Az ezeréves ítélkezés

 „Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni, nemhogy életszükségre való dolgokat?” (1Kor 6,3) 

„Az első és második feltámadás közötti ezer év során ítélet folyik a gonoszok felett. Pál apostol írásaiból kitűnik, hogy ez az ítélet a második adventet követi. »Idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétség titkait, másrészt megjelenti a szívek tanácsait.« (1Kor 4,5) Dániel kijelenti, hogy amikor »eljöve az Öregkorú, ítélet adaték a magasságos egek szenteinek« (Dán 7,22). Ekkor az igazak mennyei királyokként és papokként uralkodnak. János ezt mondja Jelenések könyvében: »Láték királyi székeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel.« »Lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak Ővele ezer esztendeig.« (Jel 20,4. 6) Erről mondta Pál, hogy »a szentek a világot ítélik meg« (1Kor 6,2). Krisztussal együtt ítélkeznek a gonoszok felett. Összevetik tetteiket a törvénykönyvvel, a Bibliával, és mindenki ügyét a cselekedetei szerint döntik el. Majd kiszabják a büntetést a gonoszok tettei szerint, s ez az ítélet nevük mellé kerül a halál könyvébe.

Krisztus és népe Sátánt és angyalait is megítéli. Pál ezt mondja: »Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni?« (1Kor 6,3) Júdás apostol pedig kijelenti, hogy »az angyalokat is, akik nem tartották meg fejedelemségüket, hanem elhagyták az ő lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincsekben, sötétségben tartotta« (Júd 6). 

A második feltámadás az ezer esztendő végén lesz. Ekkor a gonoszok feltámadnak, és megjelennek Isten előtt, hogy »a megírott ítélet« végrehajtassék. A Jelenések könyvének írója, miután látta az igazak feltámadását, így szólt: »A többi halottak… meg nem elevenedének, mígnem betelik az ezer esztendő.« (Jel 20,5) Ésaiás pedig ezt mondja a gonoszokról: »Összegyűjtve összegyűjtetnek gödörbe, mint a foglyok, és bezáratnak tömlöcbe, és sok napok után meglátogattatnak.« (Ésa 24,22)” (A nagy küzdelem, 661–662. o., Korszakok nyomában, 586–587. o.) 

Tömjénezés oltára - imádság (tömjén illatával fel száll Istenhez)

A tömjénáldozat bemutatásakor a pap közelebb került Isten jelenlétéhez, mint a naponkénti szolgálat bármelyik más cselekményével. Mivel a szentély belső kárpitja nem ért fel az épület mennyezetéig, ezért Isten dicsősége, amely megmutatkozott a kegyelem trónja fölött, részben látható volt a sátor első helyiségéből. Amikor a pap tömjénnel áldozott az Úr előtt, akkor a szövetség ládája felé tekintett; és amint a tömjén füstje felemelkedett, az isteni dicsőség leereszkedett a kegyelem trónjára és betöltötte a szent helyet és gyakran mindkét helyiséget annyira, hogy kénytelen volt visszavonulni a sátor ajtajához. Amint e jelképes szolgálatban a pap hittel tekintett a kegyelem trónjára, amelyet nem láthatott, úgy Isten népének is most imáikat Krisztushoz kell küldeniük, nagy főpapjukhoz, aki - noha az emberi szem nem láthatja őt - érettük könyörög a mennyei szentélyben. (EGW Pátriarkák és próféták)

A tömjén, amelynek füstje és illata Izrael imáival együtt száll fel a mennybe, Krisztus érdemeit és közbenjárását ábrázolja. Krisztus tökéletes igazságossága, amelyet Isten hit által az ő népének tulajdonít, teszi egyedül elfogadhatóvá Isten számára a bűnös emberi lények szolgálatát. A szentek szentje kárpitja előtt az állandó engesztelő áldozat oltára, a szentély előtt pedig a folyton égő áldozat oltára állott. Istent vérrel és tömjénezéssel kellett megközelíteni. Ezek a jelképek a nagy Közbenjáróra mutattak, aki által a bűnösök megközelíthetik Istent, és aki által egyedül kaphatnak kegyelmet és üdvösséget a bűnbánatot tartó hívő lelkek.  (EGW Pátriarkák és próféták)

A szertartási törvényt Krisztus adta. Miután ezt már nem kellett megtartani, Pál apostol a valós helyzetében és értékében tárta ezt a törvényt a zsidók elé. Megmutatta a helyét Isten megváltási tervében és viszonyulását Krisztus munkájához. A nagy apostol ezt a törvényt dicsőségesnek és Alkotójához méltónak mondja. A szentély ünnepélyes istentisztelete azokat a nagyszerű igazságokat ábrázolta, amelyeket ki kellett nyilatkoztatni az egymást követő nemzedékeknek. A tömjén füstje, amely Izrael imádságaival szállt fel, Isten igazságosságát képviseli, ami egyedül teheti Isten számára elfogadhatóvá a bűnös imádságát. A vérző állat az áldozati oltáron a Megváltó eljöveteléről tett tanúbizonyságot. A szentek szentjéből pedig az isteni jelenlét látható jele ragyogott ki. Így a sötétség és a hitehagyás korszakain át, amelyek egymást követték, Isten a hitet életben tartotta az emberek szívében, míg eljött a megígért Messiás adventjének ideje.  (EGW Pátriarkák és próféták)

Az első helyiségben, vagyis a szent helyen volt a szent kenyerek asztala, a gyertyatartó és a tömjénezés oltára. A szent kenyerek asztala az északi oldalon állott. Ezt az asztalt díszes koronájával együtt tiszta arannyal vonták be. A papoknak erre az asztalra minden szombaton tizenkét kenyeret kellet helyezni két sorban elrendezve és tömjénnel meghintve. Azokat a kenyereket, amelyeket elvettek az asztalról - mivel szent kenyereknek számítottak - a papoknak kellett megenniük. Délen helyezték el a hétágú gyertyatartót a hét lámpájával együtt. Karjait választékosan kidolgozott virágmintákkal díszítették. Ezek a virágminták a liliomokhoz hasonlítottak. Az egész gyertyatartó egy darab tömör aranyból készült. Mivel a sátornak nem voltak ablakai, a lámpákat sohasem oltották ki egyszerre ugyanazon időben. Éjjel és nappal állandóan árasztották világosságukat. A kárpit előtt, - amely elválasztotta a szent helyet, a szentélyt a szentek-szentjétől, a legszentebb helyiségtől, az Isten közvetlen jelenlétének helyétől - állott a tömjénezés aranyból készített oltára. Ezen az oltáron a papnak minden reggel és este tömjént kellett elégetnie. Ennek az oltárnak a szarvait a bűnért való áldozat vérével kenték meg, az engesztelés nagy napján pedig az egész oltárt meghintették vérrel. Ezen az oltáron a tüzet maga Isten gyújtotta meg, és ezt a tüzet gondosan ápolták. Éjjel és nappal a szent tömjén töltötte be illatával a szent helyiségeket és a sátor körüli külső térséget is. (EGW Pátriarkák és próféták)

Szentély - A szentély tana

 Ahogy hajdan a nép hitben ráhelyezte bűneit a bűnért való áldozatra, és az áldozat vére által jelképesen áthárította őket a földi szentélyre, az újszövetség idején a bűnbánók éppígy helyezik hitben Krisztusra bűneiket, és valóságosan áthárítják őket a mennyei szentélyre. S miként a földi szentély a bűnök eltávolításával jelképesen megtisztult a bűnök szennyétől, a mennyei szentély az ott nyilvántartott bűnök eltávolításával, azaz eltörlésével ténylegesen megtisztul. A mennyei templom megtisztítása előtt azonban a feljegyzések könyvét megvizsgálva meg kell állapítani, hogy ki részesülhet – bűnbánata és Krisztusba vetett hite nyomán – az engesztelés áldásaiban. A szentély megtisztítása tehát egyben vizsgálat is – azaz ítélkezés. Ennek a munkának le kell zárulnia, mielőtt Krisztus eljön, hogy népét megváltsa, mert amikor eljön, a jutalmat is hozza, hogy mindenkinek cselekedetei szerint fizessen (Jel. 22:12). (EGW Nagy küzdelem)

Tekintetünket a szentélyre szegezzük. — Mint népnek a próféciák komoly tanulmányozóinak kell lennünk. Nem szabad addig nyugodnunk, amíg a szentély tanát illetően teljes értelemre nem jutunk. Erre Dániel és János látomásai árasztanak világosságot. Ez megvilágítja jelenlegi helyzetünket és munkánkat, sőt félreérthetetlen bizonyítékát adja, hogy Isten vezetett bennünket a múlt tapasztalataiban. Megmagyarázza 1844-es csalódásunkat, megmutatja, hogy a megtisztítandó szentély nem a Föld, ahogyan mi feltételeztük, hanem a menny: Krisztus akkor lépett be a mennyei szentély szentek szentjébe, s ott végzi papi tisztségének végső szolgálatát. Így teljesedik be az angyalnak Dániel prófétához intézett szava: 2300 „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” (megtisztíttatik a szenthely, Dn 8:14).

Az igazság tökéletes rendszerének kulcsa. — A szentély tana volt az a kulcs, amely az 1844-es csalódás titkát feltárta. Szemünk elé tárta az igazság tökéletes rendszerét, amely összefüggő és harmonikus. Rámutatott arra, hogy Isten keze vezette a nagy adventmozgalmat, rámutatott az időszerű kötelességünkre, amely világosságot árasztott Isten népének helyzetére és munkájára (The Great Controversy, 1888, 423. o.).

A földi szentély mindkét részében főpap szolgált. Az első részbe naponként belépett s végezte szolgálatát, de a szentek szentjébe évenként csak egyszer lépett be, hogy megtisztítsa azt azoktól a bűnöktől, amelyeket arra áthárítottak. A földi szentélybe a papok, valamely bűnért bemutatott áldozati állat vérével léptek be. 

Keresztelő János küldetett el, hogy Illés próféta erejében és lelkületével egyengesse a Megváltó útját. Azokat, akik János tanítását elvetették, Jézus prédikációja sem boldogította. Mivel az eljövetlét hirdető üzenetet ellenezték, olyan álláspontra helyezkedtek, hogy megjelenésekor sem fogadhatták el a hírnököktől még a legmeggyőzőbb bizonyságtételt sem, hogy Krisztus; a Messiás. Sátán azonban ezzel sem volt megelégedve. Azokat, akik elvetették János üzenetét, tovább hajszolta s arra csábította, hogy Krisztust megtagadják, és keresztre feszítsék. Akik így cselekedtek, azok a pünkösd nap áldásában sem részesülhettek, amely áldás megmutathatta volna nekik a mennyei szentélyhez vezető utat. A templom kárpitjának kettéhasadása azt jelezte, hogy Isten nem fogadja el többé a zsidós ceremóniákat és áldozatokat. A nagy Áldozat immár megtörtént és elfogadtatott s Isten Szentlelke, amely pünkösd napján áradt ki a tanítványokra gondolataikat a földi szentélyről a mennyire irányította, ahova Jézus saját vérével lépett be, hogy kiárassza tanítványaira megváltása áldásait. A hitetlen zsidók azonban sötétségben hagyattak. Elveszítették az összes világosságot, amit a megváltás tervének ismerete adhatott volna nekik és továbbra is haszontalan áldozataikban és adományaikban hittek és bíztak. A földi szentély helyébe a mennyei szentély lépett, csakhogy nekik a nagy változásról nem volt tudomásuk. Ezért nem volt semmi hasznuk Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett közbenjárói szolgálatából. (Tapasztalatok és látomások)

A szent sátort egy pitvarnak nevezett üres térség vette körül, melynek rézoszlopokra erősített, finom lenvászon kerítése volt. Ennek az elkerített résznek a bejárata keletre nézett. Ezt a bejáratot is drága anyagból, mesteri munkával készített, de a sátorénál mégis szerényebb kárpit zárta el. Mivel a pitvart övező lenvászon függönyök csak fele olyan magasak voltak, mint a szentély, a nép kívülről mindig jól láthatta az építményt. A pitvarban, a szentély nyílásával szemben állt az égőáldozatok számára készült rézoltár. Ezen az oltáron égették el az Úrnak bemutatott égőáldozatokat, szarvait pedig meghintették az elfedező vérrel. Az oltár és a szentély bejárata között rézmedence állt, amely Izrael asszonyainak önként adományozott tükreiből készült. Ebben a rézmedencében kellett a papoknak megmosni kezeiket és lábaikat, valahányszor a szentélybe léptek, vagy az Úr égőáldozatának oltárához közelítettek. (EGW Pátriarkák és próféták)