Énókh nem látott halált

"Hit által vitetett fel Énókh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek." (Zsid 11:5)

  

Énókh a maga korában az igazság ismert tanítója volt. Nemcsak tanította, hanem élte is az igazságot. Istennel járva jelleme összhangban volt küldetése nagyságával és szentségével. Énókh a Szentlélektől indítva prófétaként szólt. Fény volt az erkölcsi sötétség közepette. Példás életű ember, aki Istennel járt, engedelmeskedve törvényének, annak a törvénynek, amelyet Sátán elutasított, Ádám áthágott, amelynek engedelmeskedve Ábelt megölték.
  Énókh által az Úr bemutatta a világegyetemnek, hogy Sátán vádja - az ember nem képes megtartani Isten törvényét - hamis. Bemutatta, hogy az ember, bár vétkezett, mégis olyan kapcsolata lehet Istennel, hogy övé lehet értelme és lelke és kiábrázolódhat benne Krisztus. Ezt a szent embert Isten választotta ki, hogy leleplezze a világ gonoszságát és nyilvánvalóvá tegye, hogy az ember meg tudja tartani az Úr minden törvényét. Énókh nem csupán elmélkedett, imádkozott és éberen figyelt, hanem Istennél való közbenjárásból kilépve felemelte szavát embertársainál. Nem leplezte az igazságot, hogy elnyerje a hitetlenek jóindulatát és így hagyja elveszni ezeket a lelkeket. Istennel való szoros kapcsolata bátorságot adott neki, hogy az Úr munkáját végezze. Énókh Istennel járt és "bizonyságot nyert afelől, hogy kedves volt Istennek". (Zsid 11:5)
  Ez ma is minden hívő előjoga. Ez az, amikor az ember Istennel él és Isten az ember szívébe költözik. "Én ő bennök, és te énbennem" (Jn 17:23) - mondja Jézus. Istennel járni, tanúbizonyságaként a Neki tetsző úton haladni nem csupán Énókhnak, Illésnek, a pátriárkáknak, a prófétáknak, az apostoloknak és a mártíroknak lehetett. Ez nem csak előjoga, hanem kötelessége is minden Krisztust követőnek, hogy Jézust a szívében őrizze, és hogy magukkal vigyék hordozva Őt teljes életükben, hogy így valóban gyümölcstermő fává növekedjék. (The Upward Look, 228. oldal)

Dávid Isten felkentje

 

"Ezek Dávidnak utolsó beszédei. Dávidnak, Isai fiának szózata, annak a férfiúnak szózata, aki igen felmagasztaltaték, Jákób Istenének felkentje és Izráel dalainak kedvence. Az Úrnak lelke szólott énbennem, és az ő beszéde az én nyelvem által." (2Sám 23:1-2)

   Ki mérhetné fel ezen évek munkájának és bolyongásainak fontosságát a magányos hegyek között? Az Istennel és a természettel való folytonos érintkezés; a nyájról való gondoskodás, a veszélyek, a szabadulások, szerény életének örömei és bánatai nemcsak arra szolgáltak, hogy Dávid jellemét formálják és életének további részét irányítsák, hanem hogy Izrael kedves dalnokának zsoltárain keresztül az eljövendő kezekben hitet és szeretetet gyújtsanak Isten népe szívében, hogy közelebb vigyék őket az Ő örökké szerető szívéhez, akiben valamennyi teremtménye él.
  Dávid ifjúságának és erejének teljében készült elő arra, hogy majd a föld hatalmasai között magas tisztségét elfoglalja. Tehetségét, mint Isten kegyes ajándékát, az Ő nevének magasztalására használta fel. Az önvizsgálat és elmélkedés magányos órái azután azzal a bölcsességgel és áhítatos lelkülettel gazdagították őt, amely kedvessé tette őt Isten és az angyalok előtt. Amint Teremtője tökéletességét szemlélte, Isten tisztább megértése nyílt meg lelke előtt. S Isten kereső lelke előtt a homályos dolgok megvilágosodtak, a bonyolult helyzetek megoldódtak, a látszólagos ellentmondások összhangba kerültek, és az új világosság minden egyes sugara újabb örömkiáltásokat, és még édesebb dicsőítő énekeket váltott ki belőle Isten és a Megváltó magasztalására. Gondolatait állandóan a féltő szeretet, gyötrő gondok és győzelmek foglalkoztatták; és amikor életének minden mozzanatában Isten gondoskodó szeretetét fedezte fel, szíve még inkább megtelt imádattal és hálával, dalai még lelkesebben, hárfája diadalmasabban zengett, és a pásztorfiú erőre erőt, ismeretre ismeretet halmozott, mert az Istennek Szentlelke rajta nyugodott. (Patriarchs and Prophets, 642. oldal)

 A pusztában eltöltött életének fegyelmezése, bátorsága, ereje, türelme Istenben való hitét erősítette. Mindezek elhordozása és megvalósítása által Isten előkészítette Izrael trónjára. Dávid Isten szeretetéről értékes tapasztalatot szerzett és ő gazdagon megajándékozta Szentlelkével is. Saul történetében meglátta az emberi bölcsesség értéktelenségét. A világi siker és dicsőség azonban annyira legyengítette Dávid jellemét, hogy a kísértő ismét legyőzte. (E.G.W. Pátriárkákés próféták)

 Saul féltékeny is lett rá, amely élete végéig tartó ellenségeskedéshez vezetett. Saul udvarában Dávidot felesége, aki Saul lánya volt és Saul fia is támogatta a királlyal szemben. Dávid nagyvonalú volt, kétszer is megkímélte Saul király életét, s ígéretet tett, hogy utódjaként megkíméli családját.

Dávid hite azonban - ha meg is ingott valamennyire Isten ígéretében - még emlékezetében tartotta, hogy Sámuel őt kente fel Izrael királyául. Eszébe jutottak azok a győzelmek, amelyeket Isten adott neki ellenségei felett a múltban. Visszaemlékezett Isten nagy kegyelmére, amellyel megőrizte őt Saul kezétől, és elhatározta, hogy nem árulja el szent megbízatását. Habár Izrael királya az életére tört, seregét nem akarta egyesíteni ellenségének seregével. 

Dávid Isten felkentje, prófétai szemmel előre látta, hogy Krisztus eljövetele olyan lesz, „mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel” (2Sám 23:4). Hóseás pedig így tett bizonyságot: „eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás” (Hós 6:3). A nappali világosság csendesen és szelíden terül el a földön; eloszlatja a sötétség árnyát, és életre kelti a földet. Ugyanígy támad fel az Igazság Napja, „...sugarai gyógyulást hoznak” (Mal 3:20). „A halál árnyékának földjén...” lakó tömegek „nagy világosságot” látnak (Ézsa 9:1).    (E.G.W. Próféták és királyok)

58.) Jog az élet fájához