Bálványimádás és gonoszság

 (Zsolt 115:4-8). A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. (5) Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. (6) Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. (7) Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. (8) Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mind azok, akik bennük bíznak. /RÚF/;

 (Zsolt 135:15-18). A pogányok bálványai ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. (16) Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, (17) van fülük, de nem hallanak, lehelet sincs szájukban. (18) Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak. /RÚF/; 

 (Ézs 44:9-10). A bálványszobrok készítői mind hiábavalók, és amiket kedvelnek, nem érnek semmit. Tanúik nem látnak és nem tudnak semmit, ezért szégyent vallanak. (10) Ki formált istent, ki öntött bálványszobrot, amely semmit sem ér? /RÚF/

Az aranyborjú az egyiptomi bikaistenre, Ápiszra vagy Hathorra, a tehénistenre emlékeztetett. A nép ezzel a tettével égbekiáltó módon törte meg az első és a második parancsolatot. 

(2Móz 20:3-6). Ne legyen más istened rajtam kívül! (4) Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. (5) Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. (6) De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat. /RÚF/

 A törvényszegés nem maradhatott büntetlenül, mert megszakította a kapcsolatukat az élő Istennel. A Teremtő imádata helyett az izraeliták a saját alkotásukat imádták, ami nem látott, nem hallott, nem beszélt, nem gondoskodott róluk, nem szerette, se nem vezette őket.  

A teremtési rend visszájára fordult: nem értették meg, hogy Isten a saját képére alkotta őket, hanem ők maguk készítettek egy „istent”, de még csak nem is a saját képükre (ami éppen elég rossz lett volna), hanem egy állat képére formálták meg azt! Ezt az istent akarták szolgálni? Hatalmas bűnt követtek el az Úr ellen. 

(Ézs 31:7). Azon a napon mindenki megveti ezüstbálványait és aranybálványait, amelyeket bűnös kezeitekkel készítettetek. /RÚF/; 

(Ézs 42:17). Meghátrálnak, csúfosan megszégyenülnek, akik bálványokban bíznak, akik szobroknak mondogatják: Ti vagytok az isteneink! /RÚF/)  

(Róm 1:22-27). Akik bölcseknek mondják magukat, bolonddá lettek, (23) és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték halandó emberek, sőt madarak, négylábúak és csúszómászók képmásával. (24) Ezért kiszolgáltatta őket Isten szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. (25) Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen. (26) 4 Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, (27) ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban. /RÚF/ 

A bálványimádás szembemegy azzal a teológiai állítással, miszerint Isten az Isten, az ember pedig ember; megkísérli elmosni az Isten és ember közötti választóvonalat (Préd 5:2. helyett 5:1. Ne beszélj elhamarkodottan, ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat, mert Isten a mennyben van, te pedig a földön, ezért kevés beszédű légy! /RÚF/ és megtöri a kapcsolatot Istennel. Legyen az nyílt, égbekiáltó, vagy valami rejtett dolog a szívben, a bálványimádás gyorsan megrontja az Úrral való kapcsolatunkat, és lefelé húzó erkölcsi spirálba taszít. Nem is csoda, hogy a bibliaszövegből megtudjuk, mit tettek a következő nap: áldozatot vittek a bálványnak, majd féktelen tivornyázásba kezdtek. Ellen G. White leírja, hogy ez „az egyiptomi bálványimádó ünnepségek utánzata” volt (Pátriárkák és próféták.  278./old.) 

Az ember kreatív, ha bálványokat akar fabrikálni magának. Megalkotja a saját isteneit, ami már önmagában is elég rossz, majd pedig azokat kezdi szolgálni. A Teremtőt felcseréli különböző dolgokkal, és ez előbb-utóbb erkölcsi romláshoz, korcsosuláshoz vezet. 

 White idézet: A várakozás időszaka alatt volt idejük az elmélkedésre, a hallott isteni törvények feletti gondolkozásra és szívük felkészítésére a további kijelentések számára, amelye ket Isten még ad nekik. Nem volt túl sok idejük erre a munkára. Ha Isten követelményeinek világosabb megértésére fordították volna idejüket és megalázták volna előtte szívüket, akkor védve lettek volna a kísértéstől. Azonban nem ezt tették, és ezért hamarosan gondatlanokká, figyelmetlenekké és törvényszegőkké lettek. Különösen vonatkozott ez a hozzájuk csatlakozott „gyülevész” népre. Türelmetlenekké váltak az ígéret földje felé vezető úton, nem tudták kivárni, hogy eljussanak a tejjel és mézzel folyó földre. Ezt a jó földet azonban Isten csak az engedelmesség feltétele mellett ígérte nekik. Az ígéret földjének látványát el vesztették szemük elől. Voltak közöttük olyanok, akik ajánlották, térjenek vissza Egyiptomba. A nép többségének mindegy volt, hogy előre mennek-e Kánaánba, vagy visszatér nek Egyiptomba, azt azonban elhatározták, hogy nem várnak tovább Mózesre. 

 Miután vezetőjük távollétében tehetetlennek érezték magukat, visszatértek régi babonáikhoz. Elsőként a „gyülevész nép” engedte meg magának, hogy zúgolódjék és türelmetlenkedjék, és ők voltak a vezérei az ezt követő hitehagyásnak is. Azon tárgyak között szerepelt az ökör és a borjú, amelyeket az egyiptomiak az istenség jelképeinek tartottak. Azoknak ajánlatára, akik a bálványimádásnak ezt a formáját gyakorolták Egyiptomban, most borjút készítettek és azt imádták. Isten ábrázolására a nép képmást kívánt csinálni magának, hogy Mózes helyett ez menjen előttük. Isten a hasonlatosság semmiféle képét nem adta magáról. Megtiltotta személyének bármiféle tárgyi ábrázolását. Az Egyiptomban és a Vörös tengernél véghez vitt hatalmas csodák mind azt a célt szolgálták, hogy az izraeliták úgy higgyenek benne, mint a láthatatlan Istenben, aki mégis Izrael mindenható segítője, az egy igaz Isten. Jelenléte látható megnyilvánulása után való vágyakozásukat Isten a felhőoszloppal és a tűzoszloppal elégítette ki, amelyek seregeiket vezették, és amelyben dicsősége megnyilvánult a Sion-hegyén. Még mindig előttük volt Isten jelenléte a felhő- és tűzoszlopban, szívükben mégis visszatértek Egyiptom bálványimádásához, és a láthatatlan Isten dicsőségét egy ökör hasonlatosságával cserélték fel. – Pátriárkák és próféták, 315./old.

Kudarcos vezetés

Isten elhívta Mózest, hogy találkozzon vele. Mózes számára talán rövidnek tűnt a negyven nap és negyven éjjel, de az izraeliták számára hosszúnak, túl hosszúnak bizonyult. Látható vezetőjük nem volt velük. Eltévelyedtek, türelmetlenek voltak, féltek és elbizonytalanodtak. Azt akarták, hogy látható isten vezesse őket, mint amik között töltötték az egész életüket a bálványimádó Egyiptomban.

(2Móz 32:1-6). Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, Áron köré sereglett a nép, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból. (2) Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az arany fülbevalókat feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! (3) Kiszedte hát az egész nép az arany fülbevalókat a füléből, és odavitte Áronhoz. (4) Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjú szobrot öntött. Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból. (5) Amikor Áron látta ezt, oltárt épített elé, majd kihirdette Áron: Holnap az Úr ünnepe lesz! (6) Másnap tehát korán fölkeltek, égőáldozatokat áldoztak, és békeáldozatokat mutattak be. Azután leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek. /RÚF/ 

Áron nem nőtt fel az alkalomhoz. Nem ragadta meg a pillanatot, nem azt tette, ami helyes lett volna. Ahelyett, hogy bízott volna az Úrban, a többséggel szemben elbátortalanodott. A nép elképesztő dolgot követelt: „Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon!” (2Móz 32:1) /RÚF/, ő pedig engedett nekik! A bálvány elkészítéséhez az emberek lelkesen vitték az aranyat, és Áron nemcsak, hogy nem állította meg őket, hanem még ő maga kérte, hogy adakozzanak, majd pedig részt is vett a szobor megformálásában. Ezek után a nép ki jelentette: „Ez a te istened, Izráel, aki fölhozott téged Egyiptomból”. (2Móz 32:4) /RÚF/ Ennyire bűnösök, gonoszok, rövidlátók voltak! Az éppen akkor összebarkácsolt szoborról állították, hogy az szabadította meg őket! Nem megdöbbentő, hogy a bűnös vágyak mennyire el tudják ferdíteni a gondolkodásunkat és a tetteinket? Az emberek dicsőítik a saját kezük munkáját, és a folyamat közben emberi természetük, erkölcsük lealacsonyodik. 

„Ebben a válságban olyan szilárd jellemű, rendíthetetlen bátorságú emberre volt szükség, aki Isten tiszteletét többre becsülte a népszerűség kegyénél, személyes biztonságánál, sőt saját életénél is. Izrael akkori vezetője azonban nem ilyen jellemű ember volt. Áron tiltakozott ugyan a nép véleménye ellen, de ingadozása és félénksége csak azt eredményezhette, hogy a válságos pillanatban az emberek csak még határozottabban adtak hangot kívánságuknak. A zűrzavar növekedett. Úgy látszott, hogy vak, oktalan őrület keríti hatalmába a sokaságot. Voltak azért néhányan, akik hűségesek maradtak Istennel kötött szövetségükhöz, de a nép nagyobb része csatlakozott a hitehagyókhoz… Áron féltette saját biztonságát, és ahelyett, hogy nemesen kiállt volna Isten tekintélye és tisztelete mellett, engedett a sokaság követeléseinek” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 274 275./old.)

  White idézet: Áron a tömeg kiáltásaira hivatkozva próbálta mentegetni magát… Kifogásai és hazugságai azonban semmit sem értek… Bűne pontosan azért volt annyira gyűlöletes, mert ő maga különös áldásban és megtiszteltetésben részesült. Ő, „az Úr szentje” (Zsolt 106:16) készítette el a bálványt és hirdette ki az ünnepet. Ő, aki Mózes szószólójának lett kinevezve, és akiről Isten így nyilatkozott: „Tudom, hogy ő ékesenszóló” (2Móz 4:14), nem tudott ellenállni a bálványimádók Isten elleni lázadásának. Általa küldött az Úr ítéleteket az egyiptomiakra és isteneikre, mégis szemrebbenés nélkül képes volt kijelenteni: „Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Égyiptom földéről.” Ott volt Mózessel a hegyen, látta Isten dicsőségét, és az ott látottak között semmi sem volt, amiből ő valamilyen formát vagy képet készíthetett volna, mégis ő volt az, aki azt a dicsőséget egy borjúhoz hasonló bálványra cserélte. Akire Isten a nép vezetését bízta Mózes távollétében, épp ő támogatta a lázadókat. 

„Áronra is igen megharagudott vala az Úr, és elakará őt is pusztítani.” (5Móz 9:20) Azonban Mózes kitartó közbenjárására az Úr megtartotta az életét, és mivel megtért és megalázkodott, Isten újra kegyeibe fogadta őt. Ha lett volna bátorsága a körülmények ellenére is kiállni a jó ügy érdekében, megakadályozhatta volna a hitehagyást. Ha töretlen Isten iránti hűségről tett volna bizonyságot, ha emlékeztette volna az embereket, hogyan remegtek a Sínai-hegy lábánál, és emlékeztette volna őket az Istennel kötött szövetségükre, akkor a gonosz kudarcot vallott volna. De mivel eleget tett a nép akaratának, és teljes nyugodtsággal teljesítette kívánságukat, még nagyobb bűnre vezette az embereket, mit korábban az elméjük kigondolt… Az Isten által megbüntetendő vétkek közül az Ő szemében a legsúlyosabb az, amelyik másokat is gonoszságra késztet. – Conflict and Courage, 98./old.

Hitehagyás

 „Visszatért tehát Mózes az Úrhoz, és azt mondta: Ó, jaj, ez a nép nagy bűnt követett el! Aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket! Ha pedig nem, törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál” (2Móz 32:31-32), ÚRK/

Mózes csak negyven napig volt távol Izrael táborából, és mi történt? Istentől elfordult a népe, és egy emberkéz alkotta bálványt, egy aranyborjút imádott! Hogy tehettek ilyet annyi hatalmas jel, tapasztalat és csoda után?  

Erre több válasz is adható, és talán mindben van némi igazság. Vajon nem értették meg az emberek, hogy valójában kicsoda Isten? Vagy testi, bűnös vágyaik beárnyékolták a vele szerzett hatalmas tapasztalataikat? Nem értékelték, amit Isten értük tett, hanem mindent természetesnek vettek? Vajon hétköznapi dolgok ködösítették el az értelmüket, vagy a régi, bűnös gondolkodásmódjuk? Egyszerűen nem voltak hálásak Isten kegyelmes tetteiért, amelyeket értük vitt végbe? 

(Zsolt 106:13, 21-23). De csakhamar megfeledkeztek tetteiről, nem bíztak tervében. (21) Megfeledkeztek szabadító Istenükről, aki hatalmas dolgokat vitt véghez Egyiptomban, (22) csodákat Hám földjén, félelmetes dolgokat a Vörös-tengernél. (23) Elhatározta, hogy elpusztítja őket, de választottja, Mózes, közbelépett értük, és elfordította pusztító haragját. /RÚF/

 Talán az egészért csak Áront terhelte a felelősség, aki nem bizonyult jó vezetőnek? „Áronra is nagyon megharagudott az Úr, és őt is el akarta pusztítani”. (5Móz 9:20), /RÚF/ 

White idézet: Az Egyiptomot az izraelitákkal együtt elhagyó elegy nép volt a legfőbb mozgatórugója az Istentől való szörnyű eltávolodásnak. Az elegy nép úgy jött létre, hogy a héberek házasság révén keveredtek össze az egyiptomiakkal.

 Izrael gyermekei látták, hogy Mózes felmegy a hegyre, belép a felhőbe, miközben a hegy csúcsa lángokban áll. Minden nap várták, hogy visszajöjjön, de mivel nem akkor jött le a hegyről, amikor ők várták, erőt vett rajtuk a türelmetlenség. Főleg azok az egyiptomiak voltak türelmetlenek és lázongtak, akik az izraelitákkal együtt jöttek ki Egyiptomból. 

  Hatalmas tömeg gyűlt Áron sátra köré. Kijelentették, hogy Mózes többé nem jön vissza, és hogy a felhő, ami eddig vezette őket, immár megállapodott a hegyen, és többé nem fogja mutatni nekik az utat a pusztában. Vágytak valamire, amire tekinthetnek, ami valamilyen formában hasonlíthatna Istenre. Még mindig az egyiptomiak isteneire emlékeztek vissza, és Sátán kihasználta kinevezett vezetőjük távollétét, megkísértette őket, hogy utánozzák az egyiptomiak bálványimádását. Azt hangoztatták, hogy ha Mózes többé nem tér vissza, akkor vissza kell menniük Egyiptomba, és talán elnyerik az egyiptomiak jóindulatát, ha egy általuk ismert bálványt visznek magukkal.

Áron előbb ellenezte a tervet, de végül úgy gondolta, hogy az emberek annyira eltökéltek, hogy úgy is véghez viszik, amit elterveztek, így hát nem próbálta tovább győzködni őket. A nép kiáltásai hallatán félteni kezdte az életét. De ahelyett, hogy nemes lelkülettel Isten becsületének védelmére kelt volna, és az Ő kezébe helyezte volna az életét, hiszen az Úr számos csodát tett már értük, Áron elveszítette bátorságát és Istenbe vetett bizalmát, és gyáván engedett a türelmetlen nép vágyainak, amelyek azonban éles ellentétben álltak Isten rendelkezéseivel. Elkészítette a bálványt, majd oltárt is épített, ahol áldozatokat mutathatnak be a bálványnak. Ő is egyetértett a nép által hangoztatott kijelentéssel: „Ezek a te isteneid Izrael, akik kihoztak téged Égyiptom földéről.” Micsoda meggyalázása volt ez Jehovának! Alighogy elhangzottak Isten törvényei a hegyen a mennyei hatalom magasztos megnyilatkozásai közepette, amint azonban a hitük próbára lett téve, mert Mózes néhány hétig nem volt közöttük, máris bálványimádásra adták magukat, amit Isten alig néhány nappal korábban határozottan megtiltott. Ezzel áthágták az első és a második parancsolatot is. Isten haragra gerjedt ellenük. – Spiritual Gifts, 3. köt., 274-275./old. 

A szent sátor - A frigyláda

 A szent sátor volt az a különleges helyszín, ahol Isten népe engesztelést szerezhetett meg vallott bűneire. Izrael pusztai vándorlása idején ezen a helyen valóban megmutatkozott az egész megváltási terv és annak egyes részletei is. Itt tanították a megigazítás, a megszentelés és az ítélet témáit. Minden állatáldozat Jézus halálára, a bűnök bocsánatára és végül azok teljes eltörlésére mutatott előre. Emellett ott helyezték el Isten törvényét, az igazság zsinórmértékét is.

 

„A frigyládában kegyelettel őrzött törvény az isteni igazság és ítélet zsinórmértéke volt. Ez a törvény halált mondott a bűnösre, a törvény áthágójára. A törvény felett azonban ott volt a kegyelem trónja, amelyben láthatóvá vált Isten jelenléte, és amelyből – a megengesztelődés által – Isten bocsánatot adott a bűneit megbánt bűnösnek. Krisztus munkáját, amelyet meg váltásunkért végzett el, így jelképezte a szentély szolgálata: »Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást« (Zsolt 85:11)” (i. m. 306./old.)  

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.  „A szentély és szolgálata” c. fejezetből 302-311./old.

Isten Lelkével betelve

Isten minden részletre kitérő utasításokat adott Mózesnek a szent sátor szolgálataival kapcsolatban. A papoknak papi öltözékben kellett megjelenniük, a főpap pedig viselte az efódot, rajta Izrael fiainak neveivel, illetve a hósent (egy mellényt) az urimmal és tummímmal, ezt hordta a szíve felett. (2Mózes 28. fejezet) Minden papot fel kellett szentelni (2Mózes 29. fejezet), és nagy gonddal kellett elkészíteni a füstölőáldozati oltárt, a rézmedencét, a szent kenet olaját és az illatáldozatot is (2Mózes 30. fejezet)

(2Mózes 31:1-18). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Lásd, név szerint elhívtam Becalélt, Húr fiának, Úrínak a fiát Júda törzséből. (3) Betöltöttem őt isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára, (4) hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, (5) kövek vésésére és berakására, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére. (6) Én most melléje állítom Oholíábot, Ahíszámák fiát Dán törzséből. Bölcsességet adok minden hozzáértő ember szívébe, hogy el tudják készíteni mindazt, amit megparancsoltam neked: (7) a kijelentés sátrát, a bizonyság ládáját, a rá való fedelet és a sátor egész fölszerelését, (8) az asztalt és fölszerelését, a színarany lámpatar tót és annak egész fölszerelését, az illatáldozati oltárt, (9) az égőáldozati oltárt és egész föl szerelését, a medencét és az állványát (10) meg a díszes ruhákat, Áron főpap szent ruháit és fiainak a papi ruháit, (11) a fölkenéshez való olajat és a jó illatú füstölőszert a szentély számára. Mindent úgy készítsenek, ahogyan megparancsoltam neked.(12) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: (13) Mondd meg Izráel fiainak: Tartsátok meg szombatjaimat, mert jel ez köztem és köztetek nemzedékről nemzedékre, hogy megtudjátok: én, az Úr vagyok, aki megszentellek titeket. (14) Tartsátok meg a szombatot, tartsátok azt szentnek! Aki megszentségteleníti azt, halállal lakoljon! Ki kell irtani népe közül azt az embert, aki valamilyen munkát végez azon a napon. (15) Hat napon át végezzék munkájukat, de a hetedik nap a teljes nyugalom napja, szent az az Úr előtt. Mindaz, aki valamilyen munkát végez a szombat napján, halállal lakoljon! (16) Tartsák meg Izráel fiai a szombatot, tegyék a nyugalom napjává nemzedékről nemzedékre, örök szövetségül. (17) Örök jel ez köztem és Izráel fiai között. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget és a földet, a hetedik napon pedig meg nyugodott és megpihent. (18) Amikor befejezte Isten Mózessel való beszédét a Sínai-hegyen, átadta neki a bizonyság két tábláját, az Isten ujjával írt kőtáblákat. /RÚF/ 

A Szentírásban itt olvassuk először, hogy Isten betölt embereket a Lelkével. Mit jelent ez? Bésaléelt erővel töltötte be, hogy a szent sátor elkészítésének művészi munkáit végezze, vagyis megadta neki új szakmai fogások, ismeretek és tudás képességeit, amelyekre az egyes feladatokkal kapcsolatban szüksége volt. Emellett Aholiábnak és még sok más mesterembernek is adta ugyanazt a Lelket, hogy segítsék a munkát.  

Isten a tevékenységek sűrűjében is úgy szólt a szombatról, mint ami annak jele közte és népe között, hogy az Úr a megszentelőjük. Ez azt jelenti, hogy a negyedik parancsolat megtartása kapcsolatos a megszenteléssel. „Nekik adtam szombatjaimat is, hogy legyenek jelül köztem és közöttük, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük.” (Ez 20:12), /ÚRK/ 

- A szombat arra emlékeztet, hogy - Az Úr a Teremtőnk

(1Móz 2:2-3). A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. (3) Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. /RÚF/,

- Megváltónk, Istenünk (5Móz 5:15). Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de erős kézzel és kinyújtott karral kihozott onnan téged Istened, az Úr. Ezért parancsolta meg neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját. /RÚF/; 

(Mk 2:27-28). Majd hozzá tette Jézus: A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért; (28) tehát az Emberfia ura a szombatnak is. /RÚF/  és Ő szent. Jelenlétével átformálja az embereket, Lelke és Igéje által fejlődnek, hogy tükrözhessék szeretettel teljes, kedves, önzetlen és megbocsátó jellemét.

A Tízparancsolat volt Isten legfőbb ajándéka, amit Mózesnek adott. (2Móz 31:18) /RÚF/) A saját ujjával írta le, úgy adta át a két kőtáblát neki. (2Móz 31:18); 

(5Móz 9:9-11). Ami kor fölmentem a hegyre, hogy átvegyem a kőtáblákat, annak a szövetségnek a tábláit, amelyet az Úr kötött veletek, és a hegyen maradtam negyven nap és negyven éjjel, kenyeret nem ettem, és vizet nem ittam, (10) akkor átadta nekem az Úr az Isten ujjával írt két kőtáblát, és rajtuk voltak mindazok az igék, amelyeket elmondott nektek az Úr a hegyen, a tűz közepéből, amikor ott volt a gyülekezet. (11) A negyven nap és negyven éjjel elteltével adta át nekem az Úr a két kőtáblát, a szövetség tábláit. /RÚF/

A kőtáblákat a szentek szentjében kellett elhelyezni a szövetség ládájában, a kegyelem királyi széke (a fedél) alá. (2Móz 25:2). A födelet tedd rá a láda tetejére, a ládába pedig tedd bele a Bizonyságot, amelyet neked adok. /RÚF/)  

White idézet: Lelkiismeretes munkásoknak nincs idejük mások hibáival foglalkozni. Az Üdvözítőt szemlélik, s ezzel hasonlóvá válnak hozzá. Jellemünk építésénél kövessük az Ő példáját. Földön jártakor világosan bemutatta az isteni jellemet. Törekedjünk, hogy tökéletesek legyünk a magunk hatáskörében, amint Ő is tökéletes volt a maga hatáskörében. A gyülekezet tagjait ne hagyja hidegen a jellemalakítás kérdése. Helyezzék magukat a Szent lélek átalakító hatalma alá, s formáljanak olyan jellemet, mely Isten jellemének a tükre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 86./old.

 A Lélek ígéretét nem értékeljük kellőképpen. Ez az ígéret nem teljesedik úgy, ahogy arra lehetőség volna. A Lélek hiánya miatt erőtlen az evangélium szolgálata. Műveltséggel, tehetséggel, ékes beszéddel, öröklött és szerzett képességekkel, de Isten Lelkének jelenléte nélkül, egy szívet sem tudunk megérinteni, és egy bűnöst sem tudunk Krisztusnak megnyerni. De a Lélek ajándékaival megáldott és a Krisztussal közösségben élő legszegényebb és legtudatlanabb tanítvány is hatni tud az emberek szívére. Isten eszközül használja fel a világegyetem legszentebb befolyásának közvetítésére. – Krisztus példázatai, 328./old.

Isten népe között lakozik

 

Isten különböző eszközök által tanította népét, amelyek egyike volt a szentély. Az ott végzett szolgálatok Jézusra mutattak előre a megváltási terv példázataiként, amelyeket évszázadokkal később Jézus beteljesített.

2Móz 25:1-9. Ekkor az Úr így szólt Mózeshez: (2) Mondd meg Izráel fiainak, hogy gyűjtsenek részemre adományokat mindenkitől, akit arra indít a szíve. Gyűjtsétek össze a nekem szánt adományokat! (3) Ilyen adományokat gyűjtsetek be tőlük: aranyat, ezüstöt és rezet, (4) kék és piros bíbort, karmazsin fonalat és lenfonalat, kecskeszőrt, (5) vörösre festett kos bőrt, delfinbőrt és akáciafát, (6) lámpaolajat, balzsamot a fölkenéshez való olajhoz és a jó illatú illatáldozathoz, (7) ónixköveket és berakásra való drágaköveket az éfódhoz és hósenhez. (8) Készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam! (9) Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész fölszerelés mintáját! /RÚF/ 

Isten vezette Izraelt, közel volt hozzájuk, mégis arra utasította Mózest, hogy építsen szent sátort: „Készítsenek nekem szent hajlékot, hogy közöttük lakjam”. (2Móz 25:8), /ÚRK/ Isten tapintható módon akarta bemutatni nekik, hogy valóban velük van. Sokszor tettek rosszat, mégsem hagyta el őket. „Amikor az Úr ismét kegyelmébe fogadta őket” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták 302./old.), parancsot adott nekik, és megkezdődött a szent sátor építése.  

A Bibliában az áll, hogy Isten nem lakik emberkéz alkotta templomban, épületben hiszen Ő hatalmasabb az egeknél, a mennybolt sem fogadhatja be.

(ApCsel 7:47-50). de Salamon épített neki házat. (48) A Magasságos azonban nem emberkéz alkotásaiban lakik, amint a próféta mondja: (49) „A menny az én trónusom, a föld pedig lábam zsámolya. Miféle házat építhetnél nekem – mondja az Úr –, vagy hol van az én nyugalmam helye? (50) Nem az én kezem alkotta-e mindezt?” /RÚF/ 

 Pál Athénban, az Areopágoszon mondta: „Az Isten, aki a világot teremtette és mindazt, ami abban van, mivel ő mennynek és földnek ura, kézzel csinált templomokban nem lakik”. (ApCsel 17:24, ÚRK) 

Salamon király is kijelentette: „De vajon elképzelhető-e, hogy Isten a földön lakjék? Íme, az ég és az egeknek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé e ház, amelyet én építettem”. (1Kir 8:27, /ÚRK/ 

 Viszont Isten a szentélyben akarta megmutatni jelenlétét a népnek. Az izraelitáktól önkéntes adományokat gyűjtöttek a szentély megépítésére. Értékes, drága ajándékokra, aranyra, ezüstre, rézre, akáciafára, különféle finom kelmékre, olívaolajra és fűszerekre volt szükség. (2Móz 25:10–27:21) szakaszában számos részletet megismerünk a szentéllyel és az ott végzett szolgálatokkal kapcsolatban. Isten megmutatta Mózesnek a szent sátor építésének és berendezésének mintáját, konkrét utasításokat is adott a szövetség ládájára, a szent kenyerek asztalára, a gyertyatartóra, az oltárokra, a kárpitokra, a színekre és a méretekre vonatkozóan is. Mózesnek az Isten által bemutatott minta szerint kellett elkészítenie a szent sátort 

  (2Móz 25:9, 40). Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész fölszerelés mintáját! (40) Ügyelj, hogy arra a mintára készítsd, amelyet a hegyen láttál! /RÚF/; 

(2Móz 26:30). Pontosan úgy állítsd fel a hajlékot, ahogyan a hegyen megmutattam neked! /RÚF/), a mennyei szentélyt tükrözve. 

(Zsid 8:1-2). Az elmondottakban pedig ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának a jobbjára ült a mennyekben; (2) annak a szentélynek és igazi sátornak szolgájaként, amelyet az Úr épített, nem pedig ember. /RÚF/; 

(Zsid 9:11). Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. /RÚF/

 Jézus haláláig igen fontos volt a földi szentély szerepe, utána azonban a mennyei szentélyben végzett szolgálata már érvénytelenné, üressé tette a földi szentélyt. Ezt szimbolizálta az, amikor Krisztus halálakor kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó kárpit. 

(Mt 27:51). És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. /RÚF/;

 (Mk 15:38). Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. /RÚF/)  

White idézet: Isten Mózes által parancsot adott Izraelnek: „készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakozott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy közöttük lakhasson, s hogy megismertesse velük isteni jellemét és életét. „És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki tejes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14)

 Mivel Jézus lejött a földre és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy „velünk az Isten”. (Mt 1:23) – Jézus élete, 23-24./old.  

Egyedül Isten adhat új szívet

(Ez 36:26-28). Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kő szívet, és hússzívet adok nektek. (27) Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek. (28) Abban az országban fogtok lakni, amelyet őseiteknek adtam. Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek. /RÚF/

Az izraeliták háromszor is, nagy lelkesedéssel kifejezték, hogy engedelmeskedni fognak Istennek. 

(2Móz 19:8). Az egész nép egy akarattal felelte: Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. Mózes elvitte a nép válaszát az Úrnak. /RÚF/; 

(2Móz 24:3, 7). Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. (7) Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. /RÚF/

 A Biblia tanítása szerint fontos az engedelmesség, ám az ember gyenge, gyarló és bűnös. E szomorú valóság jól megmutatkozik nemcsak az ókori Izrael, hanem az egész emberiség történelmében. 

Hogyan leszünk hát képesek hűségesen követni Istent? A jó hír az, hogy amit Isten megparancsol, ahhoz erőt is ad. Kívülről kapunk segítséget, ami által képesek lehetünk megtenni azt, amit Isten megkíván. Ez az Ő munkája. (Ez 36:26-27) verseinek teológiai összefoglalásában Ezékiel próféta nagyon is világossá teszi ezt. Egyedül Isten adhat új szívet – kőszívünket eltávolítja, majd pedig érzékeny hússzívet helyez belénk. Józsué így emlékeztette hallgatóit: „Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten Ő”. (Józs 24:19), /RÚF/

 Azt viszont eldönthetjük, hogy követni akarjuk Istent, ez a mi szerepünk. Nekünk kell a döntést meghoznunk, percről percre azt választva, hogy meghajlunk előtte. Bennünk ugyanis nincs elég erő még az Isten szolgálatával kapcsolatos, tudatosan meghozott döntéseink valóra váltásához sem. Amikor azonban gyengeségünket letesszük Isten kezébe, Ő megerősít minket. 

Pál így fogalmaz: „mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”. (2Kor 12:10) 

Figyeljük meg verseiben, hogy Isten mit mond el önmagáról! (Ez 36:24-30). Kihozlak benneteket a népek közül, összegyűjtelek az országokból, és beviszlek benneteket a saját földetekre. (25) Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket. (26) Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. (27) Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek. (28) Abban az országban fogtok lakni, amelyet őseiteknek adtam. Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek. (29) Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól. Előhívom a gabonát és megsokasítom, és nem hozok rátok éhínséget. (30) Megszaporítom a fák gyümölcsét és a mező termését, hogy ne csúfoljanak többé benneteket éhínség miatt a népek. /RÚF/ 

Ő az, aki összegyűjt, megtisztít, eltávolít, ad, tesz és arra késztet, hogy megőrizzük a törvényeit. Amit Ő tesz, azt fogjuk mi is tenni. Azonosítja magát velünk, és ha szoros kapcsolatban maradunk vele, az Ő cselekedetei a mieink is lesznek. Dinamikus, erős és élénk egységben élünk Istennel. Ebben a szakaszban is Isten cselekedetein van a hangsúly. „Lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy rendelkezéseim szerint járjatok, törvényeimet megtartsátok és betöltsétek”. (Ez 36:27), /ÚRK/

 Isten meghagyja az embereknek, hogy engedelmeskedjenek, majd erőt is ad hozzá! Amit Isten megkíván népétől, annak végrehajtásában mindig segíti is őket. Az engedelmesség Isten ajándéka (nem csak a saját teljesítményünk), mint ahogy a megigazítás és az üdvözítés is tőle kapott ajándék 

(Fil 2:13). mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően. /RÚF/) 

 White idézet: A bűn ellen egyedüli védelem, ha Krisztus igazságosságába, szent voltába vetett hit által Ő lakik a szívünkben. A kísértéseknek azért van hatalma felettünk, mert önzés él a szívünkben. Amikor Isten nagy szeretetét szemléljük, az önzést undorítónak látjuk, s már szeretnénk kiűzni a szívünkből. Amikor a Szentlélek dicsőíti előttünk Krisztus áldozatát, szívünk meglágyul és lecsillapodik, a kísértések erejüket veszítik, és Krisztus kegy elme átalakítja a jellemünket.

Krisztus soha nem hagy el, hiszen az életét adta értünk. Az ember elhagyhatja Krisztust, legyőzhetik a kísértések, de az Üdvözítő sohasem fordul el azoktól, akiknek a megváltásáért életével fizetett. Ha megnyílhatna a szemünk, embereket látnánk görnyedni súlyos terhek alatt – akár a nehéz rakománytól roskadozó szekerek –, a bánattól gyötörten, a csüggedés miatt készen a halálra. Látnánk az angyalokat is: segítségül sietnek a megkísértettekhez, akik mintegy a szakadék szélén tántorognak. Az angyalok elűzik a gonoszok seregét, és szilárd alapokra helyezik a megkísértetteket. A két csoport közti harc éppoly valóságos, mint két evilági hadsereg csatája. A lelki küzdelmek kimenetelétől emberek örök sorsa függ. 

Ránk is vonatkoznak a Péterhez intézett szavak: „Ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” (Lk 22:31 32) Hála Istennek, Ő nem hagy magunkra. Aki „úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16), nem hagy magunkra az Isten és az ember ellenségével vívott csatában. „Adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk 10:19)  

Éljetek Krisztussal összeköttetésben, Ő majd szilárdan megtart titeket szent kezével, amely soha el nem enged. Ismerjétek meg és higgyétek el az Isten irántunk való szeretetét, akkor biztonságban lesztek, akkor éltek. Ez a szeretet olyan erőd, amelyet Sátán semmiféle ámítása, semmilyen rohama nem tud bevenni. „Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz és bátorságos lesz.” (Péld 18:10) – Gondolatok a hegyibeszédről, 118-119./old.  

Látta Izráel Isten dicsőségét

(2Móz 24:9-18) Majd fölment Mózes és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen. (10) Látták Izráel Istenét: Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég. (11) Izráel fiainak a vezetőire nem emelt kezet, bár látták az Istent, amikor színe előtt ettek és ittak. (12) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat. (13) Elindult tehát Mózes és szolgája, Józsué. Mielőtt fölment Mózes az Isten hegyére, (14) ezt mondta a véneknek: Maradjatok itt, amíg visszatérünk hozzátok! Áron és Húr itt lesz veletek. Akinek vitás ügye lesz, forduljon hozzájuk! (15) Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, (16) mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai-hegyre. Hat napig borította azt felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből. (17) Az Úr dicsőségének látványát olyannak látták Izráel fiai, mintha emésztő tűz égett volna a hegy csúcsán. (18) Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel. /RÚF/

Az Istennel kötött szövetség szilárd megerősítése után Mózes ismét felment a Sínai-hegyre. Az út elejét nem egyedül tette meg, hetvenhárom izraelita vezető kiváló társaságában haladt felfelé. A vezetők számára ez volt a legnagyszerűbb élmény: látták Istent (teofánia), ezt a különlegességet a szöveg kétszer is kiemeli. Ekkor a vezetők együtt ettek, amivel megpecsételték az Istennel kötött szövetséget. A lakomán Izrael Istene volt a vendéglátójuk, hatalmas megtiszteltetésben részesítette őket. A bibliai időkben (és bizonyos fokig még ma is) a Közel-Keleten a közös étkezést rendkívül fontosnak, nagy megtiszteltetésnek, kiváltságnak tartották. Ilyenkor alkalom adódott megbocsátásra és barátságok szorosabbá fonására. Ezek az események azt is jelzik, hogy az emberek számíthatnak egymásra, összetartanak válságokban és problémás helyzetekben is. Amikor együtt ettek, szavak nélkül azt ígérték egymásnak: ha bármi történne a másikkal, kötelességüknek tartanák, hogy a segítségére siessenek. A meghívást nagy kedvesség jelének tekintették, amiben nem mindenki részesült. A meghívás visszautasítása azonban az egyik legnagyobb sértésnek számított. Ezek az gondolatok is segítenek jobban megérteni olyan újszövetségi történeteket, amelyekben Jézust erősen bírálták, amiért bűnösökkel evett együtt. 

(Lk 5:30). A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: Miért esztek és isztok a vám szedőkkel és bűnösökkel együtt? /RÚF/

 Az úrvacsora megünneplésével a hívők szorosabbra fonták kapcsolatukat más, hozzájuk hasonló bűnösökkel. Az úrvacsora elfogyasztásával a Jézusban nyert bűnbocsánatot és üdvösséget ünnepeljük. 

(Mt 26:26-30). Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! (27) Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, (28) mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. (29) De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában. (30) Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére. /RÚF/; 

(Mk 14:22-25). És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: Vegyétek, ez az én testem. (23) Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan, (24) és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik. (25) Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből ama napig, amelyen újat iszom az Isten országában. /RÚF/; 

(1Kor 11:23-29). Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, (24) és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (25) Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” (26) Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön. (27) Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. (28) Vizsgálja meg azért az ember ön magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. (29) Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. /RÚF/ 

Szomorú, hogy azok közül, akik akkor felmentek Mózessel a hegyre, néhányan később bűnbe estek, ami az életükbe került. 

(3Móz 10:1-2, 9). Nádáb és Abíhú, Áron fiai fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr színe előtt, pedig ő nem adott nekik erre parancsot. (2) Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt. (9) Bort és részegítő italt ne igyatok: se te, se a fiaid, amikor bementek a kijelentés sátrába, hogy meg ne haljatok! Örök rendelkezés legyen ez nektek nemzedékről nemzedékre! /RÚF/] 

Az Istennel szerzett mély tapasztalat hatása sem változtatta meg őket, nem tértek meg. Komoly tanulság ez arra nézve, hogy ha az ember ismeri is az igazságot és részesül szent kiváltságokban, attól még nem tér meg automatikusan. Ilyen tapasztalatok után nekik lehetett volna a legkevésbé olyan nagy bűnt elkövetni, mint amit tragikus módon megtettek.  

White idézet:  Isten felszólítására „…Mózes és az ő szolgája, Józsué” (2Móz 24:13) felmentek az Isten hegyére, hogy találkozzanak Istennel. Mivel egy ideig távol kellett maradniuk a tábortól, ezért Mózes Áront, Húrt és segítségükként a hetven vént rendelte ki, hogy helyette tevékenykedjenek. „Akkor felméne Mózes a hegyre; és felhő borítá el a hegyet. És az Úr dicsősége szálla alá a Sínai-hegyre.” (2Móz 24:15-16) Hat napig felhő borította be a hegyet Isten különleges jelenlétének jeleként. Isten azonban nem adott semmiféle kinyilatkoztatást magáról vagy közlést akaratáról. Ez idő alatt Mózes ott maradt a hegy egyik ormán és arra várt, hogy a Magasságos Úr Isten majd megjelenik neki. Isten mondta: „Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj ott.” Bár Isten próbára tette türelmét és engedelmességét, de Mózes még sem fáradt bele a várakozásba, és nem hagyta el helyét. A várakozásnak ez az időszaka az előkészület és az alapos önvizsgálat ideje volt. Még Istennek ez a kedvelt szolgája sem léphetett be azonnal Isten jelenlétébe és viselhette el dicsősége megmutatását. Ezt a hat napot arra kellett felhasználnia, hogy szíve megvizsgálásával, elmélkedéssel és imádsággal teljesen átadja magát Istennek, mielőtt el tudott volna készülni a Teremtőjével való közvetlen beszélgetésre. A hetedik napon, amely a szombat napja volt, Isten behívta Mózest a felhőbe. A sűrű felhő egész Izrael szeme láttára megnyílt, és az Úr dicsősége emésztő tűzként tört elő abból. – Pátriárkák és próféták, 312-313./old.  

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. A könyv és a vér

 (2Móz 24:1-8). Azután így szólt Mózeshez: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen, és tőle távol boruljatok le előtte! (2) Csak Mózes jöjjön közelebb az Úrhoz, a többiek ne jöjjenek közelebb! A nép ne jöjjön fel vele! (3) Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. (4) Akkor leírta Mózes az Úr összes igéjét. Másnap korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint. (5) Azután odarendelt néhány izráeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az Úrnak. (6) Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. (7) Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. (8) Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek, mind ezeknek az igéknek az alapján. /RÚF/

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. Nem valamilyen dolog vagy program adja Urunk fontosságát, hanem a személye. Isten komolyan odafigyel az emberekre, és tevékenységeinek elsődleges célja, hogy személyes kapcsolatot építsen velünk. Végtére is Ő a „szeretet” Istene, tehát fontosnak kell tartania a kapcsolatokat, hiszen enélkül hogyan is létezhetne szeretet?  

Jézus kijelentette: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok”. (Jn 12:32) Isten számára nemcsak etikus viselkedésünk, helyes tantételeink vagy megfelelő tetteink a fontosak, hanem mindenekelőtt az, hogy személyes, meghitt viszonyban legyünk vele. A kapcsolatokról szól a teremtéskor adott mindkét intézmény (1Mózes 1–2. fejezet): az első az Istennel való függőleges kapcsolat (a szombat), a második pedig az emberek közötti vízszintes kapcsolat (házasság). 

A Sínai-hegynél a szövetség beiktatásának kellett megerősítenie azt a különleges köteléket, amit Isten a népével kívánt fenntartani. A szertartás során a nép kétszer is hangos kiáltással fogadta, hogy engedelmeskednek minden kérésének: „Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!” Komolyan is gondolták, csak nem voltak tisztában saját megtörtségükkel, gyengeségükkel, erőtlenségükkel. Mózes a szövetség vérét hintette a népre, ami azt fejezte ki, hogy Izrael csakis Krisztus érdemei által lehet képes követni Isten útmutatásait. Nem akarjuk elfogadni, hogy emberi természetünk törékeny, gyenge és teljes egészében bűnös. Bűnös hajlamaink vannak. Ahhoz, hogy jót cselekedjünk, külső segítségre van szükségünk, amit csak felülről kaphatunk, Isten kegyelmének erejéből, az Igéből és a Szentlélektől, de a rendelkezésünkre álló megannyi segítség dacára is olyan könnyen jön számunkra a rossz, nem igaz? 

Az Istennel való szoros, személyes kapcsolat ezért volt olyan lényeges a nép számára akkor, a Sínai-hegynél, mint ahogy számunkra is az most.

White idézet: Kié a szívünk? Kivel foglalkoznak gondolataink? Kiről és miről beszélünk legszívesebben? Kié leghőbb érzelmünk és legjobb erőnk? Ha Krisztuséi vagyunk, gondolataink felé irányulnak. Övé legédesebb érzelmünk. Akkor mindenünket – amik vagyunk és amivel rendelkezünk – neki szenteljük. Kívánunk hozzá hasonlítani, óhajtjuk Lelkének leheletét; vágyunk akaratát teljesíteni és neki tetsző életet élni. 

 Akik a Krisztus Jézusban új teremtmények, a Lélek gyümölcseit termik: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a barátságot, a jóságot, a hitet, a nyájasságot és a mértékletességet. Nem találnak többé örömet a régi élvezetekben, hanem az Isten Fiában való hit által nyomdokait követik, az Ő jellemét tükrözik vissza, és „megtisztítják magukat, amint hogy Ő is tiszta”. Amit régente gyűlöltek, azt most szeretik; s amit régebben szerettek, azt most gyűlölik. Akik azelőtt büszkék és akaratosak voltak, most nyájasak és alázatosak; akik azelőtt a hiúság és az önérzet rabjai voltak, most szerények és komolyak lesznek. Az iszákos mértékletes és józan, a szemérmetlen pedig erényes lesz. A világ hiú szokásait elhagyják. Az igaz keresztény nem a „külső díszt” keresi, hanem a „szívnek elrejtett emberét”- „a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával”. (1Pt 3:3-4) …– Jézushoz vezető út, 58-59./old.

Isten szoros közösségre teremtett bennünket önmagával.

 

(2Móz 24:3) „Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden beszédét és rendelését. Erre az egész nép egyhangúlag így felelt: Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!”  /ÚRK/

Az Úr Isten, a Teremtő, a Megváltó a népével akart lenni, közöttük kívánt lakozni. Szoros közösségre teremtett bennünket önmagával. A tartalmas emberi kapcsolatok építéséhez időre és erőfeszítésre van szükség, és ugyanez igaz az Istennel való, függőleges kapcsolatunkra is. Lehet ez felemelő tapasztalat, amelyben fejlődünk, de csak akkor, ha időt töltünk az Úrral. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy tanulmányozzuk Igéjét (Isten szól hozzánk), imádkozunk (kitárjuk előtte szívünket) és bizonyságot teszünk, beszélünk Krisztus haláláról, feltámadásáról és visszatéréséről (bekapcsolódunk Isten missziójába). Isten áldását élvezve áldás csatornái leszünk mások számára.  

Isten legyen a figyelem középpontjában, ne mi! (Zsid 12:1-2). Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (2) Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. /RÚF/) 

A vele való kapcsolat által Ő képes erőt adni nekünk, hogy kövessük a tanításait, ezért engedelmeskedünk Szavának. Nem is csoda, hogy az Írás így mutatja be Krisztus követőinek végidei nemzedékét: „akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. (Jel 14:12)

Valójában egyszerű: szeretjük Istent, és szeretetből engedelmeskedünk neki.

White idézet: Isten szól hozzánk Igéjében is. Abban még világosabban nyilatkozik meg jelleme, hozzánk való viszonya és nagy váltságterve. Előttünk fekszik a próféták, az ősatyák és a többi szent férfiak története. Mindannyian „hozzánk hasonló természetű” emberek voltak. (Jak 5:17) Látjuk, hogy hozzánk hasonlóan nekik is küzdeniük kellett a csüggedésekkel, kísértésekkel, de mégis mindannyiszor felülkerekedtek, és Isten kegyelme által győzelmet arattak. Ha példáikat látjuk, az életszentségre irányuló törekvéseinkhez bátorságot merítünk. Ha azon fenséges tapasztalatokról olvasunk, melyeket ezek a férfiak szereztek, ha azt a fényt, szeretetet és áldást szemléljük, melyeknek örvendhettek, ha arról a munkáról olvasunk, melyet a nekik adott kegyelem által elvégezhettek, akkor ugyanaz a Lélek, mely ihlette őket, felgyújtja ma bennünk is a lelkesedés szent lángját; teljes szívünkből vágyakozunk hozzájuk hasonló jellemre és hozzájuk hasonlóan járni Istennel. 

Jézus azt mondta az ótestamentumi iratokról – és menynyivel inkább áll ez az újszövetségiekről –: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam”. (Jn 5:39) Róla, a Megváltóról, kiben összpontosul minden reményünk az örök életre. Hiszen az egész Szentírás Krisztusról beszél. Mert a teremtésről szóló első tudósítástól kezdve, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3), a befejező ígéretig: „és ímé hamar eljövök” (Jel 22:12), az Ő művéről olvasunk, és az Ő hangját halljuk. Ha meg akarjátok ismerni az Üdvözítőt, kutassatok a Szentírásban! Isten Igéje töltse be egész szíveteket! 

 Ez az élő víz, mely égető szomjúságotokat csillapítja; ez a mennyei élő kenyér. Jézus kije lenti: „Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (Jn 6:53); ennek magyarázatául pedig: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet”. (Jn 6:63) Testünk abból épül fel, amit eszünk és iszunk; ugyanez a dolgok természetes rendje a világban is: amin elmélkedünk, amin gondolkozunk, az ad lelki, szellemi lényünknek erőt és színt. – Jézushoz vezető út, 87-88./old.