A mennyben kezdődött küzdelem színtere a mi világunkba.

 

„A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet Isten teremtett, és mondta az asszonynak: »Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?« És mondta az asszony a kígyónak: »A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, de annak a fának a gyümölcséből, mely a kert közepette van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.« És mondta a kígyó az asszonynak: »Bizony nem haltok meg, hanem tudja az Isten, hogy amely napon esztek abból, megnyilatkoznak a szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.« És látta az aszszony, hogy jó az a fa eledelre, s kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakasztott azért annak gyümölcséből, és evett, és adott vele levő férjének is, és az is evett. És megnyilatkoztak mindkettőjük szemei, s észrevették, hogy mezítelenek, fügefalevelet aggattak azért össze, és körülkötőket csináltak maguknak. És meghallották az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben járt, s elrejtőzött az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.” (1Móz 3,1–8)

  Hamar megjelent a kísértő, és vele együtt a bűn is az újonnan teremtett világban. Egy ember engedetlensége elég volt ahhoz, hogy a föld Sátán fennhatósága alá kerüljön. Az ember ugyan nem szerzője a bűnnek, mivel maga is megkísértetett, de felelős azért, hogy a kísértéskor nem Istent, nem a jót választotta. Ez érvényes minden bűnre és minden bűnösre a mai napig, így ránk is.

Sokan zúgolódnak, hogy Isten miért engedte meg a bűneset bekövetkeztét, miért szolgáltatta ki az embert Sátán támadásának, és az azt követő elesésnek. Ez azonban helytelen megközelítés, ösztönös gondolkodásra vall. Az értékítéletünk akkor méltányos, ha figyelembe vesszük, hogy

– Isten figyelmeztette az embert a veszélyre, az ellenség létezésére, és azokra a következményekre, amelyekkel engedetlensége esetén számolnia kell,

– meghagyta azt a szabadságot az embernek, amire mi máskülönben nagyon kényesek vagyunk, Ő pedig minden teremtményének biztosítja,

– ami talán a legfontosabb: Isten a hűtlenség bekövetkezése, a bűn elkövetése után sem vetette el, nem semmisítette meg az embert. Nem mondott le sem a bűnös emberpárról, sem a még meg nem született nemzedékekről, pedig eleve tudta, hogy túlnyomó többségük maga is lázadó lesz. Ezzel szemben kihirdette az előre megalkotott megváltási tervet, és megkezdte a végrehajtását, ami hosszú, küzdelmes, fájdalommal és áldozatokkal teljes – legfőként éppen az Alkotóra nézve!

A mi helyzetünk is hasonló az első emberpáréhoz: megadatott, hogy ismerhetjük Istent, az Ő kívánalmait, törvényeit, tudunk az ellenség létezéséről, és arról, milyen következményekkel jár az engedetlenség. Mégis sokszor esünk bűnbe, aminek a mi esetünkben – sok-sok embertársunkkal ellentétben – már nem a tudatlanság az oka, hanem a kísértéssel szembeni könnyelműség és az Isten iránti tiszteletlenség – éppúgy, mint Ádámék esetében. Ráadásul sokan esnek ma is – Ádámhoz hasonlóan – a felelősség áthárításának bűnébe, amikor azt kérdezik, hogy „ha van Isten, akkor miért…?”, miközben Isten törvényeit figyelmen kívül hagyva élnek, és háborognak ennek következményei miatt.

Ha elfogadjuk azt a látásmódot, hogy mindent a nagy küzdelem fényében értelmezzünk, akkor sok mindenre választ kapunk és sok mindent megértünk. Megértjük egyebek mellett azt is, hogy miért fontos megszívlelni az apostoli felhívást: „Tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések… királyokért és minden méltóságban levőkért.” (1Tim 2,1–2) Hiszen az egész történelmünk során hatalmas erők küzdenek a társadalmi vezetők fölötti befolyás megszerzéséért (lásd például Dn 10,12–13. 20–21), ezért komoly szerepük van az értük mondott imáknak.

Mindenek alapja és háttere

 

Meghatározó jelentőségű, hogy minek a fényében értelmezzük az életünket, önmagunkat és a bennünket körülvevő világ történéseit és eseményeit. A Szentírás szerint beleszülettünk egy évezredek óta tartó küzdelembe, melyet emberi értelemmel felfoghatatlan erők vívnak egymással. Ennek a küzdelemnek a középpontjában nem mi állunk, mégis döntő módon meghatározza jelenlegi és eljövendő életünket az, hogy ennek tudatában és ehhez mérten élünk-e. Tanulmányunkban ezzel a mindent meghatározó nagy küzdelemmel foglalkozunk. A téma azért kívánkozik előre a tanulmányok sorában, mert minden hitelvünk, sőt még a Szentírás is későbbi eredetű, és csak e nagy küzdelem ismeretében értelmezhető. A nagy küzdelemből kiinduló, azt alapul vevő szemlélet az az átfogó koncepció, amely a hetednapi adventista hitelvek összetartó ereje.

1 Mit érthetünk meg a Bibliából a világegyetemben most is zajló nagy küzdelem kezdeteiről és kiváltó okáról? 

 

„És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodtak a sárkánnyal, és a sárkány is viaskodott és az ő angyalai, de nem vehettek diadalmat, és a helyük sem találaték többé a mennyben.” (Jel 12,7–8)

„Holott te ezt mondtad szívedben: Az égbe megyek fel, Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén, messze északon. A magas felhők fölé hágok, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa 14,13–14)

„Voltál felkent, oltalmazó Kérub, és úgy állítottalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen voltál útjaidban attól a naptól fogva, melyen teremtettél, míg gonoszság nem találtakét benned. Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg, és vétkeztél; azért levetettelek téged az Isten hegyéről, és elvesztettelek, te oltalmazó Kérub, a tüzes kövek közül. Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcsességedet fényességedben.” (Ezék 28,14–17)

 

 A viaskodás tehát az égben kezdődött, a bűn megjelenése a mi világunkban már csak következménye, újabb stádiuma volt ennek a konfliktusnak. A két egymással küzdő tábor vezető alakjait jelképesen mutatja be az idézett szakasz: a sárkány maga Sátán (lásd Jel 12,9), vele szemben pedig Isten Fia áll, akire itt az írás a sokatmondó Mihály névvel hivatkozik, amelynek eredeti jelentése „ki olyan mint Isten?”. A küzdelem elsődleges tétje tehát az, hogy ki hasonló Istenhez, ki méltó arra, hogy uralkodjon a világegyetem lakói fölött, kié legyen az elsőség.

Sátánt az az indíték vezérelte, hogy mind magasabbra, egyenesen Isten Fiának helyére törjön: „Hasonló leszek a Magasságoshoz…” Istenhez hasonlóvá válni önmagában nemes törekvés is lehetne, hiszen Isten bennünk is a saját képmását kívánja helyreállítani. Sátánt azonban nem a jellembeli szépség és jóság ragadta meg, hanem a dicsőség és a hatalom.

 

„Bár minden dicsősége Istentől származott, ez a hatalmas angyal odáig jutott, hogy azt a sajátjának tekintette. Méltósága, amelyet kapott, a mennyei sereg fölé emelte, mégis elégedetlen volt az általa elfoglalt hellyel, és odáig merészkedett, hogy az egyedül Istent illető hódolatot kívánta magának. Ahelyett, hogy minden teremtett lény figyelmét mindenekelőtt Istenre igyekezett volna irányítani, hogy Teremtőjükhöz ragaszkodjanak, Őt szeressék, Lucifer inkább azon fáradozott, hogy szolgálatukat és hűségüket saját magának szerezze meg. Arra a dicsőségre vágyott, amellyel a végtelen Atya a Fiát ruházta fel: ezzel az angyalfejedelem olyan hatalomra tört, amely kizárólag Krisztust illette meg…

Elégedetlensége alaptalannak bizonyult, és megmutatták neki, milyen következménnyel jár majd, ha kitart a lázadásban. Lucifert meggyőzték arról, hogy téved… Elérkezett a végső döntés ideje: vagy teljesen meghódol Isten uralma előtt, vagy nyíltan fellázad ellene. Majdnem meghozta a döntést, hogy visszakozik, de a büszkeség megakadályozta ebben. Olyan valaki számára, akit ekkora tisztelet övezett, túl nagy áldozatnak tűnt elismerni, hogy tévedett, elképzelései hamisak voltak, és alávetni magát annak a tekintélynek, amelyről be akarta bizonyítani, hogy igazságtalan. Kijelentette, hogy ha az angyalok szilárdan kitartanak mellette, még elérhetik mindazt, amire vágynak. Konokul védte saját álláspontját, és teljesen belevetette magát a Teremtője elleni nagy küzdelembe…” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 1. fej. – ehhez a tanulmányunkhoz olvassuk el otthon a Pátriárkák és próféták egész első fejezetét!)

 

A világegyetemre nyomort és szenvedést zúdító lázadás gyújtópontjában tehát olyan hétköznapi, látszólag nem is súlyos hibának számító szemlélet melengetése állt, mint az önfelmagasztalás és függetlenség szelleme. A fenti idézet szerint ráadásul Sátán majdnem visszakozott, a büszkesége akadályozta meg ebben. Melyikünkben ne élne egy kis függetlenségi vágy, egy kis büszkeség? Melyikünk tartja ezt veszélyesnek vagy elítélendőnek? Pedig a Szentírás tanúsága szerint ezek az indítékok jelentették a gyökerét az egész világegyetem harmóniáját megbontó és mérhetetlen szenvedést okozó lázadásnak, és ez bennünket is megkísérthet: „Szükséges annakokáért, hogy a püspök… ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék.” (1Tim 3,6) Aki enged ennek a kísértésnek, az eltorzul, és alkalmatlanná válik az együttélésre, következésképpen Isten országára.

Isten nem egyszerűen a saját hatalmát vagy trónját védi ebben a küzdelemben, hanem a teremtett világot kívánja megszabadítani a bitorlótól. Két értékrend küzd egymással, nem csupán két személy: melyik szolgálja inkább a teremtett világ boldogságát, következésképpen melyik jogosult a létezésre?

A küzdelem tétje tehát az egész világegyetem sorsa és boldogsága, s nem pusztán rólunk, elbukott teremtményekről szól. Mégis, ebben a gigászi összecsapásban Istenek csodálatos módon mindannyiunkra gondja van, és úgy próbál bennünket a személyes életünkben üdvösségre segíteni, mintha egyedül mi lennénk bajban és szorulnánk a segítségére. Mihályra, azaz Jézus Krisztusra is úgy hivatkozik Dániel könyve, mint aki „a ti fejedelmetek”, aki „a te néped fiaiért áll” (Dn 10,21; 12,1), amellett, hogy a jó erőinek fővezére.