A Teremtő imádása

  Élő Isten imádása fölemel, nemesít, naggyá teszi az embert.  Az imádat egy megváltott szív, amely Istennel van elfoglalva, és amely tisztelettel és hálával adózik, amely hit által megigazult Isten előtt, és amely egyedül az Úr Jézus Krisztusban bízik a bűneinek bocsánatát illetően. Isten igazi imádata egy vágyat is magában hordoz, hogy egyre többet megtudhassunk róla.  Isten úgy alkotott meg, hogy imádói legyünk.

Az Úr úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek legyünk az imádatra. Mindannyian imádunk valamit vagy valakit. Lehetővé teszi az igaz imádat, a Teremtőé, hogy felismerjük életünk valódi célját, okot ad az életre. Nemcsak olyasmit biztosít, amiért érdemes meghalni, hanem még valami sokkal fontosabbat: azt, amiért érdemes élni, sőt, ha a szükség úgy hozná, még megpróbáltatásokat is elviselni érte. Miközben pedig a végső válsághelyzetek kibontakoznak, jobban megértjük azt, hogy „sok nyomorúságon át kell az Isten országába bemennünk.” (ApCsel 14:22, ÚRK)

I.Pét. 4:12-15. Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne csodálkozzatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek.  Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, Isten Lelke megnyugszik rajtatok.

Az Isten népe előtt álló gyötrelmes idő olyan hitet igényel, amely nem ingadozik. Isten gyermekeinek meg kell mutatniuk, hogy egyedül Őt imádják, és semmilyen áron, még az életük árán sem lehet rábírni őket, hogy akár a legkisebb engedményt tegyék a hamis vallásosság javára.

 Jelenések 14:7 verse azzal a felhívással végződik, hogy imádjuk a Teremtőt."Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait." Ez az üzenet különösen fontos most, amikor a tudományos világ, sőt a kereszténység nagy része is elfogadta az evolúciót, azt a tanítást, ami minden bibliai és keresztény tan gyökerére sújt. Ha az evolúció igaz volna, a hitünk szükségképpen hazugság lenne. Ennyire kiélezett kérdés ez! 

 A Jelenések utolsó felhívása tehát a Biblia első könyvében, Mózes első könyvében gyökerezik. Az imádat kérdése körül dúló kozmikus küzdelem lényegét nem érthetjük meg igazán, amíg nem látjuk világosan a teremtés jelentőségét. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (1Móz 1:1, ÚRK) Ez a vers az egész Szentírás alapja. „Kezdetben teremtette Isten…” Az ebben a szakaszban szereplő „teremtette” szó héberül a bárá’, amit kizárólag úgy használnak, hogy Isten az alanya.  

Ahhoz, hogy némi képet kapjunk Isten korlátlan hatalmáról, gondoljunk például csak az egyik teremtményére – a napra! A nap egyetlen másodperc alatt több energiát termel, mint amit az emberiség az idő kezdete óta előállított kőolaj, gáz, szén vagy tűz által. A nap átmérője 1 392 700 km, és képes megtartani 1 millió földnagyságú bolygót, de a nap csak egy a galaxisunk, a Tejút legalább 100 milliárd csillaga közül. A Pisztoly-csillag 10 milliószor annyi energiát bocsát ki, mint a mi napunk. 1 millió, a naphoz hasonló bolygó könnyen elférne a Pisztoly-csillagban. Véges értelmünkkel hogyan is foghatnánk fel a teremtést!?

A teremtés rámutat Isten döbbenetes hatalmára és végtelen erejére. Az Úr teremtő ereje nemcsak az eget és a földet hívta létre, hanem népéért is munkálkodott a századokon át. Ő az Isten, akitől ered a világ, aki mindig jelen van benne és soha nem hagyja el népét a világon.

Küldetésünk betöltése: Az első angyal üzenete

 

Az emberi történelemben élő utolsó nemzedék helyzete sajátos és egyedülálló: megélheti Jézus eljövetelét, és még azt megelőzően a kegyelemidő lejártát. Ez azt jelenti, hogy a bűnrendezés lehetősége még az életük folyamán lezárul, és végső sorsuk még életük folyamán eldől. Éppen ezért Isten minden segítséget megad ahhoz, hogy mindenki helyes döntést hozhasson. 

 Mire figyelmeztet és mire hív fel az első angyal üzenete?

 „Láttam más angyalt az ég közepén repülni, akinél volt az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, minden nemzetségnek és ágazatnak, nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jel 14,6–7)

„Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, ő alkotott minket és nem magunk. Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 100,3; 95,6)

 

Vegyük számba, milyen konkrét felhívásokat fogalmaz meg az üzenet, és miért lehetnek ezek különösen időszerűek a vég idején, korunk sajátos társadalmi állapotai közepette:

 

„Féljétek az Istent”

Világunkban ugyanúgy kihalóban van az istenismeret és az istenfélelem, mint Noé korában volt, vagy a megítéltetése előtt álló Kánaánban. Ennek törvényszerű következménye a bűn megsokasodása, hiszen nincs, ami féken tartsa az emberi természetet. 1Tim 3,1–5 szerint végül általános lesz a kegyesség/istenfélelem látszata (Jel 13. szerint általános, kikényszerített vallásosság lesz az uralkodó), de annak ereje nélkül. „Az Úr félelme… a gonosztól való eltávozás” (Jób 28,28) – tehát az istenfélelem egyedüli bizonysága az Isten iránti engedelmesség és a bűn megtagadása. Istent félni annyit jelent, hogy az Ő értékrendje szerint élek, amely immár az enyém is, mert befogadtam a szívembe.

„Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: »Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsd, mert ez az embernek fő dolga!« (Préd 12,15) Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. »Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.« »Valaki elfordítja fülét a törvény hallásától, annak könyörgése is utálatos.« (1Jn 5,3; Péld 28,9)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.)

 

„…néki adjatok dicsőséget”

A nyílt istentagadás korában élünk, vagy ami talán még ennél is rosszabb, az Istenről való teljes elfeledkezés, az iránta való közöny korában. Emlékezés sincs róla, ehelyett emberek nyernek dicsőséget: ünnepelt csillagok, sztárok, közszereplők, akik sok esetben feslett életű emberek. Megrendítő ellentmondás, hogy éppen az utolsó, eddigi legnépesebb nemzedék, az ítélet közvetlen közelségében élő hatalmas embertömeg az, amely teljesen elfeledkezett Istenről. Hamarosan oda kell állniuk az ítélőszéke elé, és azt sem tudják, hogy létezik! Kimondhatatlanul nagy szükség van erre a felrázó üzenetre – következésképpen rendkívüli felelősség nyugszik rajtunk, akik mindezt látjuk és tudjuk.

 

„…eljött az ítélet órája”

Mindig az jelentette az egyedüli biztonságot az üdvösség szempontjából, ha lelkileg készen álltunk az Istennel való találkozásra, hiszen nem tudhatjuk, hogy személyes életünk meddig tart. A vég idejéhez érve azonban leszűkül az időhorizont, és kifejezetten sürgető tényként jelenik meg az ítélet, a számadás közelsége. Embertársainkat is szembesítenünk kell a ténnyel: nincs helye a halogatásnak – választani kell, még ma.

Figyeljük meg, hogy a bejelentés múlt időben hangzik: „eljött az ítélet órája”, ami pontosan megfelel a valóságnak: „Az ítélet, amely 1844-ben kezdődött, addig tart, amíg mindenkinek az ügye eldől – élőké és holtaké egyaránt. Tehát az emberiség kegyelmi idejének lezárulásáig.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Valóban eljött az ítélet órája, csak a kihirdetése várat még magára.

Talán ellentmondásnak tűnhet, hogy az angyal az örökkévaló evangéliumot hirdeti, és közben az ítéletről szól, de nincs szó ellentmondásról. A bűneitől szenvedő, azokat igazán megbánó, hitben elrendező ember számára nem létezik nagyobb örömhír annál, hogy a múlt bűneit, amiket immár szégyell, és szeretné, ha meg nem történtté tehetné, Isten az ítéletben Krisztus igazságára tekintettel egyszer és mindenkorra eltörli, s úgy mehetünk be Isten országába mint igazak, nem pedig mint megtűrt személyek. Ugyanúgy valósággal gyógyultnak nyilvánítanak bennünket, mint egykor a Jézus Krisztus által meggyógyított leprást a papok (Mt 8,1–4). Isten adná meg mindannyiunknak, hogy felragyogjon az életünkben az ítélet igazi örömhír volta!

 

„…imádjátok a Teremtőt”

„Azért kell imádnunk Istent, mert Ő a Teremtő, és minden lény neki köszönheti létét.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Istent a teremtés jogán is megilleti az imádat, amit csak tetéz, hogy a bűneset után sem mondott le rólunk, hanem véghezvitte a megváltás művét. Nem lehetünk olyan érzéketlenek és tompák, hogy mindez ne érintsen meg bennünket. Az egyedül helyes és méltányos reakció, ha ezért teljes mértékben előtte hódolunk, minden más elutasításnak, tagadásnak számít. Vigyáznunk kell, mert Isten imádata ellen nemcsak látványosan véthetünk, másoknak adva dicsőséget, hanem azzal is, ha magunknak, az önző kívánságainknak kedvezünk, amikor tudjuk, hogy Ő mást kívánna.

„Az 1840–44-es adventmozgalom Isten hatalmának dicsőséges megnyilatkozása volt. Az első angyal üzenete eljutott a világ minden misszióállomásához…” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 543. o.)

Küldetésünk betöltése: A második angyal üzenete

 

Milyen megállapítást fogalmaz meg a második angyal? Hol találkozunk még tartalmilag hasonló üzenettel, és az mennyiben hangzik másként? Mi indokolhatja azt, hogy a három angyal nem azonos erővel szólaltatja meg az üzenetét?

 „Más angyal követte azt, mondván: »Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! Mert paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek.«” (Jel 14,8)

„Ezek után láttam más angyalt leszállani a mennyből, akinek nagy hatalma volt, és a föld fénylett a dicsőségétől. És kiáltott teljes erejéből, nagy szóval, mondván: »Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögök lakhelyévé, minden tisztátalan lélek tömlöcévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madár tömlöcévé. Mert paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a föld királyai vele paráználkodtak, s a föld kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak.« És hallottam más szózatot a mennyből, amely ezt mondta: »Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek a bűneiben, és ne kapjatok csapásaiból: mert bűnei az égig hatottak, és megemlékezett Isten az ő gonoszságairól.«” (Jel 18,1–5)

 

A második angyal mondandója tartalmában és hirdettetésének módjában is eltér a másik kettőétől. Egy tényt állapít meg: a végidő egyházainak jelképesen Babilonnak nevezett csoportja (Jel 17,1–5) Isten szemében elbukott. Az első angyal üzenetével szoros összefüggésben teszi ezt: a magukat kereszténynek valló közösségek, amelyek nem fogadták örömmel Jézus visszatérésének hírét, hanem elutasították azt, magukat minősítették.

 

„A második angyal üzenete 1844 nyarán hangzott fel először, és akkoriban leginkább az Egyesült Államok egyházaira vonatkozott, ahol az ítéletre való figyelmeztetés a legszélesebb körben hangzott, s a legáltalánosabban visszautasították, és ahol az egyházak hanyatlása a legrohamosabb volt.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Az elutasított intés c. fej.)

 

Az első és a harmadik angyaltól eltérően ez az üzenet nem „nagy szóval” hangzik. Csak a 18. fejezetben erősödik fel, akkor azonban már a másik kettőt is felülmúlóan: „…kiáltott teljes erejéből, nagy szóval…”

 

„A második angyal üzenete azonban 1844-ben még nem érte el a teljes beteljesedését. Az egyházak abban az időben erkölcsi bukást éltek át annak következtében, hogy nem fogadták be az adventüzenet világosságát, de ez a bukás még nem volt teljes. Mivel azonban továbbra is elutasították az időre szóló különleges igazságot, egyre mélyebbre süllyedtek. De még mindig nem mondható, hogy »leomlott (elesett)… Babilon…, mert paráznasága haragborából adott inni minden pogány népnek«. Babilon még nem itatott meg minden népet. A világhoz igazodás és a korunknak szóló, próbára tevő igazságokkal szembeni közömbös lelkület teret hódít a keresztény világ minden országának protestáns egyházaiban. Ezekre az egyházakra is vonatkozik a második angyal ünnepélyes és rettenetes ítélete. A hitehagyás munkája azonban még érte el a tetőpontját.

A Jel 18. fejezete arra az időre mutat, amikor a hármas intés (lásd Jel 14,6–12) elutasításának következményeként az egyház teljesen eljut a második angyal által megjövendölt állapotra, és Isten felszólítja a még Babilonban levő népét, hogy szakadjon el attól a közösségtől. Ez az üzenet az utolsó, amelyet a világ kap, és ez az üzenet elvégzi a maga munkáját. Amikor azok, »akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban« (2Thess 2,12), ki lesznek szolgáltatva a súlyos csalások és hazugságok befogadásának, akkor az igazság fénye ragyog mindazokra, akiknek a szíve nyitva van befogadására, és az Úr minden gyermeke, aki még Babilonban van, hallgat e hívásra: »Fussatok ki belőle, én népem!« (Jel 18,4)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Az elutasított intés c. fej.)

 

„Láttam a mennyben angyalokat fel-alá járni, leszállni a földre, majd újra fel a mennybe, valamilyen fontos esemény teljesedésére készülve. Majd láttam egy másik hatalmas angyalt, aki megbízást kapott, hogy szálljon le a földre, és egyesítse hangját a harmadik angyaléval, adjon erőt és súlyt az üzenetének. Az angyal nagy hatalmat és dicsőséget kapott, és amikor alászállt, dicsősége megvilágította a földet. A világosság, amely az angyalt övezte, mindenhova elhatott, amikor nagy erővel, fennhangon kiáltotta: »Leomlott, leomlott a nagy Babilon, s lett ördögök lakhelyévé, minden tisztátalan lélek tömlöcévé, és gyűlöletes madarak tömlöcévé.« A Babilon bukásáról szóló üzenetet, ahogyan a második angyal hirdette, megismételte, kiegészítve annak a romlottságnak a megemlítésével, amely 1844 óta jelent meg az egyházakban. Ez az angyal éppen időben érkezett, hogy a harmadik angyal üzenetének végső nagy munkájához csatlakozzék, amikor az hangos kiáltássá erősödik. Isten népe így készíttetik elő arra, hogy megálljon a kísértés órájában, amely hamarosan bekövetkezik. Láttam, hogy nagy világosság nyugodott meg rajtuk, és egyesült erővel, bátran hirdették a harmadik angyal üzenetét.

Angyalok küldettek el, hogy a hatalmas angyalt támogassák munkájában, és a következő kiáltást hallottam, amely úgy tűnt, mindenfelé hangzik: »Fussatok ki belőle, én népem, hogy ne legyetek részesek bűneiben, és ne kapjatok csapásaiból! Mert bűnei az égig hatottak, s megemlékezett Isten az ő gonoszságairól.« Úgy tűnt, hogy ez az üzenet kiegészíti a harmadik angyal üzenetét, ugyanúgy, ahogy az éjféli kiáltás 1844-ben a második angyal üzenetét. Isten dicsősége nyugodott meg a türelmesen várakozó szenteken, akik félelmet nem ismerve hirdették az utolsó ünnepélyes figyelmeztetést és Babilon bukását. Felszólították Isten népét, hogy fussanak ki Babilonból, nehogy részesei legyenek rettenetes sorsának.” (Ellen G. White: Tapasztalatok és látomások, A hangos kiáltás c. fej.)

 

A fenti idézetekből megérthetjük, hogy a névleges kereszténység romlása egy előrehaladó, kiteljesedő folyamat, amely a végén éri el a tetőpontját. Ekkor jön el az ideje annak, hogy mindent felülmúló erővel és határozottsággal hangozzék a felszólítás, hogy Isten őszinte gyermekei jöjjenek ki onnan. Ahogyan Jel 13. fejezetének két fenevadja válaszút elé állítja az emberiséget, ugyanúgy válaszút elé állítja Isten is, eme üzenet által. Addigra azonban Isten látható népe körében is végbe kell mennie a megtisztulásnak, „világosság” és „Isten dicsősége” kell hogy „megnyugodjon rajtuk”. Ki kell emelkednünk a laodiceai állapotból, hiszen csakis Isten igazságának megélése adhat erőt és tekintélyt egy ilyen súlyos üzenetnek. Ennek híján furcsa, felemás módon csapódhat le más egyházak híveiben, ha őket az egyházuk elhagyására szólítjuk fel. Nem szerencsés, és valószínűleg nem is gyümölcsöző, ha a kritikai üzenetünk erősebb és jobban hallható, mint az evangélium képviselete az életünkben.

Küldetésünk betöltése: A harmadik angyal üzenete

 Milyen óvást és milyen törvényszerűséget fogalmaz meg a harmadik angyal üzenete?

 „Harmadik angyal is követte azokat, mondván nagy szóval: Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt; és az ő kínlódásuk füstje felmegy örökkön-örökké, és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az ő nevének bélyegét felveszi. Itt van a szentek békességes tűrése, itt, akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” (Jel 14,9–12)

 

„A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandókhoz szólt, a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn lehet az, amely Istent olyan haragra indítja, melybe nem vegyül kegyelem. Mindenki tisztán láthat e fontos kérdésben. Isten, mielőtt ítélkezne, óva inti e bűntől a világot, hogy mindenki megtudja, miért fog ítélete lesújtani, és mindenkinek legyen alkalma megmenekülni a büntetéstől.

Ellentétben azokkal, akik megtartják Isten parancsolatait, és őrzik Jézus hitét, a harmadik angyal rámutat egy másik csoportra, amelynek a tévelygéseivel szemben ez a komoly és félelmetes figyelmeztetés hangzik: »Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, s bélyegét felveszi homlokára vagy kezére, az is iszik Isten haragjának borából.« (Jel 14,9–10) Ennek az üzenetnek a megértéséhez jól kell értelmeznünk az itt alkalmazott szimbólumokat.

 Mit jelképez a fenevad, a kép, a bélyeg?

Amikor az ősegyház megromlott, mert feladta evangéliumi egyszerűségét, s pogány rítusokat és szokásokat fogadott el, elveszítette Isten Lelkét és erejét. Mivel azonban az emberek lelkiismeretét irányítani akarta, a világi hatalom támogatását igényelte. Így jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely irányította az államhatalmat, és felhasználta saját céljainak előmozdítására, főképpen az »eretnekség« megbüntetésére. Hogy az Egyesült Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell a polgári hatalmat irányítania, hogy az egyház az államhatalmat is saját céljainak szolgálatába állítsa.

Amikor az Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot, hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket és tartsa fenn létesítményeiket, akkor a protestáns Amerika már megformálta a római hierarchia hasonmását, aminek elkerülhetetlen következménye, hogy a polgári hatóság büntetést ró azokra, akik eltérő véleményt vallanak.

A próféta óva int a fenevadnak és bélyegének imádásától, majd kijelenti, hogy itt vannak azok, »akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét«. A kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget tesz Isten parancsolatainak megtartói és azok között, akik imádják a fenevadat, valamint a fenevad képét, és felveszik bélyegét. Ebből következik, hogy a törvény megtartása és a törvény áthágása jelzi a különbséget Isten imádói és a fenevad imádói között…

A pápaság csak Isten törvényének megváltoztatásával tudta Isten fölé emelni magát. Mindazok, akik az így megváltoztatott törvénynek tudatosan engedelmeskednek, mindenekfölött tisztelik azt a hatalmat, amely a törvényt megváltoztatta. Aki a pápai törvényeknek engedelmeskedik, az a pápa iránti hűség jelét veszi magára az Isten iránti hűségjel helyett.

Amikor tehát az Egyesült Államokban kötelező lesz a vasárnap megtartása, tulajdonképpen a fenevadnak és képének az imádása lesz kötelező.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem/Korszakok nyomában, Isten változhatatlan törvénye c. fej.)

 

Az üzenet szerint Isten parancsolatait és Jézus hitét egyszerre kell megtartani. Másként nem is lehetséges, hiszen emberi erővel képtelenek vagyunk összhangra jutni Isten törvényével (lásd Rm 7. emberének küzdelmét). A törvény feladata, hogy „Krisztusra vezérlő mesterünkké legyen” (Gal 3,24), megigazulni azonban – akár a múlt bűneinek az elrendezésére nézve, akár a mindenkori kísértések legyőzését tekintve – csakis Krisztusba vetett hit által és az Ő segítségével lehet. Ennek eredményeként jutunk összhangra Isten törvényével, és ezért kap akkora hangsúlyt ennek az üzenetnek a végén, hogy bár a küzdelem Isten törvénye körül, és azon belül különösen a negyedik parancsolat vonatkozásában zajlik majd, Isten nem önmagában a hűséget várja el tőlünk, hanem a Fiába vetett hitet, és annak a hitnek a gyakorlását a szorongattatás idején, amellyel Krisztus Urunk is élt és győzött. Ezt a hitet minősíti a békességes tűrés is, ami azt jelenti, hogy állhatatosan kitartani lázongás, zúgolódás nélkül, és önként alatta maradni a tehernek (ez a kifejezés eredeti jelentése), amelyet pedig letehetnénk. Ez a keresztény egyik legfőbb erénye. Az evangélium összefüggésében ez annyit jelent, hogy kényszer hatására sem adni fel a hitet, és közben megőrizni a lelki békét. Ez lesz a végidő hívő népének nagy próbája is.

Küldetésünk betöltése: Kik alkalmasak ennek az üzenetnek a hirdetésére?

„Láttam, ímé egy Bárány állt Sion hegyén, és vele száznegyvennégy ezren, akiknek homlokán írva volt az ő Atyjának neve… Ezek azok, akik asszonyokkal nem fertőztették meg magukat, mert szüzek. Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül. És az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek.” (Jel 14,1–5)

Az idézett szakasz a 13. fejezet és a hármas angyali üzenet között olvasható, a látomássorozat önálló szakaszaként. Az előző fejezet a végidő két nagy főhatalmát mutatta be, akik egymással karöltve szinte az egész világot a bálványimádás útjára kényszerítik, minden lehetséges eszközt felhasználva ennek érdekében. Az egyes emberre nehezedő nyomás szinte elképzelhetetlen lesz. A fejezet jövendöléseit komolyan átgondolva joggal vetődik fel a kérdés, hogy lesznek-e egyáltalán olyanok, akik ellent tudnak állni ennek a példátlan kényszernek (Dn 12,1; Mt 24,21), és ha igen, vajon megadatik-e, hogy mi magunk is közéjük számláltassunk? Ugyanilyen erővel vetődik fel az a kérdés is, hogy ezeknek az utolsó, felrázó üzeneteknek a hirdetésére „kicsoda alkalmas” (2Kor 2,15)?

A választ az idézett szakaszban találjuk: lesznek, méghozzá nem is kevesen, hanem kifejezetten sokan és minden népből, akik győzni fognak a fenevad felett (Jel 15,1–2). De ebben a küzdelemben csak azok tudnak megállni, és csak azok hívhatják fel hitelesen embertársaikat is arra, hogy álljanak Isten oldalára, akik győztek a bűn felett és elérték a tökéletességet, méghozzá maradéktalanul: Isten királyiszéke előtt feddhetetlenek, a szájukban álnokság nem található. Ez a győzelem azért is elengedhetetlen, mert a kegyelemidő lejárta után nincs mód a bűnök rendezésére. Ráadásul csak ilyen embereket pecsételhet el Isten és nyilváníthat magáénak, s támogathat Szentlelkével a küzdelemben és a másokért végzett munkában.

Küldetésünk betöltése: Mire van szükség?

 Minek, kinek a révén végzi el Isten bennünk ezt a mérhetetlen munkát? Mire van szükség ahhoz, hogy ez kiteljesedjen az életünkben?

 

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Rm 8,14)

„Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk 11,13)

 

Egyedül Isten Lelke által lehetséges legyőzni a bűnt, és felkészülni. „Isten Lelke nélkül az Ige ismerete nem ér semmit. Elméleti igazság – ha nem kíséri a Szentlélek – nem tudja megeleveníteni az ember lelkét, sem megszentelni a szívét. Ha Isten Lelke nem vési szívünkbe az igazságot, hiába ismerjük a Biblia parancsait és ígéreteit, jellemünk nem alakul át. A Lélek világossága nélkül az ember nem tudja megkülönböztetni az igazságot a tévedéstől, és elbukik Sátán mesteri kísértései nyomán.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, Találkozás a vőlegénnyel c. fej.)

 

„Szükségünk van a mindeddig nélkülözött tapasztalatokra, amelyek megszerzésére sokan túlságosan lusták. Sokszor a várható bajt nagyobbnak látjuk, mint amilyen a valóságban. De nem így van ez az előttünk álló veszéllyel. A legéletszerűbb ábrázolás sem tükrözi vissza, hogy milyen súlyos lesz a megpróbáltatás. A próbában mindenkinek egyedül kell Isten előtt megállnia. Ha »Noé, Dániel és Jób« az országban volna, »élek én, mondja az Úr, nem szabadítanának meg sem fiat, sem leányt, ők igazságukkal csak a maguk lelkét szabadítanák meg« (Ezék 14,20).” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 41. fej.)

 

„A bolond szüzek által képviselt emberek nem képmutatók. Tisztelik és pártfogolják az igazságot, szeretik azokat, akik hisznek az igazságban, mégsem vetik alá magukat a Szentlélek munkájának. Nem estek a Sziklára, Krisztus Jézusra, és nem engedik, hogy régi természetüket szétzúzza. Akárcsak a köves talajjal ábrázolt hallgatók, szívesen hallgatják az Igét, de nem igazodnak elveihez. Az Ige hatása nem tartós az életükben. A Szentlélek csak akkor munkálkodik a szívünkben, csak akkor alakít új lénnyé, ha vágyunk erre, és hagyjuk, hogy a Lélek alakítson. A bolond szüzekként ábrázolt emberek azonban megelégszenek a felszínes cselekedetekkel. Nem ismerik Istent. Nem tanulmányozták jellemét, nincs közösségük vele. Ezért nem tudnak bízni Istenben, és hinni Igéjében. Istenszolgálatuk formasággá süllyedt.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, Találkozás a vőlegénnyel c. fej.)

 

Vajon mennyire illik ránk ez a jellemzés? Tudatosult-e bennem, hogy sok minden, amit értéknek gondoltam és az okos szüzekhez tartozás zálogának, az a bolond szüzekben is megvan? Hogy állok ugyanakkor azon dolgok tekintetében, amelyek náluk hiányoznak, és amiért bolondnak nevezi őket a Szentírás? Ha találva érezzük magunkat, akkor rendüljünk meg, de ne csüggedjünk: a tanítványok három és fél évig jártak a Mesterrel, mégis alapvető hiányosságaik voltak a krisztusi élet gyakorlatában, ezen belül egymás elhordozásában is, ami még az utolsó vacsorán is megmutatkozott. Mégis, alig ötven nap elég volt arra, hogy alkalmassá váljanak a korai eső kitöltetésére, és ezzel arra a munkára, amellyel Mesterük megbízta őket. Ennek a titka és feltétele az volt, hogy teljesen átadtak önmagukat és félretettek mindent, ami elválasztotta őket egymástól. Egyesültek a Mester szolgálatában és abban a vágyban, hogy ennek minél tökéletesebben megfeleljenek. Mi se latolgassuk emberileg, hogy mennyi ideje járunk már a hit útján és milyen kevésre jutottunk eddig, miközben az idők jelei arról győznek meg, hogy mindenek vége elközelgett. Ne engedjük, hogy Sátán az esetünk reménytelenségének gondolatával csüggesszen! Meglehet, hogy az életünk eddigi idejét nagyrészt eltékozoltuk, de ha mostantól szabályszerűen, Isten Fiába vetett hittel küzdünk, az életünket egészen neki átadva, akkor Ő rövid idő alatt is el tudja végezi bennünk azt, amit eddig nem engedtünk.

Küldetésünk betöltése: Mitől függ, hogy kire árad ki a késői eső?

 Mire rendelte ezt az ajándékot Isten az életünkben, és mire nem?

 „Szentek legyetek, mert én szent vagyok…” (3Móz 11,44)

 

A Szentlélek kitöltetése és ezzel együtt Isten hitelesítő pecsétjének elnyerése csak akkor történhet meg az életünkben, ha Isten valósággal befogadhat bennünket a családjába, a szentek közösségébe. Ellen G. White-tól idézzük a következőket:

 

„Láttam, hogy senki sem részesülhet a »felüdülésben«, ha nem győzedelmeskedett minden gyengeség, büszkeség, önzés, világ iránti szeretet, minden rossz szó és cselekedet felett… Ránk bízták jellemhibáink gyógyítását, hogy tisztítsuk meg a lélek templomát minden szennytől. Csak ezután árad ki ránk a késői eső…” (Bizonyságtételek, V. köt., 214. o.)

 

„Amikor a hívők szívében Krisztus lakozik, amikor minden önzés kihalt, amikor a versengés, az elsőbbségre való törekvés megszűnik, amikor az egység és a megszentelődés utáni vágy uralkodik, amikor egymás iránti szeretetük meglátszik és érződik, akkor a Szentlélek kegyelmi zápora olyan bizonyossággal fog rájuk áradni, mint ahogy Isten ígéreteiből egy jóta vagy pontocska sem veszhet el.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., 167. o.)

 

„Ebben az életben kell elszakadnunk a bűntől a Krisztus engesztelő vérébe vetett hit által.” (A nagy küzdelem, 39. fej.)

 

„Amikor a harmadik angyal üzenete hangos kiáltássá erősödik, nagy erő kíséri a befejező munkát, és Isten hűséges népe részesülni fog ebben a dicsőségben. A késői eső megeleveníti és megerősíti őket, hogy megállhassanak a nyomorúság idején.” (The Seventh-day Adventist Bible Commentary, VII. köt., 984. o.)

 

„Megkérdeztem, mi eredményezte ezt a nagy változást. Az angyal így válaszolt: Ez a késői eső, a felüdülés az Úr színétől. A harmadik angyal hangos kiáltása.” (Early Writings, 271. o.)

 

A Szentlélek kitöltetése tehát nem arra képesít, hogy igazakká legyünk, hanem az igazakra töltetik ki annak érdekében, hogy el tudják végezni az utolsó nagy evangéliumhirdetés feladatát, és el tudják viselni a végső próbákat.

 

„Sátán le fogja győzni azokat, akik mentegetik és rejtegetik bűneiket, mert azok bevallatlanul és megbocsátatlanul bent maradnak a mennyei könyvekben. Minél hangzatosabb a hitvallásuk, és minél rangosabb a helyük, Isten annál súlyosabbnak ítéli eljárásukat, és nagy ellenségük diadala annál biztosabb. Akik halogatják az ítéletre való felkészülést, azok nem fognak elkészülni sem a nyomorúság idején, sem később. Esetük reménytelen.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 550–551. o.)

 

Összegzés:

1. A három angyal üzenete nem váltja egymást, hanem egymás után hangoznak fel, és a későbbiek csatlakoznak a korábbiakhoz. „Az első és második angyal üzenetét magában foglaló harmadik angyali üzenet a mi időnknek szól.” (Testimonies for the Church, VIII. köt., 197. o.)

2. Ezek az üzenetek nem vég nélkül hangzanak, a kegyelemidő lejárta véget vet nekik: „Amikor a harmadik angyal üzenetének hirdetése lezárul, Isten visszavonja kegyelmét a Föld törvényszegő lakóitól.” (A nagy küzdelem, 546. o.) A kegyelemidő lejárta után már sem helye, sem értelme nincs semmilyen figyelmeztetésnek, isteni üzenetnek. Annak lejárta előtt azonban annál inkább!