Krisztus a mindennapokban: Hogyan tanítja az úrvacsora Isten irántunk tanúsított hűséges szeretetét és ragaszkodását?

Tit 3,5 • „Nem az igazság cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Õ irgalmasságából tartott meg miniket az újjászületés fürdője és a Szentlélek megújítása által.”

Jn 13,10 • „Mondta neki Jézus: Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.”

Hós 11,7–10/a • „Az én népem megátalkodottan hajlamos elfordulni tőlem. Ha hívogatják is õt a magasságos Istenhez, senki nem indul meg rajta. Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izráel!?… Megesett bennem az én szívem; fellángolt minden szánalmam! Nem végzem el haragom hevét, nem fordulok vissza Efraim vesztére, mert Isten vagyok én és nem ember, a Szent teközötted, és nem haraggal jövök én. Az Urat fogják követni.”

2Tim 2,11–13 • „Igaz beszéd ez. Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is: ha megtagadjuk, Õ is megtagad minket. Ha hitetlenkedünk, Õ hű marad: Õ magát meg nem tagadhatja.”

(Hogyan kapcsolódik az úrvacsora a keresztséghez? Milyen lelki esemény törvényszerűségeit ábrázolja és tanítja a keresztség, illetve az úrvacsora? Kiknek rendelte el Jézus az úrvacsorát, mit jelent az, hogy a „megfürdötteknek” van rá szükségük?)

Jézus mindössze két jelképes szertartást rendelt el, amelyeket a saját példaadásával is megerősített – a keresztséget és az úrvacsorát. Ennek a ténynek arra kellene késztetnie bennünket, hogy a legmélyebb érdeklődéssel tanulmányozzuk és gyakoroljuk ezeket.

Éppen az utolsó vacsora leírása során olvashatjuk Jézusról az egyik legcsodálatosabb kijelentést: „Szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket.” (Jn 13,1) Jézus maga volt a testet öltött szeretet, és minden tette, szava ebből a „mindvégig tartó” szeretetből fakadt. A szeretet legfőbb megnyilatkozási formája pedig az, hogy szüntelenül adni akar valamit. Ez kétségtelen igaz az úrvacsorára is: Jézus e szertartás által is adni akar nekünk, gazdag lelki áldásokban szeretne részesíteni bennünket újra és újra.

Az úrvacsora szemléletesen tanítja azt, hogy Isten irántunk érzett szeretetét nem lehet egykönnyen megzavarni vagy kioltani (Ellen G. White: Jézus élete, 551. o.). Amíg véglegesen nem tagadjuk meg Õt, addig Õ hű marad, nem adja fel az értünk folytatott küzdelmet. Nem ad oda az Ellenségnek, nem szolgáltat ki a hatalmának, noha bűneink alapján Sátán a magáénak követel bennünket. Isten a „megátalkodott felfordulások” ellenére is töretlen bizalmat tanúsít irántunk:

 „Az Urat fogják követni.” (Hós 11,7–10)

„Az úrvacsora szimbolikája (jelképrendszere) a keresztség szimbolikájának kiegészítése. A keresztség az új ember születését jelképezi, az úrvacsora pedig az új élet fenntartását és fejlődését… Az úrvacsorai közösség folytatja felkészítésünket az örök életre.

A lábmosás kiegészítésként járul a keresztséghez, az újjászületés fürdőjéhez. Az első és alapvető megigazítást a keresztség szimbolizálja…, amely normális körülmények között nem ismétlődik meg. A megszentelõdést – a mindennapok munkáját

– az úrvacsora jelképezi, amely annyiszor ismétlődik, ahányszor csak szükséges.” (Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története, Spangli Alapítvány, 2006, 284–285., 281. o.)

„Mindkét nagy fontosságú eseménynek [Jézus halálának és feltámadásának] megvan az emlékezete. Az úrvacsora, a megtört kenyér és a szõlõtõ gyümölcse, ha magunkhoz vesszük, hirdeti az Úr halálát, amíg ismét eljövend. Ily módon idézzük emlékezetünkben szenvedéseinek és halálának jeleneteit. Krisztus feltámadását az alámerítkezés alkalmával ünnepeljük, amikor eltemetkezünk a hullámsírba és feltámadásához hasonlóan feltámadunk, hogy új életet éljünk.”

„Az alámerítkezés és az úrvacsora két hatalmas emlékoszlop. E két rendelkezésre Krisztus az igaz Isten nevét írta fel.”

„Jézus szeretetének kényszerítő erejét mindig frissen kell tartanunk az emlékezetünkben. Krisztus azért szerezte az úrvacsorai istentiszteletet, hogy ezáltal Isten szeretetéről beszélhessen nekünk.” (Ellen G. White: Korai írások, 187. o.; 27. kézirat, 1900; Jézus élete, 566. o.)

Krisztus a mindennapokban: Milyen lelki előkészületre van szükség

                                                        ... ahhoz, hogy áldással vehessünk részt az úrvacsorán?

1Kor 11,27–32 • „Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyon abból a pohárból, Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úr testét. Ezért van köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan. Mert ha mi ítélnénk magunkat, nem ítéltetnénk el. De amikor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk.”

Zsolt 19,13 • „Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engem!”

Jer 17,9–10 • „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az,kicsoda ismerhetné azt? Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom.”

Zsolt 139,23–24 • „Vizsgálj meg engem, ó Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! Lásd meg, van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja, és vezérelj engem az örökkévalóság útján!”

Alkalmassá kell válnunk arra, hogy egyáltalán felismerjük és azután befogadhassuk Isten gazdag ajándékait (vö. Jn 4,10). A „vevő” oldaláról nézve is meg kell lennie a készségnek a befogadásra, nem elegendő csupán az „adó” oldalán kétségtelenül meglévő szándék. Az úrvacsorát megelõzõ lelki előkészületlenek ezt a célt kell szolgálnia.

Sokan hosszú évek, évtizedek óta élnek az úrvacsorával. Az ismétlődő cselekvéseknél mindig fennáll a veszély, hogy idővel formálissá válnak, megfakulnak, elveszítik az erejüket. Kísértést jelenthet a gondolat, hogy „én ezt már tudom, számtalanszor hallottam, jól ismerem”. Az előkészület fontos része az, hogy felvegyük a küzdelmet az ehhez hasonló gondolatokkal. A Jézus szavai szerint „értelemmel” (Jn 13,12. 17) gyakorolt úrvacsora soha nem válhat formálissá.

A Bibliában mindenütt kettéválnak az utak. Vagy a széles, vagy a keskeny úton haladunk (Mt 7,13–14). Vagy Krisztussal vagyunk, vagy ellene; vagy Vele gyűjtünk, vagy tékozlunk (Mt 12,30). Tékozló fiakként vagy közeledünk az atyai házhoz, vagy éppen eltávolodunk attól. Befolyásunk az élet illata az életre, vagy a halál illata a halálra (2Kor 2,15–16)… Nincs ez másként az úrvacsora kapcsán sem. Közömbös úrvacsora nem létezik. Vagy „méltatlanul” élünk vele, aminek a következménye erőtlenség, betegség, alvás és végül elmarasztaló ítélet

– vagy élő hittel, „Lélekkel és értelemmel” (1Kor 14,15), ami lelkierőt, egészséget és éber, tevékeny, munkálkodó hitéletet eredményez. S mindez az előkészület részét jelentő önvizsgálat során dől el…

„Isten Igéje felszólít bennünket, hogy az úrvacsora előtt »vizsgáljuk meg magunkat« (1Kor 11,28–30). Nem a napi imádságainkkal – bűnbánattal, Krisztus áldozata és közbenjárása által – elrendezett bűneinket kell ismét az emlékezetünkbe idéznünk. Azokra bocsánatot nyertünk, nem kell ezért ismét folyamodni, vagy megerősíteni az úrvacsora alkalmával. Szükséges viszont, hogy esetleges könnyelműen vett, nem rendezett, elfelejtett vétkeink, vagy észre nem vett titkos 

bűneink megláttatását kérjük Istentől. Meg kell vizsgálnunk továbbá Krisztus iránti szeretetünk, odaadásunk mértékét, testvéreinkhez és felebarátainkhoz való viszonyunkat, azaz szívünk állapotát… Szívünk megtisztítását, Isten és egymás iránti szeretetünk megelevenítését kell kérnünk Istentől az úrvacsora előtti lelki előkészület során. Azért imádkozzunk, hogy tegyen bennünket is »tisztává« az úrvacsorán, mint egykor tanítványait az utolsó vacsorán. Mindig törekedjünk arra, hogy az úrvacsorát megelõzõ héten több időnk legyen az egyéni elvcsendesedésre, az imádkozásra és az Igével való lelki táplálkozásra!” (Vankó Zsuzsa: Az alapvető bibliai tanítások kátéja, 137. o.)

Az egyik úrvacsorától a másikig eltelt időszak átgondolása során tudatosítanunk kell magunkban azt a lelki törvénysze­rûséget, hogy a keresztény életben nem lehetséges a stagnálás, az egy helyben maradás. Itt is érvényes a „vagy-vagy”: „Amint a Föld történelmének vége felé közeledünk, vagy egyre gyorsuló ütemben halad előre a keresztény jellemfejlődésünk, vagy pedig

ugyanilyen rohamosan hanyatlik vissza.” (Ellen G. White: Kiben bízhatunk, II., 729. o.)

Az erőtlenség, betegség és alvás egyetlen igazán hatásos ellenszere: „Elmélkedjünk Krisztus megalázkodásáról – ha sokat gondolkozunk erről, akkor olyan önmegtagadást és önfeláldozást látunk majd a gyülekezetben, amelyet csodálnak az angyalok.” (Ellen G. White: Kiben bízhatunk?, I., 28. o.)

Krisztus a mindennapokban: Milyen fontos igazságokra tanít bennünket a lábmosás jelképes cselekedete?

 

 Mit jelent az, hogy Krisztus példája nyomán nekünk is meg kell mosnunk egymás lábát?

Jn 13,8. 10. 14–15 • „Mondta neki Péter: »Az én lábaimat nem mosod meg soha!« Felelt neki Jézus: »Ha nem mos­lak meg téged, semmi közöd sincs énhozzám…« Mondta néki Jézus: »Aki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen tiszta; ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan… Azért ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.«”

Mt 6,14–15 • „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az õ vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátjátok meg az embereknek a vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

  • A lábmosás soha el nem felejthető képpel rögzíti lelki szemeink előtt a bűnrendezés fontosságát. Ha Jézus nem mos meg bennünket, akkor nem lehetünk közösségben Vele. „Amíg

büszkeség, uralomvágy és viszály dúl bennünk, addig szívünk nem juthat közösségbe Krisztussal… Egyedül Krisztus tud tisztává mosni minket. Addig nem vagyunk alkalmasak és felkészültek a Vele való közösségre, amíg nem tisztultunk meg az Õ segítő ereje által.” (Ellen G. White: Jézus élete, 554–555. o.)

• Az alázatosság és a szolgálat leckéje: „Krisztus egész élete az önzetlen szolgálat élete volt. »Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon« (Mt 20,28) – minden cselekedetével erre akarta megtanítani a tanítványokat. Õk azonban még nem tanulták meg ezt a leckét. Ezen az utolsó húsvéti vacsorán Jézus megismételte tanítását, és egy szemléltetéssel örökre bevéste azt tanítványai elméjébe és szívébe.”

„A lábmosás a szolgálat szertartása. Az Úr azt akarja, hogy mindenki megtanulja és gyakorolja ezt a leckét… Azt a mély igazságot tanítja, hogy Krisztus a példakép, amilyenné kegyelme által nekünk is válnunk kell egymás iránt, olyannyira, hogy egész életünk egyetlen szerény, hűséges szolgálat legyen. A lábmosás szemlélteti az igazi alázatosság szükségességét.”

„Krisztus szolgálatra váltotta meg követőit. Urunk azt tanítja, hogy az élet igazi célja a szolgálat. Krisztus maga is szolgált, és minden követőjét a szolgálat törvénye alá rendelte – Isten és a felebarát szolgálatának törvénye alá. Krisztus ezzel minden addiginál magasztosabb fogalmat adott a világnak az életről. A mások szolgálatára szentelt élettel az ember közösségbe jut Krisztussal. A szolgálat törvénye kapoccsá lesz, amely összeköti az embert Istennel és embertársaival.” (Ellen G. White: Jézus élete, 548. o.; „A Te Igéd igazság”, 149. o.; Krisztus példázatai, 224. o.)

• Tanít a szívből fakadó megbocsátás kötelességére, és elénk tárja annak forrását:

„A legsúlyosabb következményekkel járó bűn a rideg, kritizáló és engesztelhetetlen lelkület.”

„Amikor Istenhez jövünk, hogy kegyelmet és áldást kérjünk tőle, szükséges, hogy a szeretet és a megbocsátás lelkülete töltse be szívünket egymás iránt. Hogyan is kérhetnénk, hogy »bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek«, ha eközben megengedjük magunknak a kérlelhetetlen, engesztelhetetlen lelkületet? Ha azt akarjuk, hogy Isten meghallgassa imánkat, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak, mégpedig ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, mint ahogy mi igényeljük Tőle, hogy megbocsássa bűneinket… Ha állandóan a felszínen tartjuk gondolatainkban a mások által elkövetett barátságtalan és igazságtalan tetteket, akkor lehetetlennek tűnik számunkra, hogy úgy szeressük őket, ahogy Krisztus szeretett minket. De ha ehelyett Krisztus irántunk tanúsított, csodálatra méltó szeretete és könyörülete foglalkoztatja a gondolatainkat, akkor ugyanez a lelkület árad belőlünk is másokra. Szeretni és tisztelni fogjuk egymást, a hibák és a tökéletlenségek ellenére, amelyeken nem tudunk segíteni azzal, ha folyton ezekre tekintünk. Mellőzzük a magabízást, ápoljuk magunkban az alázatosságot és a türelmes, tapintatos viszonyulást mások hibáihoz. Ez kiöl majd belőlünk minden szűkkeblű önzést, megértõvé és nagylelkűvé tesz mások iránt.” (Ellen G. White: Gondolatok a Hegyi beszéd­rõl, 129. o.; Krisztushoz vezető lépések, 84., 104–105. o.)

Krisztus a mindennapokban: Hogyan tanít az úrvacsora

 

... szent jegyeinek magunkhoz vétele a megszentelődés törvényszerűségeire, a „szabályszerű küzdelemre” (2Tim 2,5), és ezáltal a győzelmes keresztény életre?

Mt 26,26–28 • „Amikor pedig ettek, vette Jézus a kenyeret, hálákat adva megtörte, és adta a tanítványoknak, és mondta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem.« Vette a poharat, és hálákat adva adta azoknak, ezt mondván: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.«”

Jn 6,53–57. 63 • „Mondta nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem lakozik, és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam… A Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek, Lélek és élet.”

Jn 17,17 • „Szenteld meg őket a te igazságoddal: a Te Igéd igazság.”

(Milyen két vonatkozásban szemléltetik velünk Krisztus személyét az úrvacsora szent jegyei? Hogyan tanúskodik az Írás arról, hogy itt jelképekről van szó? Mi az a két dolog, amit cselekednünk kell Jézus példamutatása szerint az Õ bűntelen életét és áldozatát ábrázoló szent jegyekkel? Milyen legyen a Krisztust jelképező kenyér és szõlõlé az úrvacsorán? Mi a jelentősége annak, hogy hálát adunk a kenyérért és a pohárért?)  "Hála legyen Istennek az ő kimondhatatlan ajándékáért." 2Kor 9,15.

A kovásztalan kenyér és az eredetlen szőlőlé Jézus bűntől mentes lényét jelképezi, arra emlékeztet minket, hogy Õ földi életében is tökéletesen igaz volt. A megtört kenyér és a kitöltött pohár pedig az Õ megtört testét és kiontott vérét jelképezi, azaz golgotai áldozatára emlékeztet.

Jézus csak kovásztalan kenyeret adhatott tanítványainak az utolsó vacsorán, figyelembe véve azt a tényt, hogy a páska (a húsvét) ünnepe előtt, a páskavacsorán semmiképpen nem lehetett kovászos kenyér az asztalon (2Móz 12,8. 15). Az eredeti szövegben található, bornak fordított szó mustot is jelenthet. Az ószövetségi rendelkezés szerint a szolgálatban lévő papok és az Istennek szentelt emberek (a nazireusok) nem fogyaszthattak szeszes italt. A kovászhoz hasonlóan az erjedés is a bűn jelképe.

A kettős jelkép arra utal, hogy Jézus két vonatkozásban is – mint áldozat és mint tökéletes Emberfia – a mi megigazulásunk forrása. Szükségünk van mind az Õ megtört testére és kiontott vérére, mind bűntelen földi életének példájára, amely a bűn feletti győzelem titkát mutatja meg számunkra is. Szemlélnünk kell Õt az úrvacsorán úgy is mint „megölt Bárányt” (Jel 5,6), és úgy is mint „hibátlan, szeplőtlen Bárányt” (2Pt 1,19).

„Krisztus élete, amely életet ad a világnak, Igéjében rejlik… Amiképpen testi létünket a táplálék tartja fenn, úgy lelki életünket Isten Igéje. Minden embernek önmaga számára kell életet merítenie Isten Igéjéből. Amiképpen magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy kell az Igét is magunkhoz vennünk. Ne csupán mások közvetítésével szerezzük meg… Az Ige megszabadít a megtéretlek, földies természettől, és Jézus Krisztusban új életet ad… Isten Igéi átformálják a gondolatainkat, fejlesztik, építik a jellemünket.”

„Isten dicsőségének egyetlen felvillanása, Krisztus tisztaságá­nak egyetlen sugara, amely bevilágít a lélekbe, fájdalmas módon felfedi az összes szennyfoltot, megláttatja jellemünk minden torzulását és fogyatékosságát. Nyilvánvalóvá lesznek a megszenteletlen vágyak, a szív hűtlensége, az ajkak tisztátalansága. A bűnös meglátja engedetlensége cselekedeteit, mindazokat az eseteket, amikor semmibe vette Isten törvényét. Isten Lelke kutató pillantása nyomán megalázódva törik össze az emberi lélek. Krisztus tiszta, szeplőtlen jelleme láttán megveti és gyűlöli önmagát… Az ekként megérintett lélek gyűlölni fogja az önzést, elborzad tulajdon önszeretetétől, és arra törekszik, hogy eljusson a szív tisztaságára, az Isten törvényével és Krisztus jellemével való összhangra, Krisztus igazságának elnyerése által.” (Ellen G. White: Jézus élete, 325–326. o.; Krisztushoz vezető lépések, 26–27. o.)

„A szent jegyek magunkhoz vétele a győzelmes élet titkára tanít meg bennünket. Biztatást kapunk arra, hogy keresztény életünk következő szakaszában éljünk ezzel az útmutatással, és ezáltal életünk megszentelt, igaz legyen. De ennél is több­rõl van szó. Amikor magunkhoz vesszük a Krisztus bűntelen életét és áldozatát jelképezõ megtört, kovásztalan kenyeret, és iszunk az Õ kiontott vérét jelképezõ erjedetlen szõlõlébõl, szövetségi elkötelezettséget veszünk magunkra. Mintegy ünnepélyesen megerősítjük azt a tanítványi fogadalmunkat, hogy naponként táplálkozunk a Krisztus bűntelen életéről és áldozatáról szóló igékkel, éppúgy, mint a fizikai életünket fenntartó étellel és itallal. A Jézus Krisztust jelképezõ szent jegyek evésével és ivásával is kifejezzük, hogy szoros, személyes közösséget akarunk ápolni az élő Krisztussal, mert megértettük és befogadtuk az üdvösség titkát: bennünk kell élnie ahhoz,hogy Őhozzá méltó, győzelmes életet élhessünk. A részvétel a jelképes cselekedetben mintegy annak a megvallása, hogy odaszánjuk, elkötelezzük magunkat erre.” (Vankó Zsuzsa: Krisztus egyházának istentiszteleti alkalmai és közösségi élete, 109. o.)

Krisztus a mindennapokban: A Krisztussal kötött szövetség megerősítése

... mellett mit kíván még megerősíteni bennünk az úrvacsora?

1Kor 10,3–4. 16–17 • „Mindnyájan egy lelki eledelt ettek, és mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kõsziklá­ból, amely követte őket, e kõszikla pedig a Krisztus volt… A hálaadás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy ke­nyérbõl részesedünk.”

Mt 23,8–9 • „Ti pedig ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van.” 1Kor 12,13 • „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg…, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”

Gal 6,10 • „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Pontosított fordításban.)

Isten számos bibliai kijelentés által kívánja erősíteni bennünk a testvéri közösséghez való tartozásunkat. Ez ugyanis minden emberi gyengeség ellenére nagy kincs és kiváltság, amelyet meg kell becsülnünk.

Ugyanarra a „szent hívásra” (2Tim 1,9) mondtunk igent – noha az a legkülönfélébb módon ért el bennünket. Így csalatkoztunk a világból „kihívottak” közösségéhez, az egyházhoz (a görög eklézsia szó jelentése „kihívottak”). Vállaltuk, hogy „idegenek és vándorok” (Zsid 11,13) leszünk ezen a földön, akik valami „jobb után vágyódnak” (Zsid 11,16) annál, mint amit e világ nyújthat.

Egy gondviselő, szerető mennyei Atyánk van, és egy Mesterünk, akit mindenben követni szeretnénk. Mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg, és egy test tagjai vagyunk. Jézus sza­vai szerint mindnyájan testvérek vagyunk, és Õ maga sem szégyell testvéreinek nevezni bennünket (Zsid 2,11).

Mindezek komolyan vétele mellett lehetetlen megtagadni a szeretetközösség vállalását egymással. S az úrvacsora során ez különösen igaz, miközben „egy kenyérből és egy pohárból részesedünk”, miközben az önmagát mindannyiunkért áldozatul adó Megváltó halálának emlékjegyeit magunkhoz vesszük.

„Bármily gyöngének és gyarlónak látszik is a gyülekezet, bizonyos értelemben Isten mégis a legnagyobb figyelmében részesíti: kegyelmének színhelye, ahol készségesen nyilvánítja ki emberi szíveket átalakító hatalmát.” (Ellen G. White: Az apostolok története, 9. o.)

Krisztus a mindennapokban: Az úrvacsora jelentősége

 Milyen eljövendő eseményre irányította még rá Jézus a tanítványai figyelmét az utolsó vacsora alkalmával, és mivel zárta ünnepélyes együttlétüket? Mire van okunk nekünk is az úrvacsorai istentisztelet végén?

Mt 26,29–30 • „»Mondom pedig néktek, hogy mostantól fogva nem iszom a szõlõtõkének ebből a terméséből mind-ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyám országában.« Dicséretet énekelve kimentek az Olajfák hegyére.”

Zsolt 32,1–2 • „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.”

1Kor 11,26 • „Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.”

A körülöttünk pusztuló világ állapota kevés okot ad az örömre. A Biblia szerint azonban boldogságunk nem attól függ, ami körülöttünk van, hanem attól, ami bennünk van. Az úrvacsora nagy ajándéka, hogy az istentisztelet végén megtapasztalatlanjuk a bűnbocsánat édes bizonyosságát, hogy nem maradt a lelkünkben semmi csalárdság (Zsolt 32,2). Tiszta lappal indulhatunk egy következő életszakasznak.

„Mindazoknak, akik a feltételeket teljesítik, kiváltságuk bizonyossággal tudni, hogy Isten bocsánata minden egyes bűnre kiterjed. Ne adj helyt a gyanakvásnak, hogy Isten ígéretei rád nem vonatkoznak. Egyformán vonatkoznak minden bűnbánó törvényszegőre. Minden egyes hívő léleknek erő és kegyelem adatott Krisztus által, amelyet a szolgáló angyalok közvetítenek. Senki sem olyan bűnös, hogy ne találhatna erőt, tisztaságot és igazságot Jézusban, aki meghalt a bűnösökért. Krisztus arra vár, hogy levehesse rólunk a bűnfoltos, szennyes ruhát, és igazságának fehér ruhájába öltöztethessen bennünket. Biztat minket, hogy éljünk és meg ne haljunk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 47. o.)

„A múltra vonatkozóan az úrvacsora tanúsítja számunkra az egyház megváltását Jézus Krisztus áldozata által. A jelenben rámutat az egyház táplálékára és egységére. A jövőre vonatkozóan pedig az egyház örök boldogságára.

Az úrvacsora jelentősége nem merül ki abban, hogy tekintetünkkel a múlt felé irányítja, és ott rámutat azokra a nagy eseményekre, amelyek üdvösségünk alapját képezik. Rámutat az egyén kapcsolatára Jézussal és a keresztény közösséggel is a jelenben. A jövőt illetően pedig jelenné teszi számunkra reménységünk beteljesedését: 1Kor 11,26.” (Alfred-Felix Vaucher: Az üdvösség története, 285. o.)

Krisztus a mindennapokban: Milyen alapvető példát adott Teremtőnk az idő felhasználása tekintetében?

 

Mi az idő?

1Móz 2,1–3 • „Elvégeztetett az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezte Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott, megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott. És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mivelhogy azon szűnt meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett Isten.”

2Móz 20,11 • „Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetediknapon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.”

Jn 1,1–2 • „Kezdetben volt az Ige, és az Ige volt az Istennél, és Isten volt az Ige. Ez kezdetben az Istennél volt.”

A következő tanulmányokban részletesebben lesz szó a szom­batünneplésről és a munkáról is, de a földi élet első hete olyan példával szolgál, amelyet ennél a leckénél is érdemes átgondolnunk. Az élet megteremtésével az időt és az élet ritmusát is megalkotta bolygónkon az Úr. A természetben ez a nappalok és az éjszakák, valamint az évszakok váltakozásában mutatkozik meg. Az emberi világban hasonlóképpen látható ez a rend. Leegyszerűsítve a munka, a feladatok, a kötelességek elvégzése, és a pihenés, megnyugvás, felüdülés rendszeres váltakozását jelenti, amelyben az előbbi van túlsúlyban. Igaz ez napi szinten (munka, család, alvás), heti szinten (hat napon keresztül feladatok végzése, egy nap pihenés), és éves szinten is. Az idő helyes és megfelelő felhasználása tehát rendet teremt és biztonságot ad életünkben. Ha ettől a rendtől eltérünk, akkor isteni törvényszerűségeket hagyunk figyelmen kívül, és a következmény betegség, gyengeség, testi-lelki romlás.

Kezdetben a Szentírás tanítása szerint naplementétől naplementéig számítottak egy napot, és a percek, órák beosztását nem a ma megszokott módon végezték. Az idő múlásával, előrehaladtával tehát nem csupán a bűneset után számoltak, hiszen a szombatnapok az első héttől fogva megvoltak. Vagyis nem az élet végessége miatt vált fontossá csupán az idő kérdése. Az idő, a hétköznapi értelmezés szerint, a változás értelmezésére és mérésére kialakult fogalom. Keresztény emberként a Szentírást olvasva felmerülhetnek ugyan olyan kérdések is, mint az öröktől fogva való és örökké létező fogalmak, de ezeknek végére nem járhatunk, csak gondolati zsákutcákba torkollunk. Amiben megnyugodhatunk, azt Jézus elmondta:„Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki volt és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel 1,8) Istenünk áll a teremtés és létünk kezdeténél, ahogy annak végénél vagy folytatásánál is. A legfontosabb, hogy mi is ott álljunk előtte minden napon.

Krisztus a mindennapokban: Hogyan gondolkodik a keresztény ember az időről?

Zsolt 31,16 • „Életem ideje kezedben van.”

Siral 3,22–23 • „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az õ irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!”

Mt 25,21 (vö. 1Kor 10,31) • „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevésen           voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe.”

Bármit is teszünk időnkkel, a jó Istennek tartozunk vele elszámolással, mert Tőle kaptuk. Ez az egyetlen talentum, amelyből minden ember ugyanannyit kapott: naponta 24 órát. (Csak az életünk idejében lehet különbség.) A kérdés az, hogy miként bánunk vele, hogyan osztjuk be, mire használjuk. Talán ennek átgondolása segít leginkább meglátnunk, hogy mennyire válhatunk valóban Krisztus tanítványaivá. Ha kiértékeljük egy napunkat, azonnal szembesülhetünk azzal, hogy mi mindenre volt időnk, mire szántuk a rendelkezésünkre álló perceket, órákat – ugyanakkor mire nem maradt idő. A következő bizonyságtételek segítenek abban, hogy megtanuljunk rangsorolni:

„Időnk Istené. Minden pillanat az Övé, és legünnepélyesebb kötelességünk, hogy azt az Õ dicsőségére használjuk. Egyetlen tőle kapott talentumunkkal sem fog szigorúbban elszámoltatni, mint az időnkkel. Az idő értéke felbecsülhetetlen. Krisztus minden pillanatot drágának tartott. Tartsuk mi is értékesnek a pillanatokat. Az élet nagyon rövid ahhoz, hogy értelmetlenül elfecséreljük. A kegyelemidő nem tart már soká, és e rövid idő alatt kell elkészülnünk az örökkévalóságra. Nincs vesztegetni való időnk. Nem tölthetjük az időt önző élvezetekkel, bűnös dolgokkal. Most kell jellemünket formálnunk az elkövetkezendő életre, a halhatatlanságra. Most kell felkészülnünk a szigorú ítéletre. Az ember alig hogy megszületik, máris elkezdődik haldoklása. És ha a világ nem szerez igazi fogalmat az örök életről, minden munkája semmivé válik. Az az ember alkalmas Isten országára és a halhatatlan életre, aki megbecsüli az időt, és munkára használja. Ennek az embernek érdemes volt megszületnie. Isten arra int, hogy használjuk ki az időt. Az elfecsérelt időt soha nem lehet bepótolni. Egyetlen pillanatot sem tudunk visszahozni. Csak úgy tehetjük jóvá azt, amit elmulasztottunk, ha ezentúl minden erőnkkel együttműködünk Istennel dicső tervében, a megváltási tervben. Ha ezt tesszük, jellemünk átformálódik. Isten fiai, a királyi család tagjai, a menny Királyának gyermekei leszünk. Alkalmasakká válunk az angyalok társaságára.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 236. o.)

Krisztus a mindennapokban: Milyen hibákat követhet el a hívő ember is az idővel kapcsolatban?

 

Préd 3,1–9 • „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszag­gatásának, ami ültettetett…”

2Tim 4,2 • „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.”

Préd 11,4 • „Aki a szelet nézi, nem vet az; és aki sűrű fellegre néz, nem arat.”

Zsid 3,15 • „E mondás szerint: Ma, ha az õ szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.”

Az egyik leggyakoribb hiba az, hogy a kötelességeinket nem a megfelelő időpontban végezzük el. Ennek oka lehet a türelmetlenség, figyelmetlenség, tapintatlanság, vagy az, hogy nem az Úrtól vesszük a feladatainkat, hanem magunk akarunk mindenáron véghezvinni „jó” cselekedeteket. Hasonlóan általános probléma, amikor nem a jelen időre figyelünk, hanem a múlt vagy a jövő köti le figyelmünket. Esetleg arra gondolunk, hogy majd legközelebb megtesszük, amit a lelkiismeretünk szerint kellene, de nem most. A halogatás az egyik legnagyobb csapda keresztény életünkben. „Minden pillanatban örök érvény dolgok forognak kockán. Készen kell lennünk, az őrökhöz hasonlóan. Az alkalom, amely most kínálkozik arra, hogy az élet igéjét szóljuk a reá szomjazónak, talán nem tér vissza többé. Lehet, hogy Isten »ez éjjel elkéri« lelkét (Lk 12,20), és talán a mi hanyagságunk miatt maradt készületlen. Hogyan számolunk el Istennek az ítélet napján?!” (Ellen G. White: i. m., 236. o.)

Blaise Pascal, a neves francia matematikus-filozófus hívő emberként fogalmazta meg a következő sorokat: „Sohasem kötődünk a jelen időhöz. A jövőt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezőleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenről, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az időkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elől, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkből. A jövőt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövőre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövőt megérjük. Vizsgáljuk csak meg gondolatainkat, s azt fogjuk látni, hogy egytől egyig vagy a múlt, vagy a jövő foglalkoztatja őket. A jelenre szinte nem is gondolunk; de ha mégis, csak azért, hogy ennek a világánál próbáljuk elrendezni jövőnket. A jelen sohasem a célunk; a múlt és a jelen csak eszköz: egyetlen célunk a jövő. Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok.” (Gondolatok, 172. töredék, Pődör László fordítása)

Sajnos mindez érvényes lehet az Istennel való közösségre, és a keresztény életre nézve is. Nem hivatkozhatunk ugyanis a múltban szerzett tapasztalatokra, ahogyan Ezékiel próféta könyvében is olvashatjuk: „És ha az igaz elhajol az ő igazságától, és gonoszságot cselekszik, minden utálatosság szerint, melyeket a hitetlen cselekedett, cselekszik, nemde éljen-e? Semmi igazságairól, amelyeket cselekedett, emlékezés nem lesz: gonoszságáért, melyet cselekedett, és az ő vétkéért, mellyel vétkezett, ezekért meg kell halnia.” (18,24) Legyünk hálásak az Istentől nyert áldásokért, tanuljunk az elkövetett hibákból, de ne hivatkozzunk a múltra mint üdvösségünk alapjára, és ne bízzunk előbbi hitünkben vagy tapasztalatainkban. De ne is gyötrődjünk múltunk miatt, hanem Isten ígéreteiben bízva tegyük elé terheinket, ahogy Pál apostol írja: „De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3,14) Hasonlóképpen a jövőnk miatt se aggodalmaskodjunk, hanem bízzuk magunkat Istenre, hiszen a mai nap adatott számunkra: „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,34)

Krisztus a mindennapokban: Az idő felhasználása helyesen.

 

Hogyan tudjuk tehát helyesen felhasználni az idő talentumát?

Gal 4,4 • „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát…”

Mk 1,15 • „Betölt az idő, és elközelített az Istennek országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Zsolt 90,10–17 • „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk…
Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk…
Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képesít, amelyekben gonoszt láttunk…
És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!”

Ahhoz, hogy ténylegesen jól aknázzuk ki életünk perceit, nem vagyunk elég bölcsek magunkban. Ezért egyrészt szemlélnünk kell az Úr terveit és azoknak pontos végrehajtását. Ezt leginkább a próféciák beteljesedésében és Jézus életében láthatjuk. Másrészt pedig könyörögnünk kell: tanítson meg bennünket arra, hogy ne nélküle tervezzünk és cselekedjünk, valamint hogy be tudjuk látni, időnk az Istené, nem bánhatunk azzal kedvünk szerint.

„Az élet sokkal ünnepélyesebb annál, mintsem hogy aggódva a mulandó, földi dolgok taposómalmában, az örök érvényű áldásokhoz képest atomnyi dolgokkal bajlódva töltsük el. Isten mégis arra szólít fel bennünket, hogy az élet mulandó dolgaiban is szolgáljunk neki. A munkában tanúsított szorgalom éppúgy hozzátartozik az igaz valláshoz, mint az imádság. A Biblia nem hagyja jóvá a tétlenséget. A világunkat sújtó legnagyobb átok a semmittevés. Az őszintén megtért ember szorgalmas munkás… Nagyon meg kell becsülni a perceket, amelyeket hiábavaló beszélgetésre fecsérelnénk: a reggeli órákat, amelyeket oly sokszor elvesztegetünk az ágyban; a villamoson, vonaton vagy az állomáson várakozással töltött időt; a perceket, amíg az étkezésre várunk, vagy azokra, akik elkésnek a megbeszélt találkozóról! Ha ilyenkor kéznél volna egy könyv, és ezeket az időtöredékeket tanulásra, olvasásra vagy elmélkedésre használnánk, mennyi mindent véghez tudnánk vinni!… Mindenki, aki akar, megszabadulhat a nehézkességtől és az időrabló szokásoktól. Dolgozzunk határozott céllal! Állapítsuk meg, mennyi időre van szükség egy adott feladathoz! Azután feszítsük meg minden erőnket, hogy a megállapított időn belül elvégezzük a munkát! Meg lehet parancsolni a kéznek, hogy mozogjon fürgébben. Csak akarni kell. Krisztus élete zsenge gyermekkorától kezdve szorgalmas munkával telt. Nem önmagának élt. A végtelen Isten Fia volt, mégis földi atyjával, Józseffel együtt dolgozott az ácsmesterségben. Mestersége jellemző volt rá. Jellemépítőként lépett ebbe a világba, és feladatát tökéletesen látta el. Minden köznapi munkáját olyan tökéletesen végezte, mint a jellemformálást, amelyhez isteni erő kellett. Õ a mi példaképünk.” (Ellen G. White: i. m., 237–238. o.) Az időnket tehát csak Krisztussal együtt tudjuk jól kihasználni, ha szüntelen kérjük ebben is a vezetését, tanácsait.

Krisztus a mindennapokban: Mi mindenre van ideje egy kereszténynek?

 

 Milyen fontossági sorrendet tükröz időbeosztásunk?

Zsolt 5,4 • „Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat, jó reggel készülök hozzád és vigyázok.”

Hós 10,12 • „Vessetek magatoknak igazságra, arassatok kengyelem szerint! Szántsatok magatoknak új szántást, mert ideje keresnetek az Urat, mígnem eljön, hogy igazság 

esőjét adjon néktek.”

Mt 28,19–20 • „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig.”

1Thess 4,11 • „És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utánalássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek.”

További tanulmányozásra ajánljuk: Dn 6,10; Lk 10,38–42; Siral 3,25–26; 1Tim 5,8.

A Krisztussal járó hívő embernek mindig van ideje az Istennel való közösség ápolására, az elmélyült imádkozásra és igekutatásra, mert számára ez a legfontosabb. Az ebből a közösségből fakadó áldásokat tovább kívánja adni, így az evangélium másokkal való megismertetésére is bőven futja idejéből. Ezenkívül becsületesen végzi munkáját, és időt szán a családjával való minőségi együttlétre, közös programokra.

Gondoljuk át, miben térünk el a bibliai hithősök időbeosztásától, és próbáljuk megfogalmazni, hogy mi lehet ennek az oka. Tudunk-e esetleg változtatni: munkahelyet, lakóhelyet váltani, kevésbé fontos (esetleg kifejezetten káros) időrabló elfoglaltságokat elhagyni, vagy rangsorolni, hogy a legfontosabbakra jusson az időnkből?

„Most kell embertársaink üdvösségéért munkálkodnunk. Egyesek azt gondolják, hogy ha Krisztus ügyét pénzzel támogatják, mást nem is kell tenniük, és a drága idő, amelyben személyesen dolgozhatnának Krisztusért, kihasználatlanul múlik el. Pedig minden egészséges és munkaképes embernek kiváltsága és kötelessége, hogy Istent munkájával szolgálja. Mindenkinek fáradoznia kell lelkek megmentésén. Ehelyett nem lehet pénzt adni… Azok az emberek, akik nem határozzák el céltudatosan, hogy változtatnak munkamódszereiken, a megszokások rabjai lehetnek, mégpedig a rossz szokásoké. Képességeik fejlesztésével pedig a legjobb munkásokká, közkedvelt emberekké válhatnak, akiket önmagukért értékelnek. Sok gyermek, fiatal férfi és nő elfecsérli idejét, amely alatt – szülei iránti szeretetből – segíthetne a család terheinek hordozásában. A fiatalok sok olyan felelősséget vehetnének erős, fiatal vállukra, amelyet más visel helyettük… Világosítsák fel a szülők gyermekeiket arról, hogy milyen értékes az idő, és hogyan kell helyesen kihasználni! Tanítsák meg őket arra, hogy küzdelem árán is érdemes olyat tenni, amely megdicsőíti Istent, és áldást áraszt az emberekre! Kiskorukban is lehetnek misszionáriusok. Ha a szülők hagyják, hogy gyermekeik semmittevéssel töltsék el idejüket, olyan bűnt követnek el, amelynél nincs nagyobb. A gyermekek már korán megszeretik a tétlenséget, és lusta, mihaszna felnőttek lesznek. Amikor pedig elég idősek lesznek ahhoz, hogy állást vállalva megkeressék kenyerüket, kényelmesen és kelletlenül dolgoznak, de elvárják a jó fizetést. Óriási különbség van e munkások és azok között, akik tudják, hogy hűséges sáfároknak kell lenniük.” (Ellen G. White: i. m., 236–239. o.)

Krisztus a mindennapokban: Az idő kihasználása

 Miért kell napjainkban Krisztus követőinek még komolyabban átgondolniuk az idő kihasználását?

2Pt 3,8–15 • „Egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják, hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson. Az Úr napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek. Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben, akik várjátok és sóvárogjá­tok (pontosított fordítás szerint: siettetitek) az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik. Annak okáért szeretteim, ezeket várván, igyekezzetek, hogy szeplő nélkül és hiba nélkül valóknak találjon titeket békességben. És a mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok.”

Jel 14,7/a • „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája.”

Rm 13,11 • „Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk, mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett, vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit.”

Két tévtanítás létezik, amióta Krisztus beszélt visszajöveteléről. Az egyik mindenáron tudni akarja, vagy tudni véli annak pontos idejét, a másik állandóan halogatná és komolytalanul veszi azt. Az egyetlen helyes és hívő magatartás, ha úgy cselekszünk, ahogyan Jézus mondta: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.”

„Nem kell tudnunk sem a Szentlélek kitöltésének, sem Krisztus eljövetelének pontos idejét… Miért nem adta Isten ezt tudomásunkra? Azért, mert ha ezt megtette volna, nem élnénk azzal helyesen. Ennek népünk közötti ismerete nagyban visszatartaná Isten művét az előkészületben, hogy megállhassunk az eljövendő nagy napon. Nem kell az idő feszültségében élnünk!… Képtelen leszel azt mondani, hogy eljön egy, kettő vagy öt év múlva. Nem tudod elhalasztani jövetelét annak állításával, hogy az nem következik be tíz vagy húsz éven belül.”

„Közeledünk Isten nagy napjához. A jelek teljesednek, de még nincs üzenetünk Krisztus megjelenésének napjáról és órájáról.Az Úr bölcsen elrejtette ezt előlünk, hogy mindig a várakozás és az előkészület állapotában legyünk a mi Urunk, Jézus Krisztusnak a menny felhőiben való második eljövetelére.”

„A szomorúság hosszú éjszakája megpróbál, de a reggel kegyelemből késlekedik, mert ha a Mester eljönne, sokan készületlenek lennének.”

„A hajdani Izraelt a hitetlenség, zúgolódás és lázadás negyven évre kizárta Kánaán földjéről. Ugyanezek a bűnök késleltetik a modern Izrael bemenetelét a mennyei Kánaánba. Egyik esetben sem Isten ígéretein múlt. A hitetlenség, a világiasság, a szentségtelen élet, viszály az Úr hitvalló népe között – ez tartott bennünket itt ilyen hosszú ideig, a bűn és bánat világában.”

„Tőlünk, illetve az evangélium hirdetésének hőfokától függ, hogy siettetjük-e Urunk visszatérését. Nekünk nemcsak várnunk kell, hanem sietve kell elé mennünk Isten napjának 

(vö. 2Pt 3,12).”

„Bárcsak az Úr ne hagyna nyugtot se nappal, se éjjel azoknak, akik Isten műve iránt gondatlanok és tétlenek. Az idő közel van. Ez az, amit Jézus valaha elénk tárt: az idő rövid.”

„Amikor Megváltónkkal az üvegtengernél állunk az arany hárfával, a dicsőség koronájával és előttünk a mérhetetlen örökkévalóság, akkor látjuk majd, milyen rövid volt a megpróbáltatás és a várakozás ideje.” (Ellen G. White, Review and Herald, 1892. március 22.; 28. levél, 1897; Bizonyságtételek, II., 1984 (1868); Az evangélium szolgái, 1883, 696. o.; Jézus élete, 538. o.; 97. levél, 1886.; 10. kézirat, 1886)