Énókh nem látott halált

"Hit által vitetett fel Énókh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek." (Zsid 11:5)

  

Énókh a maga korában az igazság ismert tanítója volt. Nemcsak tanította, hanem élte is az igazságot. Istennel járva jelleme összhangban volt küldetése nagyságával és szentségével. Énókh a Szentlélektől indítva prófétaként szólt. Fény volt az erkölcsi sötétség közepette. Példás életű ember, aki Istennel járt, engedelmeskedve törvényének, annak a törvénynek, amelyet Sátán elutasított, Ádám áthágott, amelynek engedelmeskedve Ábelt megölték.
  Énókh által az Úr bemutatta a világegyetemnek, hogy Sátán vádja - az ember nem képes megtartani Isten törvényét - hamis. Bemutatta, hogy az ember, bár vétkezett, mégis olyan kapcsolata lehet Istennel, hogy övé lehet értelme és lelke és kiábrázolódhat benne Krisztus. Ezt a szent embert Isten választotta ki, hogy leleplezze a világ gonoszságát és nyilvánvalóvá tegye, hogy az ember meg tudja tartani az Úr minden törvényét. Énókh nem csupán elmélkedett, imádkozott és éberen figyelt, hanem Istennél való közbenjárásból kilépve felemelte szavát embertársainál. Nem leplezte az igazságot, hogy elnyerje a hitetlenek jóindulatát és így hagyja elveszni ezeket a lelkeket. Istennel való szoros kapcsolata bátorságot adott neki, hogy az Úr munkáját végezze. Énókh Istennel járt és "bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek". (Zsid 11:5)
  Ez ma is minden hívő előjoga. Ez az, amikor az ember Istennel él és Isten az ember szívébe költözik. "Én ő bennök, és te énbennem" (Jn 17:23) - mondja Jézus. Istennel járni, tanúbizonyságaként a Neki tetsző úton haladni nem csupán Énókhnak, Illésnek, a pátriárkáknak, a prófétáknak, az apostoloknak és a mártíroknak lehetett. Ez nem csak előjoga, hanem kötelessége is minden Krisztust követőnek, hogy Jézust a szívében őrizze, és hogy magukkal vigyék hordozva Őt teljes életükben, hogy így valóban gyümölcstermő fává növekedjék. (The Upward Look, 228. oldal)

Dávid Isten felkentje

 

"Ezek Dávidnak utolsó beszédei. Dávidnak, Isai fiának szózata, annak a férfiúnak szózata, aki igen felmagasztaltaték, Jákób Istenének felkentje és Izráel dalainak kedvence. Az Úrnak lelke szólott énbennem, és az ő beszéde az én nyelvem által." (2Sám 23:1-2)

   Ki mérhetné fel ezen évek munkájának és bolyongásainak fontosságát a magányos hegyek között? Az Istennel és a természettel való folytonos érintkezés; a nyájról való gondoskodás, a veszélyek, a szabadulások, szerény életének örömei és bánatai nemcsak arra szolgáltak, hogy Dávid jellemét formálják és életének további részét irányítsák, hanem hogy Izrael kedves dalnokának zsoltárain keresztül az eljövendő kezekben hitet és szeretetet gyújtsanak Isten népe szívében, hogy közelebb vigyék őket az Ő örökké szerető szívéhez, akiben valamennyi teremtménye él.
  Dávid ifjúságának és erejének teljében készült elő arra, hogy majd a föld hatalmasai között magas tisztségét elfoglalja. Tehetségét, mint Isten kegyes ajándékát, az Ő nevének magasztalására használta fel. Az önvizsgálat és elmélkedés magányos órái azután azzal a bölcsességgel és áhítatos lelkülettel gazdagították őt, amely kedvessé tette őt Isten és az angyalok előtt. Amint Teremtője tökéletességét szemlélte, Isten tisztább megértése nyílt meg lelke előtt. S Isten kereső lelke előtt a homályos dolgok megvilágosodtak, a bonyolult helyzetek megoldódtak, a látszólagos ellentmondások összhangba kerültek, és az új világosság minden egyes sugara újabb örömkiáltásokat, és még édesebb dicsőítő énekeket váltott ki belőle Isten és a Megváltó magasztalására. Gondolatait állandóan a féltő szeretet, gyötrő gondok és győzelmek foglalkoztatták; és amikor életének minden mozzanatában Isten gondoskodó szeretetét fedezte fel, szíve még inkább megtelt imádattal és hálával, dalai még lelkesebben, hárfája diadalmasabban zengett, és a pásztorfiú erőre erőt, ismeretre ismeretet halmozott, mert az Istennek Szentlelke rajta nyugodott. (Patriarchs and Prophets, 642. oldal)

 A pusztában eltöltött életének fegyelmezése, bátorsága, ereje, türelme Istenben való hitét erősítette. Mindezek elhordozása és megvalósítása által Isten előkészítette Izrael trónjára. Dávid Isten szeretetéről értékes tapasztalatot szerzett és ő gazdagon megajándékozta Szentlelkével is. Saul történetében meglátta az emberi bölcsesség értéktelenségét. A világi siker és dicsőség azonban annyira legyengítette Dávid jellemét, hogy a kísértő ismét legyőzte. (E.G.W. Pátriárkákés próféták)

 Saul féltékeny is lett rá, amely élete végéig tartó ellenségeskedéshez vezetett. Saul udvarában Dávidot felesége, aki Saul lánya volt és Saul fia is támogatta a királlyal szemben. Dávid nagyvonalú volt, kétszer is megkímélte Saul király életét, s ígéretet tett, hogy utódjaként megkíméli családját.

Dávid hite azonban - ha meg is ingott valamennyire Isten ígéretében - még emlékezetében tartotta, hogy Sámuel őt kente fel Izrael királyául. Eszébe jutottak azok a győzelmek, amelyeket Isten adott neki ellenségei felett a múltban. Visszaemlékezett Isten nagy kegyelmére, amellyel megőrizte őt Saul kezétől, és elhatározta, hogy nem árulja el szent megbízatását. Habár Izrael királya az életére tört, seregét nem akarta egyesíteni ellenségének seregével. 

Dávid Isten felkentje, prófétai szemmel előre látta, hogy Krisztus eljövetele olyan lesz, „mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel” (2Sám 23:4). Hóseás pedig így tett bizonyságot: „eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás” (Hós 6:3). A nappali világosság csendesen és szelíden terül el a földön; eloszlatja a sötétség árnyát, és életre kelti a földet. Ugyanígy támad fel az Igazság Napja, „...sugarai gyógyulást hoznak” (Mal 3:20). „A halál árnyékának földjén...” lakó tömegek „nagy világosságot” látnak (Ézsa 9:1).    (E.G.W. Próféták és királyok)

Dániel hűsége

Miközben Dániel sziklaszilárd bizalommal kapaszkodott Istenbe, a prófétálás lelke szállt rá. Míg az emberek a királyi udvar feladataival és a birodalmi titkokkal mutatták ki tiszteletüket iránta, addig Isten azzal tisztelte meg őt, hogy követeként küldte el és megtanította olvasni a jövendő titkait. Pogány uralkodók is kénytelenek voltak elismerni Dániel Istenét, miután találkoztak vele, a menny követével. Nabukodonozor kijelentette: „Bizonnyal a ti Istenetek, ő az isteneknek Istene, és a királyoknak ura és a titkok megjelentője” (Dán 2:47). Dárius pedig kihirdette „minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, akik az egész földön lakozának”, hogy Dániel Istene „az élő Isten, és örökké megmarad, és az ő országa meg nem romol… Aki megment és megszabadít, jeleket és csodákat cselekszik mennyen és földön” (Dán 6:25-27)

„Az igazgatók és tiszttartók igyekeztek okot találni Dániel ellen a birodalom dolgai miatt, de semmi okot vagy vétket nem találhattak, mert hűséges volt, és semmi fogyatkozást, sem vétket nem találtak benne.” (Dániel könyve 6,4)

Dánielt a leghevesebb kísértések érték, amelyek ma is megtámadhatják a fiatalokat, azonban ő hű maradt a gyermekkorában kapott tanításokhoz. Olyan befolyások vették körül, amelyek hatalmukba kerítették azokat, akik ingadoztak elveik és hajlamaik között, azonban Isten Igéje hibátlan jellemnek mutatja be Dánielt. Nem bízott saját erkölcsi erejében: lelki szükséglete volt az ima. Isten volt az erőssége, és Isten félelmét állandóan szem előtt tartotta, minden vállalkozásában. Igyekezett mindenkivel békességben élni, de az elveihez hűséges maradt, hajlíthatatlanul, mint a cédrus. Mindabban, ami nem volt összeegyeztethetetlen az Isten iránti hűségével, tiszteletteljes és engedelmes volt feljebbvalói iránt. (Az én életem ma:E.G.W.)

Dániel és társainak tapasztalatában a mennyei alapelvekhez való ragaszkodásból fakadó győzelem példája áll előttünk. A vallási elveik mellett kitartó fiatal emberek győzhetnek a testi kívánságok, az étvágy felett, és hűek maradhatnak Isten kívánalmaihoz. Mi történt volna, ha Dániel és társai kiegyeznek a pogány tisztviselőkkel, engednek a rájuk nehezedő nyomásnak, és a babiloni udvarban élőkkel esznek-isznak az ottani szokások szerint? Alapelveiktől való egyetlen eltérésük gyengítette volna igazságérzetüket, és megszűnt volna irtózásuk a gonosztól. Az étvágy kielégítésével feláldozták volna testi erejüket, tiszta értelmüket és lelki szilárdságukat. Egyetlen helytelen lépés további rossz döntésekhez vezetett volna, míg végül megszakad a kapcsolatuk Istennel, és elsodorják őket a kísértések hullámai. (The Signs of the Times, 1882. szeptember 28.)

Sámson hatalmas testi erőt kapott az Úrtól

 

Józsué halála után bírák vezették Izráelt egészen az i.e. XI. századig. Közülük az egyik legismertebb Sámson, aki akkor született, amikor a nép erkölcse a mélypontra süllyedt annak következtében, hogy nem hajtották végre a kánaániták kiűzésére adott parancsot. Kezdték bálványaikat imádni, egyéb szokásaikat követni!

Sámson születését mennyei követ adta hírül. Szülei a fiút Istennek szentelték, és ennek jeléül haját nem vágták le. Hatalmas testi erőt kapott a Mindenhatótól, hogy általa megszabadítsa hazáját az ellenségtől. Felnőtt korában azonban visszaélt ezzel az adománnyal. Szabad folyást engedett indulatainak, ösztöneinek, és sokszorosan megsértette fogadalmát.

A filiszteusok városaiba járt, ahol kétes hírű nőket látogatott. Sőt, az Úr tiltása és szülei figyelmeztetése ellenére feleséget is választott a filiszteusok leányai közül (V.Móz. 7:3).

Egyszer az úton egy fiatal oroszlán támadt Sámsonra. Megragadta és hatalmas erejével kettéhasította. Később arra járva látta, hogy az állat tátott szájába méhek telepedtek és mézet gyűjtöttek. Az esküvőn a filiszteusok bosszantására találós kérdésbe rejtette e furcsaságot. Ha nem jönnek rá a megoldásra, akkor harminc inget és ugyanennyi felöltő ruhát kell fizetniük! – szólt a feltétel.

Így hangzott a kérdés: „Az evőből étek jött ki, s az erősből édes jött ki” (Bír. 14:14), mi az? Azok három napig próbálkoztak sikertelenül. Szorult helyzetükben Sámson menyasszonyához fordultak, aki fenyegetésükre addig nyaggatta vőlegényét, míg kiszedte belőle a megoldást és elárulta népének. Rászedett „hősünk” éktelen haragra gerjedt. Elment, agyonütött harmincat közülük, és elhozta ruhájukat, hogy így fizesse meg tartozását.

A filiszteusok sem maradtak adósok. Mire Sámson visszatért, feleségét már más férfinak adták. Erre ő bosszúból egy csomó rókát összefogdosott, farkukat meggyújtotta, és vetéseikbe engedte. Azok viszont erre – barbár módon – tűzön megégették hitvesét annak atyjával együtt. Sámson további borzalmas dolgokkal válaszolt: egy szamár állkapcsával agyonvert ezer embert – Ezzel azt akarta megmutatni, mégha ellenségei csapdájába kerül is, képes sértetlenül elmenekülni.

Törvényszerű végzetét egy filiszteus nő, Delila iránti szerelme okozta, aki addig gyötörte, amíg elárulta titkát: ha a haját – Istennek szenteltsége külső jegyét – levágják, akkor elhagyja ereje. Sámson ekkor átlépte azt a határt, amin túl Isten már nem segíthette kegyelmével. Egy éjszaka Delila az ölében alvó Sámson haját jó pénzért lenyírta, és így kiszolgáltatta ellenségeinek. Azok megvakították, rabságba hurcolták, és ott a fogházban őröltettek vele. A börtönben őszintén megbánta Isten és népe ellen elkövetett bűneit, eltékozolt életét. 

A filiszteusok nagy ünnepet rendeztek Dágon isten tiszteletére. Elővezették foglyukat, s unszolták a vak férfiút, hogy játsszék előttük. Csúfolták és Izráel Istenét gyalázták, a magukét pedig dicsőítették! Sámson a házat tartó oszlopokhoz vezettette magát és az Úrhoz kiáltott, hogy utoljára adja vissza erejét. A Mindenhatótól nyert új erővel kiszakította az oszlopokat a helyükből (a kép jobb szélén látható). Az összedőlt épület maga alá temette Sámsonnal együtt a filiszteusok nagy tömegét is! Bár élete java részét eltékozolta, de az Úr mégis az ő keze által kezdte megszabadítani Izráelt az ellenség hatalmától. 

Sámson - Az Ószövetség a művészetekben - Biblia

Valdensek táplálták az igazság fénylő lángját

 

A valdensek más néven lyoni szegények

(Lyon város Franciaországban, a Rhône-Alpes régió) egy Provence-ban a 12. század végén, 1170-ben Pierre Valdés által létrehozott, pápa- és egyházellenes vallásfelekezet volt, amely Európa-szerte elterjedt a középkorban.  A papság kezdetben tolerálta mozgalmát, ám 1184-ben III. Luciusz kitagadta őt és követőit az egyházból. 

Valdes (Vald Péter) gazdag lyoni kereskedő volt, aki teljes vagyonát a szegényeknek adományozta, majd vándorprédikátor lett. Nézeteiben teológiailag nem távolodott el a kereszténységtől, mint az akkor elterjedt más eretnek szekták (a dualista alapelvű katharok, bogumilok), ezzel szemben az egyházszervezet és a világi hatalom ellen lépett fel.

A valdensekről két alapvető elképzelés él: az egyik és általánosan elfogadott elképzelés szerint egy félrement szekta, amelyet nagy részben Vald Péterhez kötnek, a másik pedig a Zarándok Gyülekezet című könyvben leírt elképzelés, miszerint az apostoli egyházig visszanyúló nagyszerű igazhitű hívők voltak. (Wikipédia)

A valdensek a Déli- Alpokban éltek, hitvallásuk és annak megélése az apostoli időkig nyúlt vissza. Sorsuk az apostolokéhoz hasonlóan teljes volt a háborúsággal és üldözéssel. A hitükért üldözött valdensek egy csoportja a tél közepén menekülésre kényszerült az Alpok zord hegyeit megmászva, melynek sokan estek áldozatul, a megalkuvást nem ismerő közösség odaszánt, tiszta életével. (Nicholas Stoltzfus: Amiért érdemes meghalni)

 Isten Igéje hosszú évszázadokon át lepecsételt könyv volt, és – a valdensek bibliafordítását kivéve – csak az iskolázottak által ismert nyelveken szólalt meg. Európa népei közül a valdensek az elsők között voltak, akik a Szentírást lefordították.' Évszázadokkal a reformáció előtt már volt anyanyelvükre átültetett, kézzel írt Bibliájuk. Az igazságot hamisítatlanul ismerték, és ez elég ok volt arra, hogy szerfelett gyűlöljék és üldözzék őket

A valdensek a Szentírásból nemcsak azt tanulták meg, hogy Isten miként bánt az emberekkel a múltban, és mit nyilatkoztatott ki a jelen felelősségeiről és feladatairól, hanem felismerték a jövő veszélyeit és örömeit is. Hitték, hogy e föld történelme nemsokára lezárul, és miközben könnyek között imádkozva tanulmányozták a Bibliát, még mélyebben átérezték drága kijelentéseit, és kötelességüket, hogy másoknak is el kell mondaniuk a megmentő igazságot. A megváltás terve világosan tárult eléjük a Biblia szent lapjairól, és mert hittek Jézusban, szívükben öröm, reménység és béke lakozott. Amikor a fény bevilágított értelmükbe, és boldoggá tette szívüket, szerették volna sugarait azokra is hinteni, akik a pápai tévelygés sötétségében élnek. (E.G.W: A nagy küzdelem)

A valdensek közül némelyek szombatot ünnepeltek. Sokáig tartó, véres üldözésük beszédesen szemlélteti, milyen politikát folytatott Róma a vele ellenszegülőkkel. Mások is hasonlóképpen szenvedtek a negyedik parancsolat iránti hűségükért. Az etióp és abesszin egyház történelme különösképpen sokatmondó. A középkor sötétjében Közép-Afrika keresztényeit szem elől veszítette a világ, és ők hosszú századokon át szabadon gyakorolhatták hitüket. De Róma végül tudomást szerzett létezésükről, és az abesszin császárt csakhamar rávette, hogy ismerje el a pápát Krisztus helytartójának. Ezt további egyezkedések követték. Majd egy rendelet született, amely a legszigorúbb büntetés terhe mellett megtiltotta a szombat ünneplését. A pápai zsarnokság azonban nemsokára olyan kellemetlen iga lett, hogy az abesszinok elhatározták: letörik a nyakukról. Iszonyú harc árán kiűzték birodalmukból a római katolikusokat, és helyreállították az ősi hitet. (EGW: A nagy küzdelem)

A valdens területek egyházközségekre voltak felosztva, amelyeket egy-egy pásztor vezetett. Ő prédikálta az Igét, tanította a gyermekeket, látogatta a betegeket. Őt a gyülekezet vezetésében egy laikus tanács segítette. A zsinat évente egyszer találkozott általában Angogra völgyének csúcsán és a pásztorok és laikus vezetők egyenlő számban voltak jelen. Volt, hogy összesen 300-an találkoztak ott és ültek a fűben az alázatos és tanult vezetők és vitatták meg a gyülekezeteik és nyájaik kérdéseit. Mivel a Biblia ritka jelenség volt, ezért a fiatalok oktatásának alapvető része volt, hogy kívülről megtanulták az Újszövetség jelentős részét és pontosan idézniük kellett. Idejük egy részét kitöltötte, hogy az Írásokat másolták, hogy amikor misszióba mennek, akkor magukkal vihessék az Írásokat. Miután a helyi iskolát kijárták a valdens gyerekek igen gyakran mentek el felsőoktatásba, vagy akár egyetemre is, így Párizsba a Sorbonne-ra, ahol a legmagasabb műveltséget sajátították el

Az inkvizíció intézményét Narbonne szomszédságában, e hely közelében 1210-ben Domonkos, a dominikánus rend alapítójának irányításával szervezték meg. Amikor az inkvizíciót a toulouse-i zsinaton, 1229-ben állandó intézménnyé fejlesztették ki, azt is megtiltották az egyház nem papi tagjainak, tehát az összes híveknek - hogy a Bibliát a latin zsoltárok kivételével - olvassák. Tilos volt a Bibliát a népeknek saját nyelvükre lefordítani. Az inkvizíció intézménye gondoskodott arról, hogy mindaz, ami még a keresztes hadjáratok pusztításai után megmaradt, megsemmisüljön. Krisztus hitvallói közül sokan a Balkánra menekültek, mások a szomszédos országokban szóródtak széjjel. Provence kultúrája elpusztult, Dél független tartományait beolvasztották a francia királyságba. (Valdensek története (szuk.hu))

József hűséges volt Istenhez

 A fiatal József Jákóbtól kapott tanításai az Istenbe vetett szilárd bizalom kifejezése és az Isten gyengéd szeretetéről és szüntelen gondoskodásáról való újabb és újabb bizonyságtevések voltak. 

Józsefet fivérei adták el rabszolgának jelentéktelen összegért ellenségeinek. Szelídsége és hűsége által József megnyerte a testőrök parancsnokának szívét, aki inkább fiának tekintette őt, mint rabszolgának. Azonban József hitének és hűségének tűzpróbán kellett átmennie. Gazdája felesége el akarta őt csábítani, arra késztette, hogy semmibe vegye Isten törvényét. József mindaddig érintetlen maradt a pogány ország romlottságától. Ez a kísértés azonban hirtelen, erősen és csábítóan jött. Hogyan szálljon szembe vele? József tudta, mi lesz a beleegyezés vagy az ellenállás következménye. Egyik oldalról eltitkolás, kegy és jutalom, a másik oldalról gyalázat, bebörtönzés, és talán halál.

József milyen bölcsen és megfontoltan intézte a börtön ügyeit. Nyilvánvalóan kiváló adottsága volt az irányításhoz. A pohárnok, akit most vádolt a lelkiismeret, jótevőjének lelkes dicsérésével próbálta jóvá tenni korábbi hálátlanságát. Miután a király tovább érdeklődött, meggyőződött arról, hogy a főpohárnok igazat mondott. Az egész birodalomban egyedül József volt olyan bölcs, hogy jelezni tudta a birodalmat fenyegető veszélyt, és azt, hogy milyen intézkedésekre van szükség a veszély elhárításához. A király biztos volt abban, hogy ő a legalkalmasabb ember az általa javasolt tervek végrehajtásához. Nyilvánvalóan Isten ereje volt vele. A király állami hivatalnokai közül pedig senki sem volt alkalmas arra, hogy ebben a válságban a nemzet ügyeit intézze. József bölcsességével és józan ítélőképességével szemben nem sokat számított az, hogy héber és rabszolga. "[...] Találhatnánk-é ehhez hasonló férfit, akiben az Isten lelke van?" (1Móz 41:38) - mondta a király tanácsadóinak.

József jelleme kiállta a viszontagságok próbáját éppúgy, mint a jólétét. A fáraók palotájában éppúgy hűséges volt Istenhez, mint a börtöncellában. Még mindig idegen volt a pogány országban, elszakítva rokonaitól, Isten tisztelőitől; de teljes szívvel hitte, hogy isteni kéz vezette lépteit, és Istenben szüntelenül bízva becsületesen végezte hivatali feladatait. József által Egyiptom királyának és nagyjainak figyelme az igaz Isten felé fordult; és bár ők ragaszkodtak a bálványimádáshoz, megtanulták tisztelni azokat az elveket, amelyekről Isten tisztelője tanúságot tett életével és jellemével.

A történtek híre gyorsan eljutott a királyhoz, aki igyekezett József iránti háláját kifejezni. Ezért megerősítette azt a meghívást, amit a kormányzó a családjának küldött. Ezt mondta: "[...] én néktek adom Egyiptom földének javát, hogy éljétek e földnek zsírját" (1Móz 45:18). József a testvéreit bőségesen ellátta élelmiszerrel, szekerekkel és mindennel, ami szükséges volt az egész család Egyiptomba költözéséhez. József elvitte magával öt testvérét, hogy bemutassa őket a fáraónak, és megkapják tőle az engedélyt a földterület átvételére jövendő otthonuk számára. Miniszterelnöke iránti hálából az uralkodó kész lett volna állami tisztségekre is kinevezni őket. József azonban, mint Isten hűséges imádója, igyekezett megvédeni testvéreit attól a kísértéstől, amelynek ki lettek volna téve a pogány királyi udvarban. Ezért azt tanácsolta nekik, ha a király megkérdezi tőlük, hogy mi a foglalkozásuk, őszintén és nyíltan mondják meg. Jákób fiai megfogadták és követték József tanácsát, és óvatosan azt is közölték a fáraóval, hogy csak ideiglenesen akarnak Egyiptomban tartózkodni, nem akarnak állandó lakosai maradni az országnak. Ily módon fenntartották maguknak azt a jogot, hogy bármikor szabadon eltávozhatnak Egyiptomból. A király pedig ígérete szerint kijelölte számukra az otthon, "[...] Egyiptom földének javát" (1Móz 45:18), Gósen földét.

József- amikor látta, hogy élete vége már közel van - rokonait összehívta, és maga köré gyűjtötte. Bármilyen nagy tiszteletben részesítették is őt a fáraók földjén, Egyiptomban számára mégis csak a száműzetés helye. Az volt utolsó cselekedete, hogy bizonyságot tett Izraellel való sorsközösségéről. Ezek voltak utolsó szavai: "[...] Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak" (1Móz 50:24). Azután ünnepélyesen megeskette Izrael gyermekeit, hogy csontjait magukkal vigyék majd Kánaán földjére. "És meghala József száztíz esztendős korában, és bebalzsamozzák, és koporsóba tevék Egyiptomban" (1Móz 50:25-26). Az évszázadok során - a nehéz rabszolgaság alatt - amely ezt az időt követte, ez a koporsó mindig József utolsó szavaira emlékeztette Izrael gyermekeit, és arról tett előttük bizonyságot, hogy csak ideiglenesen tartózkodnak Egyiptomban. Arra figyelmeztette őket, hogy reményüket mindig az ígéret földje felé irányítsák, mert szabadulásuk ideje biztosan eljön.

E.G.W.Pátriárkák és próféták

Józsuét Isten Lelke ihlette

Mózes halála után Józsué lett Izrael vezetője, hogy bevezesse őket az ígéret földjére. Ő volt Mózes helyettese a pusztai vándorlás idejének legnagyobb részében. Látta Isten csodálatos dolgait, amelyeket Mózes által cselekedett, és jól ismerte a nép állapotát. Egyike volt a 12 kémnek, akiket kiküldtek az ígéret földjének kikémlelésére, és egyik volt a kettő közül, aki hűségesen beszámolt annak gazdagságáról, és bátorította a népet, hogy higgyen az Úr erejében, és vegye birtokába. Józsué való volt e fontos tisztségre. Az Úr megígérte neki, hogy vele lesz, amiképpen vele volt Mózessel, hogy Kánaánt könnyű győzelemmel elfoglalhatja, feltéve, hogy hűségesen megőrzi parancsolatait, Józsué aggódott, hogyan tudja végrehajtani megbízatását, hogy a népet bevezesse Kánaánba, de az Úrnak e bátorítása eloszlatta félelmét

Józsué visszavonult Izrael seregeitől, hogy elmélkedjen és imádkozzon, miközben látott egy hatalmas termetű férfiút, harci ruhába öltözve, kivont karddal a kezében. Józsué nem ismerte fel benne Izrael seregének egyik harcosát sem, azonban ellenségéhez sem hasonlított. Buzgóságában e szavakkal szólította meg őt: „Közülünk való vagy-e te, vagy ellenségeink közül? Az pedig mondta: Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem. És leborult Józsué a földre arccal, és meghajtotta magát, és mondta néki: Mit szól az én Uram az ő szolgájának? És mondta az Úr seregének fejedelme Józsuénak: Oldd le a te saruidat lábaidról, mert szent a hely, amelyen állsz. És úgy cselekedett Józsué.” (Józs. 5: 13–15)

Józsué utasítására elhozták Silóból a szövetség ládáját. Igen ünnepélyes volt az alkalom, és Isten jelenlétének ez a jelképe fokozta a hatást, amelyet Józsué a népre kívánt gyakorolni. Isten Izrael iránti jóságának bemutatása után felszólította őket Jahve nevében a választásra, hogy kinek akarnak szolgálni. A bálványimádást titokban még mindig gyakorolták, és Józsué most azon fáradozott, hogy döntésre bírja őket, amely azután száműzi majd Izraelből ezt a bűnt. „Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak – mondta –, válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok!” (Józs. 24:15) Józsué azt akarta, hogy ne kényszerből, hanem szabad akaratból szolgálják Istent. Az Isten iránti szeretet a vallás alapja. A jutalom reményében vagy a büntetéstől való félelemmel végzett szolgálat értéktelen Isten előtt. A nyílt hitehagyás bűnei sem visszataszítóbbak Őelőtte, mint a képmutatás és a csupán formai imádat.

Istennél nincs jobb vezető - Ha az emberek hajlandók az Isten által kijelölt ösvényen járni, olyan tanácsadójuk lesz, akinek a bölcsessége magasan minden emberi bölcsesség fölött áll. Józsué azért volt bölcs hadvezér, mert Isten irányította őt. A Józsué által használt legfőbb kard a lélek kardja, Isten igéje volt. Józsué könyve első fejezete  (1:1, 5, 7-et idézi.) És lőn Mózesnek, az Úr szolgájának halála után, szóla az Úr Józsuénak, a Nún fiának, Mózes szolgájának, mondván: Meg nem áll senki előtted életednek minden idejében; amiképpen Mózessel vele voltam, teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tőled. Csak légy bátor és igen erős, hogy vigyázz és mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe; attól se jobbra, se balra ne hajolj, hogy jó szerencsés lehess mindenben, amiben jársz! E.G.W. Pátriárkák és próféták

Jób a feddhetetlen és becsületes ember

Jób 1:8. Erre ezt mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat. /RÚF/

Nem kis dolog, hogy maga Isten illette Jóbot a „feddhetetlen” és „igaz” jelzőkkel! Ráadásul olyannyira feddhetetlen és igaz ember volt, hogy ez akkoriban páratlannak számított az
egész földön. Még egyszer, ezt szó szerint Isten mondta róla!
Ráadásul azután is elismételte az Úr, amit korábban mondott Jóbról – hogy nincs hozzá hasonló a
földön feddhetetlenségben, igazságban és így tovább –, miután a férfi az egyik csapást szenvedte
el a másik után. Isten azonban ekkor még egy dolgot hozzátett: Jób továbbra is olyan maradt,
mint amilyen volt, „noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.” (Jób 2:3)
Nagyszerű bepillantást nyújt Jób tökéletességébe és igazságába az, hogy nem engedte el az Urat
mindannak ellenére sem, ami történt, pedig még a szerencsétlen sorsú felesége is uszította: „Erősen állsz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9, ÚRK) A könyv fényt vet Jób életének egy másik oldalára is, arra, ami még a tragédia bekövetkezte előtt volt.

Jób 29:12-16. Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt
támasza. Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. Igazságot
öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. A vaknak szeme
voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól meg-
vizsgáltam. /RÚF/

Talán érdemes felfigyelni Jóbnak ezekre a szavaira: „az ismeretlen ember ügyét is megfontoltam.” (Jób 29:16, ÚRK) Más szóval, nem várta meg, míg például egy rongyokba öltözött koldus
hozzá fordul alamizsnáért, inkább aktívan kereste, mire lehet a másiknak szüksége, majd aszerint
cselekedett.

Isten feltárta hű szolgájának, hogy Sátán vádjai okozták gyötrelmeit, betegségét, aki azzal vádolta meg Jóbot, hogy csak érdekből követte Urát, és ha Isten visszavonja áldásait, majd megátkozza Őt. Sátán megfosztotta tehát javaitól, gyermekeitől. Számítása mégsem vált be! Ekkor cinikusan folytatta: „Bőrért bőrt, de mindent, amije van, odaad az ember az életéért” (Jób 2:4). „Ímé kezedbe adom őt, csak életét kíméld!” – szólt az Úr (Jób 2:6). Sátán nem is kímélte, Jób egész testét elborította fájdalommal.

Kérte őt Isten, hogy imádkozzék barátaiért, nehogy „rettenetest cselekedjék” velük, mivel nem szóltak Istenről igazán (Jób 42:8). „Azután eltávolította Isten Jóbról a csapást, miután imádkozott az ő barátaiért, és kétszeresen visszaadta az Úr Jóbnak mindazt, amije volt... Jób pedig élt ezután száznegyven esztendeig, és látta az ő fiait és unokáit negyedízig. És meghalt Jób jó vénségben és betelve az élettel” (Jób 42:10, 16-17).

Fontos tudnunk azt is, hogy minden emberért „per” folyik a mennyben. Sátán vádjaival szemben Isten alkalmanként megengedi, hogy próba tegye nyilvánvalóvá a mennyei lények előtt, hogy kinek mi lakozik a szívében, valóban méltó-e az üdvösségre. Ez történt Jóbbal is. Istenhez való ragaszkodása, iránta való hűsége és bizalma nem rendült meg. Magatartásával Sátán vádjait megsemmisítette!

Jób pátriárka rendületlen bizalommal kiáltotta megpróbáltatásának éjszakáján: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19:25–27)

Zákeus gazdag zsidó ember

Zákeus gazdag zsidó ember volt, aki a gyűlölt rómaiak számára hajtotta be az adót, úgy szerezte a pénzét. Emiatt utálták és „bűnösnek” nevezték, és mint más vámszedők, ő is több pénzt követelt annál, mint amennyit kellett volna. Zákeus Jerikóban élt, ami egy nagy forgalmat lebonyolító kereskedelmi út mentén terült el. Jézus nem véletlenül találkozott vele. Zákeus a lelkében meggyőződött arról, hogy változtatnia kell az életén. Hallott már Krisztusról és látni akarta Őt. Bizonyára elterjedt a híre, hogy aznap érkezik Jerikóba a csoport, akikkel utazott, át kellett haladnia Jerikón, amikor Galileából utoljára ment Jeruzsálembe. Krisztusnak a vámszedőhöz intézett első szavai elárulják, hogy mindent tudott róla, már mielőtt belépett a városba.

 
Lk 19:1-10. Ezután Jézus Jerikóba ért, és áthaladt rajta. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki fővámszedő volt.  Szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de kis termetű lévén, nem
láthatta a sokaságtól.  Ezért előrefutott, és felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie.  Amikor Jézus odaért, felnézett, és így szólt hozzá: Zákeus, jöjj le hamar,
mert ma a te házadban kell megszállnom.  Ekkor sietve lejött, és örömmel befogadta.  Akik
ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és így szóltak: Bűnös embernél szállt meg.  Zákeus pedig
odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak.  Jézus így felelt neki:
Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.  Mert az Emberfia azért jött,
hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. /RÚF/

 Jézus az őszinte megtérés jeleként fogadta Zákeus ajánlatát, amikor „minden vagyonomnak felét” (Lk 19:8) a szegényeknek akarta adni!

White idézet: Zákeust lenyűgözte, ámulatba ejtette, elnémította Krisztus szeretete és kegyelme,
hogy lehajolt hozzá, méltatlanhoz. Most a szeretet és a ragaszkodás az újonnan megtalált Mesteréhez fordulva megnyitotta ajkát. Nyilvánosan akart bűnvallomást tenni, bűnbánatra jutni.
A sokaság színe előtt „Zákeus... előállván, monda az Úrnak: Uram, ímé minden vagyonomnak
felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe...”
 „Mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni!” (Mk
10:24) Egymástól kérdezgették: „Kicsoda üdvözülhet tehát?” (Lk 18:26) Most látták Krisztus
szavait beigazolódni: „Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél.” (Lk 18:27) Láthatták,
Isten kegyelme által hogyan léphet be egy gazdag ember a mennyek országába.

 – Jézus élete, 554-555./old.

Illés próféta

Jeroboám után ismét olyan királyok következtek, akik nem félték a Mindenhatót. Ezek: Nádáb, Baása, Elah, Zimri és Omri. Ezalatt Júdában Asa (i.e. 911-869) uralkodott, aki hosszú évekig az Úr útján járt, de uralkodása végén ő is eltávolodott Tőle.

Omrit Akháb (i.e. 874-853) követte Izráel trónján. Jézabelt, Siódon királyának, Baál főpapjának a leányát vette feleségül. Baál pogány termékenységisten volt, akit kultikus paráznasággal is tiszteltek. A király, felesége unszolására oltárt emelt neki Samáriában És oltárt emele a Baálnak a Baál házában, amelyet Samariában épített. (I.Kir. 16:32) A Baál-papok azt tanították, hogy Baál és felesége, Astarte hatalmában vannak a természet erői. Az emberek kezdték elfelejteni a Teremtőt, az ég és a föld Urát.

Isten az égbekiáltó hitehagyás láttán elküldte prófétáját, a Tisbéből való Illést, aki tudatta a királlyal az Úr üzenetét, miszerint addig, amíg bűneiket megbánva el nem ismerik az igaz Istent, aszály lesz az országban. „Él az Úr, az Izráel Istene, aki előtt állok, hogy ez esztendőkben sem harmat, sem eső nem lesz” (I.Kir. 17:1) – mondta Akhábnak.

Amilyen hirtelen jött a próféta, olyan gyorsan el is tűnt. Megvolt az oka rá. A király és a felesége halálra kerestette, mivel szavai azonnal teljesedni kezdtek. Jézabel papjai mindent megtettek, hogy istenüktől esőt kapjanak, de hiába. Sivár pusztasággá vált az egész ország. Megtérés helyett azonban Illést okolták. Ő sértette meg Baált – állították –, ezért nem ad esőt.

Országszerte keresték a prófétát, de hiába. Az Úr gondoskodott hű szolgájáról. Egy ideig a Kérith-patak mellett rejtőzött, majd Sareptába ment. Három év telt el, és akkor így szólt az Úr Illéshez:

- „Menj el, mutasd meg magadat Akhábnak, és esőt adok a föld színére” (I.Kir. 18:1).

A próféta felszólította a királyt, hogy gyűjtse össze a Kármel hegyére Baál négyszázötven, és Asera (= Astarte) négyszáz prófétáját, és a népet is hívja össze. Amikor ez megtörtént, szólt Illés az ott álló sokasághoz:

- „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baál, kövessétek azt.
És nem felelt néki a nép csak egy szót sem. Akkor mondta Illés a népnek:
- Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül, míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak” (I.Kir. 18:19-22).

Majd két tulkot kért, egyet a papoknak, egyet magának, hogy az ott elkészített oltáron feláldozzák azokat. De tüzet nem gyújthattak alá! Ezt ki-ki istenétől kérje! Baál papjai reggeltől sántikáltak az oltár körül, könyörögve, kiáltva, de istenük nem felelt. Aztán késekkel vagdalták magukat, és őrjöngve kiabáltak estig, de semmi nem történt. Ekkor Illés magához hívta a népet, az ő oltárát több vödör vízzel leöntette, és így imádkozott:

- „Óh, Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene, hadd ismerjék meg e mai napon, hogy te vagy Isten az Izráelben, és hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezeket a te parancsolatodból cselekedtem. Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Úr vagy az Isten, és te fordítod vissza az ő szívüket!
Akkor alászállt az Úr tüze, és megemésztette az égőáldozatot, a fát, a köveket és a port, és felnyalta a vizet, amely az árokban volt. Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult, és mondta:
- Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!”  (I.Kir. 18:36-39)

A hazug, csaló Baál-papokat a nép haragja elpusztította. Isten, prófétája könyörgésére még aznap esőt adott. Jézabel Akháb beszámolójától felbőszülve kijelentette: Illésnek meg kell halnia! A próféta ekkor elmenekült a királynő bosszúja elől. A küzdelmektől elcsigázott Illést azonban az Úr felüdítette, megértő szeretetével a csüggedésből kiemelte.

A próféta még később, Akházia és Jórám királyok uralkodása alatt is működött. Utódjául Elizeust választotta, akit személyesen készített fel a prófétai szolgálatra.

Illés, élete végén olyan közel került Urához, annyira összeforrt szeretetével, lényével, hogy Isten különleges kegyelemben részesíthette. A halál megismerése nélkül ragadta el egy „tüzes szekérrel” a mennybe. 

E szokatlan eseménnyel arra is utal a Szentírás, hogy akik a földi történelem lezárulásakor, Krisztus második eljövetelekor „Illés lelkével és erejével” fognak munkálkodni, azok hasonló módon elváltoznak, és elragadtatnak a mennybe 

Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jöjjek és meg ne verjem e földet átokkal. (Mal. 4:5-6)

És ez Ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.(Luk. 1:17)

I.Kor. 15:20-55;  I.Thessz. 4:14-17).

Illés megjelent Jézusnak a megdicsőülés hegyén, Mózessel együtt És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illés, akik beszélnek vala ő vele. (Mt. 17:3). Erősítette a Megváltót, emlékeztette kereszthalálának csodálatos ajándékára, amelynek megelőlegezett gyümölcse volt az ő üdvössége is!

Illés próféta - Az Ószövetség a művészetekben (biblia.hu)

Mózes Egyiptomban

Mózes személye kimagaslik a szent történelem korai éveiben. Isten gondviselése tartotta őt életben vállalkozó szellemű édesanyja és gondoskodó nővére segítségével. Amikor a fáraó lánya

megtalálta a kis Mózes kosarát a sás között, megkérdezte a héber édesanyát, hogy gondoskodna-e
a kicsiről, és még fizetett is neki érte. Micsoda áldásos kihívás volt ez a fiatal anyuka számára,
aki idegen és rabszolga is volt az országban! Jókébednek csak tizenkét éve volt arra, hogy megtanítsa a gyerekét imádkozni, bízni Istenben, tisztelni Őt, illetve jellemben felkészítse a jövőbeli
szolgálatára. Mózes évekig tanult aztán Egyiptom királyi udvarában. „Megtanították Mózest az
egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas volt szóban és tettben.” (ApCsel 7:22, ÚRK) Férfivá érve azonban olyan tudatos döntést hozott, ami megváltoztatta az életét és a történelem menetét.

Zsid 11:24-29. Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják.
 Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a
megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félt a király haragjától, hanem kitartott, mint aki látja a láthatatlan Istent. Hit által rendelte el a pászkát és a vérrel való
meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. Hit által keltek át a Vörös-tengeren,
mint valami szárazföldön, és amikor ezt az egyiptomiak is megpróbálták, elmerültek. /RÚF/

Egyiptom volt az egyik, ha nem a legnagyobb hatalom a korabeli ókori világban. A Nílus megtermékenyítette a földet, így a gabonával teli Egyiptom gazdag és erős ország volt. Mózes pedig
ennek az országnak az élén állhatott volna. Szinte el sem tudjuk képzelni, mennyire csábíthatta őt
fiatalkorában Egyiptom világa, annak minden kincsével együtt. Bizonyára csalogatta az elismerés, az élvezetek tömkelege és a gazdagság. Kétségkívül könnyen megmagyarázhatta volna magának, ha marad és nem vet el magától mindent csak azért, hogy egy csapat semmibe vett rabszolgához kösse a sorsát. Mégis mi történt? Ahogy a Szentírás mondja: „Inkább választotta az
Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét” (Zsid
11:25, ÚRK), nem is beszélve a szenvedésekről! Mózes második könyvének nagy része azzal
foglalkozik, hogy mivel küszködött és milyen próbákkal nézett szembe, ráadásul nem léphetett be
az ígéret földjére sem, mindazok ellenére, amiken át kellett mennie. (Lásd 4Móz 20:12) Mind-
annyian tudjuk, Mózes végül a helyes döntést hozta meg, noha maga is azon tűnődött, hogy jól
választott-e.
Világi szempontból nézve Mózesnek Egyiptomban kellett volna maradnia. Keresztényként
azonban olyan képet kapunk a valóságról, ami messze túlröpít bennünket ezen a világon.

White idézet: Mózes bölcs ember volt. Isten az Ő bölcsességében megadta neki a felkészülés
lehetőségét a különösen fontos feladatra. Magas fokú képzésben részesült, hogy vezető lehessen.
Amikor a harcban a hadsereg élére állt, az ellenség elveszítette a csatát, és amint hazatért a harcmezőről, hadserege dicsérő szavakkal illette őt. Mindezek mellett Mózes sosem felejtette el, hogy Isten volt az, aki elhatározta, általa fogja megszabadítani Izrael gyermekeit. – The Youth’s Instructor, 1903. január 28.

Mózes ereje a minden hatalom forrásával, a seregek Urával való kapcsolatából fakadt. Hatalmasan fölülemelkedett minden földi vonzáson, és teljesen Istenre hagyatkozott. Úgy tekintette ma-
gát, mint aki az Úré. Míg hivatalosan az egyiptomi királyi érdekeltséggel állt kapcsolatban, meg-
állás nélkül Isten kormányának törvényeit tanulmányozta, így hite egyre növekedett. Ez a hit ért-
ékes volt számára. Mélyen benne gyökerezett legkorábbi tanulmányainak talajában. Művelődése
hivatva volt fölkészíteni őt Izrael fogságból való kiszabadításának nagy és fontos művére. Mózes
elgondolkodott ezeken a dolgokon; szüntelenül Istentől jött megbízatására hallgatott. Miután
megölte az egyiptomit, rádöbbent, hogy még nem értette meg Isten tervét. Elfutott hát Egyiptomból és pásztor lett. Nem tervezte többé a fontos feladat elvégzését, hanem igen szerény, igen alázatos lett. Az elméjét betöltő köd szertefoszlott, s arra fegyelmezte értelmét, hogy Istent keresse
mint menedékét. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1098./old.

Mózest arra vezette a hite, hogy a láthatatlan örökkévalókra tekintsen. Elhagyta az udvari élet
ragyogó vonzalmait, mert ott a bűn tanyázott. Lemondott a jelenről, mely jónak látszott, de rom-
lásba és pusztulásba csalogatott. A valódi vonzó dolgok voltak értékesek számára – ami örökké-
való. A Mózes által hozott áldozatok valójában nem is voltak áldozatok. Futni, veszni hagyta a
jelen látszólagos, csalóka jót a bizonyos, magasztos, halhatatlan jóért.
Mózes elviselte Krisztus gyalázatát, mert többre értékelte a gyalázatot az egyiptomiak kincseinél.
Elhitte, amit Isten mondott, s a világ bármi gyalázkodása sem vitte rá, hogy eltérítse a becsületességtől. Mint Isten felszabadult embere járta a földet. Krisztus szeretete élt szívében, ami nemcsak emberi méltóságra emelte, hanem az igaz keresztény kegyességek kitűnősége járult méltóságához. Mózes göröngyös és veszélyes ösvényen járt, de a láthatatlanokra tekintett, ezért nem botlott el. Vonzó volt számára a jutalom, s az lehet számunkra is. Mózes meghitt kapcsolatban élt Istennel.
Az a kötelesség vár, hogy jellemed megváltoztatására és vonzóvá tételére használd életed hátra
lévő részét. A megújult lélekben új élet keletkezik. Krisztus ott a benn lakozó Üdvözítő. Amire
talán úgy tekint az ember, hogy nehéz lemondania róla, azt feltétlenül fel kell adnia. A leszóló,
zsarnoki szót ne ejtsd ki, így értékes győzelmet aratsz. Igazi boldogság lesz az eredménye minden
lemondásodnak, az éned minden keresztre feszítésének. Ha kivívjuk az első győzelmet, a második könnyebb lesz. Ha Mózes elhanyagolta volna az Isten nyújtotta lehetőségeket és előjogokat, a
mennyből jövő fényt hanyagolta volna el – akkor nyomorult, csalódott ember lett volna... Az
embernek világosság és lehetőségek állnak rendelkezésére, s ha kihasználja azokat, győzedelmeskedni tud. A győzelem által életeddel bizonyíthatod Isten kegyelmének hatalmát.     – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 345./old.

Jákob botlása, „Isten győztes harcosa” Izrael

Jákób fiatalemberként szerette és félte Istent, mégis szövetkezett az édesanyjával, Rebekával,hogy megtévessze az édesapját és elnyerje az áldását. Ennek következtében felnőtt korában rossz útra lépett. Menekülnie kellett, nehogy utolérje a korai halál. Rebeka azt mondta neki,hogy „fuss Lábánhoz... És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik...akkor elküldök és haza hozatlak téged.” (1Móz 27:43-45) Jákób végül húsz évig maradt távol,és többé nem látta az édesanyja arcát.

 1Móz 32:22-31. 23-32. De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóleányát és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átvitte őket a patakon,
majd átvitte mindenét, amije volt. Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. (26) De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja, miközben vele birkózott.
 Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el,
amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób.  Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób azt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő így válaszolt: Miért kérded a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam. Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére. /RÚF/

„Alázatosan, bűnbánattal és a saját akaratáról lemondva ez a bűnös, tévelygő halandó legyőz-
te a mennyei Felséget. Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és a Végtelen Szeretet szíve
nem tudta elutasítani a bűnös könyörgését.
Ekkor világosan Jákób elé tárult, mi volt az a hiba, ami bűnéhez, az elsőszülöttségi jog csalás
általi megszerzéséhez vezetett. Nem bízott Isten ígéreteiben, hanem a saját erőfeszítéseivel
akarta elérni azt, amit Isten a maga idejében és módján valósított volna meg...
Jákób megkapta azt az áldást, amelyre lelke vágyott. Isten megbocsátotta annak a bűnét, aki a
másikat kitúrta a helyéből.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent
Kiadó, 158-159./old.)

 Jákóbnak nem volt már földje Kánaánban. Ennek ellenére mit hagyott meg a fiainak a temetésével kapcsolatban? Vajon miért kérhette ezt?

1Móz 49:29-33. Azután parancsot adott nekik, és ezt mondta: Ha majd elődeim mellé kerülök, atyáim mellé temessetek a hettita Efrón mezején levő barlangba! Abba a barlangba, amely Kánaán földjén van Mamréval szemben a makpélai mezőn, amelyet Ábrahám vett meg a mezővel együtt a hettita Efróntól sírhelynek való birtokul. Oda temették el Ábrahámot és feleségét, Sárát, oda temették el Izsákot és feleségét, Rebekát, oda temettem el Leát is. A hettitáktól megvett tulajdon az a mező és a rajta levő barlang.  Miután Jákób mindezeket meghagyta fiainak, felhúzta lábait az ágyra, azután elhunyt, és elődei mellé került. /RÚF/

A Bibliában az áll, hogy mindhárom pátriárkát ugyanabba a barlangba temették el, a feleségükkel együtt. Jákób, aki erősen bízott az Úrban, idegennek, vándornak tartotta magát ezen a
földön.  Zsid 11:13. Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. /RÚF/) Noha hibákat követett el, de ő, aki nincstelenül távozott
Kánaánból, gazdag emberként tért oda vissza.

White idézet: Rebeka keserűen megbánta a Jákobnak adott tanácsot, mert ezáltal örökre elválasztotta őt magától. Jákob kénytelen volt elmenekülni, hogy megmentse életét Ézsau haragjától, így anyja többé sohasem látta meg arcát. Izsák még sok évet élt azután, hogy Jákobra adta
áldását. Jákob és Ézsau életmódja meggyőzte őt, hogy az áldás jogosan illette meg Jákobot.
– A megváltás története, 89./old.

Jákobnak erőteljesen elé tárult az a bűne, hogy csalással akarta megszerezni bátyja áldását,
azért fél, hogy Isten megengedi Ézsaunak, hogy elvegye életét. Egy angyalt mutattak be nekem, amint Jákob előtt állt, és rámutatott hibáinak igazi természetére...
Jákob egész éjjel küzdött az angyallal. Áldásért könyörgött. Úgy tűnt, hogy az angyal ellenállt
imájának, állandóan emlékeztette bűnei re, és igyekezett elszakadni tőle. Jákob elhatározta,
hogy megragadja az angyalt, de nem testi erejével, hanem a hitével. Szenvedéseiben Jákob
hivatkozott bűnbánatára, mély alázatra, amelyet bűnei miatt érzett...
Amikor azonban látta, hogy nem vehet erőt Jákobon, hogy meggyőzze őt, természetfeletti hatalmáról, érintette combcsontját, amely csípőjében azonnal kificamodott. Jákob azonban nem
adta fel eltökélt szándékát a testi fájdalmak ellenére sem... Hite a hajnal feljöttéig a végsőkig
komollyá vált. Nem akarta elbocsátani az angyalt, amíg az meg nem áldja őt.        – A megváltás
története, 94-95./old.
Áldozathozatalt követel, ha Istennek adjuk át magunkat. Ez azonban csupán alantasabb dolgaink feláldozása a magasztosabbért, a testi feláldozása a lelkiért, a mulandó feláldozása az
örökkévalóért. Isten nem szeretné az akaratunkat megsemmisíteni, hiszen szándékát csakis az
akarat segítségével tudjuk megvalósítani. Neki kell átadnunk akaratunkat, hogy azután visszakapjuk, de már megtisztítva, kifinomítva, és a szeretet által úgy Istenhez kötve, hogy az Úr
keresztül tudja áramoltatni rajtunk a szeretet és az erő hatalmas árjait. Bármilyen keserűnek és
fájdalmasnak tűnik is ez az átadás a csökönyös, konok szív előtt, mégis áldás lesz számára:
„Jobb tenéked.”
Amíg Jákób nem borult rokkant csípővel, magatehetetlenül a szövetség angyalának keblére,
addig nem ismerte a hit győzelmét. Csakis akkor nyerte el az „Isten győztes harcosa” címet,
amit az Izrael név jelent, amikor már sántítva járt. Ézsau fegyveresei csak akkor álltak meg
előtte tisztelettel. Majd később a fáraó – ősi királyok büszke sarja – áldására szomjazva hajolt
meg előtte. Üdvösségünk fejedelme, Jézus is szenvedések által vált tökéletessé, a hit fiai így
„felerősödtek a betegségből... megszalasztották az idegenek táborait.” (Zsid 11:34) Így „még
a sánták is zsákmányt vetnek” (Ésa 33:23), „olyan lesz köztük a legalábbvaló, mint Dávid, a
Dávid háza... mint az Úrnak angyala.” (Zak 12:8) – Gondolatok a hegyibeszédről, 62./old

Lót rosszdöntései

Amikor Isten hívására Ábrám elhagyta a hazáját, Lót, az unokaöccse úgy döntött, hogy vele
tart a hosszú utazáson. Mózes első könyve 13. fejezete feljegyzi, az Úr gazdagon megáldotta Ábrámot, akinek így „sok jószága, ezüstje és aranya volt.” (1Móz 13:2, ÚRK) Viszont
Lótnak is „voltak juhai, ökrei és sátrai.” (1Móz 13:5, ÚRK) Olyan gazdagok lettek mindketten a hatalmas csordáikkal, hogy nem maradhattak meg egymás mellett. Ábrám felajánlotta
Lótnak, hogy kiválaszthatja, hol szeretne élni. Így akarta elkerülni a pásztoraik közötti össze-
tűzéseket. Lótnak természetesen át kellett volna adnia a választás jogát Ábrámnak, mint nála
idősebbnek, hiszen neki köszönhetően gazdagodott meg. Ám semmilyen hálát nem mutatott
jótevője iránt, önző módon azt a földet kívánta, amit a legjobbnak tartott.
1Mózes 13:1-18. Abrám feljött Egyiptomból a feleségével és mindenével együtt, amije volt.
Lót is vele jött a Délvidékre.  Abrámnak igen tekintélyes vagyona volt: jószága, ezüstje és
aranya. A Délvidékről tovább vonult előző szállásai mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között, annak az oltárnak a helyéig, amelyet
ott először készített. Ott segítségül hívta Abrám az Úr nevét.  De Lótnak is, aki Abrámmal
ment, voltak juhai, marhái és sátrai, és az a föld nem bírta eltartani őket, hogy együtt lakjanak. Olyan sok volt a szerzeményük, hogy nem lakhattak együtt. Össze is vesztek Abrám
jószágának a pásztorai Lót jószágának a pásztoraival. Akkor még a kánaániak és a perizziek
is ott laktak azon a földön. Azért Abrám ezt mondta Lótnak: Ne legyen viszály köztem és
közted, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk!  Hát nincs
előtted az egész ország? Válj el tőlem! Ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra
mégy, én balra térek. Ekkor Lót körülnézett, és látta, hogy a Jordán egész környéke bővizű föld. Mert mielőtt elpusztította az Úr Sodomát és Gomorát, egészen Cóarig olyan volt az,
mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje. Lót tehát a Jordán egész környékét választotta
magának, és elindult Lót kelet felé. Így váltak el egymástól. Abrám Kánaán földjén lakott, Lót pedig a Jordán környékén levő városokban telepedett le, és egészen Sodomáig sátorozott. (13) A sodomai férfiak pedig igen romlottak és vétkesek voltak az Úr előtt. Az Úr
ezt mondta Abrámnak azután, hogy Lót elvált tőle: Emeld föl tekintetedet, és nézz szét arról a
helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugatra. Azt az egész földet, amelyet látsz,
neked és a te utódaidnak adom örökre. Olyanná teszem utódaidat, mint a föld porát: aki
meg tudja számolni a föld porát, az tudja megszámolni majd a te utódaidat is. Indulj hát,
járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert majd neked adom!  Így vonult tovább Abrám a sátraival, és letelepedett Mamré tölgyesében, amely Hebrónban van, majd oltárt épített
ott az Úrnak. /RÚF/

Milyen ésszerű tényezők vezethették Lótot a döntésére?
Bármilyen egyszerűen magyarázhatta is a döntését, Lót, hogy a városba költözik, de ott a dolgok nem alakultak jól a számára. Amikor azonban Ábrám meghallotta, hogy mi történt vele,
nem azt mondta: „Bizony Lót, ez elég kellemetlen, de csak azt aratod, amit vetettél.” Inkább a
segítségére sietett. (Lásd 1Mózes 14. fejezetét) 1Mózes 14:1-24. Történt pedig Amráfelnek,
Sineár királyának, Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernek, Élám királyának és Tidálnak, Gójim királyának az idejében, hogy ezek háborút indítottak Bera, Sodoma királya, Birsa, Gomora királya, Sináb, Admá királya, Seméber, Cebójim királya és Bela, azaz Cóar királya ellen. Mindezek a Sziddím-völgyben egyesültek, ahol most a Sós-tenger van.
Tizenkét évig szolgálták Kedorláómert, de a tizenharmadik esztendőben fellázadtak.  Ezért
a tizennegyedik esztendőben eljött Kedorláómer a vele tartó királyokkal, és megverték a refáiakat Asterót-Karnajimban, a zúziakat Hámban, az émieket Sávé-Kirjátajimban és a hóriakat a maguk hegyvidékén, a Széíren, egészen Él-Páránig, amely a puszta mellett van. Azután megfordultak, és Én-Mispátba, azaz Kádésba mentek, leverték az amálékiak egész mezejét és az emóriakat is, akik Hacecón-Támárban laktak. Kivonult, tehát Sodoma királya, Gomora királya, Admá királya, Cebójim királya és Bela, azaz Cóar királya is, és a Sziddím-völgyben csatarendbe álltak Kedorláómerral, Élám királyával, Tidállal, Gójim királyával, Amráfellal, Sineár királyával és Arjókkal, Ellászár királyával szemben: négy király öt ellen. A Sziddím-völgy tele volt szurokforrásokkal. Amikor Sodoma és Gomora királyai megfutamodtak, beleestek azokba, a megmaradtak pedig a hegységbe futottak. (11) Elvitték Sodoma és Gomora minden jószágát és minden eleségét, azután elvonultak. Elvitték Lótot is, Abrám testvérének a fiát jószágával együtt, és elvonultak. Ő akkor Sodomában lakott.  De
jött egy menekült, és hírt hozott a héber Abrámnak, aki akkor az emóri Mamrénak, Eskól és
Anér testvérének a tölgyesében lakott. Ők Abrám szövetségesei voltak.  Amint meghallotta
Abrám, hogy unokaöccse fogságba esett, fölfegyverezte háromszáztizennyolc legényét, akik a
házánál születtek, és, Dánig üldözte őket. Éjszaka azután csapatokra oszlottak, szolgáival
együtt rájuk támadt, megverte és üldözte őket egészen Hóbáig, amely Damaszkusztól északra
van. Visszahozott minden jószágot. Visszahozta unokaöccsét, Lótot is jószágával együtt,
meg az asszonyokat és a népet is. Miután így megverte Kedorláómert és a vele tartó királyokat, visszatért. Sodoma királya pedig kivonult eléje a Sávé-völgybe, azaz a Király-völgybe.
 Melkisédek, Sálém királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a Felséges Isten papja volt,
 megáldotta őt, és ezt mondta: Áldott vagy, Abrám, a Felséges Isten előtt, aki az eget és a
földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Abrám, pedig
tizedet adott neki mindenből. Sodoma királya ezt mondta Abrámnak: Add nekem az embereket, a jószágot pedig tartsd meg magadnak! De Abrám így válaszolt Sodoma királyának: Fölemelt kézzel esküszöm az Úrra, a Felséges Istenre, az ég és a föld alkotójára, hogy egy szál fonalat vagy egy saruszíjat sem veszek el mindabból, ami a tied, hogy ne mondhasd: Én tettem gazdaggá Abrámot. Rólam ne essék szó, csak arról, amit megettek a legények, meg azoknak a férfiaknak a részéről, akik velem tartottak: Anér, Eskól és Mamré kapják meg a részüket. /RÚF/

Előfordul, hogy nem tanuljuk meg a leckét, amikor új dolgokat próbálunk megszerezni. Lót
egyenesen visszaköltözött Sodomába! Nagy irgalmában Isten mégis hírmondókat küldött
Lóthoz és a családjához, hogy tudtukra adja, milyen pusztítás közeleg ezekre a városokra. Mit mondott Isten Ábrahámnak, miért látogatott el a földre? Mit felelt Ábrahám a gonosz városok elpusztításának hírére?
1Móz 18:20-33. Azért ezt mondta az Úr: Mivel már igen sok a jajkiáltás Sodoma és Gomora
miatt, és vétkük igen súlyossá vált, lemegyek, hogy megnézzem: vajon csakugyan a hozzám eljutott jajkiáltás szerint cselekedtek-e, vagy sem. Tudni akarom. Amikor a férfiak
megfordultak, és elindultak Sodoma felé, Ábrahám még ott állt az Úr előtt. Odalépett
hozzá Ábrahám, és ezt kérdezte: Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt?  Hát-
ha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak?  Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy,
hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös! Távol legyen
tőled! Vajon az egész föld bírája nem hozna-e igaz ítéletet? Az Úr így felelt: Ha találok
Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek.  Ábrahám újból
megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok. De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost? Ő ezt
felelte: Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt. Ismét szólt hozzá, és ezt mondta:
Hátha negyven található ott! Az Úr így felelt: Nem teszem meg a negyvenért. Ne induljon
föl az én Uram, hogy beszélek – szólt Ábrahám –, de hátha csak harminc található ott! Ő így
felelt: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. Ábrahám ezt mondta: Tudom, merész
dolog, hogy szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a
húszért. Ábrahám ezt mondta: Ne haragudjon az én Uram, hogy még egyszer szólok:
hátha csak tíz található ott! Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért. Ekkor az Úr befejezte
a beszélgetést Ábrahámmal, és eltávozott, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére. /RÚF/
Mivel Ábrahám aggódott Lótért és a családjáért, alkudozni kezdett Istennel, hogy kegyelmezzen meg a városoknak, ha laknak bennük igaz emberek. Ötvennel kezdte és egészen tízig
ment le. Szerető jellemével összhangban az Úr egészen addig kegyelmet adott, amíg Ábrahám tovább kérlelte Őt. Isten és két angyala személyesen mentette meg Lótot, a feleségét és a
két lányát. Ám a felesége visszatekintett és sóbálvánnyá vált. Lót gazdag emberként költözött
Sodomába és szinte nincstelenül távozott. Mennyire vigyáznunk kell a döntésekkel, amelyeket meghozunk, főként amikor a teljes kép helyett a rövidtávú haszonszerzésre figyelünk!
 Mk 8:36-37. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete
veszendőbe megy?  Mert mit is adhatna az ember váltságdíjul az életéért? /RÚF/)

White idézet: Lót Sodomát választotta lakóhelyül, mert látta a világi előnyöket. De miután
megtelepedett és világi kincsekben meggazdagodott, meggyőződött róla, hogy hibát követett
el, mikor nem vette figyelembe annak a közösségnek erkölcsi állapotát, amelyikben hazát választott. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1092./old.

Lót egy kies területet választott, amely nagy nyereséggel kecsegtetett. Már gazdag emberként
került a környékre, és választása semmilyen különlegesebb eredményt nem hozott számára. A
különbség mindig abban mutatkozik meg, hogy az ember enged-e a jó befolyásának, vagy inkább a mulandó előnyöket választja. Nagyon sok út vezet Sodomába. Szükségünk van arra,
hogy szemeink mennyei gyógyírral legyenek megkenve, hogy felismerjük az Istenhez vezető
utat.     – Letter 109, 1899.

Ábrahám megtisztelte Istent, és Isten is megtisztelte Ábrahámot. Tanácsolta őt, és beavatta a
mennyei tervekbe. „Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, amit tenni akarok?” – kérdezte az Úr.
A hit embere közbenjárt Sodoma lakosaiért. Egyszer már a kardjával megmentette őket, most
pedig ima által próbált segíteni rajtuk. Mélységes tisztelettel és alázattal könyörgött az Úrhoz.
Ő, a bűnös ember közbenjárt egy másik bűnös emberért. Ilyen lelkületet kell tanúsítaniuk
mindazoknak, akik Istenhez közelednek. Ábrahám olyan gyermeki bizalommal rendelkezett,
mint amilyet elvár gyermekétől az édesapa. A mennyei Küldötthöz járulva könyörgött és
imádkozott...
Ábrahám imáját a veszendő lelkek iránti szeretete ihlette. Noha nem értett egyet a züllött város vétkeivel, mégis szerette volna, ha a bűnösök megmenekülnek. Sodoma iránti mély érdeklődése mutatja, hogy milyen törődést kell tanúsítanunk a megtéretlenek felé. Gyűlölnünk kell
a bűnt, de irgalommal és szeretettel kell viseltetnünk a bűnösök irányába. – ConFlict and
Courage, 51./old.

A gazdagról és Lázárról szóló példázat arra világít rá, hogy e két ember által képviselt ember-
csoportot miként értékelik a láthatatlan világban. A gazdagság nem bűn, ha valaki becsületesen jutott hozzá. Isten nem ítéli el a gazdagot gazdagsága miatt. De elmarasztalja akkor, ha a
reá bízott anyagiakat önzően használja fel...
Pénzt nem vihetünk magunkkal az elkövetkezendő életbe. Ott nem lesz szükség rá. Azonban
azokat a jó cselekedeteket, amelyekkel lelkeket mentettünk Krisztusnak, magunkkal visszük a
mennybe. Akik pedig az Úr ajándékait önzőn maguknak használják fel, támasz nélkül hagyva
nincstelen felebarátaikat, és Isten földi műve előbbre viteléért semmit sem tesznek, azok
meggyalázzák Alkotójukat. A mennyei könyvekben nevük mellett ez áll: megrabolták Istent...
Krisztus fellebbentette a függönyt, és megmutatta ezt a képet a papoknak és főembereknek, az
írástudóknak és farizeusoknak. Ti, akik e világ javaiban dúskáltok, de Isten dolgaiban nem,
gondolkozzatok el ezen a jeleneten! Akit az emberek nagyra becsülnek, az Isten szemében
visszataszító. Krisztus kérdi: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Mk 8:36-37)
– Krisztus példázatai, 266-267./old