A KERESZTÉNY NACIONALIZMUS ÉS AZ ADVENTISTÁK

(1) Vannak adventisták, akik minden erejükkel támogatják a keresztény nacionalizmust. Azt mondják, hogy az ország harcban áll a liberalizmus különböző formáival, ezért csak úgy őrizheti meg az alapító atyák és anyák örökségét, ha Amerika visszatér puritán keresztény gyökereihez. Ez a szemlélet nemcsak naiv, hanem tragikus is, mert egyrészt az első telepesek nem gondoltak rá, hogy Amerika egész területére kiterjedő keresztény hatalmat hoznak létre: törvényeik a puritán kolóniák tagjaira vonatkoztak. Másfelől az egyház európai története, amit a kivándorlók maguk után akartak hagyni, épp arról tanúskodott, hogy egy úgynevezett „keresztény államforma” soha nem lehet a szó evangéliumi értelmében keresztény. Ellenkezőleg, eredendően magán viseli a megalkuvás és a hitehagyás antikrisztusi jeleit. Nemcsak a szelídebbeket, de a legdurvábbakat is: a lelkiismereti kényszert, a kirekesztést és az üldözést.

(2) A második, hasonlóan téves irányzat adventista hívei szerint igaz, hogy egyetlen politikai hatalom sem lehet krisztusi. Sőt, még azt is belátják, hogy egy ilyen törekvés lényegében a fenevad képének a felállítását jelenti. De politikai megfontolásból mégis azonosulnak a keresztény nacionalizmussal. Úgy okoskodnak, hogy nem számít, milyen emberek gyakorolják a hatalmat, de mivel csak egy párt van, amelynek keresztény jelszavai vannak, ezt a pártot kell támogatni, mert ez akarja menteni a keresztény befolyást az országban. De már egy alapszintű történelemi ismeret, és némi tapasztalat után is kijelenhetjük, hogy a keresztény politikai jelszavak még senkit nem tettek kereszténnyé, ezért nem is mentettek meg senkit a menny számára. Maga Jézus mondta, hogy „nem mindenki megy be a mennyek országába, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e…, és akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Mt 7,21-23). Nem véletlenül mondja ezt az Úr, mert ahhoz, hogy az ember keresztény lehessen, felölről kell születnie (Jn 3,1-8), ezt pedig politikai eszközökkel nem lehet megvalósítani.

(3) Van egy harmadik irányzat is. Vannak adventisták, akik – bár tudják, hogy a keresztény nacionalizmus gonosz dolog – mégis támogatják, mert azt mondják, hogy ezzel is Krisztus második eljövetelét siettetik. A cikk szerzője nem minősítette ezt a logikát, de feltett két kérdést, amit saját szavaimmal én is szeretnék itt feltenni: Ha a megváltás terve éppolyan örökkévaló, mint az Atya-Fiú-Szentlélek Isten, akkor hogy tudja ez bárki emberi eszközökkel befolyásolni? Jézus nem azt mondta, hogy az Atya nem tudja a Fiú második eljövetelének idejét, hanem azt, hogy ezt nem jelentette ki, ennélfogva nem tudjuk, hogy mihez képes lehetne siettetni vagy késleltetni (Mk 13,32; 2Pét 3,8-13). Ez a kérdés dogmatikai része, de nem kevésbé súlyos az etikai: Mi haszna volt Júdásnak abból, hogy úgymond: „előmozdította” Jézus kereszthalálát? Mit várhat egy adventista ember attól, hogy ha hitét megtagadva, cinikus módon összejátszik a gonosszal, miközben azzal áltatja magát, hogy mindez egy jó ügyet szolgál?

Tegyük fel tehát újra a kérdést, mi a helyénvaló hetednapi adventista magatartás a keresztény nacionalizmussal kapcsolatban? Ne támogassuk, ne vegyük védelmünkbe, és ne szövetkezzünk vele semmilyen formában! Ezzel szemben hitünkből fakadóan megtehetünk három dolgot: imáinkban Isten kezébe helyezzük azokat a politikai folyamatokat, melyek közelről-távolról érintenek minket (1Tim 2,1-5). Másodszor, amíg van rá lehetőségünk, hirdessük és közben éljük meg azokat a keresztény erkölcsi értékeket, amelyek a Krisztussal való közösségből fakadnak. Nem elég a keresztény nacionalizmus „leleplezése” vagy nyílt tagadása, be kell mutatni a Lélek gyümölcsét, valamint a tanítványság csalhatatlan jelét, a krisztusi szeretetet. Mindezt oly módon, hogy az emberek előtt világossá váljon a kétféle kereszténység közötti különbség. Mi több, vonzóbbnak találjak az igazit, mint a hamisítványt. Sok adventhívő ott véti el a dolgot, hogy miközben hangosan bírálja a tévelygést, nem mutatja meg a helyes utat.

Végül, de nem utolsó sorban következetesen végig kell gondolnunk, hogy mit is jelent a nagy küzdelem, és hol húzódnak e küzdelemnek a frontvonalai! A küzdelem nemcsak Jézus és Sátán között folyik, hanem minket is érint: a démoni erők rajtunk is felül akarnak kerekedni, el akarnak nyomni és gúzsba akarnak kötni minket. Nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. Ma egy szélsőségesen manipulált világban élünk. Ez a hitetés korszaka! Édentől kezdve az volt, de ahogy fogy Sátán ideje, úgy lesz egyre elszántabbá, hogy minél több embert magával rántson a kárhozatba. Ennek nem az egyetlen, de egyik eminens formája a lelkiismereti kényszer. Beismerjük vagy nem, mindannyiunkban van legalább egy mini inkvizítor, mindnyájan szeretnénk valahogy rávenni, ha kell rákényszeríteni az embereket, hogy mindenben egyetértsenek velünk. Ez a lelkület azonban – ha szikrányi is – démoni! Isten országa nem kényszerrel, hanem a szeretet vonzásával valósítható meg. Mi pedig ide törekszünk. (Dr Szilvási József)

Babiloni fogság

A babiloni fogság két deportációval kezdődött. 

1.) Az első deportálásra az adott okot, hogy Jójákim júdai király (Kr. e. 609-598) fellázadt Nebukadneccar babiloni király ellen (Kr. e. 604-562), akinek pedig három évig vazallusként szolgált. Mire a megtorló hadjárat Jeruzsálembe ért, Jójákim már meghalt, és 18 éves fia, Jójákin uralkodott helyette. Ő reménytelennek látta az ellenállást, és megadta magát. Így az országot megmentette a pusztulástól, ő maga és családja azonban fogságba került. Velük ment a »felső tízezer« is. A deportáltak száma (2Kir 24,14) "És elhurcolta az egész Jeruzsálemet, összes fejedelmeit és minden vitézeit, tízezer foglyot, az összes mesterembereket és lakatosokat, úgy hogy a föld szegény népén kivül senki sem maradt ott." szerint 10 000 ember, (2Kir 24,16) "És az összes előkelő férfiakat, hétezeret, és a mesterembereket és a lakatosokat, ezeret, és az összes erős, harcra termett férfiakat fogva vitte Babilóniába Babilónia királya." szerint 8000 ember, (Jer 52,28) "Ennyi az a nép, amelyet fogságra vitete Nabukodonozor a hetedik esztendőben, háromezer és huszonhárom Júdabeli." szerint pedig 3023 ember. Azokat vitték fogságba, akikről feltételezték, hogy képesek újabb lázadást szítani. Jójákin sorsa csak 37 év múlva fordult jobbra (2Kir 25,27-30)."És lőn a harminchetedik esztendőben, Joákinnak, a Júda királyának fogságba hurcoltatása után, a tizenkettedik hónap huszonhetedik napján, kivette Evil-Merodák, Babilónia királya, az ő uralkodásának első esztendejében Joákint, Júda királyát a fogházból; És kegyesen beszélt vele, és feljebb tette az ő székét a többi királyok székeinél, akik nála voltak Babilóniában; És kicserélte fogsága ruháit, és mindenkor nála volt étele életének minden idejében. És mindenkor kijárt az ő része, amelyet a király adott néki napról-napra életének minden idejében.

Jójákin után a jóindulatú, de gyenge Cidkijjá uralkodott Kr. e. 598-587. Az ország vezetői és a hamis próféták Egyiptom segítségében bízva azt remélték, hogy Isten hamarosan megbünteti Babilóniát és a foglyok hazakerülnek. A foglyok között is ez a remény élt. De Jeremiás Jeruzsálemben azt hirdette, hogy Isten most Babilóniának adta az uralmat. Az ország csak úgy maradhat meg, ha ezt engedelmesen vállalja. Kr. e. 594-ben még hallgatott a király Jeremiásra, és nem vett részt abban az összeesküvésben, amelybe a szomszédos kis államok akarták belevinni (Jer 27). Sőt hűségéről biztosította Nebukadneccart. Ebben az időben Jeremiás a foglyokhoz is írt levelet, amelyben munkára és imádkozásra biztatta őket megmaradásuk érdekében (Jer 29). De Kr. e. 589-ben Cidkijjá elszakadt Babilóniától. A megtorlás nem maradt el. Jeruzsálemet másfél évi ostrom után elfoglalták. A templomot és a királyi palotát felgyújtották, a várost lerombolták és kifosztották, a menekülő királyt elfogták, megvakították és fogságba vitték (2Kir 25,1-21; Jer 39,1-10). A nép nagy része is fogságba került; csak a szegényebb néprétegek maradtak az országban. Velük maradt Jeremiás is, pedig ő szabad és megbecsült emberként élhetett volna Babilóniában is (Jer 39,11-14); Jeremiás felől pedig parancsot ada Nabukodonozor, a babiloni király Nabuzáradánnak, a poroszlók fejének, mondván: Vedd őt magadhoz, és viselj gondot reá, és semmi bajt ne okozz néki, hanem azt cselekedd vele, amit ő akar. És elkülde Nabuzáradán, a poroszlók feje, és Nebusázban, Rabsáris és Nergál-Sarézer, Rabmág és a babiloni királynak több főembere. Elküldének, mondom, és elhozák Jeremiást a tömlöc pitvarából, és rábízák őt Gedáliásra, Ahikámnak, a Sáfán fiának fiára, hogy haza vigye őt, és lakozzék a nép között. (Jer 40,1-6)...

2.) Második deportálás. A babiloni fogság két lényeges ponton különbözött az asszír fogságtól. Egyrészt nem idegen uralkodót és idegen tisztségviselőket állítottak az ország élére, hanem júdaiakat: Kr. e. 598-ban Cidkijját, Kr. e. 587-ben pedig Gedaljá helytartót, aki azonban hamarosan gyilkosság áldozata lett. A megtorlástól félve a nép egy része Egyiptomba menekült, és magukkal vitték Jeremiást is (2Kir 25,22-26); "A Júda földjén megmaradt népnek pedig, amelyet meghagyott Nabukodonozor, Babilónia királya, Gedáliát, Ahikámnak, a Sáfán fiának fiát, rendelte tiszttartóul. Mikor pedig meghallották a seregek hadnagyai mind, és az ő embereik, hogy Babilónia királya Gedáliát tette tiszttartóvá, elmentek Gedáliához Mispába, Izmáel, a Nétánia fia, és Johanán, a Kareáh fia, és Serája, a nétofáti Tánhumet fia, és Jahazánia, Maakáti fia, ők és az ő embereik;És megesküdött nékik Gedália és az ő embereiknek, és monda nékik: Ne féljetek a Káldeusoknak való szolgálattól. Maradjatok az országban, és szolgáljatok Babilónia királyának, és jó dolgotok lesz. A hetedik hónapban azonban elment Izmáel, Nétániának, az Elisáma fiának fia, aki királyi magból volt, és vele tíz férfiú, és megölték Gedáliát és meghalt; és a Zsidókat és a Káldeusokat, akik ő vele voltak Mispában. És felkelt az egész nép kicsinytől nagyig és a seregek hadnagyai, és elmentek Égyiptomba; mert féltek a Káldeusoktól." (Jer 40-44 fejezet) - Másrészt a foglyokat nem szórták szét a birodalom távoli területeire, hanem módot adtak nekik arra, hogy együtt maradjanak. Azt a feladatot adták nekik, hogy pusztává lett vidékeket újból lakhatóvá tegyenek. Ilyenek voltak Tel-Melah, Tel-Harsa, Kerub, Addán, Immér és Tel-Abib a Kebár-csatorna mellett (Ezsd 2,59) És ezek, akik feljövének Tél-Melahból, Tél-Harsából, Kerub-Addán-Immérből, de nem mondhatták meg családjukat és eredetüket, hogy Izráel közül valók-é" (Ez 3,15). "És eljuték Tél-Ábibba a foglyokhoz, akik lakoznak vala a Kébár folyó mellett, és leülék, ők is ott ülvén; és ott ülék hét nap némán ő közöttük."  A foglyok lehetőséget kaptak arra, hogy házakat építsenek, kerteket műveljenek és családjukról gondoskodjanak (Jer 29,5). "Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit." Szűkebb keretek között működő önkormányzatuk is volt: a közösség ügyeit a vének intézték (Ez 8,1; 14,1; 20,1). - Az első időkben még sokan reménykedtek a gyors hazatérésben. Ezt a reményt néhány hamis próféta is erősítette (Jer 28,1-17; 29,15.20-32). Az otthon maradtak között Jeremiás, a foglyok között pedig Ezékiel küzdött ezekkel a téves nézetekkel. Mindketten hirdették, hogy Isten büntetése igazságos volt, a nép megérdemelte a fogságot. Nem más történt, mint az, hogy beteljesedett az az ítélet, amelyet Isten a próféták által hosszú időn át hirdetett. De még most is van mód a megtérésre.

Nehéz lenne megállapítani, hogy a fogságban élő nép mennyire fogadta el ezeket a gondolatokat. Fájdalmas dolog volt az ország és a templom elvesztése. Az áldozati kultuszt nem lehetett folytatni idegen országban, »tisztátalan« földön. Voltak ugyan istentiszteletek Babilóniában is, de ezeken inkább a nép panasza hangzott el. Egyesek el is hagyták őseik tiszta hitét, hiszen úgy gondolták, hogy a babilóniai istenek legyőzték Izráel Istenét. A hűségesek számára viszont egyre fontosabbá vált a körülmetélkedés, a szombat és az étkezési törvények megtartása. A papok a fogságban nagy munkát végeztek a megmentett vallásos iratok tanulmányozásában és rendezésében. Bár nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy már ekkor voltak zsinagógák, a zsinagógai istentisztelet gyökerei mégis itt keresendők.

A foglyok magukat tartották az igazi Izráelnek, az ígéretek örököseinek, szemben az otthon maradottakkal, akiket inkább csak a foglyok földjeinek és házainak a birtokba vétele érdekelt (Jer 24,1-10; Ez 11,1-13.14k; 33,23-31).

A fogság utolsó évtizedében Deutero-Ézsaiás a bűnbocsánat örömüzenetét hirdette (Ézs 40,1k; 43,25). Isten hamarosan új exodust ad, maga fogja hazavezetni népét (Ézs 40,9-11; 42,14-17; 43,16-21; 52,7-10.11kk). A szabadításban Círus perzsa király lesz az Úr megbízottja, Felkentje (Ézs 45,1). "Így szól az Úr felkentjéhez, Círushoz, kinek jobbkezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, ő előtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak;" Círus mindvégig Marduk híve maradt, de türelmes valláspolitikát valósított meg. Birodalma minden népének megengedte vallása gyakorlását. Híres ediktumában (Kr. e. 538) megparancsolta a jeruzsálemi templom újjáépítését. A fogságban élő nép több csoportban és csak részben tért haza. Sokan maradtak Babilóniában, és vagyonukból segítették a hazatérteket. A második templom Kr. e. 520-15-ig épült (Ezsd 5-6)."Mássa a levélnek, melyet küldött Tattenai folyóvizen túli helytartó, és Sethar-bóznai és az ő társai, az Afarsakeusok, akik a folyóvizen túl lakának, Dárius királyhoz." (keresztyén bibliai lexikon)

Zsidó nép - a választott nép

 

Az Isten választottainak közösségét eredetileg Izráel, Izráel fiai, izráeliták néven említi. A kívülvalók a héber névvel is illetik (2Móz 1,16. 21-22). (16)Midián papjának pedig hét leánya vala, és oda menének és vizet húzának és tele merék a válúkat, hogy megitassák atyjoknak juhait. (21-22)És tetszék Mózesnek, hogy ott maradjon e férfiúnál, és ez feleségül adá Mózesnek az ő leányát, Cipporát. És fiat szűle ez és nevezé nevét Gersomnak, mert mondá: Jövevény voltam az idegen földön.

A zsidó név az ország kettészakadása után válik közhasználatúvá: a szó jelentésének megfelelően a Dél-i országrészből, Júdából származót, az odatartozót mondták zsidónak (júdabeli), szemben az Észak-i országrész izráeli lakójával (2Kir 16,6);Akkor nyerte vissza Récin, Siria királya Elátot a Siriabelieknek, és irtotta ki a zsidókat Elátból; és Siriabeliek jövének Elátba, és ott laknak mind e mai napig.(2Kir 25,25); A hetedik hónapban azonban elment Izmáel, Nétániának, az Elisáma fiának fia, aki királyi magból volt, és vele tíz férfiú, és megölték Gedáliát és meghalt; és a Zsidókat és a Káldeusokat, akik ő vele voltak Mispában. (Jer 34,9). Hogy kiki bocsássa szabadon szolgáját és kiki az ő szolgálóleányát a héber férfit és a héber leányt, hogy senki ne szolgáltasson közöttük az ő Júdabeli atyjafiával.

 Az asszír hódítás, az északi 10 törzs pusztulása után a csekély számú túlélők beolvadtak Júda törzsébe, zsidókká lettek. A babiloni fogságban és az azt követő időkben Jákób minden leszármazottját zsidónak mondják (Eszt 3:4) ...feljelenték Hámánnak, hogy lássák, megállnak-é Márdokeus dolgai, mert azt jelenté nékik, hogy ő zsidó.; (Dán 3:8-12)Elmenének azért ebben az időben káldeabeli férfiak, és vádat emelének a zsidók ellen;Szólának pedig és mondák Nabukodonozor királynak: Király! örökké élj!Te, oh király! parancsolatot adtál ki, hogy minden ember, mihelyt meghallja a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljon le, és imádja az arany állóképet Aki pedig nem borul le és nem imádja, vettessék be az égő, tüzes kemencébe.Vannak zsidó férfiak, akiket a babiloni tartomány gondviselésére rendeltél, Sidrák, Misák és Abednégó: ezek a férfiak nem becsülnek téged, oh király, a te isteneidet nem tisztelik, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádják. ; (Mt 27:11) Jézus pedig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván: Te vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod.; ApCsel 2:5).Lakoznak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak.

A fogságból hazatértek izráelitáknak nevezték magukat, ezzel is kifejezve, hogy Isten ígéreteinek a birtokosai. A zsidó név azonban közhasználatú lett az egész világon, hisz a fogság a választott népnek az egész világra való szétszóródását eredményezte (diaszpóra).

A név nemcsak a származást, hanem a vallási, kulturális sajátosságokat is jelölte. A zsidóság legjellemzőbb vonásának azt tarthatjuk, hogy a legkülönbözőbb körülmények között is megtartotta és megtartja vallási, életmódbeli hagyományait, szokásait. Elkülönülése, különbözősége (különcködése) környezetében sokszor ellenszenvet ébresztett, végső soron mégis ez biztosította évezredeken át való fennmaradását.

A zsidó név az Új SZövetség bizonyos helyein sajátos jelentésű. János úgy tesz bizonyságot Jézus földi életéről, hogy azt a zsidók elleni szüntelen küzdelemnek mutatja. A zsidók szó alatt azonban nem a fajt, nem a nemzetet érti, hanem azokat, akik a názáreti Jézust nem fogadják el Messiásnak (Jn 2,18) És a galambárúsoknak monda -zsidóknak-: Hordjátok el ezeket innen; ne tegyétek az én Atyámnak házát kalmárság házává. (20. vers) Mondának azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt?; (Ján 5,16.18;) És e miatt üldözőbe vevék a zsidók Jézust, és meg akarák őt ölni, hogy ezeket művelte szombaton. Jézus pedig felele nékik: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel. (Ján 6,41). Zúgolódának azért a zsidók ő ellene, hogy azt mondá: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott alá. János a zsidó szokásokról, ünnepekről úgy beszél, mint valami idegen népéről (Ján 2,6.13) Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Mert közel vala a zsidók husvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe.; (Ján 5:1) Ezek után ünnepök vala a zsidóknak, és felméne Jézus Jeruzsálembe.; (Ján 6:4) Közel vala pedig husvét, a zsidók ünnepe.; (Ján 7:2) Közel vala pedig a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. (stb.). Maga Jézus úgy beszél a zsidókhoz, mint idegenekhez (Jn 8,17 A ti törvényetekben is meg van pedig írva, hogy két ember bizonyságtétele igaz.; (Ján 10:34). Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? A Jézushoz tartozókat a zsidók ellenségüknek tekintik (Ján 7:13) Mindamellett senki sem beszélt vala nyiltan ő felőle a zsidóktól való félelem miatt.; (Ján 9:13) Vivék őt, aki előbb még vak volt, a farizeusokhoz.; (Ján 1:19). És ez a János bizonyságtétele, amikor a zsidók papokat és Lévitákat küldöttek Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: Kicsoda vagy te? Hasonló szemléletet mutat az (ApCsel 23:12 is). Midőn pedig nappal lőn, a zsidók közül némelyek összeszövetkezvén, átok alatt kötelezék el magokat, mondván, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, míg meg nem ölik Pált. Természetesen mindennek semmi köze nincs az antiszemitizmushoz. Pálnak - ha zsidókat emleget is - tulajdonképpen ZSIDÓKERESZTYÉNekkel van küzdelme. (bibliai lexikon)