„Én”! Én, az ÚR, a te Istened

 Mózest először kiosztja a fáraó, majd a saját népe is csak átkozza. Mózes tehát Istennek panaszkodik, keserűségében és csalódásában amiatt, hogy Izrael helyzete még rosszabb lett, megkérdezi:

  „Uram, miért engeded, hogy rosszul bánjanak ezzel a néppel? Miért küldtél engem ide? Mert attól fogva, hogy bementem a fáraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel. Te pedig nem szabadítottad meg a népedet” (2Móz 5:22-23), ÚRK 

Nyilvánvaló, hogy Mózes elégedetlen az Úrral, és tekintettel a helyzetre, ez talán érthető is. Isten erős választ adott a kérdésére. Cselekedni fog, méghozzá igen határozottan. „Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval”. (2Móz 6:1), ÚRK

(2Móz 5:22-23). Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! (23) Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig sem mit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet. /RÚF/ 

(2Móz 6:1-8). Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Majd meglátod, mit teszek a fáraóval: erős kéz kényszeríti arra, hogy elbocsássa, erős kéz kényszeríti arra, hogy elűzze őket országából. (2) Azután beszélt Isten Mózessel, és azt mondta neki: Én vagyok az Úr! (3) Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint „Mindenható Isten”, de azt a nevemet, hogy „Úr”, nem nyilatkoztattam ki nekik. (4) Szövetségre is léptem velük, hogy nekik adom Kánaán földjét, azt a földet, amelyen jövevények voltak. (5) Meghallottam Izráel fiainak jajkiáltását is amiatt, hogy az egyiptomiak rabszolgamunkára kényszerítik őket, és visszaemlékeztem szövetségemre. (6) 6 Ezért mondd meg Izráel fiainak: Én vagyok az Úr, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, és megmentelek benneteket a nekik végzett rabszolgamunkától; megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel. (7) Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától. (8) Azután beviszlek benneteket arra a földre, amelyről megesküdtem, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom, és nektek adom majd azt örökségül. Én vagyok az Úr! /RÚF/ 

 Ezek után Isten már nemcsak szólni fog, hanem nagy erővel fel is lép népe érdekében. Néhány fontos tényre emlékezteti Mózest ezzel kapcsolatban:

1) Én vagyok az Úr; 2) Én jelentem meg a pátriárkáknak; 3) Én kötöttem szövetséget velük; 4) Én ígértem nekik Kánaán földjét; 5) Én meghallom Izrael népének sóhajtását; 6) Én megemlékezem a szövetségről, és nektek adom az ígéret földjét.  

Figyeljük meg, hogy Isten újból és újból azt mondja: „Én”! Én, az ÚR, a te Istened ezt és ezt cselekedtem, tehát bízhatsz abban, hogy megteszem érted, amit megígértem.

 Az Úr nagy komolysággal kijelentette, hogy négy jelentős dolgot fog megtenni Izraelért, mivel Ő az élő Úr:  

1) „kihozlak titeket Egyiptom nehéz igája alól”; 2) „megszabadítalak titeket a kemény szolgálattól”; 3) „megmentelek benneteket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által”; 4) „Népemmé fogadlak titeket, Istenetek leszek”. (2Móz 6:6-7), ÚRK 

Ez a négy isteni cselekedet biztosítja és erősíti meg újra az Úr kapcsolatát népével. Ezeknek a tetteknek Isten az alanya, az izraeliták pedig áldásokban és kegyelemben részesülnek. Isten ingyen, szeretetből kínálja fel az ajándékokat – tette ezt akkor velük, mint ahogy most velünk is teszi.  

White idézet: Isten hatalma fenséges kinyilatkoztatásával szabadította ki Izraelt egyiptomi rabszolgaságából és Egyiptom összes istenein végrehajtotta ítéleteit, csapásait. „Kihozá azért az ő népét örömmel, és az ő választottait vigassággal… Azért, hogy megtartsák az ő rendeleteit, és törvényeit megőrizzék” (Zsolt 105:43-45) Isten megszabadította őket a rabszolgaságból, hogy jó földre vezesse őket – egy olyan földre, amelyet isteni gondviselésében menedékül készített számukra ellenségeik elől, ahol majd szárnyai árnyékában lakozhatnak. Isten magához vette őket és örökkévaló karjaival átölelte őket. Az irántuk megmutatott minden jóságáért és kegyelméért csak azt kívánja meg tőlük, hogy ne legyenek nékik idegen isteneik Ő előtte, az élő Isten előtt, és magasztalják az Ő nevét és tegyék azt dicsőségessé a földön. – Pátriárkák és próféták, 334./old. 

A nép sanyargatása

 

Mózes bizonyára már kezdettől fogva tudta, hogy nem lesz könnyű, amit az Úr kért tőle (ezért is próbált meg kibújni a feladat alól), de valószínűleg fogalma sem volt arról, ami utána jött.

(2Móz 5:3-23). Erre ők ezt mondták: Találkoztunk a héberek Istenével. Hadd menjünk ki azért háromnapi járóföldre a pusztába, hogy áldozzunk Istenünknek, az Úrnak, hogy ne sújtson bennünket dögvésszel vagy fegyverrel. (4) De Egyiptom királya ezt mondta nekik: Mózes és Áron! Miért akarjátok elvonni a népet a munkájától? Menjetek, folytassátok a kényszermunkát! (5) Már így is sok a mihaszna nép az országban – mondta a fáraó –, és ti még abba akarjátok hagyatni ezekkel a kényszermunkát?! (6) A fáraó még aznap megparancsolta a nép sanyargatóinak és felügyelőinek: (7) Ne adjatok többé szalmát a népnek a vályogvetéshez, ahogy eddig: Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát! (8) De hajtsatok be rajtuk ugyanannyi vályogot, amennyit eddig kellett készíteniük! Ne engedjetek el belőle, mert lusták ezek, azért kiáltozzák: Menjünk és áldozzunk Istenünknek! (9) Ha nehezebb lesz az emberek munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek majd hazug beszédek kel. (10) Kimentek tehát a nép sanyargatói és felügyelői, és azt mondták a népnek: Így szól a fáraó: Nem adok nektek szalmát. (11) Menjetek, szedjetek magatoknak szalmát ott, ahol találtok! De a munkátokból semmit sem engedünk el. (12) Ekkor a nép szétszéledt egész Egyiptomban, hogy a tarlón szalmát szedegessen. (13) A sanyargatók pedig folyton csak hajszolták őket: Végezzétek el a napi munkátokat úgy, mint amikor még volt szalma! (14) Meg is verték Izráel fiainak felügyelőit, akiket a fáraó sanyargatói rendeltek föléjük, és azt mondták: Miért nem végeztétek el sem tegnap, sem ma a vályogvetést úgy, mint eddig, az előírt mennyiségben? (15) Akkor bementek Izráel fiainak felügyelői a fáraóhoz, és így panaszkodtak: Miért bánsz így szolgáiddal? (16) Szalmát nem adnak szolgáidnak, mégis azt parancsolják, hogy csináljunk vályogot. Sőt most még verik is szolgáidat. Így néped ellen vétkezel. (17) De ő így felelt: Lusták vagytok, lusták! Ezért mondjátok: El akarunk menni áldozni az Úrnak. (18) Menjetek csak, és dolgozzatok! Szalmát nem adnak nektek, de a kiszabott vályogot be kell szolgáltatnotok! (19) Izráel fiainak felügyelői látták, hogy bajban vannak, mivel ezt mondták: A napi vályogmennyiségből nem szabad engedni! (20) Ezért amikor a fáraótól kijövet találkoztak Mózessel és Áronnal, akik ott álltak rájuk várakozva, (21) ezt mondták nekik: Nézzen rátok az Úr, és ítéljen meg benneteket, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és udvari emberei előtt, és fegyvert adtatok a kezükbe, hogy megöljenek bennünket! (22) Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! (23) Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet. /RÚF/

Mózes és Áron összehívta Izrael véneit meg a népet, közölték velük, mit mondott Isten, bemutatták a jeleket, amelyek láttán Izrael elhitte, hogy az Úr megszabadítja őket a szolgaságból. Ezért imádták az Urat. 

(2Móz 4:29-31). Azután elment Mózes és Áron, és összegyűjtötte Izráel fiainak összes véneit. (30) Áron elmondta mindazt, amit az Úr mondott Mózesnek, Mózes pedig bemutatta a jeleket a nép előtt. (31) A nép pedig hitt. Amikor meghallották, hogy az Úr számon tartja Izráel fiait, és meglátta nyomorúságukat, meghajoltak és le borultak. /RÚF/

 Hatalmas volt a várakozás: az Úr készül megszabadítani a hébereket a szolgaságból – végre! 

Mózes Egyiptom uralkodója elé állt Isten követeléseivel – és utána még rosszabb lett az izraeliták helyzete. A szenvedésük csak nőtt, a napi munka terhe még fárasztóbb és kimerítőbb lett. Lustasággal vádolták őket, még durvábban bántak velük, a szolgaság az addiginál is nehezebbé vált.  

A vezetők elkeseredésükben keményen összetűztek Mózessel és Áronnal, és ez előre vetítette, hogy az elkövetkező években milyen jellegű konfliktusai lesznek Mózesnek a saját népével.  

Nem nehéz megérteni, hogy miért haragudtak Mózesre („Nézzen rátok az ÚR, és ítéljen meg titeket”. – mondták) Azt hitték, Mózes megszabadítani jött őket az egyiptomiaktól, és nem azért, hogy még nehezebb legyen az életük az egyiptomi uralom alatt.

 Tehát Mózesnek és Áronnak az egyiptomiakon kívül foglalkozniuk kellett a saját népükkel is. 

 White idézet: Ezek a felügyelők feltételezték, hogy elnyomásuk a munkavezetőktől származott és nem a királytól. Ezért panaszukkal a királyhoz fordultak. A fáraó gúnyosan fogadta őket: „Restek vagytok, restek, azért mondjátok: Menjünk el, áldozzunk az Úrnak”. (2Móz 5:17) Visszarendelte őket munkájukhoz és kijelentette, hogy terheiket semmiképpen nem könnyítik meg. Visszatérésük közben találkoztak Mózessel és Áronnal és kiáltozni kezdtek rájuk: „Lásson meg titeket az Úr és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek minket a Fáraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert adván azok kezébe, hogy megöljenek minket”. (2Móz 5:21)

Amikor Mózes meghallotta a szemrehányásokat, igen elcsüggedt. A nép szenvedései nagyon megszaporodtak. Az egész országban a fiatalok és az öregek kétségbeesett kiáltása hallatszott, és az emberek egyöntetűen őt vádolták azért a megszigorításért, amely súlyosbította nehéz helyzetüket. Lelke keserűségében Isten elé járult kiáltva: „Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel! Miért küldtél engem ide? Mert attól fogva, hogy bemenék a Fáraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel; megszabadítani pedig nem szabadítád meg a te népedet”. (2Móz 5:22-23) Az Úr pedig így felelt néki: „Majd meglátod mit cselekszem a Fáraóval; mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátani és hatalmas kéz miatt űzi el őket az ő földéről”. (2Móz 6:1) Mózes – miután Isten ismét figyelmeztette őt a szövetségre, amelyet az atyákkal kötött, biztos volt abban, hogy az Úr beváltja ígéretét. – Pátriárkák és próféták, 258-259./old. 

Nehézségek kezdete

Mózes elment a fáraóhoz, Isten utasítását követve, hogy „hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból”. (2Móz 3:10) 

 „Azután elment Mózes és Áron, és azt mondták a fáraónak: Ezt mondja az ÚR, Izráel Istene: »Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szenteljenek nekem a pusztában.« A fáraó azt felelte: Kicsoda az ÚR, hogy hallgassak a szavára, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt«” (2Móz 5:1-2), ÚRK

„Kicsoda az Úr…?” – kérdezett vissza a fáraó, nem mintha meg akarta volna ismerni az Urat, hanem inkább a vele való szembeszállást kifejezve, sőt tagadva Istent, akit a saját szavai szerint nem ismert. Szinte kérkedve mondta: „Nem ismerem az Urat”  

A történelem folyamán hány és hány ember mondta ugyanezt? Tragikus, mert amint Jézus fogalmazott: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3)  

Egyiptom és az uralkodója, a fáraó az Isten létét és uralmát tagadó hatalmat szimbolizálja. Birodalma szembehelyezkedik Istennel, Igéjével és a népével. A fáraó következő kijelentése az volt, hogy „nem is bocsátom el Izráelt”, ami még inkább bemutatja lázadását az élő Isten ellen. Ezzel megerősítette, hogy Egyiptom nemcsak Isten tagadásának szimbóluma, hanem az ellene hadakozó rendszeré is. Nem is csoda, hogy évezredekkel később sokan ugyanezt a lelkületet ismerték fel a francia forradalomban.

 (Ézs 30:1-3). Jaj a pártütő fiaknak – így szól az Úr –, akik tervet szőnek, de nélkülem, szerződést kötnek, de akaratom ellenére, vétket vétekre halmozva! (2) Folyton Egyiptomba járnak, de engem nem kérdeznek meg. A fáraónál keresnek oltalmat, és menedéket Egyiptom árnyékában. (3) De majd szégyent vallotok a fáraó oltalmával, és pironkodni fogtok amiatt, hogy Egyiptom árnyékába menekültetek! /RÚF/; 

(Jel 11:8). Holttestük a nagy város utcáján hever majd, amelynek neve lelki értelemben Sodoma és Egyiptom, ahol az ő Urukat is megfeszítették. /RÚF/ 

A fáraó istennek vagy egy isten fiának gondolta magát, ami félreérthetetlen utalás arra, amikor valaki a saját hatalmában, erejében és értelmi képességében hisz mindenek felett. 

„A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: »Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt«. (2Móz 5:2) Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen meg tagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított”. (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 238./old.)  

White idézet: Amikor az ember áthágta Isten törvényét, természete gonosz lett, és Sátán befolyása alá került, nem pedig ellentétbe vele. A bűnös ember és a bűn szerzője között nem természetszerű az ellenségeskedés. A hitehagyás mindkettőt gonosszá tette. A pártütő sohasem nyugszik, kivéve, ha megértést és támogatást kap azoktól, akiket rá tud venni példája követésére. A bukott angyalok és a gonosz emberek egymás elkeseredett bajtársai lettek. Ha Isten nem lépett volna különös módon közbe, Sátán és az ember szövetséget kötött volna a Menny ellen; és a Sátán elleni ellenségeskedés helyett az egész emberi család Isten ellen lázadt volna… 

 Sátán ellenségeskedése azért lobbant fel az emberiség ellen, mert Isten szeretete és irgalma Krisztus által az ember felé fordul. Sátán szeretné meghiúsítani Isten tervét, az ember meg váltását; szeretné meggyalázni Istent kezemunkája eltorzításával és bemocskolásával; fájdalmat akar okozni a mennyben; és be akarja tölteni a földet jajjal és nyomorúsággal. E bajoknak pedig az az oka – mondja –, hogy Isten embert teremtett. – A nagy küzdelem, 505 506./old. 

Bár az egyiptomiak nagyon hosszú ideig elutasították Isten ismeretét, az Úr még mindig adott nekik alkalmat a megtérésre. József napjaiban Egyiptom menedék volt Izrael számára. Amikor az egyiptomiak kedvességet tanúsítottak Isten népe iránt, akkor tulajdonképpen Is tent dicsőítették. Ezért a hosszantűrő Isten, aki lassú a haragra és szíve telve van irgalmassággal, mindegyik ítéleténél, Egyiptomra lesújtó csapásánál időt hagyott arra, hogy az nevelésként megtegye hatását. Az egyiptomiakat megbüntette azokon keresztül, amiket imádtak. Bizonyítékuk volt Jahve hatalmáról és meggyőződhettek arról, hogy mindazok, akik engedelmeskedtek Istennek, megmenekülhettek az Egyiptomra lesújtó csapások borzalmaitól. Éppen a király vakbuzgósága és makacssága eredményezte Isten ismeretének terjedését és sok egyiptomit Isten szolgálatára vezetett. – Pátriárkák és próféták, 333./old.