A sziklából víz fakad

A pusztában sok víz kell az embernek. Isten megoldotta ezt a problémát, még ha a nép zúgolódott is, nem bíztak benne, kísértették az Urat, hogy képes-e inni adni nekik, vagy akar e egyáltalán. Hitetlenségükben visszavágyódtak Egyiptomba.

(2Móz 17:1-7). Ezután útnak indult Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztából, és ment táborhelyről táborhelyre az Úr parancsa szerint. Tábort ütöttek Refídímben, de nem volt ivóvize a népnek. (2) A nép ismét perlekedni kezdett Mózessel, és azt mondta: Adj nekünk vizet, hogy ihassunk! Mózes pedig így felelt nekik: Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az Urat? (3) De a nép vízre szomjazott, ezért tovább zúgolódott ott a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?! (4) Ekkor Mózes segítségért kiáltott az Úrhoz. Ezt mond ta: Mit csináljak ezzel a néppel? Kis híja, hogy meg nem köveznek! (5) Az Úr pedig így szólt Mózeshez: Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül! Vedd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra ütöttél, és menj! (6) Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép. Mózes így cselekedett Izráel vénei előtt. (7) Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az Urat: Közöttünk van-e az Úr vagy sem? /RÚF/  

Mózes Masszának (kísértés) és Meríbának (perlekedés) nevezte el azt a helyet. Az Úr még a hitetlenségük dacára is adott vizet a népnek. A két névnek emlékeztetni kellett volna az izraelitákat arra, hogy ne kísértsék Istent, ne perlekedjenek vele. (Zsid 3:7-8, 15). Ezért, amint a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, (8) ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, (15) Mert amikor ezt mondja az Írás: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredés kor” /RÚF/ Komolyan kételkedtek abban, hogy Isten közöttük van, pedig látták nemcsak jelenlétének, hanem hatalmának és erejének is számos kézzelfogható bizonyítékát. 

 „Mózes megütötte a kősziklát, de Isten Fia volt az, aki a felhőoszlopban ott állt Mózes mellett és kifakasztotta a sziklából az életadó vizet. Nemcsak Mózes és a vének, hanem az egész gyülekezet is, amely bizonyos távolságban ott állt és figyelt, megpillantotta az Úr di csőségét. Nem kétséges azonban, hogyha a felhő elmozdult volna, akkor az Úr dicsőségé nek rettenetes ragyogása mindazokat megölte volna, akik ott tartózkodtak”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.  254./old.)

A víz az élet szimbóluma, víz nélkül nincs élet, testünk (ami 60%-ban víz) minden sejtjének szüksége van rá, még a csontjainkat is részben az alkotja. Amikor Isten a pusztában vizet adott az izraelitáknak, az annak a jele volt, hogy törődik a szükségleteikkel, bízhatnak ben ne, viszont megint csak engedelmeskedniük kell. Évszázadokkal később (1Kor 10:4) ...és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. /RÚF/ versében Pál emlékeztette a hívőket, hogy különleges volt az izraeliták pusztai tapasztalata. Krisztus maga vezette őket, még vizet is adott nekik (Zsolt 78:15-16). Sziklákat hasított ketté a pusztában, bőven adott inniuk a mélységből. (16) Patakokat fakasztott a sziklából, mint folyamokat zúdította le vizüket. /RÚF/, gondoskodott lelki és fizikai szükségleteikről egyaránt. Pál kijelenti, hogy „e kőszikla pedig a Krisztus volt.” (1Kor 10:4) Krisztus volt az életük Forrása, Ő az, aki örök életet ad. Sziklaszilárdan vezette népét. Számíthatunk rá, mert nem mulasztja el teljesíteni az ígéreteit.  

White idézet: Miután elhagyta Szin pusztáját, Izrael Refidimben táborozott le. Itt nem volt innivaló vize a népnek. Ismét kételkedni kezdtek a mennyei gondviselésben. Vakságukban és balgaságukban ezzel a követeléssel fordultak Mózeshez: „Adjatok nékünk vizet, hogy igyunk.” Mózes azonban nem veszítette el türelmét, hanem ezt mondta nekik: „Miért versengtek énvelem? Miért kísértitek az Urat?” (2Móz 17:2) Azok azonban haragosan ezt kiáltották Mózesnek: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?” (2Móz 17:3) Amikor Isten bőségesen ellátta őket élelemmel, akkor szégyenkezve emlékeztek vissza hitetlenségükre, zúgolódásukra, és megígérték, hogy a jövőben bízni fognak az Úrban. Ígéretükről azonban hamarosan megfeledkeztek, és hitük első próbatétele alkalmával kudarcot vallottak. Az őket vezető felhőoszlop úgy tűnt nekik, mintha félelmetes titkot rejtegetne. Megkérdőjelezték Mózes személyét és szerepét. Ki ez a Mózes – kérdezgették egymástól –, és mi lehetett a célja azzal, hogy kivezetett bennünket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság töltötte be a szívüket, és vakmerően azzal vádolták meg Mózest, hogy meg akarta ölni őket és gyermekeiket éhséggel, szomjúság gal és nehézségekkel, mert így gazdagodhat meg legkönnyebben a vagyonukból. Dühük és méltatlankodásuk zűrzavarában már-már ott tartottak, megkövezik. 

 Nehéz helyzetében Mózes az Úrhoz kiáltott: „Mit cselekedjem ezzel a néppel?” (2Móz 17:4) Az Úr utasította, vegye maga mellé Izrael véneit, és fogja a botját, amellyel a csodákat művelte Egyiptomban, induljon el, és menjen a nép előtt. Az Úr pedig ezt mondta neki: „Ímé, én odaállok teelődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.” (2Móz 17:6) Mózes engedelmeskedett, és a sziklából folyamként ömlött ki a friss víz, mégpedig oly bőségesen, hogy az egész tábort ellátta. Isten ahelyett, hogy azt parancsolta volna Mózesnek: emelje fel a botját, és valami rettenetes csapással sújtson a gonosz zúgolódók közé, mint ahogy Egyiptomban cselekedte, nagy irgalmasságában meg szabadításuk eszközévé tette Mózes botját. – Pátriárkák és próféták, 297-298./old. 

Fürjek és égből hullott manna

 Sajnos a vándorlás történeteiben újból és újból jelentkezik a lázadás motívuma. Jellemző módon a nép elfeledkezett arról, Isten hogyan segítette őket a múltban hatalmas kezével és mindig adott megoldást a problémáikra. Engedték, hogy az éppen felmerülő gondok elvakítsák őket, ezért nem látták a végcélt, sem a megígért csodálatos jövőt. Gyakori ez a probléma Isten mai népe között is

(2Mózes 16:1-36). Azután útnak indultak Élimből. Megérkezett Izráel fiainak egész közössége a Szín-pusztába, amely Élim és a Sínai között van, a második hónap tizenötödik napján, azután, hogy kijöttek Egyiptomból. (2) És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. (3) Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok? (4) Az Úr azonban így szólt Mózeshez: Majd én hullatok nektek kenyeret az égből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót! Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem. (5) Amikor a hatodik napon elkészítik azt, amit bevisznek, az kétszer annyi lesz, mint amennyit napról napra szednek. (6) Mózes és Áron ekkor azt mondta Izráel fiainak: Ma este megtudjátok, hogy az Úr hozott ki benneteket Egyiptom országából. (7) Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét, mert meghallotta, hogy zúgolódtok az Úr ellen. Ugyan mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok? (8) Mózes pedig ezt mondta: Ad majd az Úr ennetek este húst, reggel pedig kenyeret jóllakásig, mert meghallotta az Úr a zúgolódásotokat, ahogyan ellene zúgolódtatok. Mert mik vagyunk mi? Nem ellenünk zúgolódtatok, hanem az Úr ellen! (9) Áronnak pedig azt mondta Mózes: Mondd meg Izráel fiai egész közösségének: Járuljatok az Úr elé, mert meg hallotta zúgolódásotokat! (10) Amikor azután Áron Izráel egész közösségéhez beszélt, és a puszta felé fordultak, az Úr dicsősége megjelent a felhőben. (11) Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (12) Meghallottam Izráel fiainak a zúgolódását. Ezért így szólj hozzájuk: Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek. (13) Így történt, hogy még azon az estén fürjek szálltak oda, és ellepték a tábort, reggelre pedig harmat borította a földet a tábor körül. (14) Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát: mintha apró dara lett volna a földön. (15) Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül. (16) Ezt parancsolja az Úr: Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni: fejenként egy ómert, a lélekszámnak megfelelően. Annyi adagot szedjetek, amennyien egy sátorban vagytok! (17) Izráel fiai így is cselekedtek, és szedett ki többet, ki kevesebbet. (18) Amikor azután megmérték ómerrel, nem volt fölöslege annak, aki többet szedett, sem hiánya annak, aki kevesebbet szedett. Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni. (19) Mózes azt mondta nekik: Senki se hagyjon belőle másnapra! (20) De nem hallgattak Mózesre. Voltak, akik hagytak belőle másnapra is, de az megkukacosodott és megbüdösödött. Ezért megharagudott rájuk Mózes. (21) Így mindenki annyit szedett reggelenként, amennyit megtudott enni. De ha már forrón sütött a nap, elolvadt. (22) A hatodik napon történt, hogy kétszer annyi kenyeret szedtek, fejenként két ómerrel. Akkor elment a közösség összes főembere, és jelentették Mózesnek. (23) Ő így szólt hozzájuk: Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja. Süssétek meg, amit sütni akartok, és főzzétek meg, amit főzni akartok, és tegyétek félre magatoknak mindazt, ami fölösleg, hogy megmaradjon másnapra. (24) Félre is tették másnapra, ahogy Mózes megparancsolta, és nem büdösödött meg, féreg sem volt benne. (25) Akkor ezt mondta Mózes: Ma ezt egyétek, mert ma az Úr szombatja van: ma nem találtok mannát a mezőn. (26) Hat napon át szedhetitek, de a hetedik napon szombat van: akkor nem lesz. (27) Mégis voltak a nép között olyanok, akik a hetedik napon is kimentek szedni, de nem találtak. (28) Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Meddig akartok még ellenszegülni parancsolataimnak és törvényeimnek? (29) Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való kenyeret. Maradjon mindenki otthon, a hetedik napon senki se mozduljon ki a helyéről! (30) Ezért pihent a nép a hetedik napon. (31) Izráel háza mannának nevezte el azt. Olyan fehér volt, mint a koriandermag, íze pedig olyan, mint a mézeskalácsé. (32) Mózes azt mondta: Ezt a parancsot adta az Úr: Egy teljes ómernyit őrizzetek meg belőle a jövendő nemzedékeknek, hogy lássák, milyen kenyérrel tápláltalak benneteket a pusztában, amikor kihoztalak benneteket Egyiptom országából. (33) Áronnak pedig ezt mondta Mózes: Vegyél egy edényt, tégy bele egy teljes ómernyi mannát, és helyezd el megőrzésre az Úr színe előtt a jövendő nemzedékek számára! (34) Oda is helyezte azt Áron megőrzésre a bizonyság ládája elé, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. (35) Izráel fiai negyven évig ették a mannát, míg csak lakott földre nem értek. Mannát ettek mindaddig, amíg el nem érték Kánaán földjének a határát. (36) Az ómer pedig az éfának a tizedrésze. /RÚF/  

Fontos megjegyezni, hogy a Bibliában a kísértés gyakran ételhez kapcsolódik. Az Éden kertjében azzal volt kapcsolatos a bukás, hogy ettek a tiltott fáról, a jó és a gonosz tudásának fájáról.

 (1Móz 2:16-17). Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. /RÚF/; 

(1Móz 3:1-6). A kígyó pedig ravaszabb volt min den vadállatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? (2) Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, (3) csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok! (4) A kígyó erre így felelt az asszonynak: Dehogy haltok meg! (5) Hanem jól tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz. (6) Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, hogy csábítja a szemet, és kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított hát a gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. /RÚF/] 

Pusztai megkísértésekor Sátán először az étellel célozta meg Jézust. (Mt 4:3). Ekkor odament hozzá a kísértő, és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! /RÚF/ 

 Ézsau azért veszítette el elsőszülöttségi jogát, mert nem uralkodott az étvágyán. (1Móz 25:29-34). Egyszer Jákób valami főzeléket főzött, amikor Ézsau fáradtan megjött a mezőről. (30) Ézsau azt mondta Jákóbnak: Hadd egyem ebből a vörös ételből, mert fáradt vagyok! Ezért nevezték el őt Edómnak. (31) De Jákób azt felelte: Add nekem érte azonnal az első szülöttségi jogodat! (32) Ézsau ezt mondta: Mindjárt éhen halok; mit számít nekem az az elsőszülöttségi jog? (33) Jákób azt felelte: Akkor esküdj meg nekem azonnal! Ézsau megesküdött neki, és eladta az elsőszülöttségi jogát Jákóbnak. (34) Jákób ekkor adott neki kenyeret és lencsefőzeléket. Ézsau evett, ivott, azután fölkelt, és elment. Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot. /RÚF/

Milyen gyakran kötődött Izrael engedetlensége evéshez iváshoz! Nem is csoda, hogy Mózes így intette a későbbi nemzedékeket: „az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal, ami az ÚR szájából származik”. (5Móz 8:3), /ÚRK/ 

A manna mennyei kenyér volt, amivel Isten ellátta az izraelitákat negyven évig tartó pusztai vándorlásuk során. Ezzel az ajándékkal azt tanította meg nekik, hogy Ő a Teremtő és mindenek Fenntartója. A manna természetfeletti biztosításával azt is megmutatta nekik, hogyan ünnepeljék meg a hetedik napot, a szombatot.  

Minden héten négy csoda történt: 

 1) Isten öt napon keresztül adta a manna napi adagját; 

 2) pénteken dupla mennyiséget kaptak;

 3) péntektől szombatig a manna nem romlott meg;

 4) szombaton nem hullott manna. 

Isten folyamatosan bemutatta ezeket a csodákat, hogy a nép megemlékezzen a szombatnapról, ünnepelje jóságát. „Lássátok: az Úr adta nektek a szombatot.” (2Móz 16:29), /ÚRK/  

White idézet: Elindultak Márából, és Élimbe jutottak, ahol „tizenkét forrás vala, és hetven pálmafa”. Ezen a kellemes helyen az izraeliták napokig elidőztek, majd beléptek Szin pusztájába. Egy hónappal Egyiptom elhagyása után először táboroztak a pusztában. Tartalékaik megfogyatkoztak. A sivatagban kevés volt a fű, ezért még a nyájaik is megfogyatkoztak. Úgy tűnt, hogy éhség vár rájuk, és bár a felhőoszlop vezette őket a pusztában, mégis kétely vett erőt a szívükön, és újból zúgolódni kezdtek; sőt, az elöljárók és a vének is az Isten által kinevezett vezetőik ellen fordultak: „Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom föld jén, amikor a húsos fazék mellett ülünk vala, amikor jóllakhatunk vala kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” Úgy tűnt, hogy az izraeliták szíve gonosz és hitetlen. Nem voltak hajlandók elviselni a pusztai vándorlás nehézségeit. Áthatolhatatlan akadályként tekintettek a nehézségekre. A hitük odalett, és csak a halált látták maguk előtt.  

Valójában nem éheztek. Volt elegendő élelmük a mindennapi szükségleteikre, csakhogy ők a jövő miatt aggódtak. Nem értették, hogyan fogja túlélni ez a nagy sokaság a pusztai utazást, és hitetlenségükben már azt látták, hogy a gyermekeik éhen fognak pusztulni. Isten engedte meg azt, hogy tartalékaik megfogyatkozzanak, és nehézségekbe ütközzenek, hogy szívüket maga, a szabadítójuk felé fordítsa. Készen állt a megsegítésükre. Ha megszorultságukban hozzá fordulnak, akkor állandó szeretetének és gondoskodásának bizonyítékait kínálja fel számukra. Ők azonban nem akartak bízni az Úrban, ha nem mutatja meg nekik hatalmának állandó bizonyítékát.

 Ha igaz hittel rendelkeztek és bíztak volna az Úrban, vidám szívvel tűrték volna el a kellemetlenségeket, akadályokat, sőt, még a szenvedést is, hiszen az Úr csodálatos módon szabadította ki őket a rabszolgaságból. – Signs of the Times, 1880. április 8.

Jézus Krisztus jelképe volt az Izrael fenntartására égből hullott manna, aki Istentől jött, hogy életet adjon a világnak. Jézus azt mondta: „Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá… ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn 6:48-51) Isten népének jövendő életére szóló áldás ígéretei között ezt is feljegyezték: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.” (Jel 2:17) – Pátriárkák és próféták, 297./old.  

A márái viz keserű volt

2Móz 15:22-27. Ezután útnak indította Mózes Izráelt a Vörös-tengertől, és Súr pusztája felé vonultak. Már három napja mentek a pusztában, és nem találtak vizet. (23) Megérkeztek Márába, de a márái vizet nem tudták meginni, mert keserű volt. Ezért is nevezték el azt a helyet Márának. (24) Ekkor zúgolódni kezdett a nép Mózes ellen, és ezt mondta: Mit igyunk? (25) Ő pedig az Úrhoz kiáltott segítségért, és az Úr mutatott neki egy fát. Azt bele dobta a vízbe, és édessé vált a víz. Ott adott az Úr rendelkezést és törvényt a népnek, és ott tette próbára őket. (26) Ezt mondta: Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek lát, figyelsz parancsolataira, és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem azok közül a bajok közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód. (27) Azután elérkeztek Élimbe. Tizenkét forrás volt ott, és hetven pálmafa. Ott ütöttek tábort a víz mellett. /RÚF/

Izrael első hitpróbáját az jelentette, hogy nem volt vizük, ami a forró, száraz sivatagi körülmények között nem meglepő. Háromnapi gyaloglás után az emberek végül találtak vizet, csakhogy az nem volt iható. Márá azt jelenti, hogy „keserű”, és mivel a víz keserű volt, gyorsan elpárolgott Izrael hite az Úr gondviselését illetően. Isten azonban könyörületesen bánt velük, és akkor történt meg az első csoda, amiben szerepe volt egy fadarabnak is. Természetesen nem a fa, hanem az Úr tette a vizet édessé, ihatóvá. A népnek fontos tanulságokat kellett megtanulnia: 1) türelemmel várni az Úr időzítésére, és 2) Isten az emberekkel együtt viszi végbe tetteit.  

Izrael népe azonban annyi mindent természetesnek vett, hamar elfeledkeztek Isten hatalmas csodáiról, amelyeket értük vitt végbe, amelyekről lelkesen énekeltek az Úrnak, dicsőítették Őt: „Kicsoda olyan az istenek közt, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő?” (2Móz 15:11), /ÚRK/ 

A héberek folyamatosan zúgolódtak, engedetlenek voltak, amiből komoly bonyodalmak, sőt tragédiák is származtak. Kétkedésükkel és makacsságukkal számtalan nehézséget okoztak maguknak. 

Isten azonban még a zúgolódásuk után is megígérte, hogy nem bocsát rájuk egyet sem „azon betegségek közül” (2Móz 15:26), /ÚRK/, amelyek az egyiptomiakat sújtották. Ennek az ígéretnek az volt a feltétele, hogy hűek maradnak hozzá.

 White idézet: A Vörös-tengertől Izrael seregei továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése alatt. Körülöttük kopár vidék, elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság és a messzire nyúló tenger terült el, melynek partján ellenségük holttestei hevertek. Szabadságuk tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele a szívük, és elcsitult bennük az elégedetlenség. Utazásuk első három napja alatt azonban sehol nem találtak ivóvizet. Vízkészletük kimerült. Nem volt semmi, amivel égő szomjúságukat olthatták volna, amint fáradtan vonszolták magukat a napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a vidéket, tudta, amit a többiek nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő helyen a víz ihatatlan. Nagy aggodalommal figyelte az őket vezető felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak Márába, csüggedő szívvel hallgatta vándorló népe örvendező kiáltását: „Víz! Víz!” – visszhangzott a kiáltás a sorokon végig. Férfiak, nők és gyermekek boldogan tódultak a forráshoz, azután egyszerre gyötrelmes kiáltás tört ki belőlük: a víz keserű volt. – Pátriárkák és próféták, 291./old.