Milyen alapvető példát adott Teremtőnk az idő felhasználása tekintetében?

 

Mi az idő?

1Móz 2,1–3 • „Elvégeztetett az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezte Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott, megszűnt a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott. És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mivelhogy azon szűnt meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett Isten.”

2Móz 20,11 • „Mert hat napon teremtette az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetediknapon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat napját, és megszentelte azt.”

Jn 1,1–2 • „Kezdetben volt az Ige, és az Ige volt az Istennél, és Isten volt az Ige. Ez kezdetben az Istennél volt.”

A következő tanulmányokban részletesebben lesz szó a szom­batünneplésről és a munkáról is, de a földi élet első hete olyan példával szolgál, amelyet ennél a leckénél is érdemes átgondolnunk. Az élet megteremtésével az időt és az élet ritmusát is megalkotta bolygónkon az Úr. A természetben ez a nappalok és az éjszakák, valamint az évszakok váltakozásában mutatkozik meg. Az emberi világban hasonlóképpen látható ez a rend. Leegyszerűsítve a munka, a feladatok, a kötelességek elvégzése, és a pihenés, megnyugvás, felüdülés rendszeres váltakozását jelenti, amelyben az előbbi van túlsúlyban. Igaz ez napi szinten (munka, család, alvás), heti szinten (hat napon keresztül feladatok végzése, egy nap pihenés), és éves szinten is. Az idő helyes és megfelelő felhasználása tehát rendet teremt és biztonságot ad életünkben. Ha ettől a rendtől eltérünk, akkor isteni törvényszerűségeket hagyunk figyelmen kívül, és a következmény betegség, gyengeség, testi-lelki romlás.

Kezdetben a Szentírás tanítása szerint naplementétől naplementéig számítottak egy napot, és a percek, órák beosztását nem a ma megszokott módon végezték. Az idő múlásával, előrehaladtával tehát nem csupán a bűneset után számoltak, hiszen a szombatnapok az első héttől fogva megvoltak. Vagyis nem az élet végessége miatt vált fontossá csupán az idő kérdése. Az idő, a hétköznapi értelmezés szerint, a változás értelmezésére és mérésére kialakult fogalom. Keresztény emberként a Szentírást olvasva felmerülhetnek ugyan olyan kérdések is, mint az öröktől fogva való és örökké létező fogalmak, de ezeknek végére nem járhatunk, csak gondolati zsákutcákba torkollunk. Amiben megnyugodhatunk, azt Jézus elmondta: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki volt és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel 1,8) Istenünk áll a teremtés és létünk kezdeténél, ahogy annak végénél vagy folytatásánál is. A legfontosabb, hogy mi is ott álljunk előtte minden napon.

Hogyan gondolkodik a keresztény ember az időről?

                 Zsolt 31,16 • „Életem ideje kezedben van.”

(Siral 3,22–23) • „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az õ irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!”

Mt 25,21 (vö. 1Kor 10,31) • „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevésen           voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe.”

Bármit is teszünk időnkkel, a jó Istennek tartozunk vele elszámolással, mert Tőle kaptuk. Ez az egyetlen talentum, amelyből minden ember ugyanannyit kapott: naponta 24 órát. (Csak az életünk idejében lehet különbség.) A kérdés az, hogy miként bánunk vele, hogyan osztjuk be, mire használjuk. Talán ennek átgondolása segít leginkább meglátnunk, hogy mennyire válhatunk valóban Krisztus tanítványaivá. Ha kiértékeljük egy napunkat, azonnal szembesülhetünk azzal, hogy mi mindenre volt időnk, mire szántuk a rendelkezésünkre álló perceket, órákat – ugyanakkor mire nem maradt idő. A következő bizonyságtételek segítenek abban, hogy megtanuljunk rangsorolni:

„Időnk Istené. Minden pillanat az Övé, és legünnepélyesebb kötelességünk, hogy azt az Õ dicsőségére használjuk. Egyetlen tőle kapott talentumunkkal sem fog szigorúbban elszámoltatni, mint az időnkkel. Az idő értéke felbecsülhetetlen. Krisztus minden pillanatot drágának tartott. Tartsuk mi is értékesnek a pillanatokat. Az élet nagyon rövid ahhoz, hogy értelmetlenül elfecséreljük. A kegyelemidő nem tart már soká, és e rövid idő alatt kell elkészülnünk az örökkévalóságra. Nincs vesztegetni való időnk. Nem tölthetjük az időt önző élvezetekkel, bűnös dolgokkal. Most kell jellemünket formálnunk az elkövetkezendő életre, a halhatatlanságra. Most kell felkészülnünk a szigorú ítéletre. Az ember alig hogy megszületik, máris elkezdődik haldoklása. És ha a világ nem szerez igazi fogalmat az örök életről, minden munkája semmivé válik. Az az ember alkalmas Isten országára és a halhatatlan életre, aki megbecsüli az időt, és munkára használja. Ennek az embernek érdemes volt megszületnie. Isten arra int, hogy használjuk ki az időt. Az elfecsérelt időt soha nem lehet bepótolni. Egyetlen pillanatot sem tudunk visszahozni. Csak úgy tehetjük jóvá azt, amit elmulasztottunk, ha ezentúl minden erőnkkel együttműködünk Istennel dicső tervében, a megváltási tervben. Ha ezt tesszük, jellemünk átformálódik. Isten fiai, a királyi család tagjai, a menny Királyának gyermekei leszünk. Alkalmasakká válunk az angyalok társaságára.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 236. o.)

Milyen hibákat követhet el a hívő ember is az idővel kapcsolatban?

 

(Préd 3,1–9) • „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszag­gatásának, ami ültettetett…”

    (2Tim 4,2) • „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.”

(Préd 11,4) • „Aki a szelet nézi, nem vet az; és aki sűrű fellegre néz, nem arat.”

(Zsid 3,15) • „E mondás szerint: Ma, ha az õ szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket.”

Az egyik leggyakoribb hiba az, hogy a kötelességeinket nem a megfelelő időpontban végezzük el. Ennek oka lehet a türelmetlenség, figyelmetlenség, tapintatlanság, vagy az, hogy nem az Úrtól vesszük a feladatainkat, hanem magunk akarunk mindenáron véghezvinni „jó” cselekedeteket. Hasonlóan általános probléma, amikor nem a jelen időre figyelünk, hanem a múlt vagy a jövő köti le figyelmünket. Esetleg arra gondolunk, hogy majd legközelebb megtesszük, amit a lelkiismeretünk szerint kellene, de nem most. A halogatás az egyik legnagyobb csapda keresztény életünkben. „Minden pillanatban örök érvény dolgok forognak kockán. Készen kell lennünk, az őrökhöz hasonlóan. Az alkalom, amely most kínálkozik arra, hogy az élet igéjét szóljuk a reá szomjazónak, talán nem tér vissza többé. Lehet, hogy Isten »ez éjjel elkéri« lelkét (Lk 12,20), és talán a mi hanyagságunk miatt maradt készületlen. Hogyan számolunk el Istennek az ítélet napján?!” (Ellen G. White: i. m., 236. o.)

Blaise Pascal, a neves francia matematikus-filozófus hívő emberként fogalmazta meg a következő sorokat: „Sohasem kötődünk a jelen időhöz. A jövőt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezőleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly időkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenről, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az időkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elől, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkből. A jövőt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövőre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs rá, hogy ezt a jövőt megérjük. Vizsgáljuk csak meg gondolatainkat, s azt fogjuk látni, hogy egytől egyig vagy a múlt, vagy a jövő foglalkoztatja őket. A jelenre szinte nem is gondolunk; de ha mégis, csak azért, hogy ennek a világánál próbáljuk elrendezni jövőnket. A jelen sohasem a célunk; a múlt és a jelen csak eszköz: egyetlen célunk a jövő. Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok.” (Gondolatok, 172. töredék, Pődör László fordítása)

Sajnos mindez érvényes lehet az Istennel való közösségre, és a keresztény életre nézve is. Nem hivatkozhatunk ugyanis a múltban szerzett tapasztalatokra, ahogyan Ezékiel próféta könyvében is olvashatjuk: „És ha az igaz elhajol az ő igazságától, és gonoszságot cselekszik, minden utálatosság szerint, melyeket a hitetlen cselekedett, cselekszik, nemde éljen-e? Semmi igazságairól, amelyeket cselekedett, emlékezés nem lesz: gonoszságáért, melyet cselekedett, és az ő vétkéért, mellyel vétkezett, ezekért meg kell halnia.” (Ezékiel 18,24) Legyünk hálásak az Istentől nyert áldásokért, tanuljunk az elkövetett hibákból, de ne hivatkozzunk a múltra mint üdvösségünk alapjára, és ne bízzunk előbbi hitünkben vagy tapasztalatainkban. De ne is gyötrődjünk múltunk miatt, hanem Isten ígéreteiben bízva tegyük elé terheinket, ahogy Pál apostol írja: „De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.” (Fil 3,14) Hasonlóképpen a jövőnk miatt se aggodalmaskodjunk, hanem bízzuk magunkat Istenre, hiszen a mai nap adatott számunkra: „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,34)