Az agyunk, mint a szivacs: ami az érzékszerveinken át belekerül, ott is marad. Talán nem is tudatosul bennünk minden hatás, ami bennünket ér (képtelenek lennénk világosan gondolkozni, ha mindenre emlékeznénk), de ott van, és bizonyos mértékig hat arra, amit gondolunk, érzünk és teszünk.
Éppen ezért olyan könnyen befolyásol még bennünket, keresztényeket is minden rossz dolog, ami körbevesz bennünket. A keresztény egyház kezdettől fogva küzdött ezzel a problémával. Honnan jött például a vasárnapünneplés? Vajon a semmiből vette át az egyház? Persze, hogy nem. A környező kultúrából érkezett.
Korinthusban láthatjuk ennek az elvnek a kibontakozását. A pártokra szakadástól való óvás után Pál a nemi erkölcstelenséggel, a pereskedéssel, a prostitúcióval, a házassággal és a házasság nélküli élettel kapcsolatos kérdések felé fordul.
A gyülekezetre rendkívüli mértékben hatottak a világi minták. A könyv első négy fejezetében bemutatott megosztottság ajtót nyitott a következő fejezetekben erkölcsi értelemben kifogásolt viselkedési formáknak. Hogyan közelíti meg Pál a gyülekezetben megnyilvánuló bűnök kérdését? Milyen tanulságot vonhatunk le a szavaiból?
White idézet: Pál úgy érezte, hogy az Úr elvárásainak meg kell felelni, és a büntetéseit el kell kerülni. Az apostolhoz hasonlóan meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy elnyerjük az élet koronáját, ami örök tisztességet szerez minden győztesnek. Ne elégedjünk meg haszontalan élettel. Mi az alázat? Bűnösségünk és méltatlanságunk megtérést eredményező felismerése. Ugyanakkor biztosaknak kell lennünk a „betegség” súlyosságáról is, mielőtt éreznénk azt, hogy szükségünk van kezelésre. Akik nem ismerik fel a bűn súlyos voltát, nem képesek értékelni az engesztelést sem, és nem érzik igényét annak, hogy megtisztuljanak minden bűntől. A bűnös önmagához és a hozzá hasonló bűnösökhöz méregeti magát. Nem tekint Krisztus feddhetetlenségére és szentségére. Amikor Isten törvénye meggyőződést ültet a szívébe, akkor kijelenti Pállal együtt: „Én pedig éltem régen a törvény nélkül: de ama parancsolatnak eljövetelével felelevenedék a bűn, én pedig meghalék…” (Róm 7:9-10) …
Isten az Ő dicsőségére teremtette az embert. Nem fogja eltűrni, de nem is tűrheti el a bűn jelenlétét ott, ahol Ő uralkodik. Ha a gyülekezetben vannak Isten ellen vétkező emberek, minden eszközzel meg kell próbálnunk megtérésre vezetni őket. Ha ez nem történik meg, akkor Isten nevét gyalázat éri. Az Úr túlságosan makulátlan ahhoz, hogy eltűrje a törvénytelenséget…
Napjainkban a gyülekezetekben Ádám bűnét egyszerű tévedésnek tekintik, mint amit azonnal meg kell bocsátani, és amire többé senkinek sem kell emlékeznie. Az isteni mérce azonban sokkal magasztosabb, az Ő szava sosem változik, és az Ő szemei előtt minden önző és kapzsi cselekedet gyűlöletes. A hívők szívét meg kell tisztítani, szentelni, finomítani és nemesíteni…
Testvéreim, tekintsetek fel! Talán az evangélium elveszítette a szíveket megmozgató erejét? Vajon azért nem tisztulnak, szentelődnek és készülnek fel a szívek a Szentlélek befogadására, mert kialudt Krisztus Lelkének megújító befolyása? Nem, hiszen a Lélek Kardja, az élő Isten Igéje még mindig közöttünk van, csak teljes komolysággal kellene kezelni. Használjuk úgy, ahogy használták hajdan Isten választott emberei, és akkor élő, felüdítő ereje utat talál a szívekhez…
Az Úr megújulásra szólít fel bennünket… Ha a gyülekezet felébred, határozott változások állnak be. Férfiak és nők térnek meg, és töltekeznek be Isten Lelkével, hogy országról országra, városról városra járva hirdessék az igazság üzenetét. A lelkekért élők őszinte szeretettel fogják megnyitni a Bibliát és hirdetni az Igét. – Our Father Cares, 286./oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése