Az élet vihara

Jézus azzal töltötte a napját, hogy hatalmas tömegnek beszélt a Galileaitenger partján. Szavai sokáig visszhangzanak az emberek elméjében, egészen az örökkévalóságig. Amint az este elérkezett, Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy „Menjünk át a túlsó partra”. (Mk 4:35) Tudta, hogy jön a vihar, mégis azt mondta nekik, hogy induljanak el. Fontos dolgot akart a legközelebbi követőinek megtanítani az életről. Valószínűleg tudod, mi következett ezek után. 

(Mk 4:35-41). Ugyanezen a napon, amikor este lett, így szólt hozzájuk: Menjünk át a túlsó partra! (36) Ők pedig otthagyva a sokaságot, csatlakoztak hozzá, minthogy ő már a hajóban volt; de más hajók is követték őt. (37) Ekkor nagy szélvihar támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. (38) Ő pedig a hajó hátsó részében a vánkoson aludt. Ekkor felébresztették, és így szóltak hozzá: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? (39) Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: Hallgass el, némulj meg! És elült a vihar, és nagy csendesség lett. (40) Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? (41) Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki? /RÚF/ 

Gondolkodj el a következő pontokon! 

1. Jézus aludt valamin, ami talán az egyetlen párnaszerű dolog lehetett a hajón. A halászhajókon egy helyen volt ilyen, a hajó hátuljában, amin a kormányos ült. Ő vezette a hajót a helyes irányba. Tehát úgy néz ki, Jézus volt a „vezető” helyén, de Ő elaludt a kormánykeréknél.  

2. Nem minden tanítványnak volt újdonság a hajózás. Péter, János és Jakab tapasztalt halászok voltak. Jól ismerték a Galileai-tengert, és tudhatták, mit kell tenni vihar esetén. 

3. Ez az egyetlen feljegyzés az evangéliumokban, ahol Jézus alszik. Éppen életük egyik legrosszabb viharában, amikor a tanítványok megrémültek, és azt gondolják, hogy meg fognak halni, Jézus alszik a hajó hátsó részében. 

4. A tanítványok reakciója életük krízisére, hogy „Nem törődsz velünk?” Megkérdőjelezik Jézus jellemét és szeretetét. Nem pontosan ugyanezt tesszük mi is gyakran nehéz időkben?

A reménytelenség közepette, amikor igyekszünk megvédeni magunkat (mint a tanítványok tették), máskor pedig, amikor fájdalmat és veszteséget érzünk, elkezdjük megkérdőjelezni Isten szeretetét és törődését, kétségeink támadnak. Azt gondoljuk, hogy egy bizonyos módon kellene fellépnie az érdekünkben, a mi elképzelésünk szerint, ahogy saját emberi nézőpontunkból látjuk. Ám a mi esetünkben is úgy van ez, mint a tanítványokkal, hogy Isten az élet viharaiban képes a legnagyobb csodáit láttatni velünk. Ő mindig hű marad, akkor is, amikor nem pontosan látjuk, mit tesz, ezért nem is értjük. Velünk van a viharainkban, lecsendesítheti azokat, amikor mi képtelenek vagyunk rá.

White idézet: Urunk végrendeletet hagyott hátra, mielőtt kínhalált szenvedett volna a keresztfán. Nem volt ezüstje, aranya vagy háza, amit örökül hagyhatott volna tanítványaira. Földi javak tekintetében szegény ember volt. Azonban tanítványaira sokkal értékesebb örökséget hagyott, mint amit földi uralkodó hagyhatott volna alattvalóira. „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek” – mondta –, „nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” 

Azt a békességet hagyta rájuk, amely egész földi élete alatt elkísérte, és vele maradt szegénységben, szenvedésben és üldöztetésben, és nem hagyta el Gecsemáné-kerti haláltusájában és a kegyetlen keresztfán sem. 

Habár támadások kereszttüzében zajlott a Megváltó élete e földön, mégis békével teli élet volt. Miközben dühödt ellenségei állandóan követték, ezt mondta: „És aki küldött engem, énvelem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek.” A sátáni düh kitörő viharai sem tudták megingatni az Istennel való tökéletes közösség nyugalmát. Krisztus ezt mondja: „az én békességemet adom néktek.” 

Akik szó szerint elhiszik Krisztus szavait, lelküket rábízzák, életüket az Ő vezetése alá helyezik, megtalálják ezt a békét és nyugalmat. A világon semmi el nem keserítheti őket, mert maga Jézus örvendezteti meg híveit jelenlétével. A teljes nyugalom a teljes elfogadásban rejlik. Az Úr mondja: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel tebenned bízik.” 

Emberi tapasztalatunk az Ige szavainak igaz voltáról tanúskodik: „És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, amely nem nyughatik” ... A bűn feldúlta békénket... Senki sem képes uralni szíve zsarnoki szenvedélyeit… Ám az, aki nyugalmat parancsolt a Galileaitenger habjainak, a „béke” szót minden egyes ember javára mondta ki. Akármilyen hevesen tombolna az orkán, akik az „Uram, ments meg!” kiáltással fordulnak Jézushoz, megmenekülnek. Kegyelme a lelket megbékélteti Istennel, lecsendesíti az emberi szenvedélyek tusáját, és a szív megnyugszik szeretetében. „Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok.” 

Amely szív összhangban van Istennel, abban mennyei békesség honol, és mindenhol érezteti jótékony befolyását. A béke lelkülete üdítő harmatként száll a földi vívódásoktól zaklatott és elgyötört szívekre. – Krisztusi élet, 278./old. (szeptember 21.)