Sámuel: az Úr volt ővele

 Sámuel próféta az i.e. XI. században – a bírák korában – született, Éli főpapsága idején. Izráel népe a vallás és az erkölcs terén ismét mélyre süllyedt. A hívő maradékhoz tartozott Elkána és Anna, akiknek házasságát nem kísérte gyermekáldás. Anna emiatt érzett bánatát Isten elé tárta, és segítségét kérte. Az Úr meghallgatta imáját.  

Amióta az Úr először jelentette ki magát Anna fiának, Sámuel prófétai elhívását az egész nemzet elismerte. Az Éli házának szóló isteni figyelmeztetés hűséges átadása által - bármilyen félelmetes és megpróbáltató volt e kötelessége - Sámuel bizonyságát adta hűségének mint Jehova hírnöke. "...az Úr vala ővele, és semmit az ő igéiből a földre nem hagy vala esni. És megtudá egész Izráel Dántól Bersebáig, hogy Sámuel az Úr prófétájául rendeltetett." (1Sám 3:19-20)   

Az izraeliták, mint nemzet, megmaradtak istentelenségük és bálványimádásuk állapotában, és büntetésképpen a filiszteusok uralma alá kerültek. Ez idő alatt Sámuel bejárta az ország városait és falvait, hogy a nép szívét atyái Istenéhez fordítsa; és ez az igyekezete nem maradt eredménytelen. Miután húsz évig szenvedtek ellenségeik elnyomása alatt, Izrael "...síránkozék az Úr után". (1Sám 7:2) Sámuel azt tanácsolta nékik: "...Ha ti teljes szíveitekből megtértek az Úrhoz, és eltávolítjátok magatok közül az idegen isteneket és Astarótot, és szíveteket elkészítitek az Úrnak, és csak néki szolgáltok: akkor megszabadít titeket a filiszteusok kezéből." (1Sám 7:3)    

A gyakorlati kegyességet és a szívbeli vallást tanították Sámuel napjaiban, amit Krisztus is tanított, amikor a földön járt. Krisztus kegyelme nélkül a vallás külső formája értéktelen volt a régi Izrael számára. Ugyanígy értéktelen a modern Izraelnek is.   

Megalapította az első prófétaiskolákat, amelyekben a próféta-növendékek együtt laktak. A próféták, mint a nép tanácsadói, mellettük álltak mindenféle ügyeikben, intve, figyelmeztetve a népet, ha Isten törvényeitől eltértek.

Sámuel fiai, Joel és Abijám méltatlannak bizonyultak apjuk örökébe lépni, ezért a vének arra kérték Sámuelt, hogy adjon királyt Izrael népének. Sámuel nem szívesen alapította meg a királyságot, de Isten tanácsára aztán Sault felkente királynak. Később, mikor Isten elvetette Sault, Dávidot kente fel Izrael 2. királyaként.

Milyen titkot bízott Isten Pálra?

 AZ EVANGÉLIUM RÉGEN ELREJTETT TITKA

Ef 3:1-6. Ezért vagyok én, Pál Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért.  Ha ugyan hallottatok arról, hogy Isten kegyelme milyen szolgálatot bízott rám a ti javatokra,  amikor kinyilatkoztatásával megismertette velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam.  Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kinyilatkoztatta szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által: hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által. /RÚF/

 Miközben Ef 3:1-6 szakaszát tanulmányozzuk: 

 ELŐSZÖR is, Pál a levélnek ezt a részét kifejezetten az efezusi házi gyülekezetek pogány hívőinek írta. (Ef 3:1) 

 MÁSODSZOR, amint mondja az apostol, „a ti érdeketekben”, azaz a pogány hívőkért kapta meg „Isten kegyelmének rendelkezését”. (Ef 3:2) Ezzel a rendelkezéssel, avagy az evangélium szolgálatával jellemzi küldetését, hogy hirdesse az evangéliumot (Isten kegyelmét) a pogányoknak. [ Ef 3:7-8. Ennek lettem szolgájává Isten kegyelmének ajándékából, amelyben hatalmának ereje által részesített engem. (8) Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem Krisztus mérhetetlen gazdagságát /RÚF/] 

 HARMADSZOR, Pál állítja, hogy Isten titkot jelentett meg neki, „Krisztus titkát” (Ef 3:3- 4, ÚRK), amiről már írt a levelében. [Ef 1:9-10. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne (10) az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. /RÚF/ Ef 2:11-22. Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. (12) Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. (13) Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. (14) Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, (15) miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. (16) Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, (17) és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. (18) Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. (19) Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. (20) Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, (21) akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, (22) és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által. /RÚF/] Nem szeretné, ha azt gondolnák, hogy ő találta ki az evangéliumot, de Istentől kapott joga van annak hirdetésére.

 NEGYEDSZER, nemcsak az apostol kapott bővebb kijelentést erről a titokról, hanem a Szentlélek már kinyilatkoztatta azt Krisztus „szent apostolainak és prófétáinak” olyan módon, ami felülhaladja azt, ahogyan az előző nemzedékeknek fedte fel tervét. (Ef 3:5) A próféták kifejezés itt valószínűleg azokra utal, akik rendelkeztek a prófétaság ajándékával és gyakorolták azt a korai keresztény házigyülekezetekben, tehát nem az ószövetségi prófétákat jelöli. Az egykor elrejtett titok akkorra „nyílt titokká” vált.

 VÉGÜL PEDIG KIJELENTI: „a pogányok örököstársak, és ugyanannak a testnek tagjai, és részesei az ígéretnek a Krisztus Jézusban az evangélium által” (Ef 3:6, ÚRK) Pál szenvedélyesen beszél az evangéliumról, főként arról, ahogyan az megmutatkozik a mind zsidókból, mind pogányokból álló egyházban. Ez a két csoport Isten új közösségének, új emberiségének, az egyháznak az építőköve lett. [Lásd Ef 2:14-16] Azt mondhatnánk, hogy az evangélium ígéretének ellenségeiből „örököstársakká”, „testrészekké” (az egy test, Krisztus teste tagjaivá) és annak „részeseivé” lettek. (Lásd Ef 3:6) Talán megbújhat bennünk olyan hozzáállás, akár a felszín alatt, ami ellentétes az evangélium által tanított befogadó lelkülettel? Hogyan szabadulhatunk meg attól? 

 Pál apostol szíve szeretettől izzott a bűnösökért. Minden erejével belevetette magát a lélekmentés munkájába. Isten országának ő volt a legönmegtagadóbb és legkitartóbb munkása. Az elnyert áldásokat alkalmaknak tekintette, hogy másokkal megossza. Sohasem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy az Üdvözítőről beszéljen, vagy felsegítse az ínségeseket. Helységről helységre járva prédikálta Krisztus evangéliumát, és alapított gyülekezeteket. Mindenütt, ahol meghallgatták, igyekezett lerontani a gonosz munkáját; férfiakat és nőket vezetett el az életszentség, az igazság útjára. – Az apostolok története, 367./old.

 Az Úr nem akarja, hogy népe elzárkózzon. Krisztus választott követeinek hirdetniük kell kegyelme evangéliumát minden ágazatnak, nyelvnek és népnek. Világossá kell tennünk, hogy a nagy szószóló az egész világot meghallgatja. A zsidó egyház Isten képviselője volt egy hitehagyó világ számára, és hogy betölthesse küldetését, a zsidó népnek meg kellett volna őriznie saját nemzeti létét, elkülönülve a föld minden bálványimádó népétől. Fenn kellett volna tartania különleges és szent voltát a világban… Be kellett volna mutatnia Isten irgalmát, jóságát és együtt érző szeretetét. Így jellembeli kiválóságban minden más nemzet fölött állhattak volna; mivel egy tiszta és engedelmes népen keresztül Isten kiáraszthatta volna gazdag áldásait. Az Isten országát irányító törvény alapelvei megdicsőültek volna az egész világon. Amilyen bizonyosan válaszolnak a kapott irgalomra, világosságra és kegyelemre, olyan bizonyosan válnak a világ világosságává. Folytonosan Istenre, mint bölcs, hibátlan és legfelsőbb uralkodóra kell irányítaniuk a figyelmet, és akkor az Úr dicséretétől lesz hangos a föld... Az Úr a mi Istenünk, és ugyanez a célja ma is hűséges hívő népével. – Isten fiai és leányai, 44./old.

Jézus a békesség hirdetője

 

Fontos a békesség gondolata az Efezusi levélben, ami az „Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól” származó békesség áldásával kezdődik és végződik. (Ef 1:2. kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. /RÚF/; vö. Ef 6:23. Békesség a testvéreknek és szeretet hittel együtt az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól! /RÚF/) 

Korábban, Ef 2:11-22. Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. (12) Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. (13) Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által. (14) Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, (15) miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. (16) Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, (17) és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. (18) Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához. (19) Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. (20) Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, (21) akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, (22) és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által. /RÚF/ 

 (Ef 2:14-16) részében Pál úgy érvelt, hogy Krisztus megszemélyesíti a békességet, „Mert Ő a mi békességünk”, a kereszt miatt. Nemcsak leront valamit – a zsidók és a pogányok közti ellenségeskedést (Ef 2:14-15) –, hanem új emberiséget is teremt, amit a helyreállított kapcsolatok és a békesség jellemeznek. (Ef 2:15-17) Ezt a békességet nem csupán a viszály hiánya határozza meg, ez egybecseng a salom héber kifejezéssel, a teljesség és a jólét tapasztalatával is, úgy az Istennel (Róm 5:1. Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. /RÚF/), mint a többi emberrel való kapcsolatainkban. 

 Pál szerint hogyan terjeszthetik a hívők Jézusnak a békességről szóló üzenetét? 

 Ef 4:3. Igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével. /RÚF/ Ef 6:14-15. Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, (15) sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére. /RÚF/ Vö. Ézs 52:7. Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik! /RÚF/ Ézs 57:19. Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét: Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt! /RÚF/ 

 Róm 10:14-15. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? (15) És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Amint meg van írva: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” /RÚF/ Ef 2:17-19)

 Az evangéliumokban Jézus a békesség hirdetője. A tanítványokhoz intézett búcsúbeszédében megígérte nekik – és nekünk is –, hogy „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek”. (Jn 14:27, ÚRK) Még hozzáteszi: „Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot”. (Jn 16:33, ÚRK) Feltámadása után szintén ezt mondta, amikor ismét megjelent a tanítványoknak: „Békesség nektek”. (Jn 20:19, 21, 26, ÚRK) [Jn 20:19, 21, 26. Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! (21) Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. (26) Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! /RÚF/]

Ef 2:17-18 szakaszában Pál határozottan kihangsúlyozza, hogy Krisztus békességről szóló üzenete túlmutat földi szolgálata idején. Ő „békességet hirdetett” mind a távolvalóknak (a pogány hívőknek még a megtérésük előtt), mind a közel levőknek. Minden hívő gazdag áldásban részesül ezt a kijelentést elfogadva.

  A béke, amiről a Mester beszélt, sokkal átfogóbb és gazdagabb, mint amit valaha el tudunk képzelni. Krisztus kész nagy dolgokat tenni értünk, kész helyreállítani a természetünket, hogy az isteni természet részesei lehessünk. Azt várja, hogy szívünket az ő végtelenül szerető szívéhez láncolhassa, hogy teljes mértékben megbékéljünk az Úrral. Nagy előjogunk megérteni, hogy Isten úgy szeret bennünket, ahogy szereti az ő Fiát. Ha hiszünk Krisztusban, a krisztusi béke birtokosaivá válunk. A Krisztus engesztelő áldozata által biztosított megbékélés a béke alapját képezi, másfelől viszont a szomorú érzelmek nem azt jelzik, hogy az isteni ígéretek teljesen hatástalanok. Ti a saját érzelmeiteket látjátok, és mivel nem minden esetben övezi fényár az utatokat, ezért egyre szorosabbra húzzátok magatokon a nehézségek ruháját. Amikor önmagatokra néztek, azt gondoljátok, hogy Isten megfeledkezett rólatok. Jézusra kell tekintenetek. Krisztus azt mondta: „Énbennem békére leltek.” Jézus Krisztussal közösségre lépve a béke területére lépünk. – Lift Him Up, 332./old.