

Mielőtt elmesélnék egy szomorú történetet, muszáj elmondanom azt, hogy azok, akik csupán a törvényeket tartják be, azok a tőlük függetlenül bekövetkező fájdalmas csapásokkor mindig elsőként kérdezik meg: "Uram, miért kapom én ezt, mikor minden napomat Veled élem, Neked gyűjtök, Téged szolgállak, Érted élek? Miért, Uram?

Az ember hajlamos elfelejteni, hogy ennek a világnak a fejedelme Sátán!

Hiába tartod be a KRESZ minden pontját, ha a melletted haladó kamionos pont akkor alszik el, mikor már nincs időd reagálni és a szalagkorláthoz csap.

Hiába volt minden lehetőséged adott ahhoz, hogy 2019-ben egy nagyobb horderejű turisztikai befektetésbe kezdj, mikor egy év múlva a COVID minden számításod keresztbe húzta és a nyakadba szakadt több milliós hitel földönfutóvá tett...

Sorolhatnám reggelig azokat a példákat, mikor az ember, a törvények betartása mellett is borzalmas csapásokat él át.

Talán Jób példája a legszörnyűbb ezirányú tanítás számunkra. Minden szabályt betartott, mégis mindent elvesztett! "Az Úr adta, az Úr vette el..."

A Törvény kordában tartja az életedet, de nem igazít meg! Ahhoz újjá kell születni!

Szörnyű ezt kimondani, de a zsidók pont ebbe a hibába estek és azóta mindenki, aki megmarad a "Szemet szemért, fogat fogért" törvényében vagy "Amilyen az Adjon Isten, olyan a fogadj Isten!"

Ez a hozzáállás sosem vezet Isten országába...

A megigért példám a következő: Egy kedves hívő ismerősöm váratlanul egy súlyos tragédiát élt át. Férje, minden előjel nélkül, 53 évesen agyvérzést kapott és sajnos bele is halt. A feleség olyan csapást élt át, melyet nem tudott enyhíteni a család szeretete, a barátok támogatása, az addig "működő" Istenbe vetett hite... Mivel nem volt képes feldolgozni egyedül, orvosi segítséget kért, antidepresszánsokat szedett, ami eléggé eltorzította a személyiségét, majd titokban inni kezdett és pár év leépülés után meg is halt. Sátán elérte a célját...

Ha nem vagy képes Jézusra nézni a viharban, akkor süllyedni kezdesz és ha akkor sem fogod meg a kezét, akkor belefulladhatsz a Sátán szította tengeri viharba... Adventisták: Imre Bán

   ·

Imádság a bibliai tanítások világában

1. A „titkos ima”, mint olyan nem tartozik az alapvető bibliai tanítások világához. Jézus sem erre tette a hangsúlyt, hanem a magamutogató kegyességet és a bensőséges kegyességet állította szembe egymással. Máté evangéliumának a hatodik fejezete, a hegyi beszéd egyik részlete az egyetlen hely, ahol nyíltan beszélt a kérdésről. Három formában állította szembe a hivalkodó farizeusi és a bensőséges keresztény lelkiséget: (1) beszélt az adakozásról (Mt 6,1-4), és azt mondta, hogy adakozzunk titokban, mert „a te Atyát, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz” téged (Mt 6,4). (2) Az imáról szintén azt mondta: imádkozzunk Atyánkhoz, „aki rejtve van”, de „látja, amit titkon teszel, és megjutalmaz téged” (Mt 6,5-6). (3) Végül azt is mondta, hogy ne böjtöljünk látványosan, hogy böjtölésünket ne az emberek lássák, hanem Atyánk, aki rejtve van, de látja, ami titokban történik, és megjutalmaz minket (Mt 6,16-18). Mind a három eset a kegyesség intimitására, bensőségességére, és a kegyes ember alázatára teszi a hangsúlyt. Sátán szóba se jön az ügyben, hacsak abban nem, hogy a lelkiségünkkel való hivalkodás a gőg és a kevélység egyik megnyilatkozása, ami az ördögtől van.

2. Ellen G. White is hasonló szellemben foglalkozik a kérdéssel, bár nála van egy olyan elem, ami – bár nem mond ellent Jézus szavainak – más szempontot is hozzáad ehhez. „A családi légkörben és nyilvánosan mondott imák nem elegendők. Csendben és egyedüllétben öntsd ki szívedet; imád csak annak füléhez jusson, ki azt meghallgatja. Egyetlen kíváncsi fül se hallja meg ezen kéréseket. A csendes magányban mentes a lélek az összes külső befolyástól; elsősorban az izgalomtól. Nyugodtan, de buzgón hatoljon fel imád Istenhez! Állandó és gyógyító lesz az a befolyás, mely Tőle árad, ki a titkokat látja s akinek fülei mindig nyitva vannak azok részére, akik szívük mélyéből hozzá kiáltanak. Egyszerű, gyermeki hittel közösséget ápol a lélek Istennel, miáltal isteni fénysugarakat fogad magába, melyek erőt és kitartást kölcsönöznek a Sátán elleni küzdelemben. Isten a mi erősségünk örökkön örökké! (SC 98.2).

Ellen G. White a külső befolyás és az izgalom elkerülése miatt javasolja, hogy imádkozzunk magányosan is. Vannak dolgok, amelyek társasági életünkkel állnak kapcsolatban, ezekért másokkal együtt imádkozunk, de vannak olyan belső lelki harcaink, amelyek nem tartoznak másokra, ezeket „csendes egyedüllétben” hozzuk az Úr elé. Lényegében ezt a gondolatot találjuk a hegyi beszéd magyarázatáról szóló könyvében is: „A rejtett helyen, ahol egyedül vagyunk, legtitkosabb kívánságainkat és vágyainkat is kiönthetjük a végtelenül irgalmas Isten előtt. Amikor a magányban lelkünk elcsendesedik, szívünkhöz is szól majd hangja, amely mindenkor felel az emberi fájdalom és nyomor kiáltására” (MB 84.3). A titkos imának tehát az a lényege, hogy kizárjunk minden olyan körülményt, ami megzavarná az Atyával való őszinte beszélgetés bensőséges voltát. Ez azért fontos, mert „szívünket feltárni Istennek mint barátunknak, ez az ima. Nem mintha szükséges lenne, hogy elmondjuk Istennek, kik vagyunk, mit akarunk, hanem hogy ily módon Istent a szívünkbe fogadhassuk. Az ima nem Istent hozza le hozzánk, hanem bennünket emel fel őhozzá” (SC 93.2).

3. Itt szeretnék szólni a harmadik gondolatról, hogy Sátánt ki tudjuk-e zárni az imából, és ezáltal létre tudunk-e hozni egy olyan titkos, kódolt beszélgetést Istennel, amit az ördög nem tud befolyásolni. Ez a gondolat markánsan jelen van a karizmatikus mozgalmakban, akik szerint nyelveken szólásra azért van szükség, hogy olyan közös nyelvet beszélhessünk Istennel, amit az ördög nem ért. Két gondom van ezzel: (1) az ördög sokkal okosabb és tapasztaltabb annál, sem hogy mi túl tudnánk járni az eszén. Emberi oldalról nincs esélyünk rá, hogy megvédjük magunkat vele szemben. (2) Erre nincs is szükségünk, mert amikor imádkozunk az Istenség harmadik személyének, a Szentléleknek a védelme alatt vagyunk. Ő gondoskodik róla, hogy távol tartsa Sátán zavaró szándékát. Pál apostol határozottan tanította ezt: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek szándéka, mert Isten szerint jár közben a szentekért” (Rm 8,26-27).

Helyezzük tehát imaéletünket a Szentlélek vezetése alá, és legyünk bölcsek: beszéljük meg Istennel személyes dolgainkat a csendes kamra magányában, közös dolgainkat azokkal együtt, akiket érint, és bízzunk abban, hogy a Szentlélek felemel és összeköt bennünket Istennel, miáltal imánk meghallgatásra talál. Nem mindig abban a formában, ahogy elmondtuk, de mindig úgy, ahogy javunkat szolgálja, mert „tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott” (Rm 8,28). (Dr Szilvási József)

MIÉRT A HÚSVÉT ÉS NEM A PÁSZKA SZÓ SZEREPEL A KÁROLI FORDÍTÁSBAN?

Közeledik a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, a húsvét, és talán ezzel függött össze a kérdés, hogy amikor Károli Gáspár lefordította a Bibliát, miért nem a pászka szót használta, hiszen Jézus és a tanítványok még nem a húsvétot, hanem pászkát ünnepeltek? E két ünnep között valóban szoros kapcsolat van, a három nagy keresztény ünnep közül a húsvétnak és a pünkösdnek vannak nyilvánvaló bibliai, egészen pontosan ószövetségi gyökerei. Közös gyökérről beszélünk, a húsvétot mégsem lehet egyszerűen pászka ünnepnek nevezni. Miért? Mi a jelentése az egyiknek és mi a másiknak?

Mielőtt válaszolnánk a feltett kérdésre, szögezzünk le valamit: az ünnep és az ünneplés az emberiség közös kincse. Ezért külsőre számos hasonlóságot fedezhetünk fel a népek és vallások ünnepi szokásai között. Ezért soha ne azt kérdezzük, hogy honnan eredhet egy bizonyos ünnep, hanem azt, hogy az adott közösség milyen tartalommal tölti meg. Mi áll az ünneplés homlokterében? Ez a kérdés, és nem az, hogy más népek és vallási irányzatok milyen ünnepet ülnek azon a napon, amit mi éppen karácsonynak, húsvétnak vagy pünkösdnek nevezünk. Sőt, a helyzet még bonyolultabb, mert egy adott közösségen belül is számos értelmezése lehet egy-egy ünnepnek: augusztus huszadika egyesek szerint Államalapító Szent István ünnepe, mások az új kenyér ünnepének hívják, és volt idő, amikor alkotmány ünnepnek neveztük. Ugyanarról a napról beszélünk, de a tartalom egészen más.

Mi a pászka, mint zsidó ünnep? A zsidó ünnep – a közhiedelemmel ellentétben – nem a pászkáról, azaz a kovásztalan kenyérről kapta nevét, hanem egy olyan héber gyökérszó áll mögötte (pesah), ami az azt jelenti, hogy elkerülni. A pászkaünnep tehát a szó szoros értelmében az „elkerülés ünnepe”. A név arra utal, hogy az egyiptomi szabadulás előtt, a tizedik csapáskor az öldöklő angyal „elkerülte” azokat a házakat, ahol meglátta a bárány vérét az ajtó fölött: „ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és nem ér majd pusztító csapás titeket, amikor megverem Egyiptom földjét” (2Móz 12,13). Isten azt is elrendelte, hogy ezt a napot, amikor a veszedelem elkerülte otthonukat, Izráel népének örök rendelkezés szerint minden évben meg kell ünnepelni (2Móz 12,4). Ehhez szorosan kötődött egy másik ünnep, ami másnap kezdődött, de az évszázadok során eggyé olvadt az előzővel: ez volt a kovásztalan kenyerek ünnepe. Ez hét napig tartott, de az első és a hetedik napon összejövetelt tartottak (2Móz 12,15-20). Ez volt az első nagy zarándok ünnep, amikor mindenkinek Jeruzsálembe kellett zarándokolni, hogy ott tartsa meg az ünnepet. Ezt tette Jézus is.

Az ünnep részletes lefolyását nem írhatom itt le, a lényeget azonban összefoglalja a Tízparancsolat preambuluma: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (2Móz 20,2). Jézus és a tanítványok megtartották ezt az ünnepet. Az ünnep előestjén alapította Jézus az úrvacsorát, s magának az ünnepnek a napján feszítették keresztre. Erre utal Pál apostol, amikor azt írja, hogy „a mi húsévi bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott” (1Kor 5,7). Ezzel az egyiptomi szabadulás ünnepe a keresztények számára a megváltás és a bűntől való szabadulás ünnepe lett.

Mit jelent a húsvét? Érdekes helyzettel találkozunk a keresztény kultúrában, mert annak a keresztény ünnepnek, amit mi magyarul húsvétnak nevezünk, a keresztény világban számos elnevezése van. Ezek egy csoportja a héber szóra vezethető vissza, tehát, az elkerülés és a szabadulás ünnepe. Így van ez például a francia nyelvben. Más nyelvekben ősi törzsi (germán) istenségek nevét vitték át a húsvéti ünnepre (angol easter). Egyes szláv nyelvek a feltámadás napjának nevezik az ünnepet. Mi magyarok azzal kapcsoltuk össze, hogy negyven napos, húsmentes böjttel készülünk Jézus halálának és feltámadásának emlékünnepére. A böjt a feltámadás napján fejeződik be, ezért ez az első nap, amikor ismét hús kerül a keresztények asztalára. Az elnevezések tehát különbözőek, de a teológiai tartalom azonos, amit úgy is szoktak nevezni, hogy „a három nap teológiája”, ami Pál apostol szavaival élve azt jelenti, hogy Jézus „halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” (Rm 4,25).

Miért használta Károli a húsvét szót? Azért, mert ez volt az a magyar szó, ami kifejezte Jézus halálának és feltámadásának a bibliai üzenetét. Károli nem akart mást, mint a Szentírást érthető magyar nyelven az emberek kezébe adni. Ezért igazodott annak a nyelvi közösségének a szóhasználatához, akiket meg akart szólítani. Ezt tették azok a reformátorok, akik más népek nyelvére fordították le a Bibliát, és ezt teszik a bibliafordítók ma is: ahogy változik a nyelv, úgy alakítják saját szóhasználatukat a változó nyelvi adottságokhoz. Az már az írásmagyarázó és a prédikátor feladata, hogy kibontsa az üzenetet, ami a tömören megfogalmazott bibliai mondatokban rejlik.

Dr Szilvási József

Kinek fizette Jákob a tizedet?

Tegyük tehát félre egy kis időre saját egyházi kultúránkat, és menjünk vissza a gyökerekig! Ábrahám volt az első, akiről azt mondja a Szentírás, hogy tizedet fizetett (1Móz 14,17-24). Ábrahám egy szent háborút vívott, hogy kiszabadítsa Sodoma elhurcolt népét. Onnan tudjuk, hogy ez szent háború volt, hogy a pátriárka semmit nem volt hajlandó megtartani a zsákmányból. Megjelent egy titokzatos személy, Melkisédek, aki levezette a hálaadó istentiszteletet, és áldást mondott Ábrahámba. Ábrahám a kapott áldásra úgy felelt, hogy a zsákmány tizedét átadta neki, de nem mint királynak, hanem, mint „a Felséges Isten papjának” (1Móz 14,18). Az első tizedfizetés tehát liturgikus keretek között zajlott, és maga a tizedfizetés aktusa is istentiszteleti cselekmény volt.

Úgy tűnik, hogy Ábrahám családjában követésre méltó példa lett a tizedfizetés mint istentiszteleti cselekmény. Legalábbis ezt igazolja unokájának, Jákobnak a története. Jákob annyira szerette volna tovább vinni a kiválasztottság Ábrahámmal kezdődő vonalát, hogy apját becsapva, elhappolta bátyja elől az elsőszülöttnek járó jogokat. Ezért menekülnie kellett, de útközben Isten álmot adott neki, és azt mondta: Jákob! Amit te csalással akartál megszerezni, azt én kegyelemből megadom neked: „annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 28,14). Isten megismételte tehát az Ábrahámnak adott ígéretet (1Móz 12,1-7; 15,1-20; 17,1-8).

Mi volt Jákob válasza? Ábrahámhoz hasonlóan oltárt épített, bemutatta áldozatát, majd fogadalmat tett, hogy ha az Úr megtartja ígéretét, ő is hű marad a szövetséghez, és ennek egyik jele lesz, hogy azokból a javakból, amit még most csak ígéretként birtokolt, tizedet fog fizetni: „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és épségben visszatérek apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és amit adsz nekem, a tizedét neked adom” (1Móz 28,20-21).

Nem tudjuk, hogy a gyakorlatban hogy képzelte el Jákob a tizedfizetést, de a történet az ókori vazallusi szövetségkötés mintáját követve ábrázolja a szövetséget, ami Isten és a pátriárka között köttetett ezen a napon. A tized tehát az Isten és az ő kiválasztott gyermeke közötti szövetség látható, kézzelfogható jele volt akkor is és az ma is. Még nincsenek léviták, nem kell fenntartani a kultuszi intézményeket, de már ott van a tized, mint az Isten és a hívő ember közötti szövetség jele. Még egy fontos szempont: nem Isten kérte a tizedet, hanem a pátriárkák ajánlották fel mint a hála és szövetségi hűség jelét. Az Úr csak évszázadokkal később adott útmutatást a választott népnek a tized felhasználásának módjára nézve (5Móz 12,6; 14,22-29).

A szöveg nem mondja el, de joggal feltételezzük, hogy Jákob tartotta szavát, és elkülönítette jövedelmének tizedét. Mit kezdett vele? Én valójában egy eshetőséget látok. Hangsúlyozom azonban, hogy ez puszta feltételezés, mert a bibliai szövegben semmi nem utal arra, hogy Jákob mit tett a fogadalom teljesítése érdekében. Feltevésem úgy szól, hogy a pátriárkák korában, mint ahogy később is, teljesen égő áldozatként feláldozták azokat a javakat, amivel ki akarták fejezni az Isten iránti hálát és a szövetség iránti hűséget. Az ószövetségi törvények kéltféle áldozatról szólnak, az „égőáldozatról”, valamint a „véresáldozatról”. A kettő között az volt a különbség, hogy a véresáldozat bemutatásakor csak az állat bizonyos részét égették el, a hús többi részét megették. Ezzel szemben az égőáldozatot vagy ahogy a Károli fordításban olvassuk: „az egészen égőáldozatot” (3Móz 6,23) mindenestől elégették az oltáron. Ez vonatkozott az állatokra és terményekre is.

Az egészen égőáldozatban „az Istent magasztaló, előtte megalázkodó ember teljes odaadása fejeződött ki” (Keresztyén Bibliai lexikon, Kálvin Kiadó, Budapest, 2000, 1. kötet, 38. p). Mivel a pátriárkák korában a családfő töltötte be a papi szerepet, feltételezhetjük, hogy Jákob minden jövetelmének tizedét egészen égő áldozatként égette el az oltáron. Mai felfogásunk szerint ez pazarlásnak tűnhet, de a maga nemében mégis sokkal markánsabban fejezte ki a tizedfizetés spirituális, Istenhez kötődő jellegét, mint a mai gyakorlat, amikor a tizedfizetés már-már az „egyházadó” köntösét ölti magára, tehát jobban kötődik az intézményhez, mint Istenhez, az áldások forrásához. (Dr Szilvási József)

KARÁCSONY A FÉNYEK ÜNNEPE!

Egy korábbi bejegyzésben összefoglaltam David E. Smith, nyugalmazott lelkész írásának egy részletét, amit Richard Davidsonnak, az Andrews Egyetem professzorának írására alapozott. Az olvasók két kommentben is felhívták a figyelmemet arra, hogy ha Heródes Kr. e. 4. tavaszán halt meg, akkor Jézusnak az előző évben kellett születnie. Hálás vagyok az észrevételekért, és jogosnak tartom azt. Elsősorban azért vagyok hálás, mert a hozzászólások késztetésére megkerestem Richard Davidson eredeti cikkét, ami egy karácsonyi előadás volt az egyetemen, és az egyetem szakfolyóiratában jelent meg (Christmas Festival of Lights, Andrews University Seminary Studies 44. kötet, 2. szám, 2006, 197-201. p). Ebből nemcsak azt tudtam meg, hogy a szerző nem határozta meg az évet, hanem ami a fontosabb, hogy Davidson kapcsolatba hozza Jézus fogantatását a templomszentelés ünnepével, ami a mi időszámításunk szerint december utolsó hetére esett, születését pedig a sátoros ünneppel, ami a mi időszámításunk szerint szeptember végén és október elején volt.

Mi érdekes van abban, hogy Jézus fogantatása a templomszentelés ünnepére (héberül: hánukká), azaz a mai karácsony hetére esett? Davidson nem az időpontra, hanem az ünnep jellegére tette a hangsúlyt. Izráel fiai a templomszentelés ünnepén megemlékeztek arról, hogy a szír hódítóktól Kr. e. 165-ben visszafoglalták a szentélyt. Mivel a pogány hódítók megszentségtelenítették, a zsidók ismét felszentelték, majd helyreállították az eredeti istentiszteleti rendet. A hagyományok szerint erre a célra mindössze egyetlen napra elegendő szent olajat találtak, ami csoda folytán elégnek bizonyult nyolc napig. Ezért az ünnepen minden nap meggyújtják a kilenc ágú hánukká gyertyatartót, úgy, hogy az első nap két gyertyát gyújtanak meg: az úgynevezett „szolgagyertyát”, valamint az első gyertyát. A következő nap eggyel többet, aztán így tovább az ünnep utolsó napjáig, amikor immár mind a nyolc ünnepi gyertya és a szolgagyertya is ég.

Davidson ezt nemcsak a karácsonyi gyertyákkal hozza kapcsolatba, hanem János evangéliumának az Ige testet öltéséről szóló kijelentéseivel, miszerint: Jézus Krisztus „az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba” (Jn 1,9), hogy a Lélek által megfoganjon Mária méhében. Davidson szerint azonban a születés időpontja, azaz a sátoros ünnep ideje is összefügg János evangéliumával, miszerint „az Ige testté lett, közöttünk lakott (szó szerint sátrat vert közöttünk), és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14).

Mi köze van Jézus testet öltésének a világossághoz? Ez az utolsó kérdés, amire Davidson választ keres. Nagyon sok. Mielőtt a rómaiak egyáltalán arra gondoltak volna, hogy december végén ünneplik meg a nappalok hosszabbodását, Izráel már megélt egy csodát: Kr. e, 164-ben a héber Kiszlév hónap 25-én (a mi időszámításunk szerint December 25), amikor a leghosszabb az éjszaka és a legrövidebb a nappal, felragyogott a szabadulás és a helyreállítás fénye. Alig másfél évszázaddal később, feltehetően ezen a napon Isten Fia elmondta a mennyben a negyvenedik zsoltár szavait: „Íme megjelentem, s a könyvtekercsben írva van rólam. Abban telik kedven, hogy akaratodat teljesítsem” (Zsolt 40,8-9; Zsid 10,5-9). És egy néhány pillanaton belül a Szentlélek által kisgyermekként megfogant Mária méhében. Ez az a tipológia, amire a Zsidókhoz írt levél felhívja figyelmünket, és ezért ha van egy olyan szimbolizmus, amit nem szabad elszakítanunk a karácsonytól, az a fény és a világosság.

Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy Davidson nem valamilyen öncélú naptári kalkuláció kedvéért tartotta meg ezt az előadást egy karácsonyi ünnepen a hetednapi adventista lelkészképzés egyik világközpontjában, hanem azért, hogy rávezesse hallgatóit, a leendő lelkipásztorokat azokra a bibliai szimbólumokra és párhuzamokra, melyek elmélyítik Isten Fia iránti tiszteletünket és hódolatunkat. Ez egy más üzenet, mint amit az Adventist Review cikkének szerzője megosztott velünk, de még szebb és még gazdagabb.

Szilvási József

Bibliai Akadémia

KÖZÖMBÖS DOLGOK A KERESZTÉNY ETIKÁBAN

A reformáció korában, elsősorban a lutheránus egyházban folyt egy vita arról, hogy mit kezdjenek a protestánsok azokkal az ünnepekkel és vallási szokásokkal, amelyeket Isten Szava sem nem parancsolt, sem nem tiltott meg? A latin nyelvből vett kifejezéssel úgy nevezték ezeket a szokásokat, hogy „közömbös dolgok” (latinul „adoaforon”, többes számban „adiafora”). Hogy vannak ilyenek, azt senki nem vitatta, de abban már voltak viták, hogy mit lehet e kérdések közé sorolni, és ha egy-egy ünnepet vagy szertartást ide soroltak, akkor milyen körülmények között lehet azokat valóban közömbös dolognak tekinteni. Hosszú viták után végül az úgynevezett „Egységességi Irat” (1580) kimondta, hogy ezekben az ügyekben két alapelvet kell követni: ha olyan dolgot kényszerítenek ránk, amit a Szentírás nem parancsolt meg, a keresztény szabadság jegyében el kell utasítanunk a lelkiismereti kényszert. Ha azt tapasztaljuk, hogy a „közömbös dolgokban” tanúsított magatartásunk megbotránkoztatja a hitben erőtleneket, a szeretet jegyében vissza kell fognunk magunkat ezekben a dolgokban.

Igaz, hogy a „közömbös dolgok” fogalmát a lutheránusok ismerték fel, de nem ők alkották meg, és korántsem állíthatjuk, hogy ez a kérdés az evangélikus egyházra korlátozódik. Mint a reformátori hagyományok követői, mi is szembesülünk ilyen kérdésekkel (úgy szoktuk megfogalmazni, hogy nem üdvösség kérdése), ezért érdemes megvizsgálni azokat a bibliai forrásokat, ahonnan Luther és Melanchthon a „közömbös dolgok” fogalmát és értelmezését merítette.

Pál apostol több levelében is foglalkozott a keresztény szabadság kérdésével: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává” (1Kor 6,12). „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít. Ne keresse senki a maga hasznát, hanem a másét” (Lk 10,23). Pál itt alapvetően az étkezési kérdésekről szól, és ezt a gondolatot a Római levélben is megismétli: „Az egyik azt hiszi, hogy mindent ehet, az erőtlen pedig zöldségfélét eszik. Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje meg azt, aki eszik, hiszen Isten befogadta őt. Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll vagy bukik de meg fog állni, mert van hatalma az Úrnak, hogy megtartsa” (Rm 14,2-4).

Köztudott, hogy nem a tiszta és a tisztátalan ételekről van itt szó, tehát olyan étkezési szokásokat említett Pál, amelyek valóban „közömbös dolgok”. Ezekben a dolgokban senki senkire nem kényszeríthet rá semmit; sem azt, hogy csupán zöldségfélét egyen, sem azt, hogy (tiszta) húsételeket is fogyasszon. Ha ilyen dolgokban nyomást gyakorolnak ránk, akkor ez már nem „közömbös dolog”, mert aki (bármelyik irányban) nyomást gyakorol a másikra, vétkezik az apostol útmutatása ellen. Éppígy vétkezünk azonban, ha szeretetlenül visszaélünk a keresztény szabadsággal, és ezzel megbotránkoztatunk másokat. Mit kell tehát tennünk? Mindenkinek meg kell tanulnia a kölcsönös szeretet, a türelem, a párbeszéd és a konszenzuskeresés erkölcsét, hogy a közömbös dolgokban egy értelemre juthassunk.

Pál apostol azonban egy másik témára is kiterjesztette a „közömbös dolgok” alapelvét, ez pedig az ünneplés. Természetesen nem a negyedik parancsolatba foglalt heti istentiszteleti napnak a dolgáról van itt szó, mert ez a teremtési rend része (1Móz 2,2-3; 2Móz 20,8-11). Vannak személyes, családi, nemzeti ünnepek, amelyek nem szerepelnek a Szentírásban. Mondok egy példát: az amerikaiak körében talán még a karácsonyát is nagyobb ünnep a „hálaadás napja”. Ez nem bibliai ünnep, de mivel a hetednapi adventista egyháznak észak amerikai gyökerei vannak, minden évben végezzük az „aratási hálamunkát”, illetve mi már nem, de összegyűjtjük az aratási hálaáldozatot. Vajon nem vétkezünk ezzel? Pál apostol útmutatásai szerint nem! Szabadon dönthetünk erről, mert ez is a „közömbös dolgok” egyike:

„Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg” (Rm 14,5-6). Az ételek és a napok kérdését összekapcsolva szól Pál apostol a „közömbös dolgokról” a Kolosséi levélben: „Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy (ceremoniális) szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság… Ezek csupán emberi parancsok és rendelések. Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodáshoz vezet” (Kol 2,16-17, 22-23).

Isten Szava megtiltja, hogy kötélhúzás tárgyává tegyünk olyan „közömbös dolgokat”, melyek a keresztény szabadság és szeretet körébe tartoznak. Nem az a kérdés, hogy ki melyik végét húzza a kötélnek, mert maga a kötélhúzás az etikai vétség. „Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt”, ezért „a türelem és vigasztalás Istene adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarta szerint, hogy egy szívvel és egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját” (Rm 15,5-6).

Szilvási József

Bibliai Akadémia