A hit és a hitetlenség

(Jn 3:16-21). Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (17) Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. (18) Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében. (19) Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. (20) Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. (21) Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat. /RÚF/ 

 János evangéliumában az emberiség két fő csoportot alkot: akik hisznek Jézusban és elfogadják, hogy Ő a Messiás, illetve akiknek meglett volna a lehetőségük hinni, de ellene döntöttek. A tanítványok közül tizenegyen – és még mások, pl. Nikodémus, aki lassan jutott hitre, a samaritánus asszony és a vakon született férfi – az első csoportba tartoznak. A második csoportban vannak a farizeusok és a főpapok, az ötezer, akik tanúi voltak a csodálatos ételszaporításnak, sőt még az egyik tanítvány, Júdás is.

A Jézusban való hit olyasmi, amit az ember tesz, abban mutatkozik meg, ahogyan él, nem csupán a hitelveiben. Amint tudjuk, az ördög is hisz Jézusban. (Lásd Jak 2:19. Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik és rettegnek. /RÚF/) Jánosnál a két csoport közötti fő különbséget az adja, ahogyan Jézushoz viszonyulnak. A hívők, vagy akik hitre jutnak benne, nyitottan fordulnak felé, még akkor is, ha nem ad nekik igazat vagy megfeddi őket. Jézushoz mennek, nem futnak el. Ő a Világosság, és rájuk sugárzik. Hit által Isten gyermekei lesznek.  

Azok viszont, akik nem hisznek, tipikusan azért mennek oda Jézushoz, hogy megküzdjenek vele. Jellemző rájuk, hogy jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. Jézus szavait nem tartják könnyen elfogadhatónak, vagy úgy vélik, hogy szembemegy régi tradíciókkal és nem azt teszi, amit tőle elvárnak. Nem hagyják, hogy az Ő világossága legyen a mérce, az ítélje meg őket, inkább ítéletet mondanak felette. Természetesen újból és újból ezt a hozzáállást látjuk a vallási vezetőkben, pedig mint a nép lelki vezetőinek, ideális esetben nekik kellett volna legelőször elfogadniuk Jézust. 

White idézet: „Hiszel-e Isten Fiában?” Pontosan olyan mértékben függsz Krisztustól, mint a leggyengébb, a legszegényebb és legalázatosabb lélek. „Hiszel Isten Fiában?” Az egyszerű, spekulatív hitnek nincs jelentősége. Hiszel-e Isten Fiában, mint személyes Megváltódban? Ha teljes szívből hiszel, akkor Isten a lelkedben lakozik, és a lelked el van rejtve Istenben. Te Jézust képviseled. Akik fontos pozíciót töltenek be, próbára lesznek téve, hogy kiderüljön, vajon bölcsességet tanúsítanak-e a magas beosztásban is, hogy Krisztus munkálkodik-e általuk, hogy képviselhetik-e az Ő jellemét, és az Ő szavait és tetteit fejezik ki öröksége előtt, akikért Jézus az életét adta. – Lift Him Up, 148./old. 

Meghaljuk az Igét?

(Jn 9-13) (9) Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. (10) A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: (11) a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. (12) Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, (13) akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.

A világosság mindenkihez elér, de nem mindenki fogadja örömmel. A világosság nem csupán fényt jelent, hanem mindent, ami pozitív, szép és jó. János evangéliumának egyik fő témája az, hogy hogyan fogadják el vagy utasítják vissza Jézust az emberek. Ez a téma itt kezdődik. Szomorú beszámoló hangzik arról, hogy a Messiás eljött a saját népe közé, Izraelbe, de sokan nem fogadták el Messiásként. 

Róma 9-11. fejezeteiben Pál ugyanezt a tragikus témát taglalja, hogy a zsidók közül sokan el utasították Jézust. Pál mégsem negatív hangnemben zárja gondolatmenetét, amikor kifejti, hogy tulajdonképpen sok zsidó és sok pogány is el fogja Messiásnak fogadni Jézust. Azután inti a pogányokat, hogy ne tartsák magukat feljebbvalóknak a zsidóknál: „Mert ha a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba”. (Róm 11:24)  

János is elmondja, hogy mindazok, akik elfogadják Jézust Megváltójuknak, Isten gyermekei lesznek, ha hisznek a nevében (Jn 1:12-13). Itt van a kapcsolat az evangélium bevezető és záró szakaszai között. (Jn 20:31) versében az apostol közli, hogy miért írta meg az evangéliumát: „hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében” (ÚRK). Így a bevezetés és a zárszó egységet képez, az egymással összefüggő fogalmak közrefogják mindazt, ami közöttük történik. Ez rámutat a János evangéliuma egészén átívelő célra: hogy az emberek üdvösséget nyerhetnek, ha hisznek Jézus Krisztusban, a Megváltóban.  

White idézet: „Ismét szóla azért hozzájuk Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8:12) Jézus a templom ama udvarában szólta ezeket a szavakat, amely különlegesen kapcsolódott a sátoros ünnep szolgálataihoz. Az udvar közepén hét méltóságot sugárzó oszlop magasodott, ezek hatalmas lámpásokat tartottak. Az esti áldozat után meggyújtották a lámpákat, fényük világított Jeruzsálem felett. Ez a ceremónia az Izráelt a pusztában vezető tűzoszlopra emlékeztetett, és előremutatott a Messiás eljövetelére is. Este, amikor a lámpákat meggyújtották, az udvar nagy örvendezés színhelye volt. Ősz hajú férfiak, a templom papjai és a nép vezetői egyesültek ünnepi táncban a hangszeres zenére és a léviták énekére.  

Jeruzsálem kivilágításával a nép kifejezte reményét, hogy a Messiás eljön, és világosságot áraszt Izráelre. Jézus számára azonban a helyszínnek nagyobb jelentősége volt. Ahogyan a templom sugárzó lámpái mindent megvilágítottak maguk körül, Krisztus, a lelki világosság forrása úgy oszlatja el a világ sötétségét. A jelkép mégsem volt tökéletes. Az a nagy világosság, amelyet saját kezével helyezett az egekbe, hívebben képviselte küldetésének dicsőségét. – Jézus élete, 463./old.

Kezdetben

 

Jn 1:1-5. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. (2) Ő kezdetben Istennél volt. (3) Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. (4) Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (5) A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. /RÚF/

János evangéliuma csodálatra méltó gondolattal kezdődik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1:1, ÚRK). Ez a gyönyörű mondat szinte felfoghatatlanul mélységes gondolatot fejez ki.  

Először is, az evangélista utal a teremtés történetére, (1Móz 1:1) versére: „Kezdetben”. Az Ige már a világegyetem kezdete előtt élt, János tehát megerősíti, hogy Jézus örökké létezett. 

A következő, hogy „az Ige Istennél volt” (ÚRK). Jn 1:18 versében János utal rá, hogy Jézus  „az Atya kebelén van” (ÚRK). Megpróbálhatjuk elképzelni, mit is jelent ez pontosan, annyi azonban biztos, hogy Jézus és az Atya kapcsolata nagyon bensőséges, szoros. 

Majd pedig János ezt mondja: „és Isten volt az Ige” (ÚRK). Hogyan lehet az Ige Istennel, mi közben Ő Isten? A választ a görög nyelvtanban találjuk meg. A görögben van határozott névelő (a/az), viszont nincs határozatlan névelő (egy). Számunkra tehát az a lényeg, hogy a görög határozott névelő (a/ az) konkrétan rámutat valamilyen tárgyra vagy személyre.

A görög szövegben az „Ige Istennél volt” (ÚRK) kifejezésben az „Isten” szó előtt van névelő, ami egy konkrét személyre, az Atyára mutat: Az Ige az Atyával volt. Az „Isten volt az Ige” (ÚRK) szókapcsolatban a görögben az Isten szó előtt nincs névelő, ami ebben az esetben az isteni létre, mint jellemzőre mutat. Jézus Isten – Ő nem az Atya, de isteni Személy, Isten Fia, a Szentháromság második Személye. Az apostol megerősíti ezt az értelmezést. Jn 1:3-4 verseiben kijelenti, hogy Jézus a Teremtője minden teremtménynek. A korábban nem létező dolgok és élőlények egyedül Jézus, a Teremtő Isten által álltak elő. 

 „Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával. »Isten képmása«, az Ő nagyságának, fenségének képe, az Ő »dicsőségének világoltatása« [ 2Kor 4:4, 6. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát. Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. /RÚF]” (Ellen G. White: Jézus élete.

White idézet: Bár Isten Igéje beszél Krisztus emberi voltáról, földi életéről, mindazonáltal határozottan beszél örök létezéséről is. Az Ige mennyei lényként, Isten örök Fiaként létezett egységben Atyjával. Öröktől fogva Ő volt a szövetség közbenjárója, akiben áldást nyertek a föld minden nemzetségei, úgy zsidók mint pogányok, ha elfogadták Őt. „Az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” Az Ige már az angyalok és emberek teremtése előtt is Istennél volt, és Isten volt az Ige…

  Isten és Krisztus már kezdettől fogva tudott Sátán hitehagyásáról és Ádám bukásáról. A meg váltási tervnek az volt a célja, hogy az elbukott emberiség megváltást nyerjen, és újabb esélyt kapjon. Örök időktől fogva Krisztus volt a kijelölt közbenjáró. Már a világ teremtése előtt ellett határozva Krisztus testet öltése. Jézus mondotta: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem.” Emberi testben azonban csak akkor jött el, amikor betelt az idő. Ekkor született meg kisgyermekként Betlehemben. – Lift Him Up, 74./old.