A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött.

 

„A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal, hogy kiszabadítja népét a bűn kötelékeiből. Az áldozati bárány ábrázolja »Isten Bárányát«, akiben van a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja: »…a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk«. (1Kor 5:7) Az nem volt elegendő, hogy a páskabárányt levágják, a vérét még az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének érdemeit el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell, hogy személy szerint értünk is meghalt. Az engesztelő áldozatot úgy kell elfogadnunk, mint amelyet Krisztus személyesen érettünk hozott”. (i. m. 233./old.)

A hitüket gyakorló zsidó családok világszerte a mai napig ünneplik a páskát (pészah). Az ünnep első estéjén széderestet tartanak (a „széder” jelentése: rend). Ekkor elmondják a ki vonulás történetét, majd a család elfogyasztja a páskavacsorát. Bámulatos, hogy ezt szó szerint a kivonulás idejétől fogva megtartják! Ennél már csak a hetedik nap, a szombat megünneplése nyúlik a távolabbi múltba, amit a hitüket gyakorló zsidók szintén megtartanak.  

White idézet: A húsvéti látogatás Lukács 2:41-51 {DA 75}  

A húsvét megünneplése a zsidó nemzet születésével kezdődött. Egyiptomi fogságuk utolsó éjszakáján, amikor semmi jele sem volt a szabadulásnak, Isten megparancsolta, hogy készüljenek fel az azonnali utazásra. Figyelmeztette a fáraót, hogy az egyiptomiakat egy utolsó csapás fogja sújtani, és utasította a zsidókat, hogy gyűjtsék össze családjukat lakhelyükön. Miután meghintették ajtófélfáikat a megölt bárány vérével, a bárányt sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett megenniük. "És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az"- mondotta az Úr. (2Móz 12:11) Éjfélkor az egyiptomiak minden elsőszülöttje meghalt. Ezután a fáraó üzenetet küldött Izraelnek: "Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül, …és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok". (2Móz 12:31) A zsidók független nemzetként távoztak Egyiptomból. Az Úr megparancsolta, hogy a húsvétot évenként tartsák meg. "Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartástok? Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izrael házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket". (2Móz 12:26-27) A csodálatos szabadulás története így szállt nemzedékről nemzedékre. 

A zsidóknál a tizenkettedik életév volt a választóvonal a gyermekkor és az ifjúkor között. Amikor egy héber fiú betöltötte ezt az életkort, a törvény fiának és Isten fiának nevezték. Különleges lehetőségeket kapott a vallásos oktatásra, és elvárták tőle, hogy részt vegyen a szent ünnepeken és szertartásokon. Ennek a szokásnak megfelelően látogatott el a gyermek Jézus húsvétkor Jeruzsálembe. József és Mária - csakúgy, mint a többi hű izraelita - minden évben elmentek, hogy részt vegyenek a húsvéti ünnepen. Amikor Jézus elérte az előírt élet kort, őt is magukkal vitték. 

Évenként három ünnep volt: a húsvét, a pünkösd és a sátoros ünnepek, amikor minden izraeli férfinak meg kellett jelennie az Úr előtt Jeruzsálemben. E három ünnep közül húsvétkor jöttek el a legtöbben. Sokan jöttek azokból az országokból, ahol a zsidók elszórtan éltek. Palesztina valamennyi vidékéről is rengeteg hívő eljött. Mivel az utazás Galileából napokig tartott, az utazók nagyobb csoportokba tömörültek, társaságot és védelmet keresve. A nők és az öregek ökör- vagy szamárháton mentek a meredek, sziklás utakon. Az erősebb férfiak és a fiatalok gyalogszerrel utaztak. A húsvét március végére vagy április elejére esett, a mezők virágba borultak, a madarak boldogan énekeltek. Az utat Izrael történetének emlékhelyei szegélyezték. Az apák és anyák elbeszélték gyermekeiknek a csodákat, amelyeket Isten művelt gyermekeikért az elmúlt időkben. Az utazás alatt énekeltek, zenéltek, és amikor végül megpillantották Jeruzsálem tornyait, minden hang diadalmas énekben egyesült: "Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, óh Jeruzsálem! Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban". (Zsolt 122:2.7) {DA 76} 

A gyermek Jézus első ízben lépett be a templomba. Látta a fehér ruhás papokat, amint ünnepélyes szolgálatukat végezték. Szemlélte az oltáron vérző áldozatot. Együtt borult le imában a hívőkkel, mialatt a tömjénfelhő felszállt Isten elé. Tanúja volt a húsvéti istentisztelet mély benyomást keltő szertartásainak, amelyek értelmét napról napra világosabban látta. Minden mozzanat az Ő életéhez kapcsolódott. Új érzések ébredtek benne. Csendben, elmerülten tanulmányozott egy nagy kérdést. Küldetésének rejtélye feltárult előtte. {DA 78.1}  

Isten ítélete

(2Móz 12:29-30). Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén: a trónján ülő fáraó elsőszülöttjét csakúgy, mint a tömlöcben levő foglyok elsőszülöttjét meg a háziállatok valamennyi elsőszülöttjét. (30) Azon az éjszakán fölkelt a fáraó és összes udvari embere meg valamennyi egyiptomi, és nagy jajveszékelés támadt Egyiptomban, hiszen nem volt ház, ahol ne lett volna halott. /RÚF/

 (Zsid 11:28). Hit által rendelte el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. /RÚF/

Az utolsó egyiptomi csapás az elsőszülötteket sújtotta. Isten ítélete volt ez minden egyiptomi isten és azok a családok felett, akik imádták a hamis isteneket, amelyek csupán értéktelen bálványok, az emberek saját szenvedélyeiket, vágyaikat, félelmeiket vetítették ki beléjük. Amint az előző csapások is bemutatták, a bálványok képtelenek voltak megmenteni az embereket, és hiábavalóságuk még világosabbá vált ekkor, a tizedik csapás idején, ami messze a legrettenetesebb következményeket szabadította az egyiptomiakra. „Egyiptom hatalmas területén a családok büszkesége letört. A levegőt a gyászolók sírása és jajgatása töltötte be. A király és az udvarnokai sápadt arccal és remegő végtagokkal, megrémülten álltak a rettenetes esemény miatt”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 236./old.) 

A fáraót tekintették a legfőbb hatalomnak, Egyiptom istenének, elsőszülött fiát isten fiának tartották. Ízisz istennő védelmezte a gyerekeket, Heqet istennő a szülő asszonyokra figyelt, Min pedig a termékenység istene volt, de Egyiptomban tisztelték még a termékenység más isteneit is, akik az élő Istennel szemben teljesen erőtlenek voltak. „Ki olyan az Istenek között, mint te vagy, Uram? – kérdezi Mózes. – Ki olyan felséges, mint te vagy szentséged ben? Dicső tetteiben félelmetes, csodákat cselekvő”. (2Móz 15:11), /HUNB/ Jetró később megvallotta: „Most már tudom, hogy az Örökkévaló hatalmasabb minden más istennél, mert elpusztította az egyiptomiakat, amikor azok gonoszul bántak Izráel népével”. (2Móz 18:11), /EFO/ Mózes második könyvének 1. fejezete szerint a fáraó parancsára az egyiptomiak meggyilkolták az újszülött héber fiúgyermekeket, hogy így gyengítsék, letörjék és megalázzák az izraelitákat. Most viszont Isten büntetése lesújtott az egyiptomi elsőszülöttekre. Amit vet az ember, azt aratja. Következményei vannak a döntéseinknek, a viselkedésünknek. Mindannyian tapasztaltuk már azt a fájdalmas igazságot, hogy nem csak mi magunk szenvedjük el rossz tetteink következményeit. Mások, sokszor jóval többen, még ártatlanok is megsínylik azokat. Ilyen a bűn természete.  

White idézet: Az Úr elrendelte a zsidóknak, hogy minden család öljön le egy bárányt, annak vérével pedig hintse meg a ház ajtajának félfáit, hogy amikor az öldöklő angyal áthalad, az ajtófélfára hintett vér jelezze, hogy a házban tartózkodók az igaz Istent imádják. Az öldöklő angyal elkerülte azokat a házakat, ahol ezt a jelet látta. Azon az eseménydús éjszakán a zsidóknak készen kellett állniuk az indulásra. Az Úr megparancsolta, hogy fogyasszák el a páskabárányt. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.”  

Az Úr egyetlen csapást sem küldött Egyiptomra, mielőtt nem figyelmeztette az embereket. Ő küldte Mózest és Áront a fáraó elé a következő üzenettel: „Ezt mondja az Úr: Éjfél kőrül kimegyek Égyiptomba. És meghal Égyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Égyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Égyiptom között és Izráel között.” A fáraó azonban nem adta fel megátalkodott természetét, és semmibe vette Isten utasításait. Megkeményítette szívét, és nem bocsátotta el az izraeli tákat.  

Éjfélkor minden egyiptomi otthonból a fájdalom kiáltásai hallatszottak. Az emberek attól rettegtek, hogy talán mindannyian elpusztulnak. Eszükbe jutottak a fájdalmas kiáltások és a gyász, amit hallottak az zsidóktól, amikor kegyetlen uralkodójuk elrendelte, hogy öljenek meg minden születendő héber fiúgyermeket. Az egyiptomiak nem láthatták a házaikba betérő öldöklő angyalt, de tudták, hogy a héberek Isten küldte rájuk ugyanazt a szenvedést, amit ők okoztak az izraelitáknak. – Youth’s Instructor, 1873. május 1.  

Izráel roppant seregei örömteli diadallal vonultak ki Egyiptomból, hosszú és kegyetlen szolgaságuk színhelyéről. Az egyiptomiak addig nem voltak hajlandók elengedni őket, amíg Isten ítéletei megdöbbentőn meg nem fenyítették őket. A bosszúállás angyala betért minden egyiptomi házába, és halállal sújtotta a család elsőszülöttét. Senki sem menekült meg, a fáraó legidősebb gyermekétől a rabok verméig. Az állatok elsőszülöttjét is leölte, az Úr rendelete szerint. Ám a halál angyala elment Izráel gyermekeinek háza mellett.

 Fáraó, a népét ért csapások miatt rémülettől lesújtottan, maga elé hívatta Mózest és Áront az éjszakában, s rájuk parancsolt, hogy vonuljanak ki Egyiptomból. Nagyon rajta volt, hogy halogatás nélkül távozzanak, mert ő és népe attól rettegett, hogy ha Isten átka el nem távozik tőlük, az egész ország egyetlen tágas temetővé válik. – Bizonyságtételek a gyülekezetek nek, 4. köt., 20-21./old.  

Továbbadni a következő generációnak

 

A zsoltáros leírja, hogyan ismerhetik meg a gyerekeink Istent és szerető gondviselését: „Nemzedék nemzedéknek dicséri műveidet, s hirdeti hatalmasságodat”. (Zsolt 145:4), /ÚRK/ Az egyik család beszéljen a másiknak Istenről, a csodatetteiről, a tanításairól, méghozzá azért, hogy a bibliai ismereteket átadják a következő generációnak.

2Móz 12:24-28. Tartsátok meg ezt az utasítást. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak. (25) Amikor bementek arra a földre, amelyet az Úr ad nektek, ahogyan megígérte, akkor is tartsátok meg ezt a szertartást. (26) És ha majd megkérdezik tőletek a fiaitok, hogy mit jelent ez a szertartás, (27) akkor így feleljetek: Páskaáldozat ez az Úrnak, mert kihagyta Izráel fiainak a házait Egyiptomban, amikor megverte Egyiptomot, de a mi házainkat meg kímélte. Ekkor mélyen meghajolt a nép, és leborult. (28) Azután elmentek Izráel fiai, és eszerint jártak el. Úgy cselekedtek, ahogyan Mózesnek és Áronnak megparancsolta az Úr. /RÚF/ 

Izraelben a szülők voltak az első tanítók, nekik kellett elbeszélniük a kivonulás történetét a gyerekeiknek. Nem csupán régi történelmi eseményként kellett arról beszélniük, hanem a saját tapasztalatukként, még ha régen is történt. A páska megünneplése volt az őseikkel való azonosulás módja, amikor újból átélték az akkor történteket, hogy azok megelevenedjenek előttük. Az apák ilyenkor elmondták: „Én Egyiptomban voltam, láttam az egyiptomi istenek vereségét, az egyiptomi csapásokat, és Isten megszabadított.” Mózes második könyve kétszer is kiemeli, mit feleljenek a szülők, ha a gyerekeik a páskáról kérdezik őket.

(2Móz 13:14-16). És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából. (15) Mert amikor a fáraó makacsul nem akart bennünket elbocsátani, megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptomban, az ember elsőszülöttjét csakúgy, mint az állat elsőszülöttjét. Ezért áldozok véresáldozatul az Úrnak minden hímet, amely megnyitja anyja méhét, és ezért váltok meg minden elsőszülött fiút. (16) Legyen ez jelként a kezeden és emlékeztetőként a homlokodon, mert erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból. /RÚF/;

 (5Móz 6:6-8). Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. (7) Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! (8) Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; /RÚF/)] 

Amit szintén érdemes megjegyezni: az izraeliták még Egyiptomban voltak, amikor Isten meghagyta nekik, hogy ünnepeljék meg az Egyiptomból való szabadulást, a hit cselekedetét jelentette az egész ünnep. Az elhangzottak után „mélyen meghajolt a nép” (2Móz 12:27), /RÚF/, imádta a Megváltót, és mindent a páskára vonatkozó utasítások szerint tettek. Ötödik könyvében Mózes emlékeztette az izraelitákat, hogy a saját tapasztalatukként adják tovább a történetet, azonosuljanak vele. Figyeljük meg a beszámoló kollektív hangvételét és azt, hogy milyen hangsúlyt helyez a jelenben való átélésre! „

„Bolyongó arámi volt az ősöm, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával, de nagy, erős és hatalmas néppé lett ott. Az egyiptomiak azonban rosszul bántak velünk, nyomorgattak, és kemény rabszolgamunkát végeztettek velünk. Akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk segítségért, az Úr pedig meghallotta szavunkat, és meglátta nyomorúságunkat, gyötrelmünket és sanyarú sorsunkat. És kihozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel és kinyújtott karral, nagy félelmet keltő jelek és csodák között. Azután behozott bennünket erre a helyre, és nekünk adta ezt a földet, a tejjel és mézzel folyó földet”. (5Móz 26:5-9), /HUNB/

 Amikor a szülők a páska (és a szent történelem bármely más eseményét) újból elbeszélték a gyermekeiknek, ez nagy segítséget jelentett nekik is abban, hogy az emlékezetükben tartsák, mit tett Isten értük és a népért. A történet elmondása éppen annyira használt a beszélőnek, mint annak, aki hallgatta.

White idézet: Az Úr különleges utasításokat adott Mózesnek arra vonatkozóan, hogy Izrael gyermekei miként óvják meg magukat és családjaikat a rettenetes csapástól, amit az Egyiptomiakra készül kitölteni. Emellett Mózesnek utasítania kellett a népet Egyiptom elhagyására vonatkozóan is. Az egyiptomiak számára rettenetes, viszont Isten népe számára dicsőséges éjszakán adatott a húsvét ünnepének rendje. Az isteni parancs szerint minden családnak vagy egyedül, vagy más családokkal társulva kellett leölniük egy szeplőtlen bárányt, aminek a vérét egy köteg izsóp segítségével az ajtófélfára kellett hinteniük. Amikor az öldöklő angyal éjszaka eljött, látva a jelet nem tért be abba a házba. A bárányt meg kellett sütni, majd kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett elfogyasztani úgy, ahogy azt Mózes elrendelte: „derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az.” Így nevezték el ezt az ünnepet annak emlékére, hogy az öldöklő angyal elkerülte az otthonaikat, és ez maradt fenn emlékünnepül Izrael következő nemzedékei számára. – From the Heart, 222./old.

 Krisztus életének egyetlen eseménye sem volt jelentéktelen, hiszen jövendőbeli követőinek a javát szolgálta. Krisztus Jeruzsálemben maradása fontos lecke mindazok számára, akik majd hisznek Őbenne. Sokan jöttek el távoli vidékekről a húsvét ünnepére, ami a zsidókat csodálatos szabadulásukra emlékeztette. Ennek az ünnepnek az volt a rendeltetése, hogy figyelmüket a világi érdekekről és a mulandókkal kapcsolatos aggodalmakról Isten nagy művére tereljék. Visszaemlékeztek Isten csodáira, irgalmára és szeretetteljes jóságára, amit tanúsított irántuk, és egyre mélyülő szeretetük és hódolatuk arra késztette őket, hogy csak az Urat szemléljék, Őbenne bízzanak megpróbáltatásaikban, és ne forduljanak idegen istenek felé.

A húsvét ünnepe fájdalmas benyomást tett Isten Fiára. A megöletett bárányban saját halálának az előképét látta. Az ünneplő embereket arra tanították, hogy a bárány megáldoztatásában Isten eljövendő Fiának halálát szemléljék. Az ajtófélfákra hintett vér Krisztus vérét jelképezte, ami majd megtisztítja a bűnöst, aki hisz, és megszabadítja őt Isten azon haragjától, amely majd eljön a megtéretlen és hitetlen világra, akárcsak annak idején az egyiptomiakra. De senki sem részesülhet az ember megmentésének isteni előjogában, ha nem tesz eleget annak a feladatnak, amit Isten rá bízott. Az embernek is meg kell tennie a maga részét: cselekedeteivel kell bizonyítania a megváltási tervbe vetett hitét. – Advent Review and Sabbath Herald, 1872. december 31.