Jézus Krisztus mint Isten Fia és Emberfia: Jézus Krisztus ÚR a halál felett

Jézus Krisztus ÚR a halál felett 

"Volt pedig egy beteg ember, Lázár, Betániából, Máriának és testvérének, Mártának a falujából. Mária volt az, aki megkente az Urat olajjal, és megtörölte a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. A nővérei megüzenték Jézusnak: Uram, íme, akit szeretsz, beteg. …azután így szólt hozzájuk: Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. A tanítványok ezt felelték: Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól. Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt. Örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá! … Amikor Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. … Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él;  és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?  Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba. … Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! Jézus könnyekre fakadt. … Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!“ (János evangéliuma 11:1-46 kivonatosan)

Jézus Krisztus mint Isten Fia és Emberfia: Ki volt Jézus?

Jézus Isten Fia,

mielőtt emberként megszületett volna a Mennyben élt. Teremtésben Jézus Krisztus is részt vett. Atya a Fiú és a Szentlélek. E három isteni személy. Mózes I. könyve 1. fejezete is sejteti együttes jelenlétüket: "Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra" (26. vers). A teremtésben az Atya volt a tervező, a Lélek mint életadó "lebegett a vizek felett" (I. Mózes 1:2), s a közvetlen kivitelező "mint kézműves", a Fiú volt (Példabeszédek 8:30).

Ószövetségben az égő csipkebokor, amelyben Jézus Krisztus megjelent Mózesnek, (2Móz 3,1-5) Isten nyilatkoztatta ki. Isten ugyanígy érintkezett Izraellel nappal felhőoszlopban (Jézus Krisztus volt), éjjel pedig tűzoszlopban kinyilatkoztatva akaratát az embereknek. Negyven év vándorláskor, mikor a népnek nem volt vize, a kőszikla is Jézus Krisztus volt. Isten elrejtette dicsőségét, fenséges voltát, hogy véges ember is szemlélhesse Őt.

Gal 4,4-5 Mikor eljött az időnek teljessége, kibocsátotta isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot.

Krisztusnak is a „mi nyomorúságos testünkben” (Fil.3,21) kellett eljönnie ”emberhez hasonlóvá lévén” (Fil 2,7) Emberi testel fedte el istenségét de nem vált meg istenségétől. Isteni-emberi Üdvözítőként jött el. Bár Krisztus emberi volta egy időre elfátyolozta és eltakarta dicsőségét, mégis Isten maradt, miközben ember lett. Az emberi nem vette át isteni helyét. Ez az istenfélelem titka. Az isteni és az emberi Krisztusban elválaszthatatlanul és szorosan egy volt, mégis mindkettő jól fölismerhető maradt. Krisztus megalázta magát, hogy emberré legyen, azonban istenségét mégis megtartotta. Amikor Földünkön bevégezte küldetését, újra fölvette dicsőségét.

Krisztus nem csupán látszatra, hanem valóságos emberi testet vett magára. Mária fia volt, emberi származása szerint Dávid fia. Ha Krisztus isteni formába jött volna el, az emberek nem bírták volna elviselni megjelenésének látását. Az ellentét túl fájdalmas, a dicsőség túl lenyűgöző lett volna. Jézus az ember természetét bukott állapotát öltötte magára, legkevésbé sem vett részt az ember bűnében. Alá volt vetve az embert körülvevő betegségeknek és gyöngeségeknek hogy beteljesedjék az, amit Ézsaiás mondott „Gyöngeségünk tudata megindította Őt, és minden ponton kísértést szenvedett, mint mi. Mégsem ismert bűnt”
Jézus folyamatos győzelme Sátán kísértései felett, majd végső győzelme a kereszten, az út megnyitása volt az ember és a Föld szabadulásához. Ténylegesen csak akkor valósulhat meg ez a szabadulás, ha az emberek is készek felsorakozni Krisztus mellé a nagy küzdelembe, áldozatok árán is készek kitartani teljes erkölcsi győzelemig.

És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is." (1Ján 2,1-2) Amíg van közbenjárónk, szószólónk az Atyánál, Jézus által bocsánatot nyerhetünk a bűnre. De Istennek ez a bocsánata és szeretete nem lehet alibi a további bűnözésre. Nincs engedély vagy elnézés a bűnökre: a bűn egyetlen módon rendezhető: Jézus megváltói szenvedése és áldozata által. Ez pedig nem elnézés, hanem rendezés. A bűnömmel én is oka vagyok Jézus halálának, szenvedésének okozója vagyok. Nem játszhatok ezzel felelőtlen módon.
A bűn a halálba visz, és mindaddig, amíg bűnöket követek el, a halál felé közelítek - végül, ha nem tudok a bűntől megszabadulni, a bűneimben fogok meghalni.

Róm 8,34
"Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is értünk."
2Tim 4,8
"Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését."

Ugyanaz a Megváltó ítél meg bennünket, aki meghalt értünk, és most közbenjárása által munkálkodik üdvösségünkért. Védőügyvédünk és szószólónk a mennyben. Ha Őt szeretjük, követjük, ha Benne bízunk, és ha közösségben vagyunk Vele naponként, akkor mi is hittel és reménységgel tekinthetünk előre megítéltetésünk napjára.

Miért kezdte megváltói szolgálatát negyvennapos böjttel Jézus Krisztus?

Mt 4,2–3 • „Amikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt,

végre megéhezett. És hozzámenvén a kísértõ, mondta né-
ki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak
kenyerekké.”
Péld 23,2 • „Kést tégy a torkodra, ha mértéktelen vagy!”
Fil 3,19 • „Akiknek végük veszedelem, akiknek istenük
az õ hasuk…”

Az étkezés öröme és hasznossága mellett az Ó- és Újszövet­ség hangsúlyozza az önmegtartóztatás, a böjt fontosságát is. Isten tudta, hogy az ember – elbukott állapotában – hajlamos a mértéktelenségre, a kívánságok kiszolgálására, ezért utasítá­sokat és példát is adott e tekintetben. Jézus Krisztus negyven­napos böjttel kezdte szolgálatát.

„Ádám és Éva a mértéktelen étvágy miatt bukott el. Krisztus ellenállt Sátán legtüzesebb kísértésének, és az ember érdekében legyõzte az étvágyat, bebizonyítva, hogy gyõzhetünk a kísértés fe-lett. Amint Ádám az étvágy miatt bukott el és veszítette el a bol­dog Édent, Krisztus segítségével Ádám gyermekei legyõzhetik ét­vágyukat, és ha mindenben mértékletesek, visszanyerhetik az Édent.” (Ellen G. White: Étrendi és táplálkozási tanácsok, 58. o.)

Biblia és egészség

Jézus Krisztus a „gyökérproblémánál” kezdte el a helyreállí­tói munkát, vagyis azon a területen, ahol az elsõ emberpár elbukott, és ma is a legtöbbször buknak el az emberek. Saját példája által mutatta meg, hogy „embereknél ez lehetetlen, de Istennel együtt minden lehetséges”. Sátán a legmesszebbme­nõkig megpróbálta Õt az önmegtartóztatás, és Atyjához való feltétlen ragaszkodás tekintetében, és Krisztus inkább a továb­bi éhezés mellett döntött, mintsem hogy Atyja parancsolatai ellen tegyen. Isten az ima által megszentelt önmegtartóztató életvitel által helyreállítja az embert, aki képes lesz újra felelõ­sen gondolkodni, és „uralkodni” nemcsak önmaga, hanem az Isten által rábízott élõlények és javak felett, amely az ember eredeti feladata, küldetése volt.

„Az elsõ hitehagyás egyik leggyászosabb következménye az, hogy az ember nem képes uralkodni önmagán. Csak akkor tud elõrelép­ni, ha visszanyeri ezt a képességét.” (Ellen G. White: i. m., 61. o.)

Izraelben az ünnepek összekapcsolódtak a komoly Isten­kereséssel és az önmegtartóztatással, különösen a nagy en­gesztelési nap. Mivel a próféciák értelmében jelenleg a „nagy engesztelési nap” idején élünk, különösen fontos az önvizsgá­lattal, közös könyörgéssel összekötött böjt, amely testileg-lel-kileg igen hasznos és gyógyító (Jel 11,15–18).

Az önmegtartóztatás – amely tágabb értelemben jelenthet mértéktartó, egyszerû, természetes étrendet, illetve kifejezett böjtnapokat is – segít legyõzni „önkiszolgáló” szenvedélyein­ket, és megerõsít a Krisztus-követés útján azáltal, hogy a visz­szahúzó erõket, belsõ késztetéseket a jó szokások által mint­egy felülírja (Rm 6,6–13). Tudatosítanunk kell azonban, hogy a szenvedélyek az életmód ismételt „elromlásával” újra uralko­dóvá válhatnak, ezért is van nagy jelentõsége a mértékletes életmódnak, ami a hosszabb idõn át kialakított szokások egész életen át tartó, folyamatos gyakorlását jelenti. A bibliai értelmezés tehát nem a „kúraszerû”, ideiglenes, hanem az élet­re szóló változtatásokat tekinti érdeminek és hatékonynak.

„Az igazi böjt, melyet mindenkinek javasolnunk kell, a tartóz­kodás bármilyen serkentõ ételtõl, és olyan egészséges, egyszerû ételek helyes fogyasztása, amelyekkel Isten bõségesen ellátott ben­nünket. Gondoljunk kevesebbet a földi ételekre, és sokkal többet a mennyei táplálékra…” (Ellen G. White, 73. levél, 1898)

Dániel próféta életében szintén láthatjuk az önuralom nagy példáit, különösen az ifjúkori szokások kitartó követése te­kintetében. „Dániel jelleme kiváló példaként tárul a világ elé, hogy mit tehet Isten kegyelme az elbukott és a bûn miatt megrom­lott emberrel… Ahhoz, hogy elérjük a legmagasabb erkölcsi és ér­telmi színvonalat, Istentõl kell bölcsességet és erõt kérnünk, s éle­tünk minden szakaszában ragaszkodnunk kell a szigorú mérték­letességhez… Az ifjak a vallásos elv által diadalmaskodhatnak a test vágyain, és hûek maradhatnak Isten követelményeihez, még ha áldozatot kell is hozniuk ezért.” (Ellen G. White: Étrendi és táplál­kozási tanácsok, 27–29. o.)

Keresztelõ János életvitele korunkban különösen, kétszere­sen is példaként szolgál: részben a világ állapota miatt (Mt 24,38), részben az adventnép Keresztelõ Jánoséhoz hasonló küldetésével összefüggésben (Ésa 40,1–11). Ahogyan János életmódja mintegy megfeddte kora kicsapongását, ma is az ad­ventváró nép mértéktartása hirdeti Isten gondoskodását, az isteni elvekbõl eredõ önuralom szerepét, a fizikai-lelki meg­újulás jó hírét. A helyes életmód példája és figyelmeztetõ ha­tása ilyen értelemben sokszorosan többet ér, mint a leggondo­sabban kidolgozott prédikáció, vagy megírt könyv.

Jézus Krisztus mint Isten Fia és Emberfia: Milyen testben támadt fel Jézus?

Jn 20,14–16 • „[Mária Magdaléna] hátrafordult, és látta Jézust ott állni, de nem tudta, hogy ő az. Mondta néki Jézus:»Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő pedig azt gondol­ván, hogy a kertész az, mondta néki: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted, és én elviszem őt.« Mondta néki Jézus: »Mária!« Õ megfordulván, mondta néki: »Rabbóni!« (Ami azt teszi: »Mester!«)”

Lk 24,13–16.28–31 • „Íme közülük ketten mentek ugyanazon a napon egy faluba, amely Jeruzsálemtõl hatvan futamtatnyira volt, melynek neve Emmaus. Beszélgettek maguk közt mindazokról, amik történtek. Amint beszélgetek és egymástól kérdezősködtek, maga Jézus hozzájuk menvén, velük együtt ment az úton. De szemeik visszatartóztattak, hogy őt meg ne ismerjék… Elközelítettek pedig a faluhoz, amelybe mentek, és Ő úgy tett, mintha tovább menne. De kényszerítették őt, mondván: Maradj velünk, mert immár beesteledett, és a nap lehanyatlott! Bement azért, hogy velük maradjon. Mikor leült velük, a kenyeret vévén, megáldotta, és megszegvén, nékik adta. Ekkor megnyilatkoztak szemeik, és megismerték őt, de ő eltűnt elõlük.”

Jn 20,19–20 • „Mikor azért este volt azon a napon, a hétnek első napján, és amikor az ajtók zárva voltak, ahol egybegyűltek a tanítványok a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt a középen, és mondta nékik: »Békesség néktek!« Ezt mondván, megmutatta nékik kezeit és oldalát. Örvendeztek azért a tanítványok, hogy látják az Urat.”

- Mi minden mutat az idézett igékben arra, hogy a tanítványok számára meggyőző volt a feltámadott Jézus személyazonossága?

„Mária… azt gondolta, hogy találnia kell valakit, aki elmond­hatná neki, mi történt Jézus testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: »Asszony, mit sírsz? Kit keresel?« Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját látta meg, és azt gondolta, hogy a kertész szólt hozzá. Mária ezt mondta neki: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted, és én elviszem őt.« (Jn 20,15) Mária azt gondolta, hogy ha ez a sírbolt, amely egy gazdag emberé [amelybe a pénteki sietségben, szükséghelyzetben helyezték], túl tiszteletre méltó hely volna Jézus számára, akkor majd ő maga gondoskodik egy másik helyről… Most azonban meghallotta Jézus ismerős hangját: »Mária!« Az asszony azonnal felismerte, hogy nem egy idegen szólította meg őt. Megfordult, és meglátta az élő Krisztust, amint ott állt előtte.”

„Ha az emmausi tanítványok nem kérlelik, hogy Krisztus fogadja el a meghívásukat, akkor nem tudták volna meg: a feltámadott Úr volt az útitársuk… Hamar elkészült az egyszerű vacsora. A vendég elé tették a kenyeret, aki az asztalfőn foglalt helyet. Kinyújtotta kezét, hogy megáldja az ételt. A tanítványok megdöbbentek. Útitársuk pontosan úgy emelte fel kezeit, ahogyan Mesterük szokta tenni. Ismét rátekintettek, és íme, meglátták kezein a szegek helyét. Egyszerre kiáltottak fel: »Ez az Úr Jézus!Feltámadott a halottak közül!« Felugrottak helyükről, hogy az Úrlábához boruljanak, és imádják Őt, de eltűnt előlük… Szívük öröme határtalan volt. Mintha egy új világban lennének. Krisztus élő Megváltó! Nem siratták többé mint halottat. Krisztus feltámad! – újra és újra ezt ismételgették. Ezt az üzenetet vitték a bánkódóknak.”

„A tanítványok izgatottan vették körül az Emmausból érkezőket… Még kifulladva a sietségtől, elmondták a csodálatos történetet arról, miként jelent meg nekik Jézus. Éppen befejezték beszámolójukat, s néhányan azt mondogatták, hogy nem tudják elhinni, mert túlságosan szép, amikor íme, újabb valaki állt meg előttük. Minden szem az idegenre szegeződött. Senki sem kopogtatott bebocsátásért, nem hallottak lépéseket. A tanítványok megijedtek és csodálkoztak: mit jelentsen ez?

Akkor meghallották a hangot, amely nem lehetett másé, csak Mesterüké. Tisztán és jól érthetően hangzottak ajkáról a szavak: »Békesség néktek!« A tanítványok láthatták kegyetlen szögekkel átütött kezeit és lábait. Felismerték hangját, amelyhez hasonlót sohasem hallottak… Hit és öröm foglalta el a hitetlenség helyét, és olyan érzésekkel, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni, vallást tettek a feltámadott Megváltóról.” (Ellen G. White: Jézus élete, 699., 706–707., 708–709. o., e. 790., 800–801., 802–803. o.)

Jézus Krisztus mint Isten Fia és Emberfia: Más juhaim is vannak

A Megváltó hű követőinek minden korban az Úr eljövetelét várták „Ismét eljövök” mondta Jézus búcsúszóul az Olajfák hegyén, és ez az ígéret fényt árasztott a jövőre. Öröm és reménység költözött a szívükbe, amit sem fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenése” volt a „boldog reménységünk”. Amikor a thesszalonikai keresztények sírva temették el szeretteiket – akik azt remélték, hogy szemtanúi lesznek az Úr eljövetelének-, tanítójuk, Pál felhívta figyelmüket a feltámadásra, mely a Megváltó adventjekor lesz. Akkor Krisztusban elhunytak feltámadnak, és az élőkkel együtt elragadtatnak, hogy találkozzanak Úrral” És ekképpen ­- mondta Pál – mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e-beszédekkel” (1Thess 4,17-18)

A hit és a remény táplálta bizonyságot, amelyet a szentek a börtönben, a máglyán és vérpadon tettek az igazságról, egymásnak adták a századok. Hittek Krisztus feltámadásában és abban is, hogy eljövetelekor ők is feltámadnak, ezért nem féltek a haláltól. Készen voltak sírba szállni, hogy szabadon támadjanak fel. Várták, hogy az Úr eljöjjön az ég felhőiben Atyjának dicsőségével, elhozva országának idejét az igazaknak. A valdensek ugyanezt a hitet ápolták. Wicliff vágyakozva várta a Megváltó megjelenését az egyház reménységét.
Pátmoszon a szeretett tanítvány ezt az ígéretet hallotta „Bizony hamar eljövök!” És János sóvárgó válasza az egyház egész zarándokútján mondott imáját önti szavakba „Bizony jövel Uram Jézus!”

 (jelenések 22,20) E.G.W.