Isten, aki kezét nyújtja felénk

Isten a saját képére és hasonlatosságára alkotott minket, majd egy tökéletes világot adott nekünk. Azt szerette volna, ha tökéletes kapcsolatban élünk vele, olyanban, aminek középpontjában az Ő legértékesebb tulajdonsága, a szeretet található. Mivel a szeretetnek valódinak kell lennie, egy másik értékes ajándékot is adott: a szabad akaratot, hogy szabadon választhassuk meg az utat, amelyen járunk. Egyértelmű tanácsokkal is ellátta Ádámot és Évát annak veszélyéről és halálos következményéről, ami az engedetlenséggel jár. (1Móz 2:16-17). Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. /RÚF/) Sátán azonban megtévesztéssel győzte meg Évát, amikor elhitette vele, hogy minden rossz következmény nélkül ehet a jó és a gonosz tudásának a fájáról. Istennek ellentmondva azt állította, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.” (1Móz 3:5, ÚRK) 

Sajnos Éva úgy döntött, hogy eszik a gyümölcsből és ad Ádámnak is. A tökéletes teremtés ekkortól bűnnel szennyeződött. Ez a pillanat megváltoztatta Isten eredeti tervét és szándé- kát az újonnan teremtett földre vonatkozóan. A megváltás missziója, amelyet „a világ teremtetése előtt” (Ef 1:4) elhatározott, életbe lépett.  

1Móz 3:9-15. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? (10) Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem. (11) Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy meztelen vagy? Talán ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? (12) Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, ezért ettem. (13) Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, ezért ettem. (14) Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden jószág és minden vadállat között: hasadon járj, és port egyél egész életedben! (15) Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. /RÚF/  

Isten természetesen pontosan tudta, hol van az emberpár. A félelem hatása alá került Ádámnak és Évának látnia kellett, hogy mi is történik. Szükségük volt a szembesítésre, hogy megértsék bűnük szörnyű következményeit. Sátánt is le kellett győzni. Ennek érdekében Isten elkezdte bemutatni nekik a misszióját: a megváltás tervét [lásd 1Móz 3:14-15], az egyetlen reményt, amivel végül „megbékéltette magával a világot”. (2Kor 5:19) 

 Isten, mielőtt szembesíti az elbukott embereket a következményekkel és a békéltetés ígéretét adja, keresi őket. Ádámnak feltett kérdése a nyilvánvalóan reménytelen helyzetük ellenére két dolgot mutat: az ember bukott állapotát és Isten missziós természetét. Elveszettek vagyunk, végletesen Isten megváltására szorulva. Ő az, aki megtalál, hogy megmentsen bennünket és velünk legyen.

Isten, aki eggyé lett velünk

Az Ótestamentum elénk tárja, hogyan kezdte el a Teremtő megvalósítani a tervét egy népen keresztül, akiknek az volt a feladata, hogy bemutassák a világnak Uruk természetét és célját. Isten mindent a missziós stratégiája alapján cselekedett. Ézsaiás által elmondta: „…én vagyok az Isten, nincsen más; Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Kezdettől fogva közöltem, hogy mi lesz a jövendő… Tanácsom megáll, és véghezviszem minden szándékomat” (Ézs 46:9-10, ÚRK) 

 Az Újszövetségben új dimenzióba lép Isten vágya, hogy az emberiséggel legyen. Jézus emberré válása, ami az Édenben még csak ígéret volt (1Móz 3:15. Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. /RÚF/), akkor valósággá vált.

Mt 1:18-23. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Mikor anyja, Mária már jegyese volt Józsefnek, de még nem keltek egybe, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. (19) Férje, József, aki igaz ember volt, és nem akarta őt szégyenbe hozni, elhatározta, hogy titokban elbocsátja. (20) Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. (21) Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. (22) Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: (23) „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuelnek nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten. /RÚF/

„Velünk az Isten” – Immánuel. Isten a népe között élt a szentély által, ekkor pedig közöttük lakozott a Názáreti Jézus fizikai valóságában. Jézus születésével Isten igen konkrét módon mutatta be vágyát, hogy velünk legyen természetében és küldetésében: Isten Fia teljesen emberi és teljesen isteni volt. Ő erősítette meg: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14:6, ÚRK) 

 Jn 1:14-18. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (15) János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. (16) Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. (17) Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el. (18) Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt. /RÚF/

Isten haladt előre a missziójában, majd Jézus által megjelent testben a népe között. Amikor látták „…az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1:14, ÚRK), beteljesedett az Ószövetség próféciája az isteni tervvel összhangban: eggyé vált velünk, mégpedig emberi testben. A misszió Istene folyamatosan véghez vitte céljait.  

 Jézus Krisztus öröktől fogva egy az Atyával, Ő „Isten képmása”, dicsőségének és fenségének testet öltése, „dicsőségének fényessége”. Azért jött le földünkre, hogy ezt a dicsőséget kinyilatkoztassa nekünk. Lejött a bűn sötétségének világába, hogy bemutassa Isten szeretetének világosságát, és beteljesedjék a „velünk az Isten” ígéret. Ezért szólt ekképpen róla a jövendölés: „nevét Immánuelnek nevezik”.  

Mindig velünk lévő Isten

 Jézus élete és szolgálata Isten legfőbb kinyilatkoztatása. Három év alatt képes volt többet megmutatni magából, hogy ki is Ő valójában és miről szól a küldetése, mint korábban bármikor. Krisztus volt a tökéletes „képe a láthatatlan Istennek”, hogy „benne lakozzék az egész teljesség”, és „általa békéltessen meg mindent magával… vére által”. (Kol 1:15, 19- 20, ÚRK) Krisztusban feltárult Isten missziós természete. Maga Jézus jelentette ki: „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19:10, ÚRK) 

  Jn 3:16. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. /RÚF/ Jézus szolgálatának későbbi részében, amikor közeledett életének utolsó hete, az emberiség végső sorsa volt a tét. A napok eseményei a múltban kijelentett reményteljes jövő elvárásaihoz kapcsolódtak. A húsvét ünnepe alatt – ami az egyiptomi elnyomásból való szabadulásra mutatott – Krisztus, a testté lett Isten feladta az életét, hogy megszabadítson bennünket a bűn rabságából. Pál ezt írja: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne”. (2Kor 5:21, ÚRK) 

  Mt 28:18-20. Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. (19) Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, (20) tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. /RÚF/ Krisztus halála része, de nem a vége volt a békéltetés folyamatának. Feltámadása által Jézus legyőzte a halált, és neki „adatott minden hatalom mennyen és földön”. (Mt 28:18) Ennek alapján bízta meg minden követőjét, hogy tegyenek tanítványokká másokat is: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28:20,)

 
Jézus határtalan irgalommal tekintett a világra, látva annak bukott állapotát. Felöltötte emberi alakját, hogy megérinthesse és felemelje az emberiséget. Azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Az emberi nyomorúság és szenvedés legmélyére hatolt, hogy ott megérintse az embert, e romlottságtól megfertőzött, a gonoszság miatt lealacsonyodott, a bűn miatt lezüllött és hitehagyásával Sátánnal egyesült lényt, és abban az állapotában, ahol az volt, kiemelje és maga mellé ültesse trónjára. Azonban megíratott Krisztusról, hogy „Nem pislog és meg nem reped”, és Ő elindult az önmegtagadás és önfeláldozás útján nekünk példát adva, hogy kövessük nyomdokát.

 Azért, hogy meg tudjuk keresni és visszahozni az elveszettet, hogy lelkeket tudjunk hozni a sötétségből a világosságra, Isten szeretetének napsütésébe, el kell fordulnunk önző kívánságainknak élésétől, Sátán „ajándékaitól” (vö. Mt 4:8-9), meg kell vetnünk a kényelmes életet, irtóznunk kell az önzéstől, és úgy dolgoznunk, ahogyan Jézus tette. Azzal bíztak meg bennünket, hogy keljünk útra, és hirdessük az evangéliumot minden teremténynek. Az elveszettek részére el kell hoznunk az örömhírt, hogy Krisztus meg tudja bocsátani bűneinket, megújíthatja emberi természetünket, igazsága tiszta ruháját adhatja ránk, jobbjára ültetheti a bűnöst, taníthatja és alkalmassá teheti arra, hogy Isten munkatársa legyen. – A keresztény nevelés alapjai, 199./old.

 Krisztus halála: Isten nagy szeretetének bizonyítéka, üdvösségünk záloga. A kereszténytől megvonni a keresztet annyit jelentene, mint kioltani a napot az égen. A kereszt közelebb visz bennünket Istenhez és kiengesztel vele. Az atyai szeretet gyöngéd részvétével tekint Isten az Fiának gyötrelmeire, amelyeket elszenvedett azért, hogy az embereket megmentse az örök haláltól. Bennünket pedig elfogad szeretett Fiában. A kereszt nélkül nem lehetne az embernek közössége az Atyával. Minden reménységünk benne gyökerezik. Róla sugárzik az Üdvözítő szeretetének fénye, és ha a bűnös a kereszt tövéből felnéz arra, aki megmentéséért meghalt, teljes örömmel örvendhet, mert bűnei megbocsáttattak. Hittel térdelve a kereszt alá, eléri azt a legmagasabb helyet, amelyet ember a földön elérhet. A kereszt által tudjuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret bennünket. Csodálhatjuk-e, hogy Pál így kiáltott fel: „Nekem pedig ne legyen másban dicsekvésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében.” (Gal 6:14) Kiváltságunk, hogy dicsekedjünk a kereszttel; kiváltságunk, hogy magunkat teljesen átadjuk annak, aki önmagát odaadta érettünk. Arcunkon a Golgotáról áradó fény sugaraival mehetünk embertársaink közé, hogy közvetítsük a világosságot azok számára, akik még a sötétségben vergődnek. – Az apostolok története, 209-210./old.

Isten, aki visszajön értünk

Jn 14:1-3. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! (2) Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? (3) És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. /RÚF/

 Jézus egyik legfontosabb ígérete az az áldott remény, amelyben tükröződik a Teremtő vágya, hogy velünk szeretne lenni az örökkévalóságban is. Ezt mondta: „…ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14:3) János apostol szerint ez az ígéret biztosan megvalósul: „Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jel 21:3, ÚRK)

 „A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti… Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt – amikor mindent megújít –, itt lesz »Isten sátora az emberekkel... és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük«. (Jel 21:3) A megváltottak pedig a végtelen korszakokon át – miközben az Úr világosságában járnak – dicsőíteni fogják Őt kimondhatatlan ajándékáért”. (Ellen G. White: Jézus élete.)

 Amikor Krisztus földi, tanítói működése végéhez közeledett, tudta, hogy művét tanítványai nemsokára személyes felügyelete nélkül viszik tovább; igyekezett őket bátorítani, és a jövőre előkészíteni. Nem kecsegtette tanítványait csalfa reményekkel, hanem elmondta nekik mindazt, ami bekövetkezik, mintha csak nyitott könyvből olvasta volna. Tudta, hogy nemsokára búcsúzik, és itt kell hagynia őket, mint juhokat a farkasok között. Látta, miként üldözik majd, hogyan taszítják ki a zsinagógákból, és viszik tömlöcbe őket. Azt is tudta, hogy közülük néhányat megölnek majd bizonyságtételük miatt, melyet róla, a Messiásról tesznek. Fel is említett egyet-mást előttük. Egyszerűen és határozottan beszélt jövőjükről, hogy nehéz óráikban emlékezzenek majd szavaira, s így hitük benne, mint Megváltójukban, megerősödjön.

 Azonban reményt keltő és bátorító szavakat is intézett hozzájuk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek; higgyetek Istenben és higgyetek én bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.” (Jn 14:1-4) Érettetek jöttem e világra, érettetek dolgoztam. Ha elmegyek is, teljes erővel fogok munkálkodni érettetek. Azért jöttem e világra, hogy előttetek megnyilat- kozzam, és tudjatok hinni bennem. Elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, hogy vele együtt munkálkodjam érettetek. – (E.G.W. Az apostolok története.)

Jézus visszajövetele: Utolsó ítélet, örök élet

 „Akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)

„Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből.” (1Thess 4,16)

„Ímé eljő a felhőkkel, és minden szem meglátja őt, még akik őt általszegezték is, és siratja őt e föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen.” (Jel 1,7)

 

Jézus eljöveteléről sokan gondolkodnak úgy, hogy azon nem egy látható eseményt kell érteni, hanem a világ mintegy „felnő” Krisztushoz egy lelki, vallási fejlődés révén, és így egyszer csak megvalósul a világban a keresztény eszmék uralomra jutása, s ezáltal „jelenik meg, tér vissza” Krisztus. Az Ige egyértelmű kijelentései szerint azonban Krisztus valóságosan, látható, hallható, mindenki számára érzékelhető módon fog visszatérni. Megjelenését kozmikus jelenségek kísérik, és minden ember szembesül dicsőségének megnyilvánulásával. A megváltási terv végső eseménysorozata kezdődik meg ekkor, amellyel Isten lezárja Sátán uralmát, a bűn hatezer éves földi történelmét. Aratáshoz, szürethez is hasonlítja a Szentírás ezt az időszakot, amikor beérik a gabona, a jó mag, az evangélium elvégzi a maga munkáját, és „megszámlálhatatlan sokaság” várja a Szabadító érkezését. Ugyanakkor a gonoszság is beérik, olyannyira, hogy Noé napjaihoz hasonlítja Jézus ezt az időszakot. Ha nem lépne közbe, hogy „elpusztítsa azokat, akik a földet pusztítják”, akkor valóban egy ember sem maradna meg.

Krisztus első és második adventje a megváltásunk két legnagyobb és egymást kiegészítő eseménye. Amikor emberként közöttünk volt, majd meghalt értünk, megszerezte minden ember számára a bűn feletti győzelem, az örök élet lehetőségét. Amikor visszatér isteni dicsőségében, elhozza megváltottainak a drága áron megszerzett üdvösséget. Az egész menny örömmel hirdeti a szeretet győzelmét, Krisztus földi uralmának kezdetét: „Hallottam mintegy nagy sokaság szavát, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát, mondván: Alleluja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a mindenható. Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki…” (Jel 19,6–7)

Krisztus szabadítóként jön

„És szólnak ama napon: Ímé Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket, ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában! (Ésa 25,9)

„Akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljönni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)

„A föld királyai és a fejedelmek, a gazdagok, a vezérek és a hatalmasok, és minden szolga és minden szabad elrejtették magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba, és mondták a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek ránk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától!” (Jel 6,15–17)

 

A Szentírás tömör megfogalmazása: „sír a föld minden nemzetsége”, érzékelteti azt a döbbenetes hatást, ahogyan az Őt várók örömteli vágya teljesül – de a neki ellenállók rémületét és elveszettségük felismerését is. Az adventvárás az első keresztények számára boldog készülődést, csillapíthatatlan sóvárgást jelentett a Megváltójukkal való találkozás után. Sajnos az évszázadok során ez a várakozás megfakult, de minden időben voltak olyan hívők, akik ébren tartották Krisztus visszatérésének reménységét. A nagy adventmozgalom tömegek figyelmét hívta fel újra erre a közelgő eseményre, amely a legtöbb keresztény egyházban már csak tantétel maradt, vagy azt is átértelmezték. Krisztus szabadítóként jön, és a végidő megpróbáltatásait átélő hívők számára ez lesz a legörömtelibb pillanat. Nemcsak a szenvedéseiktől való megszabadulás miatt, hanem mert szeretett Urukkal szemtől szemben találkozhatnak.

Ugyanez az esemény kifejezhetetlen félelmet vált ki azokban, akik nem voltak élő kapcsolatban Krisztussal, és nem készültek fel jövetelére. Számukra „megemésztő tűz” a Krisztust övező isteni dicsőség, nem is élhetik túl a vele való szembesülést, őket „megemészti az Úr szájának leheletével, és megsemmisíti megjelenésének feltűnésével” (2Thess 2,8).

 

„Keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az Emberfia jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a Föld felé közeledő, egyre fényesebb és dicsőségesebb felhőt, mígnem nagy fehér felhőként, megemésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível. Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem »fájdalmak férfia«-ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, hanem menny és föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki »hív és igaz«, aki »igazságosan ítél és hadakozik«. »És mennyei seregek követik Őt.« (Jel 19,11–14) A királyt szent angyalok megszámlálhatatlan sokasága kíséri. Ajkukon dicsőítő ének, mennyei dallam hangzik. Az égen számtalan tündöklő alak látható, »tízezerszer tízezer és ezerszer ezer«. Emberi tollal nem lehet megrajzolni ezt a képet, az a tündöklés meghaladja a képzeletet. »Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé.« (Hab 3,3–4) Amint az »élő« felhő közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét nem csúfítja töviskorona. Szent homlokán a dicsőség királyi koronája tündököl. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap… Az igazak reszketve kiáltják: »Ki állhat meg?« Az angyalok ajkán elhal az ének, és egy ideig félelmetes csend van. Majd Jézus hangja hallható: »Elég néked az én kegyelmem.« Az igazak arca felragyog, és minden szívet öröm tölt be. Az angyalok pedig, akik közelednek a földhöz, egyre hangosabban énekelnek.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, Isten népe megszabadul c. fej.)

Az igazak és a gonoszok feltámadása

 „Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, Jézus által, ővele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban. Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elé a levegőbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thess 4,14–17)

„Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra, mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk.” (1Kor 15,51–52, vö. Jn 5,28–29; Jn 6,40)

„Elküldi angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig.” (Mt 24,31)

„Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,3)

 

A Szentírás beszél az igazak és a gonoszok feltámadásáról is, de időbeli különbség van a kettő között. Amikor Krisztus az ég felhőin megjelenik, megváltottaiért jön: azokért is, akik az évezredek során hitben éltek és reménységben haltak meg, és az élő igazakért, akik felkészülten várták eljövetelét. Az első feltámadás során életet nyert üdvözültek új, örök életre alkalmas testben jönnek ki sírjukból. Majd az élők is új testet kapnak, és a feltámadottakkal együtt elragadtatnak „az Úr elé, a levegőbe” (mivel Krisztus ekkor még nem lép a földre), majd vele és az angyalokkal együtt a mennybe. Nincsen tehát „titkos” elragadtatás, a halottak sincsenek még a mennyben, hanem a sírban nyugodva várják Krisztus visszatérését, és mindenki együtt nyeri el a Megváltója által biztosított üdvösséget.

 

„Az igazak az örök ifjúság frissességével és elevenségével támadnak fel. Isten kezdetben nemcsak a saját jellemének, de alakjának és arcának hasonlatosságára is teremtette az embert. A bűn azonban eltorzította Isten képmását az emberben. De Krisztus eljött, hogy visszaadja azt, ami elveszett. Át fogja változtatni a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. Az élő igazak »nagy hirtelen, egy szempillantásban« elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőülnek, Isten halhatatlanná teszi őket, és az angyalok »egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a másik végéig«. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, Isten népe megszabadul c. fej.)

Jézus visszajövetele: A „millennium”, vagyis az ezer év alatt a mennyben és a földön

 „Láttam királyiszékeket, leültek azokra, és adatott nékik ítélettétel… és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig.” (Jel 20,4)

„Mígnem eljött az öregkorú (akinek a kora nagy, az örökkévaló), és az ítélet adatott a magasságos egek szentjeinek; és az idő eljött, és elvették az országot a szentek.”

 (Dn 7,22)

„Nem tudjátok-é, hogy a szentek a világot ítélik meg? És ha ti ítélitek meg a világot, méltatlanok vagytok-e a legkisebb dolgokban való ítéletekre? Nem tudjátok, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat?” (1Kor 6,2–3)

„Láttam egy angyalt leszállni a mennyből, akinél volt a mélység kulcsa, és egy nagy lánc a kezében. És megfogta a sárkányt, azt a régi kígyót, aki az ördög és Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, és vetette a mélységbe, s bezárta azt és bepecsételte felette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő; azután el kell néki oldoztatni egy kevés időre.” (Jel 20,1–3)

 

A végső, egyetemes ítélet első szakasza, a hívők életének vizsgálata 1844-ben kezdődött, és lezárult Krisztus eljövetele előtt.

A második szakaszában azoknak az esete tárul fel, akik nem igényelték Isten kegyelmét. Amikor Isten bevonja megváltottait is az ítélet munkájába, feltárja előttük a „sötétség titkait és a szívek tanácsait”, tehát a rejtett indítékokat és titkos cselekedeteket is. Így mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, hogy Isten mindent megtett a megmentésükért, és önmagukat zárták ki a mennyből. Ez az időszak a megváltottak számára a földi történelem igazi megértését, átértékelését is jelenti. A menny szent légkörében, Isten jelenlétében tisztábban láthatják a bűn megrontó hatalmát és ragályos voltát, és megértik, miért „nem mehet be oda semmi tisztátalan”. Az ezer év alatt szerető Megváltójuk segítségével begyógyulhatnak azok a lelki sebek, fájó emlékek, amelyek embertársaikkal kapcsolatban támadtak bennük.

Az ezer év alatt Földünk puszta és kietlen, az utolsó napok kataklizmái, a földrengések, szökőárak mindent romba döntöttek. Az üdvözültek elragadtatása után nem maradnak itt élő emberek, csupán Sátán és angyalai, akik a pusztulás okozói voltak.

 

„Sátán ezer évig mérhetetlen szenvedések között kóborol a kihalt földön, és látja Isten törvénye elleni lázadásának következményeit. Az általa okozott bűnökért bűnhődnie kell.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A Föld pusztulása c. fej.)

Jézus visszajövetele: A végső ítélet

 

„Amikor eltelik az ezer esztendő, Sátán eloldatik fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, akiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljöttek a föld szélességére, és körülvették a szentek táborát és a szeretett várost, és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat. És láttam egy nagy fehér királyiszéket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állni Isten előtt; és könyvek nyittattak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az élet könyve, és megítéltettek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. A pokol pedig és a halál vettettek a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvébe, a tűz tavába vettetett.” (Jel 20,7–15)

 

Az ezer év letelte után Jézus a megváltottak sokaságával és az „új Jeruzsálemmel” leszáll a Földre, egy számára elkészített helyre, és ekkor történik a gonoszok feltámadása. Amikor Sátán meglátja alattvalóit, akik a hatezer év során jó eszközei voltak, a hatalmas tömeg láttán újraéled benne a győzelem reménye. Az ő táborához képest Isten városa most is kisebbségnek és könnyen legyőzhetőnek tűnik előtte. Ezért még egy utolsó próbálkozással felkészül a döntő csatára: „körülveszik a szentek táborát és a szeretett várost”. Most azonban már Krisztusé a hatalom, és dicsőségének trónja előtt megrendülten áll meg a menthetetlenségét bizonyító hatalmas tömeg. Ekkor szembesíti őket az igaz Bíró minden cselekedetükkel, amely a mennyei feljegyzések alapján feltárul előttük.

 

„A gonoszoknak, mihelyt a könyvek megnyílnak és Jézus rájuk tekint, minden bűnük eszükbe jut. Rádöbbennek, hogy gőgjükkel és lázadásukkal milyen súlyosan megsértették Isten törvényét. A megejtő kísértések, amelyeket bűnös életükkel hívtak ki, az áldások, amelyekkel visszaéltek, Isten küldöttei, akiket semmibe vettek, az intések, amelyeket elvetettek, a gazdagon áradó kegyelem, amelyet konok, megátalkodott szívük visszautasított – mind megjelennek előttük.

Minden kétely, amely a hosszú küzdelem során az igazság és tévelygés kérdésében felmerült, most tisztázódik. A lázadás következményei, az isteni rendelkezések mellőzésének gyümölcsei minden értelmes teremtmény előtt nyilvánvalóak lesznek. Az egész világegyetem láthatja a különbséget Isten kormányzata és Sátán uralma között. Sátánt a saját cselekedetei ítélik el. Világossá válik, hogy Isten a nagy küzdelem során tett minden intézkedésében tekintettel volt népe örök érdekeire és a teremtett világokra. A bűn történelme az egész örökkévalóságon át tanúskodni fog arról, hogy minden teremtmény boldogsága szorosan összefügg Isten törvényének létezésével. A nagy küzdelem összes tényét látva az egész világegyetem hirdeti: »Igazságosak és igazak a te útjaid, óh szentek Királya!«

Istentől az égből tűz száll alá. A föld feltöredezik. Előkerülnek a föld mélyébe rejtett fegyverek. Emésztő lángokat lövell minden tátongó szakadék. Még a sziklák is tüzet fognak. Eljött a nap, amely lángol, mint a kemence. A roppant nagy forróságtól az elemek megolvadnak. A föld is megolvad, és ami rajta van, megég… A tisztító lángokban a gonoszok – a gyökér és az ágak – végül megsemmisülnek. Sátán a gyökér, hívei az ágak. Maradéktalanul lesújt rájuk a törvény szabta büntetés, ahogy azt az igazság megköveteli. A menny és a föld ezt látva a Teremtő igazságosságát hirdeti.” (Ellen G. White: Korszakok nyomában, A küzdelem véget ér c. fej.)

A megváltottak örök otthona

 

„Ezután láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger többé nem volt. És én, János, láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely Istentől szállt alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallottam nagy szózatot, amely ezt mondta az égből: »Ímé Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, az ő népei lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük. És Isten eltöröl minden könnyet a szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« És mondta az, aki a királyiszéken ült: »Ímé mindent újjá teszek… Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.«” (Jel 21,1–5)

„De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik.” (2Pt 3,13)

„Semmi elátkozott nem lesz többé, és Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz, és az ő szolgái szolgálnak néki, látják az ő orcáját, és a neve homlokukon lesz.” (Ésa 11,6–9; 32,17–18)

 

„A Biblia hazának nevezi a szentek örökségét (Zsid 11,14– 16). Ott a mennyei Pásztor élő vizek forrásaihoz vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és leveleivel a népeknek szolgál. Ott kiapadhatatlan, kristálytiszta vízforrások fakadnak, és a partjukon hajladozó fák árnyékot vetnek az ösvényekre, amelyen az Úr megváltottai járnak. A szélesen elterülő síkságok gyönyörű dombokba torkollnak. Isten hegyeinek fenséges ormai magasra emelkednek. A békés rónákon, az élő vizek mellett Isten népe, a sokáig zarándok és vándor nép, otthonra talál. »Népem békesség hajlékában lakozik, biztonság sátraiban, gondtalan nyugalomban. Nem hallatik többé erőszaktétel földeden, pusztítás és romlás határaidban, és a szabadulást hívod kőfalaidnak, és kapuidnak a dicsőséget. Házakat építenek és bennük lakoznak, és szőlőket plántálnak, és eszik azok gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne, nem úgy plántálnak, hogy más egye a gyümölcsöt… Kezeik munkáját elhasználják választottaim.« (Ésa 32,18; 60,18; 65,21–22)

Ott a halhatatlan lények soha el nem fogyó örömmel szemlélik a teremtő hatalom csodáit, a megváltó szeretet titkait. Ott nem lesz Isten elfelejtésére kísértő kegyetlen, ámító ellenség. Minden tehetség fejlődik, minden képesség gyarapszik. A tanulás nem fárasztja majd elménket. A legnagyobb vállalkozások is véghezvihetők, a legmagasztosabb törekvések is megvalósíthatók, a legmagasabb célok is elérhetők. Mindig új magaslatok hívogatnak, új csodák gyönyörködtetnek, új igazságokat érthetünk meg, és új dolgok serkentgetik a lélek és a test képességeit. A világegyetem minden kincse kutatásra tárul Isten megváltott gyermekei elé. A halandóság béklyóitól megszabadult ember fáradhatatlanul szárnyal távoli világok felé, amelyek lakói sírtak az emberi szenvedés láttán, de örömének csendült ajkukon már egyetlen ember megtérésének hírére is. A Föld lakói kimondhatatlan örömmel osztoznak az el nem bukott lények boldogságában és bölcsességében. Megismerik tudásuk kincseit, amelyeket a végtelen korszakokon át Isten keze munkájának szemlélésével gyűjtöttek. Tisztán látó szemmel nézik a természet dicsőségét – napokat, csillagokat és naprendszereket –, amelyek kijelölt pályájukon keringenek Isten trónja körül. Mindenre, a legparányibbtól a legnagyobbig a Teremtő neve van írva. Minden Isten végtelen hatalmát hirdeti. És az évek, az örökkévalóság évei folyamán még káprázatosabb, még dicsőségesebb ismeretek tárulnak fel Istenről és Krisztusról. Nő a szeretet, a tisztelet és a boldogság, miként a tudás is. Az ember minél többet megtud Istenről, annál jobban csodálja jellemét.

A nagy küzdelem véget ért. Nincs többé bűn, és nincsenek bűnösök. Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet. (Ellen G. White: Manuscript Release, IX. köt., 104–105. o.)

„Krisztus megváltói munkája igazságot szolgáltat Isten uralmának. Megtudja a világ, hogy a Mindenható a szeretet Istene. Sátán vádjai alaptalanoknak bizonyulnak, jelleméről lehull a lepel. A lázadás soha többé nem ismétlődhet meg. Bűn soha többé nem hatolhat be a világegyetembe. A hitehagyás ellen mindenki örökre biztosítva van. Az önfeláldozó szeretet eltéphetetlen kötelékkel egyesíti a Föld és a menny lakóit Teremtőjükkel.

A megváltás munkája befejeződik. Ott, ahol eláradt a bűn, Isten kegyelme még bőségesebb lesz. A földet – amit Sátán magának igényel – Isten nemcsak megváltja, hanem meg is dicsőíti. A mi kis világunk, amely a bűn átka miatt az egyetlen sötét folt Isten dicső teremtésén, a világegyetem minden más világát felülmúló megbecsülésben részesül. Itt, ahol Isten Fia emberi testben sátorozott, ahol a dicsőség Királya élt, szenvedett és meghalt, majd amikor mindent megújít, itt lesz »Isten sátora az emberekkel… és velük lakozik, az ő népei lesznek, és maga Isten lesz velük, az ő Istenük« (Jel 21,3).” (Ellen G. White: Jézus élete, Velünk az Isten c. fej.)