Küldetésünk betöltése: Az első angyal üzenete

 

Az emberi történelemben élő utolsó nemzedék helyzete sajátos és egyedülálló: megélheti Jézus eljövetelét, és még azt megelőzően a kegyelemidő lejártát. Ez azt jelenti, hogy a bűnrendezés lehetősége még az életük folyamán lezárul, és végső sorsuk még életük folyamán eldől. Éppen ezért Isten minden segítséget megad ahhoz, hogy mindenki helyes döntést hozhasson. 

 Mire figyelmeztet és mire hív fel az első angyal üzenete?

 „Láttam más angyalt az ég közepén repülni, akinél volt az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, minden nemzetségnek és ágazatnak, nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jel 14,6–7)

„Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, ő alkotott minket és nem magunk. Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 100,3; 95,6)

 

Vegyük számba, milyen konkrét felhívásokat fogalmaz meg az üzenet, és miért lehetnek ezek különösen időszerűek a vég idején, korunk sajátos társadalmi állapotai közepette:

 

„Féljétek az Istent”

Világunkban ugyanúgy kihalóban van az istenismeret és az istenfélelem, mint Noé korában volt, vagy a megítéltetése előtt álló Kánaánban. Ennek törvényszerű következménye a bűn megsokasodása, hiszen nincs, ami féken tartsa az emberi természetet. 1Tim 3,1–5 szerint végül általános lesz a kegyesség/istenfélelem látszata (Jel 13. szerint általános, kikényszerített vallásosság lesz az uralkodó), de annak ereje nélkül. „Az Úr félelme… a gonosztól való eltávozás” (Jób 28,28) – tehát az istenfélelem egyedüli bizonysága az Isten iránti engedelmesség és a bűn megtagadása. Istent félni annyit jelent, hogy az Ő értékrendje szerint élek, amely immár az enyém is, mert befogadtam a szívembe.

„Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: »Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsd, mert ez az embernek fő dolga!« (Préd 12,15) Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. »Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.« »Valaki elfordítja fülét a törvény hallásától, annak könyörgése is utálatos.« (1Jn 5,3; Péld 28,9)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.)

 

„…néki adjatok dicsőséget”

A nyílt istentagadás korában élünk, vagy ami talán még ennél is rosszabb, az Istenről való teljes elfeledkezés, az iránta való közöny korában. Emlékezés sincs róla, ehelyett emberek nyernek dicsőséget: ünnepelt csillagok, sztárok, közszereplők, akik sok esetben feslett életű emberek. Megrendítő ellentmondás, hogy éppen az utolsó, eddigi legnépesebb nemzedék, az ítélet közvetlen közelségében élő hatalmas embertömeg az, amely teljesen elfeledkezett Istenről. Hamarosan oda kell állniuk az ítélőszéke elé, és azt sem tudják, hogy létezik! Kimondhatatlanul nagy szükség van erre a felrázó üzenetre – következésképpen rendkívüli felelősség nyugszik rajtunk, akik mindezt látjuk és tudjuk.

 

„…eljött az ítélet órája”

Mindig az jelentette az egyedüli biztonságot az üdvösség szempontjából, ha lelkileg készen álltunk az Istennel való találkozásra, hiszen nem tudhatjuk, hogy személyes életünk meddig tart. A vég idejéhez érve azonban leszűkül az időhorizont, és kifejezetten sürgető tényként jelenik meg az ítélet, a számadás közelsége. Embertársainkat is szembesítenünk kell a ténnyel: nincs helye a halogatásnak – választani kell, még ma.

Figyeljük meg, hogy a bejelentés múlt időben hangzik: „eljött az ítélet órája”, ami pontosan megfelel a valóságnak: „Az ítélet, amely 1844-ben kezdődött, addig tart, amíg mindenkinek az ügye eldől – élőké és holtaké egyaránt. Tehát az emberiség kegyelmi idejének lezárulásáig.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Valóban eljött az ítélet órája, csak a kihirdetése várat még magára.

Talán ellentmondásnak tűnhet, hogy az angyal az örökkévaló evangéliumot hirdeti, és közben az ítéletről szól, de nincs szó ellentmondásról. A bűneitől szenvedő, azokat igazán megbánó, hitben elrendező ember számára nem létezik nagyobb örömhír annál, hogy a múlt bűneit, amiket immár szégyell, és szeretné, ha meg nem történtté tehetné, Isten az ítéletben Krisztus igazságára tekintettel egyszer és mindenkorra eltörli, s úgy mehetünk be Isten országába mint igazak, nem pedig mint megtűrt személyek. Ugyanúgy valósággal gyógyultnak nyilvánítanak bennünket, mint egykor a Jézus Krisztus által meggyógyított leprást a papok (Mt 8,1–4). Isten adná meg mindannyiunknak, hogy felragyogjon az életünkben az ítélet igazi örömhír volta!

 

„…imádjátok a Teremtőt”

„Azért kell imádnunk Istent, mert Ő a Teremtő, és minden lény neki köszönheti létét.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 25. fej.) Istent a teremtés jogán is megilleti az imádat, amit csak tetéz, hogy a bűneset után sem mondott le rólunk, hanem véghezvitte a megváltás művét. Nem lehetünk olyan érzéketlenek és tompák, hogy mindez ne érintsen meg bennünket. Az egyedül helyes és méltányos reakció, ha ezért teljes mértékben előtte hódolunk, minden más elutasításnak, tagadásnak számít. Vigyáznunk kell, mert Isten imádata ellen nemcsak látványosan véthetünk, másoknak adva dicsőséget, hanem azzal is, ha magunknak, az önző kívánságainknak kedvezünk, amikor tudjuk, hogy Ő mást kívánna.

„Az 1840–44-es adventmozgalom Isten hatalmának dicsőséges megnyilatkozása volt. Az első angyal üzenete eljutott a világ minden misszióállomásához…” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 543. o.)