A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. A könyv és a vér

 (2Móz 24:1-8). Azután így szólt Mózeshez: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen, és tőle távol boruljatok le előtte! (2) Csak Mózes jöjjön közelebb az Úrhoz, a többiek ne jöjjenek közelebb! A nép ne jöjjön fel vele! (3) Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. (4) Akkor leírta Mózes az Úr összes igéjét. Másnap korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint. (5) Azután odarendelt néhány izráeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az Úrnak. (6) Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. (7) Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. (8) Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek, mind ezeknek az igéknek az alapján. /RÚF/

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. Nem valamilyen dolog vagy program adja Urunk fontosságát, hanem a személye. Isten komolyan odafigyel az emberekre, és tevékenységeinek elsődleges célja, hogy személyes kapcsolatot építsen velünk. Végtére is Ő a „szeretet” Istene, tehát fontosnak kell tartania a kapcsolatokat, hiszen enélkül hogyan is létezhetne szeretet?  

Jézus kijelentette: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok”. (Jn 12:32) Isten számára nemcsak etikus viselkedésünk, helyes tantételeink vagy megfelelő tetteink a fontosak, hanem mindenekelőtt az, hogy személyes, meghitt viszonyban legyünk vele. A kapcsolatokról szól a teremtéskor adott mindkét intézmény (1Mózes 1–2. fejezet): az első az Istennel való függőleges kapcsolat (a szombat), a második pedig az emberek közötti vízszintes kapcsolat (házasság). 

A Sínai-hegynél a szövetség beiktatásának kellett megerősítenie azt a különleges köteléket, amit Isten a népével kívánt fenntartani. A szertartás során a nép kétszer is hangos kiáltással fogadta, hogy engedelmeskednek minden kérésének: „Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!” Komolyan is gondolták, csak nem voltak tisztában saját megtörtségükkel, gyengeségükkel, erőtlenségükkel. Mózes a szövetség vérét hintette a népre, ami azt fejezte ki, hogy Izrael csakis Krisztus érdemei által lehet képes követni Isten útmutatásait. Nem akarjuk elfogadni, hogy emberi természetünk törékeny, gyenge és teljes egészében bűnös. Bűnös hajlamaink vannak. Ahhoz, hogy jót cselekedjünk, külső segítségre van szükségünk, amit csak felülről kaphatunk, Isten kegyelmének erejéből, az Igéből és a Szentlélektől, de a rendelkezésünkre álló megannyi segítség dacára is olyan könnyen jön számunkra a rossz, nem igaz? 

Az Istennel való szoros, személyes kapcsolat ezért volt olyan lényeges a nép számára akkor, a Sínai-hegynél, mint ahogy számunkra is az most.

White idézet: Kié a szívünk? Kivel foglalkoznak gondolataink? Kiről és miről beszélünk legszívesebben? Kié leghőbb érzelmünk és legjobb erőnk? Ha Krisztuséi vagyunk, gondolataink felé irányulnak. Övé legédesebb érzelmünk. Akkor mindenünket – amik vagyunk és amivel rendelkezünk – neki szenteljük. Kívánunk hozzá hasonlítani, óhajtjuk Lelkének leheletét; vágyunk akaratát teljesíteni és neki tetsző életet élni. 

 Akik a Krisztus Jézusban új teremtmények, a Lélek gyümölcseit termik: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a barátságot, a jóságot, a hitet, a nyájasságot és a mértékletességet. Nem találnak többé örömet a régi élvezetekben, hanem az Isten Fiában való hit által nyomdokait követik, az Ő jellemét tükrözik vissza, és „megtisztítják magukat, amint hogy Ő is tiszta”. Amit régente gyűlöltek, azt most szeretik; s amit régebben szerettek, azt most gyűlölik. Akik azelőtt büszkék és akaratosak voltak, most nyájasak és alázatosak; akik azelőtt a hiúság és az önérzet rabjai voltak, most szerények és komolyak lesznek. Az iszákos mértékletes és józan, a szemérmetlen pedig erényes lesz. A világ hiú szokásait elhagyják. Az igaz keresztény nem a „külső díszt” keresi, hanem a „szívnek elrejtett emberét”- „a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával”. (1Pt 3:3-4) …– Jézushoz vezető út, 58-59./old.

Isten szoros közösségre teremtett bennünket önmagával.

 

(2Móz 24:3) „Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden beszédét és rendelését. Erre az egész nép egyhangúlag így felelt: Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!”  /ÚRK/

Az Úr Isten, a Teremtő, a Megváltó a népével akart lenni, közöttük kívánt lakozni. Szoros közösségre teremtett bennünket önmagával. A tartalmas emberi kapcsolatok építéséhez időre és erőfeszítésre van szükség, és ugyanez igaz az Istennel való, függőleges kapcsolatunkra is. Lehet ez felemelő tapasztalat, amelyben fejlődünk, de csak akkor, ha időt töltünk az Úrral. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy tanulmányozzuk Igéjét (Isten szól hozzánk), imádkozunk (kitárjuk előtte szívünket) és bizonyságot teszünk, beszélünk Krisztus haláláról, feltámadásáról és visszatéréséről (bekapcsolódunk Isten missziójába). Isten áldását élvezve áldás csatornái leszünk mások számára.  

Isten legyen a figyelem középpontjában, ne mi! (Zsid 12:1-2). Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (2) Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. /RÚF/) 

A vele való kapcsolat által Ő képes erőt adni nekünk, hogy kövessük a tanításait, ezért engedelmeskedünk Szavának. Nem is csoda, hogy az Írás így mutatja be Krisztus követőinek végidei nemzedékét: „akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. (Jel 14:12)

Valójában egyszerű: szeretjük Istent, és szeretetből engedelmeskedünk neki.

White idézet: Isten szól hozzánk Igéjében is. Abban még világosabban nyilatkozik meg jelleme, hozzánk való viszonya és nagy váltságterve. Előttünk fekszik a próféták, az ősatyák és a többi szent férfiak története. Mindannyian „hozzánk hasonló természetű” emberek voltak. (Jak 5:17) Látjuk, hogy hozzánk hasonlóan nekik is küzdeniük kellett a csüggedésekkel, kísértésekkel, de mégis mindannyiszor felülkerekedtek, és Isten kegyelme által győzelmet arattak. Ha példáikat látjuk, az életszentségre irányuló törekvéseinkhez bátorságot merítünk. Ha azon fenséges tapasztalatokról olvasunk, melyeket ezek a férfiak szereztek, ha azt a fényt, szeretetet és áldást szemléljük, melyeknek örvendhettek, ha arról a munkáról olvasunk, melyet a nekik adott kegyelem által elvégezhettek, akkor ugyanaz a Lélek, mely ihlette őket, felgyújtja ma bennünk is a lelkesedés szent lángját; teljes szívünkből vágyakozunk hozzájuk hasonló jellemre és hozzájuk hasonlóan járni Istennel. 

Jézus azt mondta az ótestamentumi iratokról – és menynyivel inkább áll ez az újszövetségiekről –: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam”. (Jn 5:39) Róla, a Megváltóról, kiben összpontosul minden reményünk az örök életre. Hiszen az egész Szentírás Krisztusról beszél. Mert a teremtésről szóló első tudósítástól kezdve, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3), a befejező ígéretig: „és ímé hamar eljövök” (Jel 22:12), az Ő művéről olvasunk, és az Ő hangját halljuk. Ha meg akarjátok ismerni az Üdvözítőt, kutassatok a Szentírásban! Isten Igéje töltse be egész szíveteket! 

 Ez az élő víz, mely égető szomjúságotokat csillapítja; ez a mennyei élő kenyér. Jézus kije lenti: „Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (Jn 6:53); ennek magyarázatául pedig: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet”. (Jn 6:63) Testünk abból épül fel, amit eszünk és iszunk; ugyanez a dolgok természetes rendje a világban is: amin elmélkedünk, amin gondolkozunk, az ad lelki, szellemi lényünknek erőt és színt. – Jézushoz vezető út, 87-88./old. 

A törvénykezés és az igazságos ítélet

 

„Magatokért bosszút ne álljatok, szeretteim, hanem adjatok helyet Isten haragjának, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr.” (Róm 12:19) /ÚRK/

 (5Móz 32:35). Enyém a bosszú és a megtorlás, amikor megtántorodik lábuk, mert közel van a vesztük napja, és siet már a végzetük. /RÚF/  

Az Úr majd elhozza a ma olyannyira hiányzó ítéletet. Az ókori Izraelben azonban a törvénykezés és az igazságos ítélet megállapítása a bírák kötelessége volt, ha káreset vagy sérelem történt. Először a tényeket kellett megállapítani. Krisztus idejében az volt a probléma, hogy a törvény tanítói úgy alkalmazták ezt a törvényt, hogy ajtót nyitottak a személyes bosszúnak. Ezzel kiragadták az elvet az összefüggéséből, így az eredeti céltól elszakadtak. Ebből következően pontosan azt védelmezték, amit a törvény valójában tiltott.  

(Mt 6:4, 6). hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged. (6) Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged. /RÚF/

 (Mt 16:27). Mert eljön az Emberfia az ő Atyjának dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint. /RÚF/ 

 (Lk 6:23). Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok! Íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben, mert ugyanezt tették atyáik a prófétákkal. /RÚF/

 (2Tim 4:8). Végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő meg jelenését. /RÚF/

Jézus nem a jutalom és a büntetés elvével szemben foglalt állást. Az igazságtétel elvi kérdés, az élet fontos része. Azonban senki nem veheti fel egyszemélyben a bíró és az ítélet végrehajtó szerepét, mert akkor milyen könnyű volna elferdíteni az igazságot! Nem a mi dolgunk a sérelmet megtorolni. Objektív bíróságnak kell fellépnie a rosszal szemben, ez a bírók feladata.  

Ebben az összefüggésben mondja Jézus, hogy „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5:48). Hogyan lehetünk mi olyan tökéletesek, mint Isten? Az Ő legfőbb jellemzője az önzetlen szeretet. Arra tanítja a követőit, hogy szeressék az ellenségeiket és imádkozzanak az üldözőikért. Az igazi tökéletesség a szeretet, a megbocsátás, a kegyelem (Lk 6:36). Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas! /RÚF/) még azok irányában is, akik érdemtelenek rá. Ez az elv és az ebből következő tettek jelentik azt, hogy az ember isteni jellemet tükröz.  

White idézet: Az Atya kimondhatatlan szeretettel ragaszkodik hozzánk. Amint valamennyit megértünk Isten minden értelmet felülmúló szeretetének hosszúságából, szélességéből, mélységéből és magasságából (Ef 3:18), szeretetünk is fölébred iránta. Krisztus vonzó jellemének kinyilatkoztatására és arra, hogy már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk, a konok szív meglágyul, lecsillapodik, a bűnös megváltozik, és a menny gyermekévé válik. Isten nem alkalmaz kényszert. A szeretetet használja eszközül, hogy kiűzze a szívből a bűnt, így változtatja a kevélységet alázattá, az ellenségeskedést és hitetlenséget pedig szeretetté és hitté.  

Krisztus kortársai fárasztó igyekezettel, a maguk erejéből próbáltak eljutni a tökéletességre, de eredménytelenül. A Megváltó már megmondta nekik, hogy saját igazságukkal nem juthatnak be a mennybe. Most azt az életszentséget ecseteli, mellyel azok rendelkeznek majd, akik eljuthatnak az örök életre. A hegyi beszédben Jézus Krisztus előírja az igazságosság, vagyis a szentség gyümölcseit. Most pedig egyetlen mondatban a szentség forrását és mikéntjét is közli. Legyetek tökéletesek, amint Isten is tökéletes. Mennyei Atyátokban ismerjétek fel az Isten kormánya alapjait képező elvek megtestesülését.  (Gondola tok a hegyibeszédről, 76-77./old.)