Az ember életéhez, hogy tartozik a mindennapi hasznos tevékenység?

„Vette az Úr Isten az embert, és helyezte őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze azt.” (1Móz 2,15)

„Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat!” (2Móz 20,9)

„Becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok, saját dolgaitoknak utánalássatok, és tulajdon kezeitekkel munkálkodjatok, amiként rendeltük néktek.” (1Thess 4,11)

„Jézus pedig felelt nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 3,17)

 

A munka, az alkotó tevékenység, a teremtményekről való gondoskodás az ember életének része volt már az Édenben, a bűneset előtt is. Az ember kiegyensúlyozott fejlődését, testi-lelki egészségét szolgálja ma is, a tétlenség pedig jellembeli torzulást eredményez. Isten állandóan tevékenykedik, teremtő és fenntartó munkája példa számunkra is, akiket az Ő hasonlatosságára teremtett. Jézus is példát adott földi életében arra, hogy a munka áldás és öröm forrása. Dolgozott az ácsműhelyben, és kitartóan tevékenykedett mások javáért, testi-lelki gyógyulásáért.

 

„Isten a munkát áldásul adta az embernek, hogy fejlessze értelmét és képességeit, erősítse testét. Ádám számára a szellemi és fizikai tevékenység szent létének egyik legnagyobb öröme volt. Amikor engedetlensége következményeként el kellett hagynia gyönyörű otthonát, és mindennapi kenyerének megszerzéséért kénytelen volt a kemény talajjal küzdeni, az a munka – bár nagyon különbözött a kertben végzett kellemes foglalatosságtól – a kísértés elleni védelem és az öröm egyik forrása volt. Tévednek azok, akik a munkát átoknak tartják, jóllehet gyakran fáradságos és kimerítő. Sok gazdag ember lenézi a munkásokat, de ez teljesen ellentétben áll azzal, ami Isten szándéka volt a teremtéskor. Hogyan is hasonlítható még a leggazdagabbak vagyona is a nemes Ádám örökségéhez? Ádám nem tétlenségre volt teremtve. Teremtőnk, aki tudja, mi szolgálja az ember boldogságát, munkát adott Ádámnak. Csak a dolgozó férfiak és nők találják meg az élet örömét. Az angyalok szorgalmas munkások: Isten szolgái, akik az emberek fiainak szolgálnak. A Teremtőnél nincs helye a restségnek.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, A teremtés c. fej.)

Miért alkotott Isten már kezdetben társat az embernek?

 

„Teremtette tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket. És megáldotta Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, s töltsétek be a földet, hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon… És mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek neki segítőtársat, hozzá illőt.” (1Móz 1,27–28; 2,18)

 Az ember közösségre teremtetett, amelynek legkisebb sejtje a család – alapja pedig két ember életre szóló szövetsége.

A szeretetközösség által Isten különleges áldásokban akar részesíteni bennünket: gyakorolhatjuk a szolgálat, az önzetlenség, a másokért élés mennyei alapelveit.

A bűn által megromlott emberi természet már képtelen erre a szeretetre, ezért csak Krisztus kegyelme és segítsége által valósulhat meg az igazán boldog és kiegyensúlyozott családi élet.

 

„Isten maga adott társat Ádámnak. Ő szerzett neki megfelelő »segítőtársat« – hozzá illő társat, aki egy lehetett vele szeretetben és megértésben. Isten Évát egy bordából teremtette, amelyet Ádám oldalából vett ki, jelezve, hogy nem uralhatta fejként Ádámot, hanem mellette kellett állnia vele egyenlő emberként, akit Ádám szeret és véd. Az ember része, második énje volt, csont a csontjából és hús a húsából, tanúsítva azt a szoros egységet és szerető ragaszkodást, amelynek e kapcsolatban meg kell lennie. »Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte, hanem táplálgatja és ápolgatja…« (Eféz 5,29) Isten adta össze az első házaspárt. Ennek az intézménynek a szerzője tehát a világegyetem Teremtője. »Tisztességes… a házasság.« (Zsid 13,4) Ez volt Isten egyik első ajándéka az embernek, és ez egyike annak a két intézménynek, amelyet Ádám a bűnbeesés után magával vitt az Éden kapuin túlra. Amikor az ember felismeri és követi a mennyei elveket ebben a kapcsolatban, a házasság áldás; őrzi az emberiség tisztaságát és boldogságát, betölti az ember mint társas lény igényét, nemesíti testi, értelmi és erkölcsi természetét. (…)

Sok családban nincs meg a keresztényi előzékenység: az igazi udvariasság, az alkalmazkodás és az egymás iránti tisztelet, amely előkészítené tagjait a házasságra és arra, hogy családjukat boldoggá tegyék. A türelem, kedvesség, udvariasság, a keresztényi együttérzés és a szeretet helyett bíráló, erőszakos lelkület, éles szavak, ellentétes eszmék uralkodnak. A világ ma telve van nyomorúsággal és bűnnel a rosszul választott társsal kötött házasságok miatt. Sok esetben csak néhány hónapra van szüksége a férjnek és a feleségnek, hogy felismerjék: természetük sohasem tud összhangba jutni, aminek következtében egyenetlenség uralkodik otthonukban, ahol szeretetnek és mennyei összhangnak kellene lennie. A hétköznapi dolgok miatti vitatkozás nyomán a keserűség lelkületét ápolják. A nyílt nézeteltérés és civakodás kimondhatatlan nyomorúságot hoz az otthonba, és szétkergeti azokat, akiknek egyesülniük kellene a szeretet kötelékében. Nagyon sokan áldozták fel magukat, testüket-lelküket az oktalan házasságok által, és lefelé haladtak a romlás útján.” (Ellen G. White: Boldog otthon, Az édeni mintaotthon; Összeférhetőség c. fej.)

Mit jelent az, hogy Isten a szívünkbe írta törvényét?

 „Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, nem a törvény cselekvéséből.” (Rm 3,28)

„Mert ami a törvénynek lehetetlen volt, mivelhogy erőtlen volt a test miatt, Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatta a bűnt a testben. Hogy a törvény igazsága beteljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” (Rm 8,3–4)

„Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitből, és nem a törvény cselekedeteiből. Mivel a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem. Ha pedig Krisztusban keresvén a megigazulást, mi magunk is bűnösöknek találtatunk, avagy Krisztus bűnnek szolgája-e? Távol legyen. Mert, ha amiket elrontottam, azokat ismét fölépítem, önmagamat teszem bűnössé. Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem. Nem törlöm el az Isten kegyelmét, mert ha a törvény által van az megigazulás, akkor Krisztus ok nélkül halt meg.” (Gal 2,16–21)

„Tudván azt, hogy a törvény nem az igazért van, hanem a törvénytaposókért és engedetlenekért, az istentelenekért és bűnösökért, a latrokért és fertelmesekért, az atya- és anyagyilkosokért, emberölőkért.” (1Tim 1,9)

Kétségtelen tény, hogy az ember a maga természetes állapotában képtelen az Isten szerinti jóra. A további kérdés most már az, hogy ennek hátterén Isten hogyan határozott?:

1. leszállította-e a törvény mércéjét, vagy

2. képessé teszi-e az embert a törvény betöltésére?

 

Isten az Ószövetségben hirdette ki a törvényét, és nyilvánvaló, hogy annak szintjét nem szállította le. A második útról tanúskodik Isten kijelentése: „Az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, és törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ezék 36,27)

Isten törvénye szent és örökkévaló, de nem az üdvösség elnyerésének a közvetlen eszköze. A törvény csak egyvalamire való: megmutatja, hogy bűnösök vagyunk, és elénk tárja azt a magaslatot, ahová emberi erővel soha nem juthatunk el. A kegyelem az, ami „Krisztushoz vezető nevelővé” teheti a törvényt számunkra. Isten megígérte kegyelmét és szabadítását mindannyiunk számára.

De „a törvény tehát Isten ígéretei ellen van-é? Távol legyen! Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság. De az Írás mindent bűn alá rekesztett, hogy az ígéret Jézus Krisztusban való hitből adassék a hívőknek. Minek előtte pedig eljött a hit, törvény alatt őriztettünk, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg. De minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt” (Gal 3,21–25). Pál apostol a 21. versben kijelenti, hogy meg lehetne igazulni a törvényből abban az egy esetben, ha az képes volna megeleveníteni. Ha a törvény nem lenne olyan szigorú, ha kiegyezne az emberi természettel, ha lehetne ölni, lopni, másét kívánni, akkor nem volna probléma a megigazulás, akkor mindenki igaz lehetne. „Az írás mindent bűn alá rekesztett”, azaz megmutatta, hogy semmi jó nincs bennünk, nem vagyunk képesek a jóra (Rm 3,10–18). Megmutatja, hogy önmagunkban elveszett állapotban vagyunk, ezért segítségre van szükségünk. „Ekként a törvény Krisztushoz vezérlő mesterünkké lett”, hozzá kell mennünk, hogy üdvösséget nyerjünk, hogy igaz életet élhessünk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha előbb felismertük elveszettségünket. Ha pedig Krisztussal közösségben élünk, nem vagyunk a „törvény alatt”, azaz a megtisztult életünk nem esik a törvény ítélete alá.

 

Mi a törvény szerepe?

– a törvény azért van, hogy felismerjem, mi bűn,

– magamat a törvényhez mérve felismerem, hogy bűnös vagyok,

– ha bűnös vagyok, szükségem van valamilyen segítségre, hogy megszabaduljak,

– a szabadító pedig Krisztus.

„A törvény ekként Krisztushoz vezető nevelőnkké lett, hogy hitből igazuljunk meg.” (Gal 3,24)

A törvényből nem lehet megigazulni, ezért jött el Krisztus, benne jelent meg az ember számára (hitben) elérhető igazság. A törvényen kívüli úton, nem a törvényben.

A törvény kimondja: a bűn zsoldja a halál. Mire az ember felismeri, hogy Istenre van szüksége, és rátalál Istenre, már bűnt követett el: azt kell látnia, hogy jog szerint a halál az osztályrésze. Krisztus azonban kegyelme által – ha az Ő áldozatát magamra nézve elfogadom, személyes Megváltómnak tekintem – megszabadít, bűneimet azok közé számítja, amelyekért meghalt, s igaz életét, ami nem volt az enyém, nekem adja. Krisztus valósággal szabaddá tesz a bűntől.

Ám az ember hiába kapná meg pusztán a jogi megigazítást, mert természete folytán nem képes a jóra (a törvény megtartására), tehát Krisztus az Ő kegyelme által itt is a segítségünkre siet, és Szentlelke által megtisztítja az életünket, a menny számára alkalmassá formál. A Szentlélek az a hatalom, aki által az életünk tiszta lehet, aki a megváltás és a kegyelem gyümölcseként érkezik hozzánk. Isten a Lélek által a törvény kívánalma fölé emel bennünket, annak betöltőjévé tesz. A Szentlélek által járhatunk szeretetben.

Pál arról beszél, hogy az emberek nem ismerték fel Isten igazságát, a megigazítás módját, ezért a saját igazságukat akarták érvényesíteni, azaz a tetteik által akartak igazak lenni Isten előtt. A törvény azonban (amelyet be kellett volna tölteniük mint igazságot) nem adhatta meg a megigazulást, mert a törvény csak egyet tehet: megmutatja, hogy bűnös vagyok. A törvény Krisztushoz vezető tanítómester, az a rendeltetése, hogy önnön tehetetlenségünk és bűnösségünk beláttatása által Krisztushoz vezessen, mert egyedül Ő tud megtisztítani minket. A törvény célja, rendeltetése, feladata (telosz – Rm 10,4), hogy Krisztushoz vezessen, Krisztus éljen a hívő szívében, aki ezáltal szeretetben jár, a törvényt betölti. Ami a saját tetteink által elérhetetlen, Krisztus által elérhetővé válik, megvalósul. Aki a törvény kívánalmát (szeretet) Krisztus által (hit által) cselekszi, az nem esik a törvény ítélete (átka) alá.

A törvény tehát önmagában csak szembesít az állapotunkkal, a tehetetlenségünkkel és az ebből fakadó elveszettségünkkel, míg az evangéliumban az a legfőbb jó hír, örömhír, hogy a bennünket szerető Isten képessé tesz arra, hogy összhangra jussunk az örök, tökéletes törvénnyel, amennyiben készek vagyunk együttműködni vele.