Megtérés: Szerepünk a Krisztusban való növekedés

 

„Lélek szerint járjatok, és a test kívánságát véghez ne vigyétek! Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok.” (Gal 5,16–17)

„Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41)

Lásd még: 2Pt 1,3–11

„Mert valaki meg akarja tartani az életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (Mk 8,35)

„Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: a szentek tökéletesítése céljából szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére – míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére.” (Eféz 4,11–13)

Péld 11,25; Mt 25,21. 31–46

 

 „A keresztény élete folytonos harc és küzdelem. A győzelmet azonban emberi erővel nem vívhatja ki, mert a harctér: az emberi szív. A megvívandó harc a legnagyobb, amit valaha ember vívott, s abból áll, hogy saját énünket átadjuk Isten akaratának. Átadjuk a szívünket, hogy Isten szeretete irányítsa.

A test és vér kívánságából született régi természetünk nem örökölheti Isten országát. El kell hagyni régi útjainkat, örökölt hajlamainkat és eddigi szokásainkat.

Aki elhatározza, hogy belép ebbe a lelki országba, tapasztalni fogja, hogy felvonul ellene a fékevesztett emberi természet minden ereje és szenvedélye, felerősítve a sötétség birodalmának minden hatalmasságával… Rossz szokásainkat és helytelen kívánságainkat – melyek lényünket uralják – nem tudjuk önerőnkből legyőzni; nem tudjuk legyőzni hatalmas ellenségünket, aki bennünket rabszolgaságban tart. Egyedül Isten segítségével győzhetünk. Azt akarja, hogy uralkodjunk önmagunk, akaratunk és szokásaink felett, de beleegyezésünk és együtt munkálkodásunk nélkül nem segíthet. Isten lelke az embernek kölcsönzött képességek és erők által működik. Szívünket meg kell nyitnunk Isten lelke átformáló erejének, akaraterőnknek együtt kell működnie Isten erejével.

A szentségtelen élet átalakulása megszentelt életté: állandó folyamat. Isten napról napra munkálkodik a hívő megszentelődésén, az embernek azonban együtt kell működnie vele, kitartóan törekednie, hogy az egyik erényt a másik után megszerezze. Mialatt ezen fáradozunk, Isten munkálja a megszerzett jó tulajdonságok gyarapodását. Megváltónk mindenkor kész meghallgatni a töredelmes, bűnbánó szív imáját, megsokszorozza hűségesei iránti kegyelmét és békességét. Örömmel árasztja ránk áldásait, melyekre a gonosszal vívott küzdelemben szükségünk van.” (Ellen G. White: Gondolatok a hegyi beszédről, Bírálat helyett mutass jó példát! c. fej.)

 

Egy igazán megtért ember nem kötelességből vagy az elvárások miatt teszi, hogy a környezetében lévőkkel megossza azt, ami neki is új életet adott: az evangéliumot. E nélkül szinte már nem is tud élni. Annak tudatában, hogy valami igazra, tisztára, tökéletesre talált, vágyakozik ezt másokkal is megosztani, és ezért semmilyen áldozatot sem sajnál. Azonban igen sajnálatos, hogy ennek a lelkületnek az elapadása, meglanyhulása természetesen hozza magával visszafejlődésünket, vagy akár lelki halálunkat is előidézheti!

 

„A másokért végzett önzetlen munka állhatatosságot, elmélyülést, szilárdságot és Krisztushoz hasonló szeretetteljes jellemet eredményez, békét és boldogságot nyújt. A szív mindig nemesebbre törekszik. Többé nincs helye a hanyagságnak és önzésnek. Azok, akik ily módon gyakorolják a keresztény erényeket, növekedni és erősödni fognak, hogy Istenért dolgozhassanak. Világosan látnak, állandóan gyarapszanak hitben és értelemben, s növekszik imáik ereje. Isten Lelke munkálkodik a szívükben. Azok munkálják legbiztosabban saját üdvösségüket, akik ilyen önzetlen fáradozással áldozzák oda magukat embertársaik javáért. A Krisztus kegyelmében való növekedés egyedüli útja az, ha önzetlenül végezzük az általa ránk bízott munkát, s minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsük azokat, akik támogatásra szorulnak. Akik tétlenül elfogadják a Lélek kegyelmi ajándékait, de Krisztusért mit sem tesznek, azok tapasztalják majd, hogy a semmittevés mind a lelki, mind az anyagi világban elerőtlenedést és végül romlást eredményez. Az az ember, aki vonakodik mozogni, csakhamar annyira erőtlen lesz, hogy nem képes használni a tagjait – ehhez hasonlóan az a keresztény, aki nem akarja Istentől nyert erőit felhasználni, nem növekedhet Krisztus kegyelmében, sőt még a meglévő erőt is elveszíti…

Isten az evangélium üzenetét és a szeretetszolgálatot a mennyei angyalokra bízhatta volna, felhasználhatott volna más eszközöket is, hogy tervét megvalósítsa. De végtelen, kimondhatatlan szeretetében Krisztus és az angyalok munkatársaivá tett bennünket, hogy így részesülhessünk abban az áldásban és lelki növekedésben, amely az önzetlen munkából fakad. Imában Istennel küzdesz majd, és hited megerősödik, lelked felüdül a megváltás és üdvösség forrásánál. A megpróbáltatások és küzdelmek Isten Igéjéhez és az imához vezetnek. Krisztus kegyelmében és ismeretében fogsz növekedni, és gazdag tapasztalatokra teszel szert.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Életünk és munkánk c. fej.)

Megtérés: Az úrvacsora

 

„Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljövend. Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Próbálja meg azért az ember magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivel nem becsüli meg az Úr testét.” (1Kor 11,26–29)

„Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.” (Jn 6,53–56)

„Amikor ettek, vette Jézus a kenyeret, hálákat adván megtörte, és adta a tanítványoknak: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem.« És vette a poharat, s hálákat adván adta azoknak, ezt mondván: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.«” (Mt 26,25–28)

„Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, s megmosták a ruháikat és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.” (Jel 7,14)

„Mondta néki Péter: »Az én lábaimat nem mosod meg soha!« Felelt néki Jézus: »Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám… Azért ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.«” (Jn 13,8–15)

„És ők legyőzték azt a Bárány véréért…” (Jel 12,11)

 

Az úrvacsora két része – a lábmosás, majd a kovásztalan kenyér és must magunkhoz vétele – kifejezi, mennyire függünk Krisztustól fizikai és lelki életünkben egyaránt. A lábmosás a bűneinktől való újbóli megtisztulást fejezi ki, a megtört kenyér és a must pedig azt tudatosítja bennünk, hogy mi volt az ára megváltásunknak, megtisztulásunknak.

Minden úrvacsora alkalmat kínál a találkozásra Isten felfoghatatlan szeretetével. Krisztus halála kimeríthetetlen erőforrás lelki fejlődésünk és az Istennel való kapcsolatunk minél mélyebb megértéséhez. Amikor eltávolodunk Istentől és énünk veszi át az uralmat, akkor itt az ideje szembesülnünk azzal, hogy ezzel mit is okozunk elsősorban Őneki, majd embertársainknak, és magunknak is. Isten naponta szeretné összetörni kérlelhetetlen, akaratos énünket, hogy valóban Ő élhessen bennünk (Gal 2,20). De mire is van szükségünk ehhez?

„Isten el akar vezetni a kereszthez. Megmutatja Krisztus átszegezett kezét és lábát, s a töviskoszorúval megkoronázott Megváltó szerető arcát. A Golgotán teljesen összetörve találjuk azt, aki e szavakat mondta: »Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!« – majd az utolsó cseppig kiitta bűneink keserű poharát. Önző énünk tehát akkor törhet össze, ha feltekintünk rá, és megértjük: a mi bűneink szegezték Őt a keresztfára. A helyettünk szenvedő Isten szeretetének és megtörtségének láttán kemény szívünk lassan felenged, s kész lesz maga is összetörni az Úrért.” (Roy Hession: A megújulás útján, A szentség útja c. fej.)

 

„Senki nem találhat olyat saját jellemében, ami kedvessé tehetné őt Isten előtt, vagy ami az elfogadását biztosíthatná. A bűnös egyedül Jézus által jöhet Istenhez, akit azért küldött az Atya, hogy életet hozzon a világnak. Jézus az egyedüli Megváltónk és Közbenjárónk, benne és általa van egyedüli reményünk a bűnbocsánatra, a békességre és az igaz életre. Jézus vérének ereje az, ami a bűn sújtotta lélek épségét helyreállíthatja. Krisztus az az illat, az a szent tömjén, amely kéréseidet elfogadtatja az Atyával… Nincs szükség keserves szellemi törekvésre és gyötrelemre ahhoz, hogy Krisztushoz jöjjünk. Csupán el kell fogadnunk azt a megváltást, amelyről Isten világosan szól Igéjében.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., Jöjj, keress és találj c. fej.)

 

Mit tehetünk azért, hogy az úrvacsora valóban lelki megújulásunkat, Krisztus iránti szeretetünk megerősítését eredményezze?

Megtérés: Krisztusban maradni

 „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, akképpen ti sem, csak ha énbennem maradtok.” (Jn 15,4)

„Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg az én szeretetemben. Ha a parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben; amiképpen én megtartottam Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15,9–10)

 „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Jn 4,16)

„Mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, az Úr Lelke által.” (2Kor 3,18)

„Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak.” (2Kor 10,5)

 

Krisztus a „maradjatok énbennem” többszöri megismétlésével nyomatékosítani kívánta a vele való folyamatos közösség szükségességét – mint a gyümölcstermés elengedhetetlen feltételét. Ebben legnagyobb és első számú akadály az Istentől elidegenedett emberi természetünk, másrészt az Ellenség folyamatos munkája, hogy gondolatainkat és érzelmeinket különböző praktikákkal elvonja Istentől. Azonban nem vagyunk egyedül. Krisztus szeretetteljesen vonz bennünket, hogy hit által belé kapaszkodjunk, és Ővele közösségbe kerülve győzhessünk önmagunk felett.

 

„Ha gondolataink a saját énünknél időznek, akkor eltávolodunk Krisztustól, az élet és erő forrásától. Sátán azért igyekszik állandóan elvonni a figyelmünket Megváltónkról, hogy lelkünk minden vele való közösségét meghiúsítsa. A világ örömeire, az élet gondjaira, akadályaira és nehézségeire, saját gyengéinkre vagy fogyatkozásainkra, mások tökéletlenségeire irányítja figyelmünket. De ne essünk a csapdájába! Még valóban lelkiismeretes embereket is, kik Istenért kívánnak élni, gyakran félrevezet, hogy saját gyengeségeikkel és bűneikkel foglalkozzanak, s ily módon elszakítva őket Krisztustól, győzelmet arat felettük. Sátán minden csábításával azt akarja elérni, hogy elszakadjunk Jézustól. Legyünk éberek, imádkozzunk és küzdjünk állandóan, nehogy elcsábítva más mestert válasszunk. Nézzünk mindig Krisztusra, aki megtart bennünket. Amíg Őrá figyelünk, addig biztonságban vagyunk. Semmi sem ragadhat ki bennünket a kezéből. Ha állandóan Őt szemléljük, »ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, az Úr Lelke által« (2Kor 3,18).” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Növekedés Krisztusban c. fej.)

 

„Ahol Krisztussal való egység van, ott szeretet van. Bármilyen gyümölcseink is vannak, azoknak semmi hasznuk nem lesz, ha a szeretet hiányzik az életünkből. Vallásunk lényege az Isten és embertársaink iránti szeretet. Senki nem szeretheti Krisztust, ha nem szereti Isten gyermekeit. Ha egyesülünk Krisztussal, akkor az Ő értelme, Lelke uralkodik bennünk. Tisztaság és szeretet ragyog jellemünkben, életünket szelídség és igazság uralja. Még az arckifejezésünk is megváltozik. A lélekben lakozó Krisztus kiárasztja átalakító erejét, s a külső megjelenés a belül uralkodó békéről és örömről tesz bizonyságot. Úgy merítünk Krisztus szeretetéből, mint ahogyan a szőlővessző veszi táplálékát a szőlőtőből. Ha Krisztusba oltattunk, ha rostról rostra egyesültünk az élő szőlőtővel, akkor azt élő gyümölcsök gazdag fürtjeivel fogjuk igazolni. Ha kapcsolatban vagyunk a világossággal, akkor a világosság csatornáivá válunk, s szavainkkal és tetteinkkel fényt árasztunk a világban.” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból, I., Az élő szőlőtővel egyesülve c. fej.)

 

„Milyen örömmel birtokolná Jézus lelkünk templomát, ha engednénk! A Biblia szavai szerint Jézus a szív ajtajánál várakozik, és kopogtat. Miért nem lép be? Mert a bűnök szeretete bezárta előtte a szív ajtaját. Amikor engedünk annak a késztetésnek, hogy feladjuk bűneinket és beismerjük vétkeinket, a lelkünk és a Megváltó közötti akadály elhárul.” (The Signs of the Times, 1892. december 5.)

Megtérés: Szükség van a növekedésre Krisztusban

„Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek.” (1Pt 2,2–5)

„Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, akképpen ti sem, csak ha énbennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15,4–6)

 „Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére: hogy többé ne legyünk gyermekek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fej, Krisztusban.” (Eféz 4,13–15)

 

Vö. Kol 2,6–7; Mk 4,26–29.  

 

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a természetünk milyen mélyen megromlott a bűn miatt, ahogyan Pál apostol is megvallotta saját küzdelmét: „Mert tudom, hogy nem lakik bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom.” (Rm 7,18) Ezért kell naponta tudatosítanunk, hogy magunkra nem támaszkodhatunk, csak akkor győzhetjük le a tagjainkban lévő bűnt, ha Krisztusban maradunk.

 

„Hogy szent és Istennek tetsző életet élhessünk, éppen olyan mértékben függ Krisztustól, mint a szőlővessző növekedése a szőlőtőkétől, melyből a gyümölcsterméshez szükséges erőt nyeri. Tőle elszakadva híjával leszünk az erőnek, amelynek segítségével szembeszállhatunk a kísértésekkel, s növekedhetünk a kegyelemben és szentségben. De ha „benne maradunk”, életünk Krisztuséból sarjadzik, nem száradunk el, sem terméketlenné nem válunk. Folyópartra ültetett fához leszünk hasonlókká.

Sokan úgy vélik, hogy a munka egy részét maguknak kell elvégezniük. Bíznak Krisztus bűnbocsánatában, de saját erejükből akarnak igaz életet élni. Az ilyen próbálkozások sikertelenek lesznek. »Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.« (Jn 15,5) A kegyelemben való növekedésünk, örömünk és hasznosságunk mind a Krisztussal való egységünktől függ. Csak ha napról napra, sőt óráról órára közösségben vagyunk vele – ha Őbenne maradunk –, akkor növekedhetünk a kegyelemben. Ő nemcsak a szerzője, hanem befejezője is hitünknek. Krisztus az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Ám nemcsak a kezdetnél és a végnél, hanem minden lépésünknél legyen velünk. Fenségesen fejezik ki ezt Dávid szavai: »Az Úrra néztem szüntelen, mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök.« (Zsolt 16,8)” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, Növekedés Krisztusban c. fej.)

 

Növekedés nélkül nincs élet sem a természetben, sem a lelki életben. A növény vagy fejlődik, vagy elpusztul. A csecsemő életben maradásának, növekedésének is alapvető feltétele, hogy születése pillanatától a szervezetének szükséges táplálékhoz kell jutnia. A keresztény ember újjászületését Péter apostol az újszülött állapotához hasonlítja (1Pt 2,2), akinek feltétlenül szüksége van „a tiszta és hamisítatlan tejjel” való táplálásra. Ez ugyanaz az eledel, amelybe már a keresztény ember az újjászületése előtt, megtérésekor is belekóstolt, tudniillik „hogy jóságos az Úr”.

Nem baj, ha egy csecsemő – miként egy frissen megtért keresztény is – sok mindenre képtelen. A lényeg az, hogy újjászületésétől kezdve Isten szeretetéből, kegyelméből minél nagyobb kortyokban, minél többet megismerve és ezáltal növekedve eljusson az „érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kor mértékére”. Viszont e folyamatos táplálkozás és az ezzel együtt járó növekedés nélkül – miként a természetben is – elkerülhetetlen a visszafejlődés, végül pedig a pusztulás. A keresztény ember lelkileg vagy előrehalad, vagy visszafejlődik. Stagnáló, azonos szinten megrekedt lelkiállapot nem létezik.

Miként vizsgálhatjuk meg magunkat, hogy lelkileg, hitben növekszünk, fejlődünk-e, vagy visszaestünk?

Megtérés: Hogyan nyerhetünk megerősítést Krisztusban?

 

„Nem tudjátok, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atya dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk.” (Rm 6,3–4)

 „Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedj meg, mosd le bűneidet, segítségül híván az Úr nevét.” (Ap csel 22,16)

„Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára, és veszitek a Szent Lélek ajándékát.” (Ap csel 2,38)

 

Lásd még: Mt 3,15; 28,19; Tit 3,5; Mk 1,4–5; 16,16.

 

Az új élet születéséhez a réginek meg kell halnia, el kell temettetnie. Ennek a meghalásnak és újjászületésnek külső megpecsételése a vízben való alámerítkezés, azaz a felnőttkeresztség. Ez a jelképes cselekmény kifejezi azt a vágyunkat is, hogy szeretnénk a múltunkat elrendezni, bűneinkre bocsánatot nyerni, lemosni magunkról minden szennyet. Amikor ezt a döntésünket meghozzuk, valójában Isten tisztítja meg az életünket minden bűntől, szívünket, lelkünket újjáteszi, és Szentlelkének ajándékát adja nekünk. A keresztség az Istennel való szövetségkötés jele is.

Foglaljuk össze, mi mindent fejez ki ez a jelképes cselekmény:

– meghalás a bűnnek, a régi élet eltemetése,

– feltámadás egy új, Krisztusban való életre,

– a bűn szennyének lemosása,

– Isten segítségül hívása, a vele való szövetség megkötése,

– a keresztség által „beleszületünk” a mennyei családba, és csatlakozunk a földi egyház tagjaihoz is.

A döntő azonban a belső változás, amely nélkül puszta formaság, üres szertartás marad a keresztség, még akkor is, ha a Biblia útmutatása szerint bemerítéssel történik. Nem választható külön a belső és külső történés, ahogyan Jézus megfogalmazta: „Aki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be Isten országába.”

 

„Az újjászületés ritka tapasztalat az emberi történelemnek ebben a szakaszában. Ez az oka annak, hogy oly sok nyomorúság van a gyülekezetekben. Sokan, akik Krisztus nevét vallják, megszenteletlenek és szentségtelenek. Megkeresztelkedtek, de élve temettettek el. Az énjük nem halt meg, ezért nem is támadtak fel új életre Krisztusban.” (Ellen G. White, 148. kézirat, 1897)

 

Mit tehetünk azért, hogy ne csupán szép emlékként éljen bennünk a Krisztussal való szövetségkötésünk, hanem naponként erőt meríthessünk belőle?

Megtérés: Hogyan kezdődik bennünk az új élet?

 

„Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja Isten országát.” (Jn 3,3–8)

„Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Rm 6,10–11)

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20)

Jn 12,24–25

 

 Jézus a legszemléletesebben és legkomolyabban tárta Nikodémusz elé a megtérés és az újjászületés szükségességét. Aki ezt nem éli át, nem tapasztalja meg, az képtelen lesz felfogni, megérteni az Isten országával kapcsolatos bármilyen további ismeretet, az itt szerezhető további tapasztalatokat. Nemcsak egy új értelmi meggyőződés szükségességéről szólt Jézus, hanem új szív elnyeréséről, az egész élet átalakulásáról. Ez a változás Krisztus megváltó műve, értünk hozott áldozata által lehetséges csupán. Az Ő szeretete hat ránk olyan mélyen, hogy önző, bűnös életünket feladva átadjuk magunkat neki. Mi csak a döntést hozhatjuk meg, hogy befogadjuk Krisztust az életünkbe, de az Ő újjáteremtő hatalma által születik meg bennünk az új ember, tiszta gondolatokkal és vágyakkal.

 

„A szív forrását kell megtisztítani, mielőtt a víz tisztán csörgedezhet belőle. Lehetetlent kísérel meg, aki a saját erejéből, a törvény megtartásával próbálja elérni a mennyet. Nincs biztonságban, akinek vallása pusztán a törvényesség, a kegyességbe burkolózás. A keresztény élet nem a régi módosítása vagy továbbfejlesztése, hanem a természet átalakulása. A bűn és az én halála, és egészében új élet. Ezt a változást csak a Szentlélek munkálhatja. (…) Mindenkinek, aki Krisztussal együtt akar gyümölcsöt teremni, először a földbe kell hullnia és meghalnia: az életet a világ szükségleteinek barázdájába kell vetni. Az önszeretetnek, önérdeknek el kell vesznie. A gazda úgy őrzi meg gabonáját, hogy elveti. Így van ez az emberi életben is. Adni ugyanaz, mint élni. Akik Krisztus kedvéért odaadják életüket Isten és az emberek szolgálatára e világon, az örök életre tartják meg azt.” (Ellen G. White: Jézus élete, Nikodémusz c. fej., A külső udvarban c. fej.)