Megváltásunk ára: Milyen változást hoz a kereszt, életünk minden területét?

„Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lett nékünk Istentől, igazságul, szentségül és váltságul.” (1Kor 1,30)

„Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz néktek.” (Jn 15,7)

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a lelketeknek.” (Mt 11,28)

 

Mit jelent számunkra, hogy élő, gondviselő, fenntartó, együtt érző, szeretetteljes, igazságos Megváltónk van? Milyen változást hoz az életünkbe?

„Milyen változást hoz a kereszt a házasságodban? Milyen változást hoz a férjeddel, feleségeddel vagy gyermekeiddel való kapcsolatodban? Milyen változást hoz a kereszt üzleti ügyeidben, vagy kétségbeesésedben és csüggedésedben? Hogyan tesz engem új emberré? Testvérem, lehet, hogy éppen lelki hullámvölgyön haladsz át, bánat árnyékolja be utadat. Lehet, hogy válás lelki gyötrelmén mész keresztül, vagy gazdasági nehézségen esel át. Lehet, hogy ráksejtek vannak a testedben – nem tudom, milyen fizikai fájdalmon mehetsz keresztül, sem azt, milyen szomorúságot tapasztalsz… Hívő közösségben nevelted fel a gyermekeidet, de elmentek. Nem érdekli őket a vallás… Életed problémái oly nagyok és úgy leterhelnek, nehéz átlátni rajtuk. Gondok vannak a házasságodban, gondok az egészségeddel?

A keresztnél reményt találsz a reménytelenségben! Hozd mindezeket az élő Jézushoz! Tudja, miért jöttél hozzá, a szíved minden gondolatát ismeri. Aggódik miattad, mert sokat jelentesz számára. Most azonnal az ajkán van a neved, és felterjeszti az Atya elé a mennyben. Most, ebben a pillanatban odaajándékozza neked a békét, örömet, bizonyságot, és azt a tudatot, hogy az övé vagy!” (Mark Finley: Az utolsó napok, 76–77. o.)

 

„Hitben lettetek Krisztus tulajdonaivá, és hit által kell benne folyton növekednetek, odaadás és elfogadás által. Mindent oda kell adnotok: szívet, akaratot, szolgálatot, az éneteket, hogy parancsait mindenekben teljesíthessétek. Hasonlóképpen kell mindent vennetek: Krisztust mint az áldások összességét, hogy szívetekben maradjon, s erősségetek, igazságotok és segítőtök legyen, adjon erőt engedelmeskedni! (…) Ha Krisztusban élünk, a lelki nyugalom életét éljük. Nem mindig az elragadtatás érzülete uralkodik a szívünkben, de állandóan békés, bizalommal telt. Reményünk nem önmagunkban, hanem Krisztusban van. Gyengeségeinket kiegészíti az Ő ereje, tudatlanságunkat az Ő tökéletessége. Azért ne magunkra, hanem Krisztusra tekintsünk! Foglalkozzanak gondolataink az Ő szeretetével és jellemének tökéletességével! Krisztus önmegtagadása, alázatossága, tisztasága, szentsége és leírhatatlan szeretete legyen a tárgya elmélkedéseinknek. Csak ha Őt szeretjük, ha példáját követjük és teljesen rábízzuk magunkat, akkor alakulhatunk át az Ő képmására.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Növekedés Krisztusban c. fej.)

Megváltásunk ára: Hogyan gyógyulhatunk meg Jézus Krisztus sebei által?

 „Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg.” (1Pt 2,24)

„Krisztus szerelme szorongat minket, úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak, és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott.” (2Kor 5,14–15)

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

 

Krisztus nem „aranyon vagy ezüstön” váltott meg minket, nem valamit adott értünk, hanem önmagát áldozta fel. Ha ezt megértjük, akkor csak két lehetőségünk van: vagy ellenállunk ennek a szeretetnek, és megkeményítjük a szívünket, vagy mi is készek vagyunk mindent odaadni, átadni neki egész életünket. Ha ezt tesszük, Ő munkálja bennünk az akarást és a cselekvést is, betölti lelkünket szeretetével, és átformálja az életünket, hogy az igazságnak éljünk.

 

„Azt hisszük talán, hogy igen nagy áldozat mindent felajánlani az Úrnak? Tegye fel mindenki ezt a kérdést: Mit adott Krisztus értem? Életét, szeretetét és szenvedéseit – Isten Fia mindent feláldozott a megváltásunk érdekében. Lehetséges-e, hogy mi, ilyen végtelen szeretet méltatlan tárgyai, szívünket távol tartsuk tőle? Életünk minden egyes pillanatában az Ő kegyelmi áldásait élvezzük – épp ezért nem vagyunk képesek teljesen felfogni azt a mélységes tudatlanságot és kimondhatatlan nyomort, amelyből kimentett bennünket. Vajon feltekintünk-e Őrá, akit a mi bűneink juttattak a keresztre? Vagy lekicsinyeljük végtelen áldozatát és szeretetét? Látva a dicsőség Urának mély megaláztatását, vajon zúgolódhatunk-e azért, hogy csak küzdelmek és önmegtagadás által nyerhetünk életet?” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Odaadás c. fej.)

Mi volt Krisztus győzelme?

„Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadott a halálból, többé meg nem hal, a halál többé rajta nem uralkodik. Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él.” (Rm 6,9–10)

„A mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.” (Rm 4,25)

„Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak.” (1Kor 15,17–20)

 

Jézus teste nem maradt a sírban, feltámadása annak bizonyítéka, hogy Ő tiszta és bűntelen volt, és legyőzte nemcsak a bűnt, hanem a halált is. A 16. zsoltárban ezt olvassuk: „Nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.”

Jézus feltámadása számunkra a legreményteljesebb bátorítás. Milyen csodálatos ígéret szól mindazoknak, akik mindvégig „kitartottak a hitben”, de élve nem érik meg az Ő második eljövetelét, hiszen ők is részesülni fognak a feltámadás csodájában! „Aki győz, annak nem árt a második halál.” (Jel 2,11)

A feltámadásról szóló beszámoló egyik legmegindítóbb leírását a korinthusi gyülekezethez írt levélben találjuk (1Kor 15,3–8), amikor Jézus a feltámadása után többek között ötszáz embernek jelent meg. Pál ezt a levelét i. sz. 57-ben írta: 26 évvel a feltámadás után minden bizonnyal éltek még olyanok, akik az ötszáz szemtanú között lehettek. Gondoljunk bele, senki nem cáfolta meg Pál beszámolójának hiteles voltát! Mert a feltámadás megtörtént úgy, ahogy azt a szemtanúk láthatták, és ahogy az evangéliumok leírják. Blaise Pascal a feltámadás valóságos voltáról a következőket írta: „Az a feltevés, hogy az apostolok csalók voltak, teljesen képtelen valami. Gondoljuk csak végig: képzeljük el, ez a tizenkét ember összegyűl Jézus Krisztus halála után, és összebeszél, hogy azt fogja állítani: Jézus Krisztus feltámadott. Az emberek szíve különös módon hajlik az állhatatlanságra, a megingásra, az ígéretek, az előnyök csábítására. Elégséges, hogy csak egyikük is megtagadja fogadalmát…, és mindnyájan elvesztek. Gondoljuk csak ezt végig! Az apostolokat becsapták, vagy ők maguk csalnak, mindegyik lehetőség nehézségbe ütközik, mert lehetetlen valakiről azt vélni, hogy feltámadott… Amíg velük volt, Jézus Krisztus erőt önthetett a szívükbe; de ha utána nem jelent meg nekik, ki bírta őket cselekvésre?” (Gondolatok, 802. töredék)

 

Arra a következtetésre jutottam, hogy Jézus Krisztus feltámadása vagy a leggonoszabb, legelvetemültebb és legszívtelenebb szélhámosság, vagy pedig a történelem legfontosabb ténye. Vajon van-e elegendő bizonyíték, amelynek alapján hihető a feltámadás?

Sir Normann D. Anderson, a Londoni Egyetem jogi karának dékánja így nyilatkozott arról, hogy a tanítványok esetleg ellopták Krisztus testét: »Ez szöges ellentétben állna mindazzal, amit róluk tudunk: erkölcsi tanításukkal, életvitelükkel, a szenvedések és üldözések közepette tanúsított kitartásukkal. Azonkívül természetesen egyáltalán nem magyarázná meg azt, hogy miért változtak át letört és reményvesztett álmodozókból semmilyen fenyegetéssel el nem hallgattatható tanúságtevőkké…

A bizonyítékokat jogi szempontból megvizsgálva Lord Dalring, Anglia egykori főbírája arra jutott, hogy annyira meggyőzőek a pozitív és negatív, ténybeli és közvetett bizonyítékok, hogy nincs olyan intelligens esküdtszék a világon, amely ne arra a döntésre jutna, hogy a feltámadás története igaz.«” (Josh McDowell: Több mint ács, Elnyomható-e egy jó ember? c. fej.)

François Eldin a következőt írja: „Krisztus feltámadása szegletköve a kereszténység egész épületének. Minden ezen áll vagy bukik. Feltámadása nélkül Jézus nem volna Megváltó, mert neki magának is szabadítóra lenne szüksége. Nem győzte volna le a bűnt és a halált, és nekünk sem lenne biztosítékunk arra vonatkozóan, hogy Ő valóban győzött. Isten igazságossága azt kívánta, hogy tökéletes ember győzedelmeskedjék a sír felett.

 

A hívő emberek számára Krisztus a feltámadás és az élet. Üdvözítőnknél Isten helyreállította azt az életet, amely a bűn által elveszett. Mivel az életet önmagában hordozza, ezért meg tudja eleveníteni azokat, akiket akar. Isten felruházta Őt a halhatatlanság adományozásának jogával. Azt az életet, amelyet letett ember voltában, ismét felveszi, és az emberiségnek adja. »Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek.« (Jn 10,10)” (Ellen G. White: Jézus élete, Feltámadott az Úr c. fej.)

 

Alfred-Felix Vaucher-tol idézzük a következőket (Az üdvösség története – A Szentírás tanításának kézikönyve, 174–175. o.):

„Ha Jézus nem támadt fel, akkor ebből logikusan következnek az alábbiak:

1. Igehirdetésünk hiábavaló, mert prédikálásunk teljes egészében Krisztus feltámadásán alapszik (Ap csel 23,6; 24,15; 26,6–8).

2. A ti hitetek is hiábavaló.

3. Az apostolok hamis tanúk: bizonyságtételük, amelynek lényeges tartalma volt Krisztus feltámadása, csalás.

4. Még bűneitekben vagytok, mert »az ítéletet csak Krisztus engesztelő halála veheti el, ez az engesztelés azonban egyáltalán nem történt volna meg, ha az áldozat, aki az engesztelést végezte, nem térhetett volna vissza az életbe« (Frédéric Godet).

5. Akik Krisztusban elaludtak, elvesztek, mert várakozásuk hiábavaló, semmi remény nincs az ébredésükre.

6. A hívők minden embernél nyomorultabbak, szánandóbbak, mert arra vannak ítélve, hogy lemondásuk, önmegtagadásuk jutalmazás nélkül maradjon.

7. A küzdelmeknek, szenvedéseknek és a vértanúságnak nincs semmi értelme, a materialistáknak van igazuk, a halállal mindennek vége van (vö. 2Kor 15,29–32).

Krisztus feltámadásának a valósága azonban, hála Istennek, olyan bizonyságtételekkel van megalapozva, amelyeket semmilyen ellenvetés, kritika nem dönthet meg ténylegesen.

Megváltásunk ára: Milyen lelki és fizikai szenvedéseken ment keresztül Jézus a lázadó ember helyett?

 

„Haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozott, és a verítéke olyan volt, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” (Lk 22,44)

„Hat órától kezdve pedig sötétség lett mind az egész földön, kilenc óráig. Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiáltott Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? (Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?)” (Mt 27,45–46)

 

Olvassuk el a Messiás szenvedéséről szóló jövendöléseket, és hasonlítsuk össze az evangéliumok leírásával: Zsolt 22,1–22; Ésa 52,13–53,12.

 

Ezek a messiási próféciák Jézus Krisztus életében teljesedtek be, aki „életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott”.

Ő volt az, aki a kereszten felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

Az Ő kezeit, lábait szegezték át. Ő volt az, akinek megosztoztak ruháin, köntösére sorsot vetettek. Emberek csúfja, a nép utálata lett. Őt gúnyolták ki: „Az Úrra bízta magát, mentse meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” Jézus volt az, akinek az életében teljesedett: „Erőm kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt.” Ésaiás próféta fájdalmak férfiának, betegség ismerőjének nevezi.

Ő tapasztalta meg helyettünk, hogy „a nép utálata lett, orcánkat elrejtettük előle, és nem gondoltunk vele”. Ő sebesíttetett meg bűneinkért, fájdalmainkat hordozta, betegségeinket viselte, békességünk büntetése rajta volt. Ő kínoztatott miattunk, pedig alázatos volt, szótlan maradt a kínzások közepette – mindezt azért, hogy „önlelkét áldozatul adja” az emberekért, akiket szeretett.

„A mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ésa 53,5)

 

„Isten Krisztusra mint helyettesünkre és kezesünkre terhelte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. »A bűnösök közé számláltatott«, hogy megválthasson bennünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától (Ésa 53,12). Ádám minden leszármazottjának bűne az Ő szívére nehezedett súlyos teherként. Isten haragja a bűnnel szemben, nemtetszésének félelmetes kinyilatkoztatása a bűn, az igazságtalanság miatt rettenettel töltötte el Krisztus szívét. Krisztus egész élete az Atya kegyelmének és megbocsátó szeretetének a jó hírét hirdette az elesett világnak. Üdvösség a bűnösök számára – ez volt a feladata, munkálkodásának célja. Most azonban, mivel a bűn szörnyű terhét hordozta, nem látta az Atya megbékülést sugárzó arcát. Annak az érzete, hogy az Atya megvonta tőle jelenlétét legnagyobb nyomorúságának ebben az órájában, olyan szomorúsággal és fájdalommal nehezedett a Megváltó szívére, amit senki emberfia nem érthet meg teljesen.

Sátán kegyetlen kísértéseivel gyötörte Jézus szívét. Az Üdvözítő nem tudott átlátni a sírkamrát elzáró kövön. Egyetlen biztató reménysugarat sem látott, hogy majd győztesként jön elő a sírból, és az Atya elfogadja áldozatát. Krisztus arra gondolt, hogy a bűn olyan súlyos Isten szemében, hogy örökre elszakítja Őt az Atyától. Krisztus azt a lelki kínt érezte, amit a bűnösök éreznek majd, amikor az irgalom nem könyörög többé a bűnökben élő emberi nemzetségért. A bűnnek ez az érzete volt az, amely az Atya haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki, amely oly keserűvé tette a poharat, amit kiivott, és összetörte Isten Fiának szívét.

Ebben a félelmetes órában az Atya nem vigasztalta meg jelenlétével Krisztust. Jézus egyedül taposta a szőlőprést, és az emberek közül senki sem volt vele.

A kilencedik órában a sötétség felemelkedett az összegyűltekről, csak a keresztet burkolta homály. Ez jelképe volt annak a lelki kínnak és borzalomnak, amely ránehezedett Jézus szívére. Egyetlen szem sem tudott áthatolni azon a homályon, amely körülvette a keresztet, és senki sem tudta áttörni a még mélyebb homályt, amely beburkolta Krisztus szenvedő lelkét. Úgy látszott, hogy a haragos villámok éppen Krisztusra csaptak le, amint ott függött a kereszten. Ekkor »nagy fennszóval kiáltott Jézus: ÉLI, ÉLI! LAMA SABAKTÁNI? Azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?« (Mt 27,46). Amikor a sötétség megsűrűsödött az Üdvözítő körül, sokan így kezdtek el kiáltozni: »A menny bosszúja van rajta! Isten haragjának a nyilai találták el, mert Isten Fiának mondta magát!« Sokan azok közül, akik hittek Jézusban, hallották kétségbeesett kiáltását, s minden reménységüket elveszítették. Ha maga Isten is elhagyta Jézust, kibe vethetnék akkor bizodalmukat a követői? (…)

Isten makulátlanul tiszta Fia a kereszten függött. Testét korbácsütésekkel szaggatták össze. Kezeit, amelyeket olyan gyakran nyújtott áldásra, fagerendákhoz szegezték. Lábait, amelyek fáradhatatlanok voltak a szolgálatban, nagy szeggel verték át és erősítették a kereszthez. Fejét felsebezte a töviskorona. Ajka reszketett, kiáltani szeretett volna. Krisztus minden kínt eltűrt – vércseppek hullottak fejéről, lefolytak kezeiről, lábairól, a haláltusa eltorzította testét, és kifejezhetetlen lelki kínszenvedést élt át, amikor Atyja elrejtette előle arcát. Mindez azt üzeni az emberi nemzetség minden egyes gyermekének: érted történt, hogy Isten Fia beleegyezett a bűn terhének elhordozásába! Érted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel ismét előtted az Éden kapuit. Lecsendesítette a tenger vad hullámait, és járt a tajtékos vízen, megremegtette az ördögöket és száműzte a betegségeket, megnyitotta a vakok szemeit, életre keltette a halottakat, és áldozatként adta oda magát a kereszten, mert szeretett téged. Krisztusra, a bűnök elhordozójára sújtott az isteni igazságszolgáltatás, és érted Ő maga lett bűnné.” (Ellen G. White: Jézus élete, 660–663. o.)

 

A Szentírás így fogalmaz: „Íme Istennek ama Báránya, aki elveszi (elhordozza) a világ bűneit!” (Jn 1,29) Mivel szeretetteljes Urunk önként magára vette a világ összes bűnét, hogy mi felmentést kapjunk az ítéletben, a mennyei Atya úgy tekintett Fiára az ember megmentése érdekében, mint minden bűnösök bűnösére! Jézus a második halál lelki fájdalmát élte át, mintegy előrevetítve azok tapasztalatát, akiktől a mennyei Atyának majd véglegesen el kell fordulnia (Jel 20,14–15). Jézus Krisztus a bűn zsoldját fizette meg helyettünk, ami a kárhozat halála.

Miért volt szükség Krisztus keresztáldozatára?

 „Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik a bűneiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,19–21)

Vö. Jn 3,16; Rm 3,25–26; 5,7–8; 6,23.

 

A Szentírás talán legmegrendítőbb igeverse, hogy azt a valakit, aki szent, ártatlan, bűntelen és szeplőtlen volt, a mennyei Atya bűnné tette értünk.

Jézus Krisztus helyettes halált halt a bűnnel fertőzött emberért. Isten úgy szerette az emberiséget, hogy egyszülött Fiát adta az elbukottakért. Mérhetetlen szeretet és felfoghatatlan áldozat ez az Isten ellen lázadó emberért. Luther Mártont mélyen megérintette Jézus keresztáldozata: „Az egyik Isten elhagyta a másik Istent, hogy mi élhessünk, ki érti ezt?” Valóban: hogy lehet ezt felfogni, megérteni, és hálával lenni Alkotónk iránt? Jézus Krisztus – ahogy Péter apostol fogalmaz – „nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon” váltott meg minket a bűn következményétől, ami ránk nézve az örök halál állapotát jelentené, hanem „drága véren”. Jézus Krisztus önként áldozza fel magát, a saját vérét adja azért az emberiségért, amely Isten igazsága és szeretete helyett az „Isten nélküli élet szánalmas voltát” választotta. A Zsidókhoz írt levelében Pál apostol azt írja, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (9,22): Isten törvényének súlyos megsértése, semmibevétele a bűnös ember vérét igényli. Mert a bűn nem maradhat büntetlenül. Isten változhatatlan törvényének zsoldja a halál, minden vétkező számára. A szerető Istennek megoldást kellett találnia a bukott, lázadó ember megmentése érdekében, hogy örök törvényének érvényt szerezzen, ugyanakkor a saját képére és hasonlatosságára formált embert megmentse a kárhozattól. Jézus és az Atya között a „békesség tanácsa” jött létre, aminek az a csodálatos evangéliuma, hogy megoldás született az emberiség megváltására, a bűnös ember megmentése érdekében. A bűn továbbra sem marad büntetlenül, mert Isten ártatlan Báránya magára veszi, elhordozza a bűn büntetését a lázadó emberiség helyett. Ez az önző gondolkodásmódunk számára alig felfogható áldozat nemcsak Jézus, hanem mennyei Atyánk együttes áldozatát és végtelen irgalmát tanúsítja.

Feltehetjük magunknak a legkomolyabb kérdések egyikét: Ha az egész emberiségre szétáradó és az én személyes életemet is érintő szeretet nem tud kimenteni az önző, énközpontú életvitelemből, akkor mit adjon még az irgalmas Isten, mit nyújtson még számomra, hogy megtérésre indítson és az igazság útjára vezessen? „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent mi nékünk?” (Rm 8,32)

 

 „Nem azért volt szükség erre a nagy áldozatra, hogy szeretetet ébresszen az Atya szívében az ember iránt, vagy a megmentésünkre indítsa Őt. Hiszen »úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte« (Jn 3,16). Az Atya nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem azért hozta meg ezt az áldozatot, mert szeret bennünket. Krisztus volt a Közvetítő, aki által Isten az elveszett világra áraszthatta végtelen szeretetét. »Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot.« (2Kor 5,19) Az Atya együtt szenvedett Fiával. A Getsemáne haláltusájában és a Golgota keresztjén a végtelen szeretet forrása fizetett a megváltásunkért. (…)

Krisztusnak azért kellett meghalnia, mert nem létezett semmilyen más mód, amely által Isten megszabadíthatta volna az embert. Azért kellett megtörténnie ennek az áldozatnak, mert e nélkül lehetetlen volt kimenteni az emberiséget a bűn szennyéből és hatalmából, e nélkül nem állhatott volna helyre a közösség a szent lényekkel, és lehetetlen volna az ember számára részesülni a valódi lelki életben. Ez volt az oka annak, hogy Krisztus magára vette az engedetlenek bűnének terhét, és szenvedett a bűnösök helyett. Isten Fiának szeretete, szenvedése és halála – mindezek a bűn iszonyatos súlyosságát bizonyítják. Ünnepélyesen hirdetik, hogy nincs szabadulás a bűn hatalmából, nincs remény a magasabb rendű életre másképpen, csak azon az úton, ha az ember alárendeli és átadja magát Krisztusnak. (…)

Nézzetek Krisztusra! Ő bűntelen volt, és ami ennél is több: a menny Fejedelme volt. Mégis »bűnné lett értünk«, a mi megmentésünk érdekében (2Kor 5,21). »A bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott.« (Ésa 53,21) Vajon mit áldozunk fel, még ha mindent odaadunk is? Bűnnel beszennyezett szívünket, hogy Krisztus megtisztítsa, megmossa a tulajdon vérével, és csodálatos szeretete által megmentse. És mégis vannak, akik nehéznek találják azt, hogy mindent feladjanak Krisztusért! Szégyellem, amikor ilyen beszédet hallok, szégyellek írni erről.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 13., 29., 41. o.)

Megváltásunk ára: Isten Fia Emberfiává lett

„Az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is, aki, amikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett föl, emberekhez hasonlóvá lett. És amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2,5–8)

„Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.” (Zsid 2,17–18)

 

„Mivel Jézus lejött a földre és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. (…) Mint közülünk való adott példát az engedelmességre. Ezért magára öltötte emberi természetünket, és osztozott sorsunkban. »Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz.« (Zsid 2,17) Ha bármi olyat kellene elviselnünk, amiben Jézusnak nem volt része, akkor Sátán azt állíthatná, hogy Isten ereje nem elegendő számunkra. Ezért Jézus »megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan« (Zsid 4,15). Kiállt minden olyan próbát, amely minket is érhet, és nem vett igénybe olyan erőt, amelyet Isten nem kínál fel nekünk is, ingyen. Emberként találkozott a kísértéssel, és legyőzte azt az Istentől kapott erő által. Így szólt: »Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.« (Zsolt 40,9) Amikor sokfelé járva jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket Sátán meggyötört, világosan bemutatta az embereknek Isten törvényének jellegét és a saját szolgálata mibenlétét. Élete tanúsítja, hogy mi is engedelmeskedhetünk Isten törvényének.” (Ellen G. White: Jézus élete, Velünk az Isten c. fej.)