„Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik a bűneiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,19–21)
Vö. Jn 3,16; Rm 3,25–26; 5,7–8; 6,23.
A Szentírás talán legmegrendítőbb igeverse, hogy azt a valakit, aki szent, ártatlan, bűntelen és szeplőtlen volt, a mennyei Atya bűnné tette értünk.
Jézus Krisztus helyettes halált halt a bűnnel fertőzött emberért. Isten úgy szerette az emberiséget, hogy egyszülött Fiát adta az elbukottakért. Mérhetetlen szeretet és felfoghatatlan áldozat ez az Isten ellen lázadó emberért. Luther Mártont mélyen megérintette Jézus keresztáldozata: „Az egyik Isten elhagyta a másik Istent, hogy mi élhessünk, ki érti ezt?” Valóban: hogy lehet ezt felfogni, megérteni, és hálával lenni Alkotónk iránt? Jézus Krisztus – ahogy Péter apostol fogalmaz – „nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon” váltott meg minket a bűn következményétől, ami ránk nézve az örök halál állapotát jelentené, hanem „drága véren”. Jézus Krisztus önként áldozza fel magát, a saját vérét adja azért az emberiségért, amely Isten igazsága és szeretete helyett az „Isten nélküli élet szánalmas voltát” választotta. A Zsidókhoz írt levelében Pál apostol azt írja, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat” (9,22): Isten törvényének súlyos megsértése, semmibevétele a bűnös ember vérét igényli. Mert a bűn nem maradhat büntetlenül. Isten változhatatlan törvényének zsoldja a halál, minden vétkező számára. A szerető Istennek megoldást kellett találnia a bukott, lázadó ember megmentése érdekében, hogy örök törvényének érvényt szerezzen, ugyanakkor a saját képére és hasonlatosságára formált embert megmentse a kárhozattól. Jézus és az Atya között a „békesség tanácsa” jött létre, aminek az a csodálatos evangéliuma, hogy megoldás született az emberiség megváltására, a bűnös ember megmentése érdekében. A bűn továbbra sem marad büntetlenül, mert Isten ártatlan Báránya magára veszi, elhordozza a bűn büntetését a lázadó emberiség helyett. Ez az önző gondolkodásmódunk számára alig felfogható áldozat nemcsak Jézus, hanem mennyei Atyánk együttes áldozatát és végtelen irgalmát tanúsítja.
Feltehetjük magunknak a legkomolyabb kérdések egyikét: Ha az egész emberiségre szétáradó és az én személyes életemet is érintő szeretet nem tud kimenteni az önző, énközpontú életvitelemből, akkor mit adjon még az irgalmas Isten, mit nyújtson még számomra, hogy megtérésre indítson és az igazság útjára vezessen? „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent mi nékünk?” (Rm 8,32)
„Nem azért volt szükség erre a nagy áldozatra, hogy szeretetet ébresszen az Atya szívében az ember iránt, vagy a megmentésünkre indítsa Őt. Hiszen »úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte« (Jn 3,16). Az Atya nem a nagy engesztelő áldozat következtében szeret minket, hanem azért hozta meg ezt az áldozatot, mert szeret bennünket. Krisztus volt a Közvetítő, aki által Isten az elveszett világra áraszthatta végtelen szeretetét. »Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot.« (2Kor 5,19) Az Atya együtt szenvedett Fiával. A Getsemáne haláltusájában és a Golgota keresztjén a végtelen szeretet forrása fizetett a megváltásunkért. (…)
Krisztusnak azért kellett meghalnia, mert nem létezett semmilyen más mód, amely által Isten megszabadíthatta volna az embert. Azért kellett megtörténnie ennek az áldozatnak, mert e nélkül lehetetlen volt kimenteni az emberiséget a bűn szennyéből és hatalmából, e nélkül nem állhatott volna helyre a közösség a szent lényekkel, és lehetetlen volna az ember számára részesülni a valódi lelki életben. Ez volt az oka annak, hogy Krisztus magára vette az engedetlenek bűnének terhét, és szenvedett a bűnösök helyett. Isten Fiának szeretete, szenvedése és halála – mindezek a bűn iszonyatos súlyosságát bizonyítják. Ünnepélyesen hirdetik, hogy nincs szabadulás a bűn hatalmából, nincs remény a magasabb rendű életre másképpen, csak azon az úton, ha az ember alárendeli és átadja magát Krisztusnak. (…)
Nézzetek Krisztusra! Ő bűntelen volt, és ami ennél is több: a menny Fejedelme volt. Mégis »bűnné lett értünk«, a mi megmentésünk érdekében (2Kor 5,21). »A bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokak bűnét hordozta, és a bűnösökért imádkozott.« (Ésa 53,21) Vajon mit áldozunk fel, még ha mindent odaadunk is? Bűnnel beszennyezett szívünket, hogy Krisztus megtisztítsa, megmossa a tulajdon vérével, és csodálatos szeretete által megmentse. És mégis vannak, akik nehéznek találják azt, hogy mindent feladjanak Krisztusért! Szégyellem, amikor ilyen beszédet hallok, szégyellek írni erről.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 13., 29., 41. o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése