Isten népe Egyiptomban

(2Móz 1:1-7). Név szerint ezek voltak Izráel fiai, akik Egyiptomba mentek Jákóbbal; mind egyik a maga háza népével ment: (2) Rúben, Simeon, Lévi és Júda, (3) Issakár, Zebulon és Benjámin, (4) Dán és Naftáli, Gád és Ásér. (5) Összesen hetvenen voltak, akik Jákóbtól származtak; József pedig már Egyiptomban volt. (6) Azután meghalt József és valamennyi testvére meg az az egész nemzedék. (7) Izráel fiai pedig szaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, nagyon-nagyon megerősödtek, és megtelt velük az ország. /RÚF/ 

Mózes második könyve már az elején Isten áldására emlékeztet. Amikor Jákób pátriárka és a családja letelepedett Egyiptomban, csak hetvenen voltak 

(1Móz 46:27). Józsefnek pedig két fia született Egyiptomban. Jákób egész háza népe tehát, amely Egyiptomba ment, hetven lélek volt. /RÚF/;

 2Móz 1:5), később azonban „Izráel fiai… szaporák voltak, szaporodtak és sokasodtak, és nagyon hatalmassá lettek, úgy, hogy megtelt velük az ország” 

Az izraeliták helyzete a kivonulás előtt.

 (2Móz 1:8-11). Új király került azonban Egyiptom élére, aki már nem ismerte Józsefet, (9) és ezt mondta népének: Lám, Izráel fiainak népe nagyobb és erősebb, mint mi. (10) Gyertek, bánjunk csak okosan vele, nehogy még jobban megsokasodjon! Mert ha háború támad, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, ellenünk harcol, és kivonul az országból. (11) Ezért munkafelügyelőket rendeltek föléjük, hogy kényszermunkával sanyargassák őket. Raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. /RÚF/  

A bibliai szakasz sötét képet fest Izrael népének egyiptomi történetéről. A könyv úgy kezdődik, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba döntötték a hébereket, a fáraó hajcsárokat rendelt föléjük és kényszermunkára fogták őket.

 Mózes második könyve azonban azzal végződik, hogy Isten békessége és vigasztaló jelenléte ott van a szent sátorban, az izraeliták táborának közepén. (Lásd 2Mózes 40. fejezet) A két végpont között Isten diadalának leírását találjuk. Az Úr megszabadította népét a szolgaságból, kettényitotta a Vörös-tengert, legyőz te a kor legerősebb hadseregét – látványos diadala mindebben megmutatkozott a sötétség erői felett. 

(2Mózes 40:1-38). Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (2) Az első hónap első napján állítsd fel a hajlékot, a kijelentés sátrát! (3) Helyezd el benne a bizonyság ládáját, és függeszd fel a kárpitot a láda elé! (4) Vidd be az asztalt, és rendezd el rajta, ami rá való! Vidd be a lámpatartót, és rakd fel rá a mécseseket! (5) Helyezd az illatáldozatra való aranyoltárt kívülről a bizonyság ládája elé, és tedd föl a függönyt a hajlék bejáratára! (6) Helyezd az égőáldozati oltárt a hajléknak, a kijelentés sátrának bejárata elé! (7) A medencét helyezd a kijelentés sátra és az oltár közé, és töltsd meg vízzel! (8) Azután kerítsd el az udvart körös-körül, és tedd föl a függönyt az udvar kapujára! (9) Aztán vedd a fölkenéshez való olajat, és kend föl a hajlékot és mindazt, ami benne van! Így szenteld fel azt és egész fölszerelését, hogy szent legyen! (10) Kend fel az égőáldozati oltárt is és egész fölszerelését. Így szenteld föl az oltárt, hogy igen szent legyen az oltár! (11) A medencét és annak állványát is kend fel, így szenteld föl azt! (12) Azután vezesd Áront és fiait a kijelentés sátrának bejáratához, és mosdasd meg őket! (13) Öltöztesd föl Áront a szent ruhákba, kend fel és szenteld fel, hogy a papom legyen! (14) Fiait is vezesd oda, és öltöztesd fel őket köntösükbe! (15) Kend föl őket, ahogyan apjukat fölkented, hogy papjaim legyenek! Ez a fölkenés teszi őket örökre papjaimmá, nemzedékről nemzedékre. (16) Mózes így járt el: mindenben úgy járt el, ahogyan megparancsolta neki az Úr. (17) A második év első hónapjának első napján felállították a hajlékot. (18) Felállította Mózes a hajlékot: lerakta a talpait, felállította a deszkáit, ráillesztette a reteszeit, és felállította az oszlopait, (19) majd kifeszítette a hajlék fölé a sátortetőt, fölterítette a sátor tetejére a takarót, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (20) Azután fogta és beletette a Bizonyságot a ládába, a rudakat ráillesztette a ládára, rátette a fedelet a láda tetejére, (21) majd bevitte a ládát a hajlékba, és föltette a függőkárpitot, hogy eltakarja a bizonyság ládáját, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (22) Azután elhelyezte az asztalt a kijelentés sátrában a hajlék északi oldalán a kárpiton kívül, (23) majd kenyereket rakott rá sorban az Úr elé, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (24) Az után elhelyezte a lámpatartót a kijelentés sátrában az asztallal szemben, a hajlék déli oldalán, (25) és fölrakta a mécseseket az Úr elé – ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (26) Azután elhelyezte az aranyoltárt a kijelentés sátrában a kárpit elé, (27) és jó illatú illatáldozatot mutatott be rajta – ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (28) Azután föl tette a függönyt a hajlék bejáratára, (29) majd elhelyezte az égőáldozati oltárt a hajléknak, a kijelentés sátrának a bejáratánál, és égőáldozatot meg ételáldozatot mutatott be rajta, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (30) Azután elhelyezte a medencét a kijelentés sátra és az oltár között, és vizet töltött bele a mosakodáshoz. (31) Ebben mosták meg Mózes, Áron és fiai a kezüket és a lábukat. (32) Valahányszor bementek a kijelentés sátrába, és az oltár elé léptek, megmosakodtak, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (33) Azután elkerítette az udvart a hajlék és az oltár körül, és rátette a függönyt az udvar kapujára. Így készült el Mózes a munkával. (34) Ekkor beborította a felhő a kijelentés sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. (35) És Mózes nem tudott bemenni a kijelentés sátrába, mert rajta nyugodott a felhő, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. (36) Egész vándorlásuk alatt valahányszor fölemelkedett a felhő a hajlékról, útnak indultak Izráel fiai. (37) De ha nem emelkedett fel a felhő, ők sem indultak el, amíg az fel nem emelkedett. (38) Mert nappal az Úr felhője volt a hajlék fölött, éjjel pedig tűz lángolt benne. Izráel egész háza látta ezt, amíg csak vándorolt. /RÚF/ 

White idézet: József – amikor látta, hogy élete vége már közel van – rokonait összehívta, és maga köré gyűjtötte. Bármilyen nagy tiszteletben részesítették is őt a fáraók földjén, Egyiptom számára mégis csak a száműzetés helye. Az volt utolsó cselekedete, hogy bizonyságot tett Izraellel való sorsközösségéről. Ezek voltak utolsó szavai: „...Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak”. (1Móz 50:24) Azután ünnepélyesen megeskette Izrael gyermekeit, hogy csontjait magukkal vigyék majd Kánaán földjére. „És meghala József száztíz esztendős korában, és bebalzsamozák, és koporsóba tevék Egyiptomban.” (1Móz 50:25-26) Az évszázadok során – a nehéz rabszolgaság alatt – amely ezt az időt követte, ez a koporsó mindig József utolsó szavaira emlékeztette Izrael gyermekeit, és arról tett előttük bizonyságot, hogy csak ideiglenesen tartózkodnak Egyiptomban. Arra figyelmeztette őket, hogy reményüket mindig az ígéret földje felé irányítsák, mert szabadulásuk ideje biztosan eljön. – Pátriárkák és próféták, 240./old.

Isten levitte Egyiptomba Ábrahám leszármazottait: Jákóbot és ivadékait, hogy bemutassák e nagy és gonosz nemzetnek Isten országának alapelveit. József becsületessége és csodálatra méltó tevékenysége, amellyel megőrizte Egyiptom egész népét, Krisztus életét tükrözte. Mózes is – és sokan mások – bizonyságot tettek Istenről.

 Az Úr hatalma és irgalma mutatkozott meg akkor is, amikor kivezette Izraelt Egyiptomból. Csodái, amelyekkel megszabadította a szolgaságból, és gondoskodása a pusztai vándorlás alatt nemcsak Izrael javát szolgálta. Isten szemléltető oktatást akart adni népe által a környező nemzeteknek. Minden emberi hatalmat és nagyságot felülmúló Istenként nyilatkoztatta ki önmagát. – Krisztus példázatai, 286./old.  

A világ nagy birodalmai

„A cselekvés színterére lépő nemzetek azért foglalhatják el helyüket a földön, hogy megmutatkozzék, betöltik-e a »Vigyázó« és a »Szent« szándékát. A prófécia felvázolta a világ nagy birodalmainak – Babilónia, Médó-Perzsia, Görögország és Róma – emelkedését és útját. Mindegyiküknél – mint a kevésbé hatalmas nemzeteknél is – a történelem megismételte önmagát. Mindegyiknek volt próbaideje; mindegyik kudarcot vallott, dicsőségük meg fakult, hatalmuk elmúlt.  (Ellen G. White: Próféták és királyok. „A láthatatlan vigyázó” c. fejezetből 331-334./old.

A nemzetek elutasították a mennyei elveket, és ezzel saját pusztulásukat munkálták. De az isteni, a mindent legyőző akarat megnyilvánult minden korszakban”. (i. m. 331./old.)

 (Jeremiás 18:1-23). Ezt az igét mondta az Úr Jeremiásnak: (2) Indulj, menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled igéimet. (3) Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen a korongon dolgozott. (4) De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta. (5) Ekkor így szólt hozzám az Úr igéje: (6) Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? – így szól az Úr. Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében. (7) Megtörténik, hogy kimondom egy népről vagy országról, hogy kigyomlálom, lerombolom és elpusztítom. (8) De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is megbánom, hogy veszedelmet akartam zúdítani rá. (9) Megtörténik, hogy megígérem egy népnek vagy egy országnak, hogy felépítem és elplántálom. (10) De ha azt műveli, amit rossznak látok, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom, hogy jót akartam vele tenni. (11) Most azért mondd meg Júda férfiainak és Jeruzsálem lakóinak, hogy ezt mondja az Úr: Én most veszedelmet készítek, és tervet szövök ellenetek! Térjetek meg azért mindnyájan gonosz útjaitokról, jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket! (12) De ők ezt mondták: Ne fáradj! Mert mi csak a magunk feje után megyünk, és megátalkodott, gonosz szívünk szerint élünk! (13) Azért ezt mondja az Úr: Kérdezzétek csak meg a népeket: ki hallott ilyesmit? Nagyon borzalmas, amit elkövetett Izráel szűz leánya. (14) El tűnik-e a hó a Libánon sziklás tetejéről? Kiszáradnak-e a másoktól érkező, hűsvizű patakok? (15) De az én népem elfelejtett engem, és a hitvány bálványoknak tömjénezik! Eltántorították őket útjukról, a régi ösvényről, hogy más csapásokon járjanak, egyenetlen úton. (16) Így teszik pusztává országukat, mely iszonyatos marad örökre; aki csak arra jár, meg borzad, és a fejét csóválja. (17) Keleti szélként szórom szét őket az ellenség előtt. A hátamat mutatom nekik, és nem az arcomat a pusztulásuk napján. (18) Akkor ezt mondták: Gyertek, találjuk ki, mit tehetnénk Jeremiás ellen! Mert nem igaz, hogy nincs már a papnál tanítás, a bölcsnél tanács és a prófétánál ige! Gyertek, győzzük le vitában, hogy ne kelljen többé figyelnünk soha a szavára! (19) Figyelj rám, Uram, halld meg, mit beszélnek ellenfeleim! (20) Szabad a jóért rosszal fizetni? Hiszen vermet ástak nekem! Emlékezz rá, hogy eléd áll tam, és szót emeltem értük, hogy elfordítsam róluk haragodat. (21) Büntesd azért fiaikat éhínséggel, és tedd őket fegyver martalékává! Asszonyaik legyenek meddők és özvegyek, férfiaikat terítse le a halál, ifjaikat háborúban a fegyver vágja le! (22) Jajkiáltás hangozzék házaikból, ha portyázó csapatokat hozol rájuk hirtelen! Mert vermet ástak, hogy megfogjanak, és csapdákat raktak lábam elé. (23) De te, Uram, ismered ellenem szőtt gyilkos tervei ket. Ne bocsásd meg bűnüket, ne töröld el színed elől vétküket! Roskadjanak össze előtted, bánj el velük haragod idején! /RÚF/

Jeremiás próféta könyve 18. fejezetében Jeremiás figyeli, amint egy fazekas edényeket formáz, alakít. Isten ezzel a képpel, az agyagot formázó fazekas hasonlatával magyarázza a feltételesség elvét a próféciában, és hogy biztosan megértsük, Jeremiás által kifejti: „Ha szólok egy nép ellen vagy egy ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem, de megtér az a nép gonoszságából, amely ellen szóltam, akkor én is megbánom a gonoszt, amelyet rajta véghez vinni gondoltam. És ha azt mondom egy népről vagy egy országról, hogy fölépítem, beültetem, de gonoszul cselekszik előttem, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom azt a jót, amelyet tenni akartam vele” (Jer 18:7-10) /ÚRK/ 

Círusz perzsa király a „Szabadító” előképe

Círus Perzsa király, az achamenida dinasztia megalapítója. Kr. e. 559-529 között uralkodott. (Wikipédia)

 Miután Círusz elfoglalta Babilon városát, Isten népének fogsága véget ért. A perzsák engedélyezték, hogy visszatérjenek az ígéret földjére és újjáépítsék a templomot. A Perzsa Birodalom területe Círusz uralkodása alatt volt a legnagyobb a történelem során, erről Tom Hol land történész így ír: „a területek leghatalmasabb egybecsatolása volt ez, amit a világ vala ha látott” (Tom Holland: Dominion Basic Books. Kindle Edition, 25./old.)

Perzsa szokás szerint úgy nevezték Círuszt, hogy „a nagy király” vagy „a királyok királya”.

 Círusz előrevetíti, ami akkor történik majd, amikor Krisztus visszatér egyházáért: Ő a napkeletről jövő Király (Mt 24:27). Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának az eljövetele is. /RÚF/), aki megküzd Babilonnal, és szabaddá teszi népét, hogy végül Babilonból megmenekülve visszatérhessenek az ígéret földjére.  (Jel 19:11-16). És láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, (12) szeme tűz lángja, és fején sok korona, és ráírva egy név, amelyet senki sem ismer rajta kívül; (13) és véráztatta ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. (14) A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. (15) Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és ő tapossa majd a mindenható Isten búsult ha ragjának borsajtóját. (16) Ruhájára és derekára ez a név van írva: királyoknak Királya és uraknak Ura. /RÚF/] 

Ezért utal Isten Círuszra úgy, hogy az Ő „felkentje”. (Ézs 45:1). Ezt mondja az Úr fölkentjének, Círusnak, akinek erősen fogom a jobb kezét, népeket terítek le előtte, és királyok övét oldom meg, kitárulnak előtte az ajtók, nem maradnak zárva a kapuk: /RÚF/) A híres perzsa király egyrészt szabadságot adott Isten népének, de azon túlmenően a Babilon elleni hadjárata Krisztus második adventjének az előképeként is szolgál.

(2Krón 36:22-23). Círus perzsa király uralkodásának első esztendejében, azért, hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje, arra indította az Úr Círus perzsa király lelkét, hogy egész birodalmában kihirdettesse szóban és írásban a következőket: (23) Ezt mondja Círus perzsa király: A föld minden országát nekem adta az Úr, a menny Istene. Ő bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. Aki csak az ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, az Úr, és menjen el! /RÚF/  

A mi korunkra már megváltozott az ószövetségi könyvek sorrendje, ami most Malakiás próféta könyvével végződik. Eredetileg azonban Círusz rendelete zárta az Ószövetséget. A Szentírás kánonjában a változtatás nélkül a következő epizód Máté evangéliuma lenne, ami Krisztus születésével kezdődik. Círusz Krisztus előképe volt. A perzsa uralkodó rendelkezett a földi templom újjáépítéséről, Jézus pedig megkezdte szolgálatát a mennyei szentélyben, és majd visszatér, hogy elhozza a szabadságunkat. Círusz természetesen nem tökéletesen jelképezte Krisztust; a kép és az előkép soha nem egyezik teljesen, és vigyáznunk kell, nehogy túl sokat képzeljünk bele minden apró részletbe. Tágabb értelemben véve azonban Círusz a „Szabadító” előképe volt.  

White idézet: Épp hetven év telt el azóta, hogy Nabukodonozor Babilonba hurcolta az első zsidó foglyokat, amikor Círusz átvette a hatalmat a méd Dáriusztól. Dániel – aki jól ismerte Jeremiás és Ésaiás jövendöléseit a fogság időtartamára vonatkozóan, valamint Ésaiásnak a círuszi rendeletre vonatkozó próféciáit – még életben volt, és fontos pozíciót töltött be a médó-perzsa udvarban. Mivel hitt ezekben a próféciákban, Istenhez imádkozva járt közben nemzetéért, és amikor elérkezett a jeruzsálemi templom helyreállításának ideje, Isten Círuszt választotta követéül, hogy szabadon bocsássa a zsidókat. Sőt, Círusz még a templom építéshez is hozzájárult. …  

A hódító perzsa hadsereg váratlanul vonult be a babiloni főváros központjába a folyó medrén át, amelynek a vizét elvezették, és a belső kapukon keresztül, amelyeket gondatlan biztonságérzetből minden védelem nélkül nyitva hagytak. Mindez bőségesen bizonyította a zsidóknak az elnyomóik hirtelen bukásáról mondott ésaiási prófécia szó szerinti teljesedését. Ebben félreérthetetlen jelét kellett volna látniuk annak, hogy Isten a nemzetek ügyeit az ő érdeküknek megfelelően alakítja; mert a Babilon elfoglalásának és bukásának módját vázoló próféciával szoros összefüggésben íródtak a következő szavak: „Én mondom Círuszt pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!” „Én indítottam el őt győzelmesen, egyengetem az útját mindenütt. Ő építi föl városomat, és hazaküldi foglyaimat, nem fizetségért és nem ajándékért – mondja a Seregek Ura.” (Ésa 44:28; 45:13) – Próféták és királyok, 552./old.