Úgy tűnik, hogy Ábrahám családjában követésre méltó példa lett a tizedfizetés mint istentiszteleti cselekmény. Legalábbis ezt igazolja unokájának, Jákobnak a története. Jákob annyira szerette volna tovább vinni a kiválasztottság Ábrahámmal kezdődő vonalát, hogy apját becsapva, elhappolta bátyja elől az elsőszülöttnek járó jogokat. Ezért menekülnie kellett, de útközben Isten álmot adott neki, és azt mondta: Jákob! Amit te csalással akartál megszerezni, azt én kegyelemből megadom neked: „annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz 28,14). Isten megismételte tehát az Ábrahámnak adott ígéretet (1Móz 12,1-7; 15,1-20; 17,1-8).
Mi volt Jákob válasza? Ábrahámhoz hasonlóan oltárt épített, bemutatta áldozatát, majd fogadalmat tett, hogy ha az Úr megtartja ígéretét, ő is hű marad a szövetséghez, és ennek egyik jele lesz, hogy azokból a javakból, amit még most csak ígéretként birtokolt, tizedet fog fizetni: „Ha velem lesz Isten, és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és épségben visszatérek apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. Ez a kő pedig, amelyet szent oszlopként állítottam föl, Isten háza lesz, és amit adsz nekem, a tizedét neked adom” (1Móz 28,20-21).
Nem tudjuk, hogy a gyakorlatban hogy képzelte el Jákob a tizedfizetést, de a történet az ókori vazallusi szövetségkötés mintáját követve ábrázolja a szövetséget, ami Isten és a pátriárka között köttetett ezen a napon. A tized tehát az Isten és az ő kiválasztott gyermeke közötti szövetség látható, kézzelfogható jele volt akkor is és az ma is. Még nincsenek léviták, nem kell fenntartani a kultuszi intézményeket, de már ott van a tized, mint az Isten és a hívő ember közötti szövetség jele. Még egy fontos szempont: nem Isten kérte a tizedet, hanem a pátriárkák ajánlották fel mint a hála és szövetségi hűség jelét. Az Úr csak évszázadokkal később adott útmutatást a választott népnek a tized felhasználásának módjára nézve (5Móz 12,6; 14,22-29).
A szöveg nem mondja el, de joggal feltételezzük, hogy Jákob tartotta szavát, és elkülönítette jövedelmének tizedét. Mit kezdett vele? Én valójában egy eshetőséget látok. Hangsúlyozom azonban, hogy ez puszta feltételezés, mert a bibliai szövegben semmi nem utal arra, hogy Jákob mit tett a fogadalom teljesítése érdekében. Feltevésem úgy szól, hogy a pátriárkák korában, mint ahogy később is, teljesen égő áldozatként feláldozták azokat a javakat, amivel ki akarták fejezni az Isten iránti hálát és a szövetség iránti hűséget. Az ószövetségi törvények kéltféle áldozatról szólnak, az „égőáldozatról”, valamint a „véresáldozatról”. A kettő között az volt a különbség, hogy a véresáldozat bemutatásakor csak az állat bizonyos részét égették el, a hús többi részét megették. Ezzel szemben az égőáldozatot vagy ahogy a Károli fordításban olvassuk: „az egészen égőáldozatot” (3Móz 6,23) mindenestől elégették az oltáron. Ez vonatkozott az állatokra és terményekre is.
Az egészen égőáldozatban „az Istent magasztaló, előtte megalázkodó ember teljes odaadása fejeződött ki” (Keresztyén Bibliai lexikon, Kálvin Kiadó, Budapest, 2000, 1. kötet, 38. p). Mivel a pátriárkák korában a családfő töltötte be a papi szerepet, feltételezhetjük, hogy Jákob minden jövetelmének tizedét egészen égő áldozatként égette el az oltáron. Mai felfogásunk szerint ez pazarlásnak tűnhet, de a maga nemében mégis sokkal markánsabban fejezte ki a tizedfizetés spirituális, Istenhez kötődő jellegét, mint a mai gyakorlat, amikor a tizedfizetés már-már az „egyházadó” köntösét ölti magára, tehát jobban kötődik az intézményhez, mint Istenhez, az áldások forrásához. (Dr Szilvási József)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése