Csalódások

 „Ímé, boldogoknak mondjuk a tűrni tudókat. Jób tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak 5,11)

„Gyakran még Isten szolgáinak gondolkodását is annyira eltompítják az emberi vélemények, hagyományok és hamis tanítások, hogy csak részben tudják megérteni a nagyszerű igazságokat, melyeket Isten az Igéjében kinyilatkoztatott. Így volt ez Krisztus tanítványaival is, még akkor is, amikor a Megváltó személyesen velük volt. Elméjüket átitatta a közhiedelem, hogy a Messiás földi fejedelem lesz, aki az egyetemes birodalom trónjára emeli Izráelt. Amikor Jézus megjövendölte szenvedéseit és halálát, nem értették, mit jelentenek a szavai…

A Krisztus második adventjét hirdetők fájdalma hasonlított az első tanítványok fájdalmához, akik Jézus első adventjekor prédikálták »Isten országának evangéliumát«.

Miller és társai éppen így hirdették, hogy a Biblia utolsó és leghosszabb profetikus időszaka lejáróban van, az ítélet elközelgett, s az örökkévaló ország nemsokára megnyitja kapuit. Meghirdették a 2300 nap végét (Dán 8,14), amelynek a hetven hét egy részét képezte. Mindkét csoport prédikálása ugyanannak a nagy profetikus időszaknak – csak más és más részének – a teljesedésére épült.

William Miller és társai nem értették teljesen az általuk tolmácsolt üzenet tartalmát, akárcsak az első tanítványok. Az egyházban régóta meghonosodott tévedések gátolták meg őket abban, hogy a prófécia egyik fontos kijelentését helyesen értelmezzék. Jóllehet hirdették az üzenetet, amelyet Isten általuk küldött a világnak, de mivel félreértették, így csalódtak…

Az első tanítványok és a ma élő hívők előtt is a próba idején sötétnek és érthetetlennek tűnő dolgok később világossá válnak. Amikor meglátják »az Úrtól való vég«-et, tudni fogják, hogy a tévedéseikből származó próbák ellenére a szerető Isten szándékai biztosan teljesültek. Az áldott tapasztalatból megtanulják, hogy »igen irgalmas az Úr és könyörületes«, »minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják«.” (Korszakok nyomában, 308–309., 314., 316. o.) (Maranatha)

A reformátorok hite

 

„Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” (1Kor 15,26)

„Luther kijelentette: »Meg vagyok győződve arról, hogy az ítélet napjáig háromszáz év sem telik már el. Isten nem fogja és nem tudja már sokáig eltűrni ezt a világot... Közeledik a nagy nap, amikor a gyűlölet birodalma elvész

»Ennek az öreg világnak a vége nincs már messze« – mondta Melanchton. Kálvin kérte a keresztényeket, hogy »mit sem tétovázva, a legcsodálatosabb esemény, Krisztus eljövetele után lángolón vágyakozzanak«. Kijelentette, hogy »a hűségesek egész családja arra a napra tekint«. »Éheznünk és akarnunk kell Krisztust, elmélkednünk kell róla annak a nagy napnak a hajnaláig, amikor Urunk megmutatja országának teljes dicsőségét!

»Vajon a mi Urunk nem vitte fel testünket a mennybe – kérdezte Knox, a skót reformátor –, és vajon nem tér vissza? Tudjuk, hogy visszatér, mégpedig sietve.« Ridley és Latimer, akik életüket áldozták az igazságért, hittel várták az Úr eljövetelét. Ridley ezt írta: »A világ kétségkívül a vég felé közeledik, ezt hiszem, ezért mondom. Szívünk mélyéből kiáltsuk Jánossal, Isten szolgájával Megváltónknak: Jövel, Uram, Jézus!«

»Az Úr eljövetelének gondolata a legdrágább és legörömtelibb nekem – mondta Baxter… Krisztus szentjei örülnek eljövetelének, és várják a boldog reménységet… Mivel a halál, az utolsó ellenség a feltámadáskor megsemmisül, a hívőknek őszintén kell vágyakozniuk Krisztus második eljövetelére, a teljes és végső győzelem idejére, és buzgón kell imádkozniuk érte… E nap után kell minden hívőnek sóvárognia, és ebben kell reménykednie, tudván, hogy ekkor zárul le a megváltásukért végzett munka. Ekkor valósul meg lelkük minden vágya, törekvése… Ó, Uram, siettesd ezt a boldog napot!« Ez volt az apostoli egyház, »a pusztai egyház« és a reformátorok reménysége.” (Korszakok nyomában, 271–272. o.) Maranatha

A második advent reménysége

 „Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel, Uram, Jézus!” (Jel 22,20) 

„A Megváltó hű követői minden korban az Úr eljövetelét várták. »Ismét eljövök« – mondta Jézus búcsúzóul az Olajfák hegyén, és ez az ígéret fényt árasztott a jövőre. Öröm és reménység költözött a szívükbe, amit sem a fájdalom nem tudott elfojtani, sem a megpróbáltatás megfakítani. Szenvedés és üldözés közepette »a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusnak dicsőséges megjelenése« volt a »boldog reménységük«. Amikor a thesszalonikai keresztények sírva temették el szeretteiket – akik azt remélték, hogy szemtanúi lesznek az Úr eljövetelének –, tanítójuk, Pál felhívta figyelmüket a feltámadásra, mely a Megváltó adventjekor lesz. Akkor a Krisztusban elhunytak feltámadnak, és az élőkkel együtt elragadtatnak, hogy találkozzanak az Úrral. »És ekképpen – mondta Pál – mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.« (1Thess 4,17–18) A hit és remény táplálta bizonyságot, amelyet a szentek a börtönben, a máglyán és a vérpadon tettek az igazságról, egymásnak adták a századok. Hittek Krisztus feltámadásában, és abban is, hogy eljövetelekor ők is feltámadnak, ezért nem féltek a haláltól. Készek voltak sírba szállni, hogy szabadon támadjanak fel. Várták, hogy az Úr eljöjjön az ég felhőiben Atyjának dicsőségével, elhozva országának idejét az igazaknak. A valdensek ugyanezt a hitet ápolták. Wicliff vágyakozva várta a Megváltó megjelenését, az egyház reménységét.

Pátmoszon a szeretett tanítvány ezt az ígéretet hallotta: »Bizony hamar eljövök!« És János sóvárgó válasza az egyház egész zarándokútján mondott imáját önti szavakba: »Bizony jövel, Uram, Jézus!« (Jel 22,20)” (Korszakok nyomában, 270–271. o.) Maranatha

Salamon a bölcs

 "És most, óh én Uram Istenem, te tetted a te szolgádat királlyá, Dávid, az én atyám helyett. Én pedig kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni. És a te szolgád a te néped között van, amelyet te magadnak választottál, nagy nép ez, amely meg nem számláltathatik, meg sem írattathatik a sokaság miatt. Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja ítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jó és gonosz között; mert kicsoda kormányozhatja ezt a te nagy népedet?" (1Kir 3:7-9)

   Salamon uralkodása elején Isten nevét nagy tisztelet övezte. A király bölcsessége és igazságossága minden nemzet előtt tanúskodott annak az Istennek nagyszerű tulajdonságairól, akinek szolgált. Egy ideig Izráel a világ világossága volt; bemutatta Isten nagyságát. Salamon kezdeti uralmának igazi dicsősége nem rendkívüli bölcsességben, mesébe illő gazdagságban, kiterjedt hatalmában és hírnevében rejlett, hanem abban a megbecsülésben és tiszteletben, amelyet a menny ajándékainak bölcs felhasználásával Izráel Istene nevének szerzett.
  Amint az évek múltak és Salamon hírneve nőtt, igyekezett megdicsőíteni Istent értelmi és lelki képességei növelésével, valamint azzal, hogy továbbította másoknak a kapott áldásokat. Nála jobban senki sem tudta, hogy azért kapott hatalmat, bölcsességet és értelmet, mert Jahve kedvezett neki; és Isten azért ajándékozta meg ezekkel a képességekkel, hogy megismertesse a világgal a királyok Királyát.
  Salamont különösen érdekelte a természetrajz, de kutatásai nem korlátozódtak egyetlen tudományágra. Minden teremtett dolog - élő és élettelen - szorgalmas tanulmányozásával világos fogalmat kapott a Teremtőről. A természeti erőkben, az ásvány- és állatvilágban, minden fában, bokorban és virágban Isten bölcsessége tárulkozott fel előtte. Miközben mindig többet igyekezett tudni, egyre jobban megismerte és megszerette Istent. (Prophets and Kings, 32-33. oldal)

A siker veszélyeket rejtett. Dávid későbbi életének bűne, habár őszintén megbánta és fájdalmasan megbűnhődött érte, mégis felbátorította a népet Isten parancsainak megrontására. Salamon életét pedig oly nagy ígéret hajnala után elsötétítette a hitehagyás. A politikai hatalom és az önfelmagasztalás vágya arra bírták, hogy szövetséget kössön a pogány nemzetekkel. Tarsis ezüstjét és Ofir aranyát feddhetetlenségének feláldozása és a szent igazságok elárulása által szerezte meg. A pogányokkal való érintkezése, a pogány nőkkel kötött házasságai megrontották hitét. Így rontotta le Salamon azokat a védőbástyákat, amelyeket Isten emelt népének biztonsága érdekében, és átadta magát a hamis istenek imádásának. Az Olajfák hegyének csúcsán, Isten templomával szemben hatalmas szobrokat  és oltárokat állíttatott fel a pogány istenségek szolgálatára. Salamon feladta Isten iránti hűségét, és elvesztette önmaga feletti uralmát is. Finom fogékonysága megbénult. Korai uralkodásának lelkiismeretes, megfontolt jellege megváltozott. Büszkeség, becsvágy, tékozlás és mértéktelenség uralta életét, amely megteremte gyümölcseit: a kegyetlenséget és a zsarnokságot. Az addig igazságos, részvétteljes, istenfélő uralkodó zsarnokká és elnyomóvá lett. Salamon, aki a templom felszentelésénél úgy imádkozott népéért, hogy szívüket osztatlanul adják át az Úrnak, félrevezette őket. Ezzel meggyalázta önmagát, Izraelt és Istent. (Előtted az élet (Advent Kiadó, 1992) 

Salamon beismerte, hogy "...az emberek szíve tele van gonoszsággal, és esztelenség van bennük..." (Préd 9:3). Továbbá kijelentette: "Mivel nem ítélkeznek hamarosan a gonosz tettek fölött, azért van tele az embereknek a szíve gonosz törekvésekkel, úgyhogy a vétkes százszor is követhet el gonosztettet hosszú időn át. De én mégis tudom, hogy az istenfélőknek lesz jó dolguk, mert Őt félik. A bűnösöknek azonban nem lesz jó dolga, és élete nem nyúlik hosszúra, mint az árnyék, mivel nem féli az Istent" (Préd 8:11-13).

  Isten Lelkének sugallatára a király írásba foglalta eltékozolt éveinek történetét és a benne rejlő elrettentő tanulságokat a későbbi nemzedékek számára. És így - bár népe learatta Salamon vetésnek gonosz gyümölcseit - a király életműve nem veszett el teljesen. Későbbi éveiben szelíden és alázatosan "...a népet is tanította ismeretre. Gondolkodott, kutatott, és sok példabeszédet szerzett. Igyekezett... arra, hogy értékes mondásokat találjon, és őszintén leírta az igaz mondásokat. A bölcsek szavai olyanok, mint a tüskék, és azoknak gyűjteménye olyan, mint az egymás mellé levert cövekek, amelyek egy Pásztortól valók. Ezeken felül, fiam, fogadd meg az intést..." (Préd 12:9-12). (Próféták és királyok)

A betlehemi tanulság

 „Azonképpen Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett, másodszor bűn nélkül jelenik meg azoknak, akik Őt várják.” (Zsid 9,28) 

Krisztus első eljövetelekor Jeruzsálem papjai és írástudói, akikre Isten a kinyilatkoztatásait bízta, felismerhették volna az idők jeleit, és hirdethették volna a Megígért jövetelét. Mikeás megjövendölte a Messiás születési helyét, Dániel pedig meghatározta adventjének idejét:"De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van."(Mik 5,2) "Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben." Dán 9,25). A zsidó vezetők ismerték ezeket a próféciákat. Nem volt mentségük arra, hogy nem tudták és nem hirdették a népnek, hogy a Messiás eljövetele a küszöbön van. Tudatlanságuk bűnös mulasztás következménye volt. 

Az egész népnek őrködni és figyelni kellett volna, hogy az elsők között köszönthesse a világ Megváltóját. De íme, a názáreti dombok felől két fáradt vándor érkezett Betlehembe, végigment a keskeny utcán, egészen a város keleti határáig, hiába keresve fedett helyet éjszakára. Egyetlen ajtó sem nyílt meg előttük. Végül egy ütött-kopott istállóban találtak menedéket. Ott született meg a világ Megváltója.

A mennyei hírnök senkit sem látott, aki várta volna Krisztust. Senki sem készült az élet Fejedelmének fogadására. A döbbent hírnök már-már visszatért a mennybe a szégyenteljes hírrel, amikor pásztorok egy csoportjára lett figyelmes. Miközben a pásztorok őrizték a nyájat, a csillagos eget nézték, s eltűnődnek a prófécián, mely szerint a Messiás eljön a földre. Vágyakoztak a világ Megváltójának adventjére. Itt voltak azok az emberek, akik felkészültek a mennyei üzenet fogadására! Egyszer csak megjelent előttük Isten angyala, és elmondta az örömteljes hírt.

Micsoda tanulság rejlik ebben a csodálatos betlehemi történetben! Megdorgálja hitetlenségünket, büszkeségünket és önelégültségünket. Arra int, hogy vigyázzunk, nehogy bűnös nemtörődömségünk miatt a mi figyelmünket is elkerüljék az idők jelei, és ne ismerjük fel meglátogattatásunk napját.” (Maranatha) (Korszakok nyomában, 279–281. o.)

Énókh nem látott halált

"Hit által vitetett fel Énókh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek." (Zsid 11:5)

  

Énókh a maga korában az igazság ismert tanítója volt. Nemcsak tanította, hanem élte is az igazságot. Istennel járva jelleme összhangban volt küldetése nagyságával és szentségével. Énókh a Szentlélektől indítva prófétaként szólt. Fény volt az erkölcsi sötétség közepette. Példás életű ember, aki Istennel járt, engedelmeskedve törvényének, annak a törvénynek, amelyet Sátán elutasított, Ádám áthágott, amelynek engedelmeskedve Ábelt megölték.
  Énókh által az Úr bemutatta a világegyetemnek, hogy Sátán vádja - az ember nem képes megtartani Isten törvényét - hamis. Bemutatta, hogy az ember, bár vétkezett, mégis olyan kapcsolata lehet Istennel, hogy övé lehet értelme és lelke és kiábrázolódhat benne Krisztus. Ezt a szent embert Isten választotta ki, hogy leleplezze a világ gonoszságát és nyilvánvalóvá tegye, hogy az ember meg tudja tartani az Úr minden törvényét. Énókh nem csupán elmélkedett, imádkozott és éberen figyelt, hanem Istennél való közbenjárásból kilépve felemelte szavát embertársainál. Nem leplezte az igazságot, hogy elnyerje a hitetlenek jóindulatát és így hagyja elveszni ezeket a lelkeket. Istennel való szoros kapcsolata bátorságot adott neki, hogy az Úr munkáját végezze. Énókh Istennel járt és "bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek". (Zsid 11:5)
  Ez ma is minden hívő előjoga. Ez az, amikor az ember Istennel él és Isten az ember szívébe költözik. "Én ő bennök, és te énbennem" (Jn 17:23) - mondja Jézus. Istennel járni, tanúbizonyságaként a Neki tetsző úton haladni nem csupán Énókhnak, Illésnek, a pátriárkáknak, a prófétáknak, az apostoloknak és a mártíroknak lehetett. Ez nem csak előjoga, hanem kötelessége is minden Krisztust követőnek, hogy Jézust a szívében őrizze, és hogy magukkal vigyék hordozva Őt teljes életükben, hogy így valóban gyümölcstermő fává növekedjék. (The Upward Look, 228. oldal)

Dávid Isten felkentje

 

"Ezek Dávidnak utolsó beszédei. Dávidnak, Isai fiának szózata, annak a férfiúnak szózata, aki igen felmagasztaltaték, Jákób Istenének felkentje és Izráel dalainak kedvence. Az Úrnak lelke szólott énbennem, és az ő beszéde az én nyelvem által." (2Sám 23:1-2)

   Ki mérhetné fel ezen évek munkájának és bolyongásainak fontosságát a magányos hegyek között? Az Istennel és a természettel való folytonos érintkezés; a nyájról való gondoskodás, a veszélyek, a szabadulások, szerény életének örömei és bánatai nemcsak arra szolgáltak, hogy Dávid jellemét formálják és életének további részét irányítsák, hanem hogy Izrael kedves dalnokának zsoltárain keresztül az eljövendő kezekben hitet és szeretetet gyújtsanak Isten népe szívében, hogy közelebb vigyék őket az Ő örökké szerető szívéhez, akiben valamennyi teremtménye él.
  Dávid ifjúságának és erejének teljében készült elő arra, hogy majd a föld hatalmasai között magas tisztségét elfoglalja. Tehetségét, mint Isten kegyes ajándékát, az Ő nevének magasztalására használta fel. Az önvizsgálat és elmélkedés magányos órái azután azzal a bölcsességgel és áhítatos lelkülettel gazdagították őt, amely kedvessé tette őt Isten és az angyalok előtt. Amint Teremtője tökéletességét szemlélte, Isten tisztább megértése nyílt meg lelke előtt. S Isten kereső lelke előtt a homályos dolgok megvilágosodtak, a bonyolult helyzetek megoldódtak, a látszólagos ellentmondások összhangba kerültek, és az új világosság minden egyes sugara újabb örömkiáltásokat, és még édesebb dicsőítő énekeket váltott ki belőle Isten és a Megváltó magasztalására. Gondolatait állandóan a féltő szeretet, gyötrő gondok és győzelmek foglalkoztatták; és amikor életének minden mozzanatában Isten gondoskodó szeretetét fedezte fel, szíve még inkább megtelt imádattal és hálával, dalai még lelkesebben, hárfája diadalmasabban zengett, és a pásztorfiú erőre erőt, ismeretre ismeretet halmozott, mert az Istennek Szentlelke rajta nyugodott. (Patriarchs and Prophets, 642. oldal)

 A pusztában eltöltött életének fegyelmezése, bátorsága, ereje, türelme Istenben való hitét erősítette. Mindezek elhordozása és megvalósítása által Isten előkészítette Izrael trónjára. Dávid Isten szeretetéről értékes tapasztalatot szerzett és ő gazdagon megajándékozta Szentlelkével is. Saul történetében meglátta az emberi bölcsesség értéktelenségét. A világi siker és dicsőség azonban annyira legyengítette Dávid jellemét, hogy a kísértő ismét legyőzte. (E.G.W. Pátriárkákés próféták)

 Saul féltékeny is lett rá, amely élete végéig tartó ellenségeskedéshez vezetett. Saul udvarában Dávidot felesége, aki Saul lánya volt és Saul fia is támogatta a királlyal szemben. Dávid nagyvonalú volt, kétszer is megkímélte Saul király életét, s ígéretet tett, hogy utódjaként megkíméli családját.

Dávid hite azonban - ha meg is ingott valamennyire Isten ígéretében - még emlékezetében tartotta, hogy Sámuel őt kente fel Izrael királyául. Eszébe jutottak azok a győzelmek, amelyeket Isten adott neki ellenségei felett a múltban. Visszaemlékezett Isten nagy kegyelmére, amellyel megőrizte őt Saul kezétől, és elhatározta, hogy nem árulja el szent megbízatását. Habár Izrael királya az életére tört, seregét nem akarta egyesíteni ellenségének seregével. 

Dávid Isten felkentje, prófétai szemmel előre látta, hogy Krisztus eljövetele olyan lesz, „mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel” (2Sám 23:4). Hóseás pedig így tett bizonyságot: „eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás” (Hós 6:3). A nappali világosság csendesen és szelíden terül el a földön; eloszlatja a sötétség árnyát, és életre kelti a földet. Ugyanígy támad fel az Igazság Napja, „...sugarai gyógyulást hoznak” (Mal 3:20). „A halál árnyékának földjén...” lakó tömegek „nagy világosságot” látnak (Ézsa 9:1).    (E.G.W. Próféták és királyok)